Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai

2018. szeptember 25. 06:15 - Göbölyös N. László

A pszichoterápia és a gyónás közös gyökerei

i-confess-montgomery-clift.jpg

A pszichoterápiának és a vallási gyónásnak közös az alapja. Mindkettő a lelket gyógyítja.

Claudio Risé olasz író-pszichiáter Önmagunk felfedezése című könyvében Püthagórász ókori görög filozófust tekinti a nyugati filozófia és pszichológia  megteremtőjének és arra a nehéz feladatra vállalkozik, hogy párhuzamot vonjon a pszichoterápia és a gyónás között.

A püthagorizmusban – írja – az ember magának gyón, hogy felismerje gyengeségeit és megszüntesse azokat. Ez azonos a lelkiismeret-vizsgálattal, amelyet a keresztény felekezetek többségénél el kell végezniük a híveknél, mielőtt gyónnak.

Püthagórász intuiciói a személyiség- és a felelősség-fejlesztés első gyakorlati útmutatásai. Az ő tanítása eljutott a rómaiakhoz is. „Bűnünk bevallása az első lépés az ártatlanság felé” – írta a Kr.e. I. században Publilius Sirus drámaíró. és a világ többi részén is megnyilvánult e tipikusan emberi szükséglet, amely így akar könnyíteni lelkiismeretén, hogy elmondja vétkeit valakinek.

Az ősi Mexikóban a vétkezők Tlacolteotl, a bűnösök istennője papjainak mondták el, ami a szívüket nyomta és ők penitenciát rótak ki rájuk. Peruban a bűnbánó a sámánhoz fordult. A bűneitől csak úgy szabadulhatott meg, ha eret vágtak rajta, hogy megtisztuljon.

Bűntudat mindig létezett – mondja Giuseppe Magnarapa író-pszichiáter – és a tekintély elvéhez kapcsolódik, amely a társadalmi békét garantálja. Szabályok rendszere nélkül ugyanis nem létezhet társadalom. Ha valaki megsérti a szabályt, a psziché igényli a jóvátételt azzal, hogy olyan kárt szab ki magának, mint amilyent okozott, hogy visszatérhessen a beilleszkedés útjára. Ez az ősi szükséglet nyilvánul meg szerinte ma a „valóság-tv-ben”, amelyben a szereplők szégyenkezés nélkül beszélnek, intim dolgaikról és bevallanak magukról épületesnek nem mondható cselekedeteket is.

A kereszténység első évszázadaiban a gyónások nyilvánosak voltak. A bocsánatot jó cselekedetekkel, böjttel, alamizsna-osztással lehetett elnyerni. Az első időszakban a bűnbánó helyzete nehéz volt, mert a bűn a kiközösítés egyes formáival is járt. Később a „magángyónás” lépett előtérbe, először a püspök, majd az egyszerű papok előtt, akiknek, ugyanúgy, mint ma, meg kellett tartaniuk a gyónási titkot.

depositphotos_28064011-stock-photo-business-man-talking-to-his.jpg

 Carl Gustav Jung szerint a pszichoterápiának négy szakasza van: a gyónásban a páciens feltárja problémáit, a megvilágosodásban tudatosodnak benne az érzelmei, a motívumai, a nevelésben vállalja magatartásának megváltoztatását, és végül az átalakulásban meglátja élete tényleges megváltozásának eredményeit.

A párhuzam a katolikus gyónással nyilvánvaló, ez is négy fázisból áll: a bűnbánatból, amelyben a hívő megbánja bűnét, a lelkiismeret-vizsgálatból, amelyben elgondolkozik azon, hogy hol és hogyan tévedt meg, a gyónásból, és a megelégedésből, az élete megváltozása miatt, amelyet jócselekedetekkel és imával ért el.

Carlo Borromeo bíboros volt az, aki az 1500-as évek középen szabályozta és elterjesztette a klasszikus gyóntatót. Mint ismert, egy ez fából készült fülke, amelyen egy szűrő rács takarja el mind a pap, mind a bűnbánó arcát. A II.Vatikáni zsinat (1962-65) engedélyezte a „nyílt arcú” gyónást.

A rács szerepéről elmélkedve Risé úgy véli, hogy az hasznos volt nemcsak a bűnbánónak, akinek nem kellett ugyan megneveznie magát, így jobban megóvhatta névtelenségét, hanem a pap számára is, akin a gyónó nem vehette észre azokat az esetleges arc- és testbeszéd-jeleket, amelyeket nem tudott leplezni a hallottak nyomán.

Nem tudjuk, hogy a pszichoterápia világában kísérleteztek-e a gyóntató fülkéhez hasonló szeánsszal, amely biztosítaná a teljes anonimitást.

Gilbert Keith Chesterton, a híres katolikus író szerint a „pszichoanalízás feloldozás nélküli gyónás”. Igaza van, mert míg a pap a kereszt jelével önmagával megbékélteti a gyónót, a pszichoterapeuta egy hosszú, és nehéz úton vezeti pácienseit problémáik megoldása fel.

pellegrinaggi-a-medjugorje-da-roma-29.jpg

A vallási hagyomány és a pszichoterápia világa között sok az átjáró: ma például sok szó esik nárcizmusról, depresszióról, anorexiáról, bulímiáról, különböző függőségekről. Nem patológiai változatai-e ez olyan ősi bűnöknek, mint a torkosság, a kevélység, a bujaság, a restség?

„Vallás és tudomány között inkább szentimentális antipátia van, mint logikai ellentét” – mondta a kolumbiai Nicolás Gomez Dávila.  Tekintve, hogy a vallási tapasztalatokat hasznosította a tudomány évezredek óta, igazat adhatunk Einsteinnek, aki megállapította, hogy „a vallás tudomány nélkül vak és a tudomány vallás nélkül sánta” – írja Claudio Risé.

A gyónás kedvelt téma az irodalomban és a filmművészetben, nem egyszer krimikben. Alfred Hitchcock Meggyónom című filmjében a pap (címképünkön Montgomery Clift) tudathasadásos helyzetbe kerül, mert a gyilkos neki gyónja meg bűnét, amelynek indoka sem egyértelmű. A Balzac-féle Vörös kocsmában, amelynek leghíresebb feldolgozásában a papot játszó Fernandel, hogy a gyónási titkot ne sértse meg, egészen furfangos módon vezeti rá a csendőröket, hogy a gyilkos fogadósok a hóemberekbe rejtették el a hullákat...A pszichológus/pszichiáter előtti "gyónásoknak" pedig se szeri, se száma Ingmar Bergmantól Woody Allenig, nem is szólva az Equus-ról, amelynek "párbaja" során a pszichiáter is rájön saját tévútjaira...

