Harminc évvel ezelőtt, 1989. április 30-án halt meg Sergio Leone, az olasz western megteremtője.

Ki hitte volna, hogy egy tősgyökeres római fog felemelni új magasságba egy tipikusan amerikai műfajt? A westernt, amely a legmesszebb van a valóságtól, egy Sergio Leone, aki a neorealizmus légkörében nőtt fel, sőt, húszévesen még statisztált is Vittorio de Sica Biciklitolvajok című remekművében – írja visszaemlékezésében a La Repubblica.

Leone a mozi világában született. Apja, Vincenzo, művésznevén Roberto Roberti mintegy 40 filmet rendezett. Anyja Bice Waleran szintén színésznő volt. Abban az időben az operafilmek, az ókori kosztümös filmek voltak a legjobban divatban Olaszországban, a western az óceánon túl maradt.

Leone forgatókönyvíróként kezdte, aztán rendezőasszisztens lett. Ő volt az olasz stáb irányítója olyan, a részben a Cinecittában forgatott hollywoodi szuperfilmeknek, mint a Quo Vadis? és a Ben-Hur. Majd átvette a rendezést 1959-ben a Pompei utolsó napjaiban a megbetegedett rendező, Mario Bonnardtól, a stáblistán azonban nem szerepelt. Két évvel később már önállóan rendezte a Rhodoszi Kolosszust. Ám a közönség unni kezdte ezt a műfajt, mást kellett kitalálni. A hősök helyett, akik mindig készek voltak megszenvedni a népért, a hitükért, kezdett kialakulni az antihős figurája. A magányos, cinikus, az áldozata iránt közömbös antihős, akit csak a pénz érdekel, bárhonnan jött is. Így születtek meg Sergio Leone ma már fogalommá vált figurái klasszikus olasz westernjeiben.

1964-ben készítette el az elsőt. Az Egy maréknyi dollárért című filmet Bob Robertson néven jegyezte, apja iránti tiszteletből. Azonnal meghódította vele a közönséget. A főszerepet  a rezzenéstelen arcú Clint Eastwood játszotta, miután a Rhodoszi kolosszusban játszó Ray Calhun visszautasította a szerepet. Nemcsak Eastwood híressé vált szakadtsága, világító kék szemei, a fogai között égő szivarcsikk vált az első három Leone-western szimbólumává, hanem Ennio Morricone fülbemászó, egyszerre lendületes és drámai zenéje is. A filmből sugárzó amoralitás pedig összhangban volt a kor hangulatával. És persze nincsenek benne jól fésült fickók, inkább a több hetes por, a kosz, a lábszag jön le a vászonról.

Ismert, hogy a film miatt a rendezőnek volt némi kellemetlensége is: mivel Leone erősen támaszkodott Kuroszava Akira A testőr című filmjére, a japán mester – akinek már a Hét szamuráját is „ellopták” a Hét mesterlövészhez – beperelte olasz kollégáját és meg is nyerte azt.  Ez azonban nem zavarta meg további pályáját: újra Eastwood-dal és az amerikai filmjeiben  rendszerint rossz embereket játszó Lee van Cleeffel - a Cseh Tamás által is megénekelt elegáns zakóban -  csinálta meg a Még néhány dollárért.És már ebben is rendkívül hatásos volt a végső párbaj.

Ez teljesedett ki a dollár-trilógia csúcsában, ,A Jó, a Rossz és a Csúfban, ahol a nagyszájú mexikói Tucót Eli Wallach formálta meg felejthetetlenül a harmadik gazembert. Egyesek szerint ez a mozitörténet legszebb jelenete.Valóban nem lehet elégszer megnézni. Pedig utána jön egy nem akármilyen fintor: a Jó még egyszer utoljára átveri szegény Csúfot...Mert a trilógia utolsó darabjába azért minden izgalom és kegyetlenség mellett egy sajátos humor is bekúszik...

 Clint Eastwood e három filmnek köszönhette világhírét, és az sem véletlen, hogy amikor 1992-ben elkészítette a Nincs bocsánat című westernjét, amellyel elnyerte a legjobb rendezés és a legjobb film Oscarját, munkáját Sergio Leone emlékének ajánlotta. De nemcsak ő, hanem olyan jeles utód is, mint Quentin Tarantino, a modern film megteremtőjének tekinti.

A Volt egyszer egy Vadnyugattal Leone végleg beírta magát a mozi történetébe. E négy film sikerét soha nem tudta többé túlszárnyalni. 1984-ben a közel négy órás Volt egyszer Amerikában a szesztilalom korának gengszterháborúit vitte filmre, és hiába játszottak benne olyan sztárok, mint Robert De Niro vagy James Woodst, túlságosan európai szemléletűre sikerült, és nem tetszett az amerikai közönségnek.  Utolsó terve Leningrád II.világháború ostroma volt, éppen a Szovjetunióba készült helyszíneket keresni, amikor alig 60 éves korában végzetes szívrohamot kapott.

Sergio Leonéra jellemző volt a tökéletességre való törekvés, és ritkán volt elégedett az eredménnyel. Ennio Morricone mesélte el, hogy egy évvel az Egy maréknyi dollárért elkészülte után együtt mentek el egy római moziba megnézni a filmet. Amikor kijöttek, egyszerre kiáltottak fel: „Milyen rossz filmet csináltunk!”