GNL911

1.

Húsz év után találkozom régi barátommal, egykori szobatársammal, akivel négy éven át szívtunk egy levegőt, sok röhögéssel, néhány brutális összezördüléssel. Az utolsó két évben hangulatunkat erősen  befolyásolta váratlanul  jelentkező epilepsziája. Azóta azt hallottam róla, hogy tönkrement a családja, alkoholista lett. Pedig alapvetően jó lelkű, rendes fiú volt, akiben azonban mindig megvolt a vesztes ígérete.

2.

Jelentkezem egy induló rádióhoz zenei műsorvezetőnek. Sikeresnek tűnő állásinterjút  követően közlik velem, hogy én a múltat képviselem, és azokról a bandákról, akikről én annyit írtam, még csak nem is hallottak. Így aztán örülök, hogy nem kellek, mert az ilyen műveletlen bagázs köreiben mi keresnivalóm lenne?

3.

Házunk előtt valaki hangosan a közös Szomszédot szídja, hogy állandóan késik az elvállalt házhoz szállításokkal. Közben én látom, hogy K. úr összegyűjti a környék hajléktalanjait, mindegyiknek ad valami munkát, amit tisztességesen el is végeznek.

4.

Hazamegyek egy sosemvolt lakásunkba, amely egy kicsit a lágymányosi, kicsit a római otthonunkra emlékeztet. A konyha kifejezetten az utóbbira hasonlít, csak a járólapja nem vörös, hanem kék-fehér. Apám áll benne fiatalon, diadalmasan, hogy milyen szépen kitakarított. Jobban megnézem a konyha kövét, és olyan, mintha mindegyik kockán lenne egy rozsdás falevél. Közelebb hajolok, és látom, hogy a falevelek benne vannak a kőben, mint az ősi fosszíliák, és még a lehullásuk szöge is felismerhető.

5.

Ismét Lágymányoson, a házunk alatti bisztróba térek be, hogy újságot vegyek. Egy sosem látott színes lap borítóján megpillantom a nagy színésznő, T.M. fotóját és meglepetten olvasom, hogy az én interjúm van benne, pedig sosem beszélgettünk. Egyszer találkoztunk személyesen a Krisztinavárosban, éppen egy újságosnál, köszöntünk egymásnak, bár ő azt sem tudta, ki vagyok.

Ahogy lapozgatom a különös interjút, valaki megérinti a vállamat. Maga T.M., utánozhatatlan mosolyával, szétdohányzott hangjával.

„Gyönyörű az írás, köszönöm. Tudtam, hogy megbízhatom benned” – mondja, majd belém karol. Hagyom, hogy vezessen, pedig sokkal nagyobb és erősebb vagyok nála. Az egyik közeli házba visz, egy ódon bútorzatú házba.

Magához von, és minden átmenet nélkül csókolózni kezdünk. Majd végigfekszünk ruhástól az ágyon, és sokáig némán öleljük egymást.

T.M. érzi, hogy félek, attól, hogy belém szeret. Közben érzem, hogy ez volt az utolsó alkalom arra, hogy találkozzunk. Aztán egyszer csak, ugyanolyan hirtelen, ahogy jöttünk, utamra enged, kedvesen, szelíden.