 

 

Szólj hozzá!
2018. szeptember 21. 03:30 - Göbölyös N. László

Leonard Cohen: Álruhák (Disguises)

northeastern-lunch.jpg

Sajnálom, hogy eltávozik a gazdag ember és

házából kórház lesz. Szerettem a

borát fényűző szolgáit, tízéves ceremóniáit.

Szerettem kocsiját, mely hozzá nőtt, mint csiga a házához, s szerettem feleségét,

az órákat, míg belebújt a bőrébe,

a tejet, a vágyat, mindent, amit az

arcára kent.

Szerettem fiát, aki britnek nézett ki,

de amerikai ambíciói voltak és az

arisztokrata szó mögé bújt

Kennedy idején. Szerettem

a gazdag embert: gyűlölöm, hogy

operabérlete az alantas

rajongóknak jut.

 

Sajnálom, hogy eltávozik az öreg munkás, aki

„misternek” hívott 12 évesen, majd ’sirnek”, amikor 20 lettem, aki ellenem ágált sötét szoci körökben,

kik éttermekben jöttek össze.

Szerettem a gépet, melyet úgy ismert, mint felesége testét.

Szerettem feleségét, akik bankárokat tanított egy

földalatti kamrában és sosem adta fel keramikus vágyait.

Szerettem vitázó gyermekeit, akik a McGill egyetemre jöttek.

 

Isten veled, vén aranyóra-nyertes, egyarcú

hazafiak viselik tovább összes hűségedet.

Isten veletek szívócimborák, a

North Eastern Lunchból[i], 1948 körül,

kanalatok, mely nem rozsdamentes svéd

acélból volt, oly színben játszott, mint egy selejtes

gyógyfűző kapcsai.

Szerettem hóvicceiteket, mik kitartottak

a hét hónapos magánytreáli télben

Írjátok meg emlékeiteket a Psychedelic Review-nak.

 

Viszlát Beaver Pond-i szex-haverok

akik arról álmodtatok, hogy

elektromos fejőgépek elégítenek ki

titeket.

A Kanada Tanácsnak[ii] nem kellettetek.

Kisfiúkat kellett felvágnotok

zsebkéssel.

Tetszett, amit a sajtónak mondtatok:

„Nem hittük, hogy fáj neki”.

Isten veletek, mozgatható szörnyek, Abbott és

Costello már találkozott Frankensteinnel.

 

Sajnálom, hogy eltávoznak az összeesküvők,

akik azzal rémisztgettek, hogy megmutatták

családtagjaim teljes listáját.  Tetszett

visszafogott ítéletük Dzsingisz Kánról. Szerettek

engem, mert azt mondtam neki, hogy kis szakállukkal Lenin hasonmásai. Bombák

robbantak Westmountban [iii] és most megszégyenültek,

mint a nagyhangú schopenhaueriánus, akinek

szobatársa öngyilkos lett.

Egyszer csak mindenki filmezni kezd. Senkit sem tudok meghívni egy kávéra.

 

Megölelem a változatlant: az elítélteket,

kik feledékenyek, mint a hászidok, akik azt

képzelik, hogy valaki mások.

 

Bravó! Éljen Abélard!

Rockefeller, vidd el a pálmát!

Napóleon, hurrá! Elárult

Hercegnő. Hosszú életet nektek, krónikus

önsorsrontók! Ti egyistenhívők, az egymást

körbe hízelgők

 családja!

A békém vagytok ti mind,

mikor a méhkas felé fordulok,

mikor stílusomat elátkozom,

mikor természetem eldurvul,

mikor tréfálkozom,

mikor zoknimat felhúzom,

mikor felelősségemet vállalom.

 

Megnyugvást adtok nekem javíthatatlan

önárulók mikor divatos leszek és

elengedem magam

mint egy buja légikisasszony

aki zuhanás közben osztogat

ejtőernyőket

s biztatom lemészárolt lelkem,

hogy viselje el a tényeket.

(1964)

 

 

 

[i] Montreali étterem, amely Leonard első verseinek ihletője volt.

 

[ii] Canada Council of Arts: Alapítvány fiatal művészek támogatására.

 

[iii] 1963. március 8-án a Québec-i Felszabadítási Front nevű szervezet gyújtóbombákat robbantott montreali és westmounti katonai létesítményeknél

Szólj hozzá!
2018. szeptember 17. 06:41 - Göbölyös N. László

Típustalan találkozások

1.

Hazaérkezem, és tárva-nyitva találom a bejárati ajtót. A dolgozószobában egy vöröshajú, sápadtnál is fehérebb fiatal nő kutat a fiókokban, polcokon és már bekapcsolta a laptopomat is. Nézem egy-két percig, nem is vesz észre, annyira elmerült. Amikor megszólítom és kérdőre vonom, bevallja, hogy végzős médiaegyetemi hallgató, és úgy döntött, hogy belőlem írja a diplomamunkáját, és ahhoz eredeti forrásokra van szüksége. Ezért tört be hozzám. Arra a felvetésemre, hogy miért nem hívott fel, vagy írt nekem, hiszen abszolút elérhető vagyok, és akkor talán olyan dolgokat is elmondtam volna neki, aminek nincsen írásos nyoma, csak a fejét rázza – számára ez a módszer lenne az igazi oknyomozás…

2.

Egyszerre két társaságba is hívnak egyszerre egy távoli városba. Az egyiken régi kollégák jönnének össze, akik már évtizedek óta nem találkoztak, a másikon pedig egy haveri kör, egy kis jóízű nosztalgikus eszem-iszomra. Elígérkezem mindkettőre. Az első pillanatok alatt véget ér, de arra azért van idő, hogy árulással vádoljanak: azt állítják, hogy én tolmácsoltam annak a külföldi befektetőnek, aki a szerkesztőség tudta nélkül megvette, majd rögtön meg is szüntette a lapot. Nem is tudtam erről, a megszűnés más verzióját ismertem, mint mindenki más. Úgy érzem, itt nincsen maradásom, gyorsan megkeresem a régi haverokat, akik valami ócska bodegában jönnek össze, ahol aszott sült krumplin és gyenge fröccsön kívül semmit sem adnak. És az egyik cimbora itt is nekem szegezi a kérdést, hogy miért árultam el őket, amikor tolmácsként hozzájárultam, hogy többüket kidobják a munkahelyükről. Innen is el kell tehát jönnöm, kérdezgetem az embereket az utcán, hogyan juthatnék mihamarabb haza, de mindenki csak a fejét rázza, azt akarják velem elhitetni, hogy ebből a városból oda még kerülő úton vagy többszöri átszállással sem lehet eljutni…

3.

