Piergiorgio Odifreddi A logika istene címmel írt életrajzi könyvet a 20. század egyik legnagyobb elméleti matematikusáról, Kurt Gödelről, aki 1906-ban született Brünnben és gyakorilatilag éhen halt Princetonban 1978-ban. Munkásságának egyik legfőbb tanúja Albert Einstein volt.

Az 1950-es évek elején mind Gödel, mind pedig Einstein a princetoni Institute for Advanced Study-ban dolgoztak.  1951-ben Gödel volt az első, akit Einstein-díjjal tüntettek ki, amit maga a Nobel-díjas fizikus adott át neki. Egymás szomszédságában laktak, rendszeresen együtt mentek az intézetbe és együtt is tértek haza.

Életük ennek ellenére nem volt párhuzamos. Einsteinnek 1905 volt a legszebb éve. Néhány hónapon belül született meg tanulmánya a fotóelektromos jelenségről, amiért Nobel-díjat kapott, a Brown-mozgásról, amely megerősítette az atomok létezését, valamint a realitivitásról, amely felforgatta a fizikai addig ismert törvényeit. Ezek a munkák óriási népszerűséget adtak neki.  Gödel számára a legjobb év 1930 volt, akkor publikálta nemteljességi tételét, amellyel a matematikát helyezte új alapokra, mégis csaknem ismeretlen maradt.

A magatartásbeli különbözőségek is nagyok voltak közöttük. Einstein nem adott sokat külső megjelenésére. Gödel öltönyben, nyakkendőben, sötét felöltéből, Borsalino kalapban járt. Einstein a míves zenét szerette, míg Gödel a Hófehérke dalocskáit. Einstein mindenkivel szóba állt, Gödel tartózkodó volt. Egymással mégis beszélgettek. Pontosan senki sem tudja, miről, állítólag politikáról, fizikáról, filozófiáról.

Einstein Gödelben tisztelte a zsenit és a tiszteletlenségét. Ő volt az egyetlen, aki bírálni merte, és Einstein kiváltságnak érezte, hogy beszélgethet vele. A La Stampa szerint valószínű, hogy az idő dimenziói is szóba kerültek közöttük. Érdekes, hogy ez mindkettejük számára fikció volt. Milyen értelemben? Annak ellenére, hogy relativitásnak nevezte, Einstein azért dolgozta ki ezt az elméletet, hogy abszolút alapot adjon a fizikának: bármilyen megfigyelőnek a világegyetem bármelyik pontján a megfigyelt jelenségekben ugyanazok a törvényeket kell megtalálnia. Hogy ez így történhessen, szükséges, hogy a fénynek az űrben mindig ugyanaz legyen a sebessége (299.792, 458 km/sec). De ahhoz, hogy ez az érték abszolút legyen, van egy feltétel: relatívvá kell tenni az időt és a teret. Így idő és tér rugalmassá válik, nem lehet megállapítani két egymástól távoli esemény időbeli egybeesését, nem létezik egyetemes „most”.  Gödel a megfelelő ember volt e paradoxon értékelésére, mivel az ő nemteljességi tételének lényege, hogy semmilyen matematikai rendszer nem lehet hibátlan, teljes és mindent eldöntő. Ráadásul ő felfedezte, hogy vannak olyan állítások a matematikában, amelyeknek nem lehet sem a helyességét, sem annak ellenkezőjét bizonyítani.

Hogy az idő problémája alapvetően fontos volt mindkettőjük számára, az is mutatja, hogy Gödel különös ajándékkal lepte meg Einsteint a 70. születésnapján. Kitalált egy körben forgó világmodellt, amely hosszú idő után egy adott pillanatban visszatér a kiinduló pontjára, és így tovább a végtelenségig. Elméletben Einstein számtalanszor lehetett volna 70 éves.

Einstein örült, ugyanakkor meg is ijedt: ha a realitivitás lehetővé teszi a visszatérést a múltba, nem lehet igaz, mert ellentmond a fizikai valóságnak. Vissza tudnánk menni a születésünk előtti múltba, megölhetnénk nagyapánkat, és ezzel lehetetlenné tennénk saját születésünket. Gödel ajándékát tehát rést ütött Einstein elméletén, ezért a matematikus megnyugtatta barátját, mondván, ha lehetséges lenne az időutazás, az idő válna lehetetlenné: egy újra látogatható és megváltoztatható múlt nem igazán múlt.

Beszélgettek nyilvánvalóan a nőkről is. Einsteintől félrelépései miatt elvált az első felesége, a második eltűrte azokat. Gödel kitartott asszonya mellett, aki a támasza volt. Amikor meghalt, a tudós elveszettnek érezte magát. Egyre mániákusabb lett, hallucinációi voltak, hinni kezdett a szellemekben és rettegett attól, hogy megmérgezik. E paranoiája vezetett kóros koplalássá, amelybe végül belehalt.