GNL911

Nemcsak az ópiumszármazékokból lehet eljutni a túladagolásig, hanem a munkával és a belső szorongásokkal is. Mark Sandman, aki a Morphine-nal egy időtől elrugaszkodott bandát vitt sikerre a 90-es években, kőkeményen megdolgozott azért, hogy zenész lehessen, és amikor oda eljutott, ott sem ismert pihenést. A zenén kívül rejtőzködött, de a tömör, iszonyú feszültségekkel teli zene mindent elmondott róla. Az együttes utolsó lemeze, a The Night, amely már a frontember halála után jelent meg, egy tragikus életút magától értetődően logikus befejezése volt.

A Morphine nem az első volt a rock történetében, amely ezt a hajmeresztő, basszusgitár-szaxofon-dob felállást választotta. A műfaj szerelmeseinek egyik különleges kedvence az 1972 és 1977 között működött angol Back-Door, amely a balkezes basszeros-fenomén, Colin Hodgkinson kiugrását jelentette. (Igaz, ők a brit blues boom utóhullámaihoz tartoztak, és Hodgkinson később még a Whitesnake-be is beszállt). Sandman, egy massachusetts-i zsidó család sarja főiskolai diplomát szerzett, de ahhoz, hogy saját lábára tudjon állni, mindenféle munkákat vállalt: volt halárus, kőműves-segéd, taxisofőr –  ez utóbbiként egy alkalommal kirabolták és megkéselték. A támadás, valamint két fivérének korai halála alaposan rányomta a bélyegét egész világlátására. Többet nem is nagyon tud a külvilág a magánéletéről, amelyet gondosan titkolt, akárcsak sokáig a korát, mivel szégyellte, hogy a 90-es évek alternatív rock-világának legjobbjai mind legalább 10-15 évvel fiatalabbak voltak nála. Mindemellett hangstúdiót hozott létre és működtetett a massachusetts-i Cambridge-ben High ’n Dry néven, elismert fotós és képregény-rajzoló is volt.

 A Morphine 1989-as megalapításáig Sandman legalább 4-5 bostoni underground bandában szerepelt, köztük a Treat Her Rightban, a Pale Brothers-ben és a Presidents of The United States-ben. (De később is egyszerre több „titkos” együttese volt…) Ezekben kísérletezte ki a Morphine későbbi hangját különböző számú húrral felszerelt basszusgitárjaival, de használt egy „basitar” nevű hangszert is, amelyre a basszushúrok mellé felszerelt néhány mély gitárhúrt is. „Low Rock”-nak nevezte el zenéjüket, elvégre abszolút mélyhang-domináns volt: a basszusgitár mellett Dana Colley bariton-szaxofonozott, és az ő hangfekvése is inkább a baritonhoz közelített. A harmadik tag Billy Conway dobos lett, akivel Mark már a Treat Her Rightban is együtt dolgozott.

A Morphine első albumát, a Goodot 1991-ben jelentette be a Rykodiscnél, rajta egy sokat mondó dallal: To The Other Side. Mintha már láttunk/hallottunk volna ilyen bemutatkozást, 1967-ben egy bizonyos, The Doors című albumnál. A pozitív kritikák mellett az együttes hamarosan egy viszonylag szűk,  ám annál lelkesebb közönséget szerzett magának, elsősorban egyetemi és főiskolás körökben. Zenéjüket a mozi és a tv is felfedezte: Morphine-dalokat hangzottak fel a Spanking The Monkey című Oidipusz-vígjátékban (1994), és az HBO nagysikerű Szopránok tv-sorozatában is. Élő fellépéseik élményszámba mentek. Sandman sajátos párbajokat vívott a közönséggel: például felszólította őket, hogy kérjenek tőlük dalokat, aztán direkt másokat kezdtek el játszani. Máskor akkor is nyomtak ráadásokat, ha a közönség már nem is követelte őket, és ilyenkor Mark arra hivatkozott, hogy „közönségnek kapnia kell valamit a pénzéért”. Ugyanakkor mindig nagy ováció fogadta a Poetry Time névvel illetett intermezzókat, amikor Sandman verseket rögtönzött, miközben Colley szaxofonon kísérte őt – ahogyan ezt annak idején a beat-költők tették, később pedig Tom Waits élt ezzel a fegyverrel.