Egy olyan házba keveredek be, amelynek több rétege van: egyszerre egy régi középiskolai kollégium, négy emeletnyi nyitott folyosóval, egy luxusszálloda több szintes hallja, szökőkutakkal és kávézókkal, ahol hajdan több interjút is készítettem, és egy szocialista korabeli nagyáruház, amelyből azóta divatszalon lett. És valaki az mondja, hogy gyermekkórház, ahová csupa elrabolt kisgyereket hoztak, de aki ügyes, az könnyedén megtalálhatja saját gyermekét, és úgy tudja kimenteni, hogy senki sem veszi észre a zűrzavarban. Nekem is odaadnak egy kicsit, aki azonban nem az enyém, és amikor találkozom egy kétségbeesett fiatalasszonnyal, odaadom neki, és ő szorosan magához öleli, pedig nem is biztos benne, hogy az övé. Valahogy kijutok az épületből, de az út egy fogászati rendelőn keresztül vezet, ahol fiatal, szőkére festett hajú orvosok és asszisztensek dolgoznak. Az egyik, aki úgy mozog, mintha folyton táncolna, beültet egy székbe, dalolva világít bele a számba és megdicsér, hogy koromhoz képest milyen remek fogaim vannak és hogy nem alkoholos lehelettel jöttem ide, ahogyan mostanában szokás. Majd közli, hogy 20 ezer dollár volt a néhány perces vizit. Nem óhajtok fizetni, és egy óvatlan pillanatban megszököm.

Odakint egy ismeretlen városba jutok, ahol ultramodern épületek és 20. század eleji paloták és gangos házak váltogatják egymást, nem egyszer összeépítve. Szembejön velem J., a világ legszebb nagyszájú és nagylábú asszonya, megölel, és felkér egy jótékonysági est műsorvezetőjének. „Mindent elintéztem, foglaltam neked egy lakosztályt a szomszéd szállodában a nyolcadik emeleten, ott mindent megtalálsz, fellépő szmokingot, szövegkönyvet” – mondja világhírű mosolyával, amitől elolvadok, hiszen ezúttal csak nekem szól. A szálloda legalább ötcsillagos, kicsit rosszul is érzem magam a hallban, mert erősen kilógok a magam hétköznapi ruházatával, de bepréselem magam a liftbe. Már a hetedik emeletnél tartunk, amikor a felvonó hirtelen elkezd vízszintes irányba menni, végigsiklik egy régi gangos ház peremén, majd megáll az egyik háztető sarkán úgy, hogy csak a Szentlélek tartja. A háztető teraszán ott hever teljes hosszában elnyúlva egy könnyű fekete ruhában J., természetesen mezítláb, és felém nyújtja a kezét…

 

Szólj hozzá!
2018. szeptember 15. 07:05 - Göbölyös N. László

Robert Desnos: Önkényes sors (Destinée Arbitraire)

desnos.jpg

itt jön a keresztes háborúk kora

az ablakon át a madarak

nem hajlandók szólni

mint az akváriumi halak

egy üzlet kirakatában

egy szép hölgy mosolyog

boldogság csak pecsétviasz vagy

átsuhanok mint egy kobold

őrök hada üldöz egy

sárgaházból szökött ártalmatlan lepkét

kezemben csipkés nadrággá

és a te sas-bőröddé válik

álmomban mikor megsimogatlak

holnap ingyen temetnek

és nem leszünk náthásak

virágnyelven beszélünk

és ismeretlen fényeket gyújtunk

de ma még ma van

érzem közel a kezdetem

mint a júniusi búza

csendőrök bilincseljetek meg

a szobrok elfordultak nem engedelmeskednek

talapzatukra  káromkodást és legrosszabb

ellenségem nevét vésem

odaát az óceánban

két víz között

egy szép női test

visszaveri a cápákat

felbukkannak légben fürdenek

és a keblekbe

a szép keblekbe

beleharapni nem mernek

(1922)

 

Szólj hozzá!
2018. szeptember 13. 04:39 - Göbölyös N. László

Porból lettél, agyaggá leszel….Creed: Human Clay (1999)

r-514940-1372598274-4528_jpeg.jpg

Egy „nu metalnak” titulált banda, amely a grunge-ból nőtt ki, de azért új hangokat is beleszőtt zenéjébe, miközben lemezei kifejezetten rádiók számára is emészthetők voltak. Egy banda, amelyet sokszor azzal vádoltak, hogy nem más, mint a Pearl Jam klónja, holott sokkal inkább a Metallica hatását lehetett lemérni rajta, némi R.E.M.-es beütéssel. Egy banda, amelyre rásütötték a „keresztény rock” bélyegét, holott vezetőjük többször is hangsúlyozta: egy keresztény rock-bandának térítő programja van, nekik pedig nincsen. Ez volt a Creed.

 Scott Stapp énekes és Mark Tremonti gitáros 1995-ben jöttek össze a floridai Tallahassee-ban (idejárt először egyetemre Jim Morrison), középiskolai osztálytársakként kezdtek közösen dalokat írni. Brian Marshall basszusgitáros és Scott Phillips dobos egészítette ki hamarosan a bandát, amely először a Naked Toddler (Meztelen totyogó) névre hallgatott, majd Marshall javaslatára vették fel a Creed, azaz Hit, Krédó nevet.

Kis floridai klubokban kezdtek játszani, és energikus játékuk hamar feltűnt nemcsak hallgatóságuknak, hanem a lemezipar embereinek is. Első lemezük, az 1997-es My Own Prison még egy csak egy független kiadónál jelent meg, és a floridai rádióállomások vállalták terjesztését, de a lemezt meghallotta a Sony egyik leányvállalatának embere, és szerződést kötött velük. A lemezt gyorsan, némi „kommercializálás” után újra kiadták, már a Sony védnöksége alatt, és nagy meglepetésre bejutott a Billboard-listán az első 40-be. A belőle másolt öt kislemez megtette hatását: az 1999 szeptemberében kiadott második album, a Human Clay már rögtön a lista élén debütált, tarolt a rock-rádiók listáin is, 11-szeres platinalemez lett,  és felkerült minden idők legtöbb példányben elkelt lemezek amerikai 100-as listájára is.

