Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai

2019. október 31. 05:27 - Göbölyös N. László

Naplóféle 2019/10 – Elmeél 96.

shutterstock_368978834.jpg

Vészesen közeledik a Lorenzo hurrikán. Igazán elsöpörhetné druszáját és annak csatolt részeit.

A legnagyobb magyar sajtószakmai szervezet kérdőívet küldött ki jelenlegi és volt tagjainak a cenzúráról szóló kutatásához. Teszi mindezt 2019 októberében. Olyan ez, mintha egy 8-as erősségű földrengés és szökőár után tartanának a túlélőknek katasztrófavédelmi kiképzést. Ha esetleg 1993 táján, de legkésőbb 1998. októberében készül egy ilyen felmérés, talán lett volna még valami értelme, hiszen akkor a legrosszabb esetben is legfeljebb a kollégák feléről lehetett volna elmondaná, hogy átmosták az agyukat. Hogy milyen lehet ma ez az arány, abba inkább bele sem gondolok…

Fordítottam-szerkesztettem egy cikket arról, hogy milyen előnyei vannak az agyi beültetéseknek a kommunikációra képtelen emberek gondolatainak lefordítására. És az egyik mellékelt fotón magamat véltem felismerni.

Minden idők legundorítóbb választási kampánya folyik – mondta egy vezető ellenzéki politikus. Milyen jó, hogy kifejlesztettem magamban erre saját immunrendszeremet és szinte észre sem vettem. Mindenesetre nem ettől vannak álmatlan éjszakáim. A házunkban ezzel szemben érvényesült a jelöltek közti paritás. Mindegyiknek a szórólapja a kukában végezte.

Elhatároztam, hogy a következő választásokon jelöltetem magam. Nem azért, mert bármilyen képviselő akarnék lenni, attól mentsen meg az Örökkévaló, hanem azért, mert kíváncsi vagyok, hogy ha felkerülök a plakátokra és a szórólapokra, ugyanolyan rossz arcú leszek-e, mint a jelenleg hivatalban lévők és potenciális leváltóik.

Tizenhat év után kilehelte lelkét egyik első közös háztartási gépünk, egy elektromos daráló, amit turmixnak is használtunk. Utolsó erejével még végigcsinálta olasz sugo-befőzésünket, aztán szétesett a teteje. Megköszöntük áldozatos munkáját. Elvégre a tárgyaknak is van lelke, ezért tudunk kötődni hozzájuk.

Egyes hurráoptimisták most azt mondják, hogy a NER-nek is feladták az utolsó kenetet. Azért még ne kiáltsunk siratóasszonyokért, mert a sebzett oroszlánok ilyenkor szokták átharapni ellenségük torkát.

Mostanában többször álmodtam, hogy sokat iszom, és aztán nekimegyek olyan embereknek, akikkel az életben semmi bajom, sőt, esetleg még sokat is kaptam tőlük. Pedig iszákos koromban sem voltam agresszív, és érdekes módon belém sem kötöttek soha.

„Máris elloptak két milliárdot Óbudán” – susmusol két süldőbanya a zöldségesünk előtt. „Én a szocikra még a WC-papírt sem bíznám” – mondja egyikük. „Miért nem mondtad nekik, hogy újra bevezetik a halálbüntetést rémhírterjesztés ellen?” – kérdezte életem, amikor elmeséltem neki a hallottakat.

Harminc évvel ezelőtt, 1989. október 23-án már nem tudom, éppen hol voltam, amikor Sz.M. egykori KGST-nagykövet kikiáltotta a Magyar Köztársaságot. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy este néztem a tv-t és a Kossuth téren csupa baljós alakot láttam, de másnap azzal nyugtattam magam, hogy biztos a rossz megvilágítás és a kelleténél nagyobb alkoholfogyasztásom az oka.

Furcsa, hogy mik jutnak az ember eszébe egy eltávozottról. Például egy hagyományos falusi reggeli, gyúródeszkán vágott házi kolbásszal, sonkával, paprikával, paradicsommal, friss zsemlével és kiflivel, miközben kibeszéljük a világ dolgait. A temetőben pedig az, hogy vajon mi járhat azoknak az embereknek a fejében, akik akkor sem tudják befogni a szájukat, amikor a legjobban kellene?

Vonaton. Kellemes langy meleg, gyorsvonati kényelem. Egészen addig, amíg fel nem harsan egy idősödő nő hangja, aki magából kikelve üvölti, hogy miért kell a nőket annyira előtérbe tenni a közéletben, hogy micsoda marhaság, hogy az új EU-főbiztos 50% nőt akar a bizottságba. Ő ezt, mint nő, kikéri magának, mert lassan a férfiaknak semmi joguk sem marad…

Szindbád (Huszárik Zoltán, 1971, részlet) from Filmalap - Filmarchívum on Vimeo.

És elment az utolsó előtti énekmesterem, J.Z., aki Rómában adott nekem órákat, és amikor néhány évvel később meghallottam a Szindbád különleges pizzicato csellózenéjét, büszke voltam, hogy a tanítványa lehettem. Félszeg, halk szavú, vörös szakállas fiatalember volt, aki az ösztöndíjasok házában lakott a római Magyar Akadémián. Közel három és fél évtizeddel később beszéltem vele legközelebb és utoljára, akkor is csak telefonon, amikor párizsi nyári tudósítóként az avignoni fesztivál egyik magyar résztvevőjeként üdvözölhettem, de azért felidéztük a szép római napokat. Egyike volt azoknak, akik egy életre megerősítették bennem a Zene szeretetét. Most már együtt van odaát az asztaltársaság, Szindbáddal, Majmunkával, a Rendezővel és a Képfestővel.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://elmehunyor.blog.hu/api/trackback/id/tr8215273388

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai