GNL911

 Bár a híres szüfrazsett, Emmeline Pankhurst révén a brit nők tekinthetik magukat az emancipáció úttörőinek, nehéz lenne azt állítani, hogy a rock-ban pionír szerepet játszó szigetországban nagy egyenjogúságot vívtak volna ki e műfajban. Pedig voltak nekik már a 60-as évektől nagy tehetségű énekesnők, mint a „kék szemű soul lady” Dusty Springfield, vagy a bluest és a jazz-rockot magas szinten művelő Jools Driscoll. Alig-alig jelentkezett viszont az Amerikában igen erőteljes vonal, a szerző-előadó nő, a Joan Baez-féle folk-Madonnáknak, a Patti Smith-féle punk-rockereknek, a Joni Mitchell-féle dalköltőnőknek nem volt párja Albionban. Legfeljebb a 80-as években a két O’Connort, Hazelt és Sinéadot lehetne említeni, de hát ők is írek…

Aztán a 90-es években megjött végre az egyszemélyes válasz Polly Jean Harvey személyében.

 A hajszálvékony, hol szakadt megjelenésű, hol roppant izgató PJ John Lennon 29. születésnapján, 1969. október 9-én jött a világra, és aligha panaszkodhat arra, hogy közte és szülei között „generációs szakadék” tátongott. A vidéki farmer ősök ugyanis már kiskorában megismertették őt a Mississippi és Chicago Blues nagyjaival, valamint Jimi Hendrix és Captain Beefheart (!) zenéjével. Később gitározni, majd szaxofonozni tanult és 18 évesen már saját dalokat írt. Láthatóan nem sokat törődött a rock-macsókkal, amikor 1991-ben egy két tagú férfi ritmusszekcióval alakította meg első bandáját. És bár Pollyékat hamarosan kitiltották kedvenc pubukból, ahol játszottak, mert a törzsvendégek szinte mind elmenekültek, és közben a lány szobrászatot tanult Londonban, mégsem volt kérdés, hogy milyen utat választ. Első kislemeze, a Dress, 1991-ben jelent meg, és a Melody Maker mindjárt a hét kislemezének választotta. „Polly szinte összeroskad dalai súlya alatt, mintha szó szerint kiszívnák belőle a levegőt” – írta róla az MM vendégkritikusa, akit – úgysem találják ki – John Peelnek hívtak…Mire 1992 elején megjelent első albuma, a Dry, a punk, a grunge és a blues elemeiből szőtt zene meghódította közönséget és szakmát a tengeren túl is: a Rolling Stone az év új énekesnőjének választotta PJ-t.

Pollyt gyorsan lefeministázták, ezért, hogy ne legyen a kategorizálóknak olyan egyszerű, 1992. áprilisában félmeztelenül jelent meg a New Musical Express címlapján. Feminista vagy nem, tény, hogy miután „nagy” kérői közül az Islandnek mondott igent, és megjelentette a zajos, intenzív és megalkuvások nélküli második albumát, a Rid of Me-t, feloszlatta állandó trióját és innentől kezdve mindig új és új utakra – és partnerekhez – evezett. Az 1995-ös To Bring You Love az év albuma lett az USÁ-ban a Village Voice-nál, a Rolling Stone-nál és a New York Times-nál egyaránt, ami azért nagy dolog, mert ugyanebben az évben söpört végig az „Alanis hurrikán” a Jagged Little Pillel. Ezzel egy időben kezdett imázsán is dolgozni, és már-már mesebeli megjelenéseivel és előadásaival,  amelyben épp úgy fellelhetők voltak a japán Kabuki-színház elemei, mint David Bowie Ziggy Stardust-figurájának külsőségei. Később bevallotta, hogy akkortájt „elveszettnek” érezte magát, és a szépérzéke is cserben hagyta. Még ennek a belső zűrzavarnak volt a lenyomata a vegyes fogadtatásban részesült Is This Desire? (1998) című, sok elektronikával kísérletező albuma, de az ezredfordulóra letisztult és visszatért eredeti hangjához.

Ismét trióban kezdett el játszani: visszahívta egykori dobosát, Rob Ellist, másik társa pedig Mick Harvey multistrumentalista lett, Nick Cave ezeréves zenésztársa. (Mellesleg Polly és Nick egy időben együtt éltek, sőt, Cave 1996-os Murder Ballads-án PJ két dalban is duettezett vele, bár akkor már szakítottak..) Volt egy másik sztárvendége is: Thom Yorke, a Radioheadből, akivel a This Mess We’re Inben énekelnek együtt, de Thom még billentyűzött is két számban.