 Keresztény rock, vagy nem, Stappet kezdettől fogva foglalkoztatták a hittel, az Istenhez való viszonnyal kapcsolatos kérdések. Ezt tükrözték már az első lemezen is olyan dalok, mint a címadó My Own Prison, vagy a Torn. Ez az irányzat folytatódott a Human Clay-jel, amelynek már a címe is az „agyagból gyúrt” első emberre utal. A misztikus nyitányú Are You Ready? az útkereső embernek szól, akit figyelmeztet: oly kevés már a kinyitatlan ajtó. Az eredendő bűnre tett utalásokkal tarkított az altató kezdés után „ébresztőt” recsegő What If, amelynek végső kérdése: „Mi lesz, ha szavaidat bűnnek tekintik?” És ismét egy intelem: „Nem ülhetek a bölcsesség fája alatt, ha elvágod fejszéddel annak gyökereit”. A Beautiful a két lábon járó kísértést énekli meg a fémnél is fémesebben. A The Wrong Way valóságos ítélőszék egymás után záporozó kérdéseivel, (lelki szemeink csuklyás fekete alakokra vetülnek a baljós gitárhangok nyomán…) amelyekre csak egy válasz van: „Valaki tévútra vitt”. Ismerős…A Faceless Man a legösszetettebb zeneileg: keleti meditációnak is beillő gitár-„raga”, Michael Stipe-szerű, bár mélyebb hangfekvésű ének torkollik bele egy erőszakos hard-rock-ba a refrénnél.

A Never Die riffje félrevert lélekharang A With Arms Wide Open kissé bombasztikus, már-már „térítő” hangulatú dal, amelyet stílszerűen folytat hol pianóban, hol fortissimóban a Higher mennyország-képe.. A könyörgős, kapkodó lélegzetet utánzó dallamú Wash Away Those Years egy megbecstelenített lányhoz szól, hogy lépjen túl az őt ért sokkon, de a szöveg ugyanolyan közhelyes, mint az Inside Us All, a nem túl határozott eszmefuttatás a belső békéről, amely akkor is létezik, ha egyedül vagyunk. A végső dorongolást a Young Grow Old  adja meg.

 Biztosak lehetünk abban, hogy a Creed hatalmas sikere nem „rock-költészetükön” múlott, hanem mindenekelőtt erőteljes zenéjükön, amely a metálnál lágyabb, az amerikai hard-rocknál keményebb hangot ütött meg, továbbá Stapps remek hangján, amelyről azt mondták, hogy úgy szól, mint Eddie Vedderé a Pearl Jamből, pedig hajlításai, tónusai egyértelműen James Hetfieldre emlékeztetnek. (Ez az ezredfordulón ugyanolyan „irányzat” lett, mint amikor korábban a legtöbb hard-rocker vagy „Plantül”, vagy „Gillanül” akart énekelni…) No és persze ott van legújabb korunk egyik legdögösebb gitárosa, Mark Tremonti, aki remekül érti a „tépelődő” hangokat, a lenyugvásokat és a felpörgéseket is (What If, Say I),

A Creed tagjainak a nagy sikertől egy kissé a fejébe szállt a dicsőség, olyannyira, rendszeresen durván belekötöttek pályatársaikba. Előfordult, hogy emiatt egy fesztiválon Stapp és Fred Durts, a Limp Bizkit tagja között tettlegességre is sor került. Mégis sokan sajnálták, hogy a 2001-es Weathered című album után, amelyről a My Sacrifice a Szeptember 11 után Amerika egyik legnagyobb hatású dala lett, a Creed már nem készített több albumot. Scottal egyre több volt a baj, rengeteget ivott, 2003-ban négy néző egyenesen beperelte őt, mert előző év decemberében a kereset szerint olyan részeg volt, hogy egyetlen dal szövegét sem volt képes rendesen elénekelni. (A feljelentést elutasították…). 2004-ben a banda feloszlott. Stapp azóta „még keresztényibb” lett, közreműködött például Mel Gibson rémisztő Jézus-filmjében, A Passióban, majd 2005-ben elkészítette hangos gyónását, a The Great Divide-ot. Nagy bűnbánat azért nem lehetett benne, mert még ugyanabban az évben, a Hálaadás ünnepén, egy baltimore-i bárban magánkívüli állapotban összeverekedett a 311 együttes tagjaival. Tremontiék – a Soundgarden/Rage Against The Machine fúzió mintájára – a korábbi Spokane-gitáros-énekessel megerősödve hozták létre az Alterbridge-et, amely gyorsan letette névjegyét első albumával, a One Day Remains-sel. Lehet, hogy ők  jöttek ki jobban a szakításból.

 

Szólj hozzá!
2018. szeptember 11. 05:43 - Göbölyös N. László

e.e. cummings: mi a szád nekem? (what is thy mouth to me?)

4bb458baac98a908500d39c8de80ecb2.jpg

mi a szád nekem?

bús tömjén-kehely

sűrű-lombú fa

türelmetlen hajó

csodanyilak tegeze

 

mi a kebled nekem?

új ima virága

mindig fénylő vers

békés madárfészek

remegve feszülő íj

 

mi a tested nekem?

tökéletes csend színháza

vörösen szálló szekér

és ó, ősz hajú férfivágy

tétova lépte

Szólj hozzá!
2018. szeptember 07. 05:20 - Göbölyös N. László

Leonard Cohen: Hé, így búcsúzni nem szabad (Hey, That's No Way To Say Goodbye)

snapshot.jpg 

szerettelek reggel, mély, forró csókjainkat,

álmos arany viharként párnán nyugvó hajadat

kik előttünk szerettek, tudom, sokan voltak,

városban erdőben, mint te meg én, mosolyogtak

de most elválunk  utunk kétfelé halad

szomorú szelíden néz a szemed

hé, így búcsúzni nem szabad

 

nem keresek mást csak ölöm az időmet

vigyél le a sarokra, hol lépteink zengenek

tudod veled megy szerelmem s szerelmed velem marad

csak másként ver a hullám, más tenger, más part.

de ne szóljunk szerelemről, láncról, mi el nem szakad,

szomorú szelíden néz a szemed

hé, így búcsúzni nem szabad.

(1967)

 

Szólj hozzá!
2018. szeptember 05. 06:37 - Göbölyös N. László

Mi lesz az utolsó után?