 A „függetlenség” őrzése természetesen eleve kizárta őket attól, hogy bekerüljenek a nagy kereskedelmi hálózatba, és ezen nem változtatott az sem, hogy 1996-ban a Dreamworks Records szerződtette őket, és egy évvel később áradozott a szakma a Like Swimming című albumukról. Ez azonban kevés volt az amerikai fősodorba való betöréshez, megmaradtak az egyetemi rádiók és az „indie rock” közösség kedvenceinek. Mindössze egyszer hívták meg őket az MTV-be, a 120 Minutes-be. Ugyanakkor Európában, főleg Franciaországban, Japánban és Ausztráliában egyre nagyobb tábort tudhattak maguk mögött.

Július 3 1999-ben  ismét sötét dátum lett a rock-történetben, Brian Jones 1969-es halála és Jim Morrison két évvel későbbi eltűnése után 1999 e napját is fekete betűvel jegyezhettük be: Mark Sandman az olaszországi Palestrinában tartott koncert során a színpadon összeesett és azonnal meghalt. Szívroham vitte el 47 éves korában.

A posztumusz The Night (2000. február 1-én jelent meg) az eddigi leggazdagabb Morphine-lemez, amelyen a trió mellett ütősök, vokalisták, és vonósok is szerepelnek, de Sandman orgonál, akusztikus gitáron és harsonán is játszik éneke mellett. Csoda, hogy nem bírta tovább? Már a nyitány, a címadó dal is kísértetiesen melankólikus: „Te vagy az éj, Lilah/az erdőben eltévedt kislány/a megmagyarázhatatlan népmese…az esti mese, amely csukva tartja a függönyöket…” – a Grimm-fivérek Amerikában? A Top Floor Bottom Buzzer visszhangosított szaxofonjai sem túl megnyugtatóak. A Souvenir zenei alapja a 60-as évek fekete rhythm-and-bluesait idézi – de csak az…Lehet, hogy jobb, hogy Mark, aki azok közé tartozik, akik úgy énekelnek, mintha „nem lennének ott”,  nem engedett magához közel senkit? Így csak találgatni lehet, hogy önéletajzi fogantatású-e a rémületes, női vokálból fakadó visszhangokkal, kopogásokkal teli Like A Mirror: „Mint egy tükör, semmi sem vagyok, amíg nem nézel rám….mássz fel az égre velem, hagyd el a világod és gyere hozzám, közelebb vagyok hozzád, mint hiszed…”  Egy vérrel írt végrendelettel ér fel a dal!

Nem árulkodik a nőkkel való szép tapasztalatokról az A Good Woman Is Hard To Find sem: „Bikaszemet festett a lelkembe…mint egy csörgődobon, úgy játszott rajtam, majd elvitt egy templomba és imádkozott, amíg csak fájni nem kezdett…” A Rope On Fire egy rémálomba visz minket: egy erődítmény egyik szobájába zárták be többed magával, de csak ketten vannak köztük, akik hatástalanítani tudnak egy már elindított pokolgépet, hogy elmenekülhessenek, mielőtt elfogy minden oxigén. Az ilyen álmoknál szoktam azt mondani: na jó, ebből elegem van, felébredek. De mi van, ha az álom főszereplője mégsem ébred fel és a pokolgép mégis felrobban? Mindezt hárem-hangulatú dallam kíséri, és Colley megmutatja, hogy finoman is tudja fújni hangszerét.

Az I’m Yours You’re Mine agresszív zenén alapuló érzéki, a másikért reszkető vallomás:  „Ujjlenyomatomon. Nyelvem hegyén./fogom minden érintésedet/Hallom az illatod/Hallom a mosolyod/Amely gyors mint a fény/Kétszáz mérföldre innen”. A Slow Numbers a számmisztikát taglalja, természetesen annak sötét oldaláról, - nehéz elhinni, hogy nincs az egész zenekar félkómás állapotban: aki volt már részeg, tudja, hogy egy bizonyos mennyiség után az ember így lelassítva hallja a külvilágot - míg a záró Take Me With Yout akár a halál előérzeteként is felfoghatjuk: „”Fel akarod égetni hidaidat? Segítek tüzet gyújtani./El akarsz tűnni? Itt a kézikönyv kezemben/Segítségemre szorulsz/magamon nem segíthetek.” A befejezés hangulata olyan, mint a Joy Division Closer című lemezéé, amely után ugyanúgy nem volt tovább. Persze könnyű nekünk ezt beleérezni, az események ismeretében.

Mark halála után a Morphine azonnal megszűnt, életben maradt társai csak korábban ki nem adott stúdió – és élőfelvételeiket adták ki. Conway és Colley a családtagokkal és barátokkal együtt létrehozta a Mark Sandman Music Education Fundot, amellyel a Boston és Cambridge környéki tehetséges gyerekek zenetanulását támogatják. Cambridge-ben még utcát is elneveztek róla.