Talán a semmiből jöttünk? Azt hittük, megidéztek minket, idősödő főpincéreket, kis énekeseket, másodosztályú papokat. De nem menekülhettünk ezekbe az önjellemzésekbe, és nem is tévedhettünk el a jövés-menés atlaszába. Imádságunk pletyka, munkánk lángoló fű. A tanárt fellökik, a madárleső zajong, az őrült pedig beleszületni merészel kilétének kérdésébe. Bár elkapná a fény a fonalat, amelyen az ember függ. Gyógyítsd meg őt a szél belsejében, tekerd a szelet törött bordái köré, Te, aki tudod, hogy merre volt Egyiptom, és akihez ő sirámait ismételgeti, Tórás Miasszonyunk, aki nem ír történelmet, de kinek kedves ajkai minden cselekedetünk törvénye. Mily különösen faragod ki a lelkét. Az eretnek a forma ínyence mellett hever, a vágy teremtménye egy ezüst gyűrűben ül, a hamisító megbocsátásért könyörög a nála jobb hamisítónál, a Sötétség Angyala elmagyarázza a különbséget a palota és a barlang között. Ó selyem híd, ó, fénylő nyál egyetlen fonata, lehetőség hajszála, és semmi sem halad, semmi sem Halad, csak Te.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.