Totth Benedek: Az utolsó utáni háború

haboru.JPG

„Hamarosan vége lesz a háborúnak, talán ez lesz az utolsó.” „Ne ábrándozz..” – ez a párbeszéd Jean Renoir A nagy ábránd című filmjében hangzik el, mielőtt a két szökött hadifogoly, Maréchal és Rosenthal elindul a biztonságot jelentő svájci határ felé. Az I. világháborúról film 1937-ben készült, és sajnos nemcsak Maréchal vágya maradt hiú ábránd, hanem az egész világé.

És azóta is.

Sokszor leírták már, hogy amióta véget ért a II.világháború, egyetlen olyan perc sem volt a Földön, amikor mindenütt béke lett volna. Regionális háborúk, etnikai-vallási alapú háborúk, polgárháborúk, stratégiai pozíciókért folytatott nagyhatalmi háborúk, amelyekhez mindig találtak valami ürügyet, a tonkini incidenstől 9/11-ig, kéretlen „baráti segítségek” és „demokrácia-exportok”. Vagy pedig egyszerűen azért, mert néhány nagy fegyvergyárnak felhalmozódtak a készletei.

„Nyugodt volt az éjszaka és ez a testetlen nyugalom átszállt rám is. Amikor ilyen békésen pihent a város, mindig emlékeztetnem kellett magam, hogy háború van, nehogy elhiggyem, amit magam körül látok. Ha túléltem egy bombázást vagy támadást, minden gyönyörűnek tűnt. Még a leomlott házak és a kiégett teherautók is. Az orromon keresztül, mélyen leszívtam a tüdőmbe a lőpor illatát, hogy erősebben érezzem, hogy élek. Ha túléltem valamit, mindig úgy éreztem, hogy életre kelnek körülöttem a romok, pedig közben minden ugyanúgy maradt. Ezért utáltam annyira a hosszú tűzszüneteket.”

Totth Benedek abban a szerencsés helyzetben van, hogy soha nem kellett személyesen megtapasztalnia a háborút, hiszen utoljára születése előtt 11 évvel dörögtek a fegyverek Magyarországon. De ő is mai világban él, ahol Vietnam óta a háború minden otthonba beköltözött, és e hírek jószerével alacsonyabb korhatárral nézhetők, mint a durvább akciófilmek. Így aztán előbb-utóbb immunisak leszünk rá – amíg az események tőlünk távol zajlanak. Éppen ezért is nagyon fontos könyv Az utolsó utáni háború, mert az író egészen elképesztő empátiával ír le egy olyan összecsapást, amelynek nincs és nem is lehet győztese.

A hidegháború idején gyakran fenyegettek egy atomkonfliktus rémével, számolgatták, hogy a két szuperhatalom nukleáris arzenálja hányszor tudná elpusztítani az egész Földet. Szerencsére ama gomb körül mindig olyan emberek voltak, akikben vagy elég felelősségtudat volt, vagy pedig az utolsó pillanatban visszarettentek a visszafordíthatatlantól. Totth Benedek egy olyan novellából bontotta ki regényét, amely feltételezte, hogy az amerikaiak 1956-ban beavatkoznak a magyarországi eseményekbe. (Ma már tudjuk, hogy ennek, már csak a jaltai osztozkodás miatt sem volt realitása, és a közvetlen szembenállást tudatosan átirányították a „megafon-diplomácia” színterére.)  A könyv főhőse a túlélésért küzd és eltűnt öccsét akarja megtalálni a tűzözönben és a romok között. Csakhogy minden szereplőnek végső soron ugyanez a célja, még ha látszólag a lehetetlen, és teljesen értelmetlen győzelemért küzdenek is. És egy ilyen helyzetben minden emberi morál, érték átértékelődik. Nagyapám, aki az első világháborúban harcolt, majd 4 évig orosz fogságban volt, mondta, hogy  „a háború kivetkőztet emberi mivoltunkból”. Ezt még azok is megerősíthetik, hogy csak egyszerű sorkatonák voltak például a 70-es években a Magyar Néphadseregben. Viszont az is igaz, hogy ilyenkor  tisztábban és egyértelműbben mutatkoznak meg az emberi jellemek, és esetleg olyanokra lehet a legkegyetlenebb pillanatokban is számítani, akikre a legkevésbé gondolnánk.

„Ott jártam, ahová a sebesültek visszavonulnak meghalni. Régóta haldokoltak, benőtte őket a pókháló. Nem voltak már ezek ellenségek, sem gonosztevők, eltűnt belőlük minden evilági, csak a sebesülések, a betegségek és az éhhalál homályában össze-vissza heverő árnyékok voltak. Szabadok és átlátszók, mint a levegő.”

Totth Benedek könyve nemcsak a történet fordulatai, sokkoló képszerűsége miatt letehetetlen, hanem nyelvi gazdasága és hihetetlen ritmusérzéke miatt. A tömör, rövid mondatokat ritkábban váltja fel hosszabb lélegzetűekkel, ezzel is mintegy érzékelteti, hogy minden megélt pillanatnak jelentősége van.  Mivel meglehetősen vizuális típus vagyok, szinte végig a szemem előtt láttam a barnás-szürkés-vöröses színeket, a füstölgő romokat, az egyre lepusztultabb, egyre erőtlenebb harcosokat. Az utolsó fejezet után pedig gyorsan letettem a könyvet, hogy szabaduljak a kísértet-menet látványától. Lehet, hogy lesznek, akik filmre kívánnák a regényt, én azonban azt mondom, hogy mindez egy vászonra kivetítve elviselhetetlen lenne. Még belső vetítőnkben is nehéz végignézni.

Azt már tudjuk, hogy mit hoz az utolsó utáni háborúban. Csak félő, hogy egyeseknek még ez sem lenne elég ahhoz, hogy lemondjanak egy újabb ráadásról.

(Totth Benedek: Az utolsó utáni háború. Magvető, 2017)

1 komment
2018. szeptember 03. 04:58 - Göbölyös N. László

Djabe akkor, húsz év múlva és most

budapest_tapes_2cd_dvd_2.jpg

A Djabe számára nem létezik lineáris idő, legalábbis ami megjelenéseiket illeti. Megszokhattuk, hogy, miközben haladnak előre a maguk útján, visszatekintenek egy előző témakörre, annak élő, vagy új hangzású változatára. Alighanem ezzel nemcsak Magyarországon, hanem talán az egész világon egyedülállók.