A kiegyensúlyozottság nem vált Harvey kárára: a Dorsetben, Párizsban és New York-ban készült Stories From the City, Stories From The Sea nagyszerűen vegyíti a szeretni való melódiákat azzal a magával ragadó, gitár sodorta punk-energiával, amely korai munkáit jellemezte. „Azt akartam, hogy minden gyönyörűen szóljon. Azt akartam, hogy ez a lemez énekeljen és szárnyaljon, legyen tele visszfényekkel és a melódiák buja hajtásaival” – mondta PJ a Q magazinnak.

Polly állítja, hogy korántsem az a sötét boszorkány, akinek hiszik, miként azt is, hogy dalai egyáltalán nem „önéletrajzi ihletésűek”. Pedig az sem lenne szégyen, mert a Hot Press neki tulajdonítja a „valaha írt legerotikusabb, legerőteljesebb és legpozitívabb szerelmes dalokat”. Ebben korábban is nagyon erős volt, és most sem csitult: „segítség kellett nekem/sötétben bolyongva/míg valaki mézben megfürdet/s átkozott agyam felrobbantja” (We Float). Mindez párosul a nagy szabadságvággyal (A Place Called Home: „sétálok/gázolok/teli földeken/egyedül/félrelépek/félrelépek/veled/várok/hogy újjászülessek” – Horses In My Dream: „körbevágtattam a földet/egy vonatsínpár mentén”), de belemerít minket a nagyvárosi elidegenedésbe is. (You Said Something: „a mellvédnek dőltünk/ittuk a színeket/és otthonunk illatát/mint a szerelmesek/hogy kerültünk ide/az élet e partjára?/levegőt sem vettem/s szóltál valahára” – énekli az Empire State Building árnyékában, „bűnben és káoszban”; „On Line: „Az egész világ háborúzni ment/csak Te kellesz nekem ma éjjel”). De akad a lemezen két felvétel, amely ugyanolyan baljós előérzetű, mint a Dream Theater koncertlemezének borítója az égő Ikertornyokkal. „tízezer akarat/pilóták szállnak/űrrel és mindennel/hadak jönnek értem/és meglelnek” – hangzik a Kamikazéban, míg a This Wicked Tongue Says felteszi a kérdést: „Hol a szíve a hamis embertömegnek?” Nem rímel-e a 2000 körüli apokaliptikus víziókra?

De a hallgató nemcsak szavakkal él: a leginkább ütős zenék a feszesre vágott Stories-on a nyers sikolyú Big Exit, a minden ízében remegő Good Fortune, a hipnotikus hatású Beautiful Feeling, a fejjel a falnak rohanó Kamikaze. Még egy „slágere” is lett az MTV számára, a This Is Love. De a The Whores Hustle, The Hustler Is Whore „globális kórképe” olyan, mintha Patti Smith énekelne U2-alapokra. (Sokan hasonlítják PJ-t Pattihez, de ő mindig tagadja ezt a korántsem szégyellni való hatást….) A Yorke-os This Mess We’re In le sem tagadhatja a Radioheades „beütést”, sőt, inkább úgy tűnik, mintha Polly lenne a vendég. A Horses In My Dream nem megy a szomszédba egy kis pszichedeliáért és a We Floatot is nehéz lenne földhözragadtsággal vádolni.

A lemez végleg kijelölte PJ Harvey helyét a rock-ban, nem csupán az egymillió eladott példánnyal. 2001-ben ő kapta meg a brit Mercury-díjat, amelyről 2001. szeptember 11-én Washingtonban értesült…az énekesnő telefonon köszönte meg elszorult torokkal az elismerést, miközben a szállodája ablakából láthatta a Pentagon lángjait. Ugyanebben az évben a Q olvasói minden idők legnagyobb női rock-egyéniségének választották. 2003-ban a Stories… bekerült a NME legjobb 100 lemezének örökranglistájára.

PJ Harvey  azóta sem ül ölbe tett kézzel. Ő volt a producere és egyik szerzője Marianne Faithfull Before The Poison című albumának, de már évek óta szívesen játszik filmekben is. Ő alakította például Mária Magdolnát Hal Hartley Az Élet Könyve című filmjében. Nem adta fel szobrász pályafutását sem, már több kiállítása volt Londonban, és rendszeresen megjelennek versei is. És minden erejével elutasítja a „megkínzott művész” imázsát, amelyet egyes kritikusok bele akarnak magyarázni…