A zenekar a jelenben „Flow-korszakát” éli: a májusban megjelent új stúdióalbum a CD-változat után már DVD-audióban és LP-változatban is kapható, és szeptember 18-án a MOM kultban tartják surround lemezbemutatóját. Ez azonban nem gátja annak, hogy a Djabe visszatekintsen közelmúltjára, sőt, egy két évtizeddel ezelőtti emblematikus albumra.

 

Újabb gyümölcse született a Djabe és a brit Esoteric Records együttműködésének. Szeptembertől lesz kapható a Life Is A Journey – The Budapest Live Tapes című DVD, amelynek felvétele a szardíniai jam-sessionökből születt lemez ugyancsak MOM kultbeli, 2017. októberi bemutatóján készült Steve Hackett és Gulli Briem közreműködésével. Az angol gitáros legenda és az izlandi dobos szinte már nem is számít vendégnek, annyira „egy húron pendülnek”, a szó jó értelmében. (A babaarcú Gulli egyébként a Flow-surround koncerten is fellép.) Mindig különleges élmény egy ilyen felvételt végignézni annak, aki ott volt a helyszínen, hiszen ilyenkor felidéződnek a legszebb pillanatok, amelyeket a néző elraktározott az agyában és érzékszerveiben. Ezúttal a címadó dal, és a Golden Sand, valamint a végén a megunhatatlan Cloud Dance szólalt meg újra a legszívesebben bennem, míg Steve saját műsorából a Fly On A Windshield, a Genesis talán legtökéletesebb lemezének, a The Lamb Lies Down On Broadway-nek egyik darabja érintett meg igazán. Az extrák között láthatunk egy szardíniai klipet a Beams Over The Nulvi Mountains-re, továbbá egy kis dokumentumfilmet a tavalyi It Is Never The Same Twice-turnéról, amelynek címe: Tour Is A Journey.

wtt_2018_lp_v1_termek.png

„Ez gyönyörű” – kiáltott fel Életem Párja, amikor hazaállítottam a Witchi Tai To legújabb változatával. Éppen 20 éve jelent meg e lemez első változata, a Barabás Tamás-Égerházi Attila-Muck Ferenc-Sipos András négyestől, és a magyarországi világzene meghatározó lemeze lett, remekül ötvözve az afrikai és jazz-motívumokat egy elmélyült, mégis könnyed spirituális hangzással. A lemez azóta már több változatban is megjelent, 2015-ben egy 2 CD-t és 2 DVD-t tartalmazó dobozban. Most az évfordulóra egy különlegességgel rukkolt elő a zenekar. Attila megismételte 1998-as „zarándoklatát” a londoni Abbey Road stúdióba, és napjaink egyik legnagyszerűbb hangmérnökével, Miles Showell-lel karöltve az eredeti 33-as fordulatszámú LP helyett két  45-ös korongra átírva olyan hangzást varázsoltak elő a húszéves szalagokból, hogy még azokat is lenyűgözi, akik azt hiszik: betéve tudják az egész Witchi Tai Tót. Talán éppen az a spirituális hangulat jön át minden eddiginél erősebben, különösen az olyan daraboknál, mint az Ode, a Visions, a Desert a Last Vision vagy az Odyssey. A címadó Jim Pepper-darab pedig, ami valósággal hozzánőtt Sipihez, még inkább valami primitív varázslatként hangzik. Gyakran vannak fenntartásaim egy-egy kedvenc lemez „remasteringjével” kapcsolatban, mert rendszerint „eltűnik” valami íz. Itt azonban ilyesmiről szó sincsen, a hangok tisztasága, minden hangszer külön élvezhetősége egy pillanatra sem okoz „sterilitás-érzést”. Pedig az én hi-fi cuccom csak egy évvel fiatalabb az ős-WTT-nál. Ahogy majd ezek a darabok megszólalnak egy mai szuper-hangrendszeren, az már egy másik dimenzióba fog tartozni. Nem véletlen, hogy a lemez ősbemutatója éppen az októberi High-End Show-n lesz.

És, amíg el nem felejtem, a lemez borítója olyan lehet, ahogyan annak idején elképzelték, csak Balogh Rita észak-amerikai indián inspirációjú alkotása látható rajta, a zenészek portréja nélkül. Így lesz ez az újabb Djabe-kiadvány kívül-belül gyönyörű…

 

Szólj hozzá!
2018. augusztus 31. 05:27 - Göbölyös N. László

Naplóféle 18/8 (Elmeél 82.)

p1010182.JPG

Megint húzhattam egy strigulát éveim számához, és még mindig itt vagyok, egészben, 32 saját foggal, testi és szellemi erőim teljében. Valami mégis kezd eltörni bennem. Egyre kevesebb külső hatást és egyre kevesebb embert viselek el, és nem mindentől, nem mindenkitől tudok megszabadulni. Egyre nehezebben tűröm, ha az időmet felesleges dolgokkal kell töltenem. És ami a legaggasztóbb: legutóbbi repülőútunkon nem éreztem azt az elementáris szabadságot, amit korábban több mint százszor.

Az ember mindig tanul valamit Önmagáról is. Például megtudtam azt, hogy Életemmel élénk kapcsolatban vagyok. Mindezt első okostelefonom tudatta velem, amelyet a család oktrojált rám, 12 évvel első mobilom után. És mivel az első napokban főleg Életemmel beszéltem rá, ebből Okoska azt szűrte le, hogy a mi kapcsolatunk élénk. E minősítés még soha nem jutott eszembe együttlétünk 17 éve alatt, de végül is nem áll távol az igazságtól…

Azon az éjjelen, miután hazatértünk a Margitszigetről az eső miatt éjfélig tartó gyönyörű Rigoletto-előadásról, felébredtem, és hosszú percekig nem találtam ki a szobánkból, hol falnak, hol tükörnek ütköztem a sötétben. Ilyen még sosem fordult elő velem abban a lakásban, ahol 25 éve élek. Ezt követően pedig életem egyik legszörnyűbb álmát láttam, ami egyszer biztosan be fog következni. Lehet, hogy Verdi operája ennyire mély nyomot hagyott bennem tudtomon túl is? Vajon mit jelent számomra két fő tanítása: hol a határa a bosszúvágynak és a szerelemnek, miért képes elvakítani a szenvedély szemünket és józan eszünket?

Snassznál is snasszabb, hogy a vezérlő csapatának meccseihez iskolákból toboroznak szurkolókat, jutalom ígéretében. Mi annak idején kilógtunk a koleszból, ha szilencium idejére esett egy jó kis bajnoki, vagy azt hazudtuk, hogy KISZ-rendezvényre megyünk. És örültünk, ha valami jó jegyet kaptunk.

„Szerelmem, üdvözlet az Úr nevében mindenható dolognak adományozója. Tudom, hogy ez a javaslat hatalmas meglepetésként fog jönni hozzád, de imádkozom, hogy vigyázz magadra, hogy alaposan átmehessek rajta, mivel a döntéseid hosszú utat fognak meghatározni a jövőm” – lehet, hogy mások is kaptak már ilyent, ez a legújabb örökségi ajánlatom. A folytatást nem olvastam el, de ez a két mondat annyira szép, hogy úgy gondoltam, meg kell osztanom az utókorral.

Londonban élő barátom minden reggel elolvassa a világ, majd Magyarország híreit és rosszkedve lesz. Ha én mazochista lennék, inkább befizetnék időnként egy dominára…

A kánikula még lemezjátszómra is káros hatással van. Csak hullámzó hangzással hajlandó tökéletes állapotú lemezeimet lejátszani. Elviszik előle az áramot a folyamatosan üzemelő légkondik…

Kiváló minőségű sertéshús kormányhirdetésben. Egy régi vicc jut erről eszembe, amikor megkérdezték: ettél-e már Brezsnyev-sonkát? És ha azt felelték, nem, a válasz így hangzott: Nem is ehettél, mert még él a disznó…

Életem, még mindig az operaeőadás hatása alatt, azon szomorkodik, hogy ma már nem tudja kiénekelni a Szabadságkórust úgy, mint amikor szopránszólam volt a kórusban. Aztán mégis megpróbálja, és sikerül neki. Lehet, hogy nekem is meg kellene próbálkoznom újra a Zep-, a Purple- és a Uriah Heep-dalokkal?

17-vit7ok.jpg

Ritkán fordul elő velem, hogy egy beígért riportot nem tudok megcsinálni. Most a havannai VIT 40. évfordulóját szerettem volna felidézni az egykori magyar résztvevőkkel, akikkel annak idején együtt imádtuk Kubát, élveztük a Karib-tenger hullámait, Al Capone egykori rezidenciáját, ittuk a mojitókat és – Hemingway tiszteletére - a daiquiriket, megőrültünk a sokféle színárnyalatú szebbnél szebb kubai lányokért, vitatkoztunk és megváltottuk a világot, és persze hallgattuk Fidelt és lelkesen tapsoltunk. Voltak közöttünk országos hírű újságíró kollégák, nagyszerű énekesek, zenészek, táncosok, szórakoztatóművészek, világbajnok és olimpikon sportolók, egyszerű egyetemisták, no és KISZ-vezetők és aktivisták, akikből később diplomata, üzletember, politológus, szerencsére kisebb mértékben politikus lett. Én magam régi VIT-es családból származom, hiszen Apám már diákként ott volt az 1949-es budapesti VIT-en, majd 1962-ben ama nevezetes helsinki találkozón, már a DIVSZ munkatársaként. Én pedig mint a KISZ KB külső munkatársa – fordító, tolmács – másodéves bölcsészhallgató kerültem be e körbe. A pokoli hőséget, és a tíz napon át tartó kialvatlanságot leszámítva csodálatosan éreztem magamat, ráadásul még 22. születésnapom is beleesett. A formaruhánkhoz tartozó fehér és zöld alapú pólókat még évekig viseltem, egy színes VIT-kendő volt a lemezjátszóm porvédője. Máig őrzök egy spanyol nyelvű verseskötetet, amelyben latin-amerikai forradalmi versek vannak José Martítól Victor Jaráig. Most úgy gondoltam, újságíróként felkeresek néhányat a régi VIT-esekből, és nosztalgiázunk egy egészségeset, mindenféle politikai hátsó szándék nélkül. És szinte mindenütt zárt ajtókra leltem: a megkeresettek többsége is válaszolt, volt, aki azzal utasított el, hogy nem akarja jelenlegi köreit ezzel megzavarni, volt, aki a többiekre való tekintettel nem akart nyilatkozni. Sajnálom – nem is annyira az elmaradt riportot, inkább őket, hiszen egy soha vissza nem térő élményt akarnak meg nem történtté tenni, az ifjúságuk részét, amely független attól, hogy miként gondolkoztak akkor és miként most. Ismerjük a mondást, amellyel lehet vitatkozni (és a második felével vitatkozom is), mely szerint ha húszévesen nem lázadsz, nincs szíved, ha negyvenévesen lázadsz nincs eszed. Én hozzátenném: ha hatvan évesen nem vállalod azt, aki húszévesen voltál, becsapod és kifosztod önmagadat.

Miért ragaszkodunk a testhez? Mert megszoktuk. A végtelennek mennyi a töredéke? El sem tudjuk képzelni a végtelent, mert általunk alkotott határok között élünk – mondták a Krishnások, és igazuk van.

Kedvenc eladóm a szomszédos szupermarketben baboskendőben ül a pénztárban. Ricse-koncerten volt, és a hagyományoknak megfelelően utána legalább egy hétig hordja a kendőt. A hőségre való tekintettel vizesen. Ki hitte volna erről a joviális hölgyről, hogy Feróékon nőtt fel? Igaz, rólam ki mondja meg, amióta megszabadultam hosszú hajamtól, és öltözékem is mérsékeltebbé vált, hogy micsoda zenei őrületekben éltem? Abban azért megállapodtunk, hogy „utáljuk az egész 21. századot.”

Láttunk egy bosszantó olasz filmet, amelyben egy jól összeszokott baráti társaság eljátssza, hogy mindenki beletekinthet a másik telefonjába, meghallgathatja a hívásokat, megnézheti az üzeneteket. És persze kiderül, hogy mindenkinek van titkolni valója, és azok, akik húsz éve barátok, nem is ismerik egymást. Nem hiszem, hogy lenne olyan kör, amelyben egy ilyen játékot el lehet játszani. Egyszer Anyám „ugye nincsenek titkaid előttem?” felkiáltással, kérte, hogy olvassam fel a naplómat. A mutatvány a negyedik napnál megbukott. Úgy vélem, hogy mindenkinek kell, hogy legyenek titkai, amelyek egyedül csak őrá tartoznak. Legközelebbi szeretteink sem kivételek, és ezeknek a titkoknak nem szabad ártaniuk a kapcsolatunknak, az egymásba vetett bizalmunknak. És ehhez hozzá tartozik, hogy nem vizslatjuk párunk telefonját, e-mailjeit, FB-üzeneteit. A film persze radikális példákat hozott, de számomra eléggé elképzelhetetlen, hogy egy asszony ne vegye észre a férjéről, hogy meleg, vagy hogy egy pszichológusnő párja pszichiáterhez jár, de akár azt is, hogy a pár egyik tagjának tartós szeretője van. Vagy csak magunkból indulunk ki, és fel sem tudjuk fogni hogy az emberek milyen szinten képesek nem figyelni a másikra?  

https://www.youtube.com/watch?v=hWgQFsfsqf0

Elment Aretha, Lady Soul, akinek Otis Redding mellett a klasszikus soul-zene máig tartó szeretetét kaptam. A beavatás nekem a Chain of Fools volt. És már soha nem fogja megtudni, hogy szerepe volt abban, hogy  Életemmel levelezni kezdtem, ugyanis „soul-of-lady” címéről Aretha jutott eszembe és úgy gondoltam, hogy akinek ilyen címe van, csak nagyszerű nő lehet…Érthető hát, hogy együtt sírtunk, amikor meghallgattuk tőle a Nessun Dormát..de azért óriási volt, kemény és dögös, amikor a Blues Brothers-ben kiosztotta a pasikat…

Ügyesen kitalálták a különböző intézmények és szolgáltatók, csak azután lehet őket elküldeni a jó édesanyjukba, ha ide-oda regisztráltunk, kódokat kaptunk, közvetlenül még akkor sem, ha 15-20 percig hallgatjuk a különböző irányításokat és reklámokat. A legtöbb ember ugyanis inkább hagyja a fenébe, mert annyi idő és macera nem éri meg neki, elég neki annyi, hogy magában dühönghet. Az még egyelőre díj- és regisztráció-mentes…

Megnyílt a három éve államilag kisajátított népfürdő. Az már meg sem lep, hogy az épületekben a szürke dominál, elvégre a kommunista rezsim reneszánszát éljük az elszürkítésben is. Az sem lep meg, hogy az átadás után a szolgáltatások nagy része még nem működik, igaz, a 25 méterest szépen kiszélesítették és már sapkát sem kötelező húzni az úszáshoz. Esztelen fairtó mániájukkal azonban elérték – amellett, hogy a látvány is sokkal sivárabb a 100 éves platánok, nyárfák nélkül – hogy a strandban alig van nagyobb árnyékos tere. Valamikor idejártunk, még Apámmal is, 82 éves koráig, a jövőben alighanem mellőzni fogjuk, ha igazán jó hangulatú kikapcsolódásra vágyunk.

„Nincs módunk középszerűnek lenni” – mondta nemzeti ünnepünkön a középszerű államfő. Pedig lassan már annak is örülnénk, ha a középszer ülne  diadalt, nem pedig a dilettantizmus. A sokmilliós kápráztatás, a drónokkal a város felett lebegtetett korona, a bús magyarokról szóló zenének hívott nyekergés után csak reménykedem, hogy nem kell majd elénekelnem: „És ember lesz az én kis unokám”. Senki nem veszi észre? Már mindenki rinocérosz lett? a értik egyáltalán, mire gondolok…

A nagy rohanásban elfeledkeztem Percy király 70. születésnapjáról, pedig még a telefonom csengőhangja is az Immigrant Song. (Hogy miért éppen ez? Csak…). De igazából nincsen jelentősége, mert ő ott van a lelkemben lassan 50 éve, sok nehéz pillanaton segített át életem során, és a sors egyik nagy ajándékának tartom, hogy kétszer is találkozhattam vele...

És elment az az Ember, aki küzdelmek, sérelmek, megaláztatások ellenére is hitt az Életben, az Ember Jóságban, a Szeretetben, és a halál torkában sem hagyta el az ezekben vetett hite. Sz. Jóska nélkül üresebb lesz jövőre az Élet Menete…

„Olyan egyszerű, hogy egyedül is meg tudja csinálni” – biztattak a tv-s szolgáltatónál, ahol béreltem egy dekódert, hogy végre lehessen néhány külföldi csatornát nézni a lassan nézhetetlen 50 magyar nyelvű mellett/helyett. Azért hozzátették, hogy ha mégsem megy, hívjam a négyjegyű telefonszámot, ott kapok műszaki segítséget. Így is lett, felhívtam őket, csupán annyit szerettem volna tőlük kérdezni, hogy a számunkra rendkívül fontos videó-készüléket hogyan tudom csatlakoztatni. „Biztosan van egy ismerőse, aki be tudja állítani” – jött a válasz…

Megnéztük A Szépség és a Szörnyeteg legújabb változatát, amely, bár nem vetekedhet Jean Cocteau filmjével, mégis elgondolkodtató. Életem szerint a Szörnyeteg várát védő, kőből, fából és gyökerekből alkotott óriások figyelmeztetnek: bennünket is így fog eltaposni a természet, mint ők a haramiákat, ha nem leszünk úrrá harácsolásunkon.

Közelünkben úgy sárgulnak a gesztenyefák, hogy a gesztenyék meg el sem kezdtek hullani. Közben az olasz Alpokban már havazik. Ha ezek sem elég riasztó példák a klímaváltozás mögött világméretű összeesküvést sejtőknek, nem tudom, mivel lehetne meggyőzni őket.

Jött velem szemben egy régi ivócimbora, hajdan daliás legény. Alig bírt menni, arca vérvörös volt, tekintete üres. Néhány hónapja még megismert…

Tízévenként megnézzük a Jób lázadását. És ezúttal is szavak nélkül maradtunk hosszú percekig. A film végét követően kikapcsoltam a tv-t, nem tekertem se tovább, se vissza a videót, nem kerestem más csatornát a feloldásra. Mindent rábíztunk saját hallgatásunkra és a sötétre. Nem csoda, hogy ezt a szégyent nem bírja feldolgozni az ország. Igaz, nem is igen próbálta. Valahogy felelősség-vállalásban sosem voltunk erősek. A 20. század  tetemrehívásainál mindig azok voltak elsöprő többségben, akik ott sem voltak, nem tudtak semmiről, nem tehettek semmiről. És a 21. században is így lesz.

myatezh-iova-zabastovka-scene-.jpg

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!
Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai