GNL911

Ha Metropolis, akkor New York – mintha hozzátartozna ez a jelző a Nagy Almához (Big Apple), holott akadnak más hasonló óriás városok, London, Mexikóváros, Tokió, hogy Kairóról ne is beszéljünk. De még Fritz Lang 1927-es némafilmje, falanszter-szerű felhőkarcolóival, amelyeket a 80-as években a Queen Radio Ga-Ga című dalának klipje is népszerűsített, a Giorgio Moroder-féle színes-zenés változat (1983) mellett, is New York-ra asszociál. Metropolis és New York sorszerűen bukkant fel újra és újra a Dream Theater munkásságában: előbb egy kisebb kompozícióban, aztán egy 68 perces „pszicho-rock-operában”, végül pedig a tragikus valóságban.

 Az amerikai rock-életben szinte egyedülálló, hogy a bostoni Berklee College of Music három, klasszikus és kortárs zenében is jártas hallgatója rock-zenekart alakít. John Petrucci gitáros, a koreai származású John Myung basszusgitáros és Mike Portnoy dobos idestova 20 éve játszanak együtt, és a tanulmányaik során elmélyített tudásokhoz adagolták a rock-történetből kiemelt kedvenceiket: az Emerson, Lake and Palmert, a Deep Purple-t, de az Iron Maident és a Metallicát is. Mindebből egy semmihez sem hasonlítható, iszonyatos energiákkal teli, ugyanakkor fantáziadús, dallam-gazdag zenét teremtettek.

 Mivel a zenekar sosem kereste a kommersz világ kegyeit, közel másfél évtized alatt mindössze az 5. stúdióalbumig jutottak el 1999-ig – közben volt egy nagyszerű koncertlemezük, amelyet 1993-ban a londoni Marquee-ban vettek fel – és a Metropolis Pt.2: Scenes From A Memory volt az első „concept-albumuk”. Igaz, ekkorra vált stabillá a mai napig tartóan formációjuk James Labrie énekessel, és a frissen csatlakozott Jordan Rudess billentyűssel. Ekkor már az összefüggő tematikájú lemezek is ritkaságnak számítottak (lásd még Radiohead: O.K.Computer), az pedig majdhogynem kamikáze-akciónak tűnt (bár a hasonlat nem túl szerencsés a DT esetében….), hogy az együttes  egy olyan művet kínált közönségének, amelyet rokoni szálak fűztek a The Who Tommy-jához, a Pink Floyd Animals-ához, vagy Rick Wakeman 1984-jához.

 A Metropolis 1. része még az 1992-es Images and Worlds című DT-albumon jelent meg, és ennek folytatását tervezték az 1997-es Falling Into Infinity-n, de végül a felvett darabot félretették, és úgy döntöttek, hogy jobban kifejtik a témát. Előbb egy 20 perces darab lett belőle, majd miután Rudess, aki akkor már rendszeresen koncertezett velük, teljes jogú tag lett, egész albumnyira növelték. Jól tették.

A regresszív hipnózis, tudjuk, csodákra képes, ha egy ember múltját, vagy előző életét fel kell tárni, lásd még Equus, vagy némi fintorral Zelig. Ha az ember nem vigyáz, még az is kiderülhet róla, hogy némafilmrendező volt, aki Amerikába igyekezett, de pechjére a Titanicon, azelőtt eltévelyedett kereszteslovag, még korábban pedig Caligula császár udvaronca. A Metropolis 2 hőse 1928-ra emlékszik. Mi is történt akkor? Árvíz volt Londonban, lezuhant az Italia léghajó, és a túlélők keresése közben odaveszett Roald Amundsen, a nagy sarkkutató. Moszkvában letartóztatják Trockijt és Turkesztánba száműzik. Először jelenik meg a filmvásznon Miki egér. Amelia Earhart első nőként átrepüli az Atlanti-óceánt. Megkoronázzák Hirohito japán császárt, és megválasztják Herbert Hoover amerikai elnököt, aki „soha nem látott prosperitást” ígér – alig egy évvel a nagy gazdasági válság kirobbanása előtt…. A mi hősünk, Nicholas  azonban  egy meggyilkolt lányt idéz fel, aki őt kísérti. E kísértés körül épül fel a kilenc jelenetből és 12 zenei tételből álló darab, amelynek nyitánya a terapeuta „ellazító’ szavai után csaknem úgy indul egy szál akusztikus gitárral, mint egy kései Floyd-lemez, de aztán megérkezik Mike Portnoy „sorozatvető” dobolásával és máris tudjuk, kiket hallunk!

 Egy dübörgő instrumentális „filmhiradót” kapunk nyitány gyanánt (Overture 1928), majd előtolulnak az emlékek (Strange Déjá Vu) Labrie feljajdulásaiban. A harmadik jelenet a felismeréssel kezdődik: romantikus zongorahangok közepette jön rá Nick, hogy létezik bizonyos kapcsolat közte és meggyilkolt Victoria között (Through My Words), majd a Fatal Tragedy komor, kijózanító hangjai között jelenik meg egy öregember, aki homályosan emlékszik valamire a gyilkosságról. Az átvezetések olyan észrevétlenek az egyik jelenetek között, mintha csak egy tökéletesen vágott filmet látnánk: így jutunk el az első felvonás drámai csúcspontjához, a Beyond This Life-hoz, amikor egy korabeli újságriport és egy szemtanú, egy bizonyos Ed nyomán kiderül: egy szerelmes pár tragikus végéről volt szó. Victoria és Julian szakítottak, mert a lány nem bírta elviselni a fiú „dekadens” életvitelét, drog- és szerencsejáték függőségét, a fiú viszont nem akart nélküle élni. Victoria számított arra, hogy Julian meg akarja ölni, borotvával próbált védekezni, de a fiú végül lelőtte őt, majd önmagával is végzett. Hol kába, hol agresszív ének, - a szereptől függően - idegeken táncoló dob, majdnem követhetetlen ritmus-váltások, a lihegő száguldástól a bájos keringőig, közben a főmotívum úgy rohangál fejünk körül, mintha elektrosokkot kapnánk.  Még olyan gitár-vibrafon duó is belefér, amely Frank Zappát idézi,  Petrucci és Rudess uniszónója gitárral és szintetizátorral pedig annyira tökéletes, hogy szinte szétválaszthatatlan a két hangszer hangja. Minderre 11 és fél percük volt! És itt jön a váratlan fordulat a Through Her Eyes-ból megtudhatjuk, hogy ő az ügyben nem Julian, hanem – mint azt egy gyönyörű női hang elárulja - Victoria reinkarnációja.

Ez azonban nem az utolsó csavar, mert Nicket nem elégíti ki ennyi és gyanakodni kezd Edre – erről szól az elején indiai meditációs-pszichedelikus zenéket idéző (majd homloklebenyünkre a képzelet fejszecsapásait mérő) Home,  a második felvonás első darabja. Elvégre az alfa-állapot segíthet titkok megfejtésében is… Aki átélte már, hogy milyen az, amikor az álmok, képtöredékek árasztják el az embert, és érzi, nincs előlük menekvés, ezt az élményt kapja vissza ebben a 13 percben, cséphadaró dobok, szitárosított gitárok, rémisztő háttérhangok közepette. A Dance Of Eternity instrumentális őrülete a legdurvább Emerson, Lake and Palmer-darabok (Toccata, Karn Evil 9) nyomdokait követi, még Myung is majd széttépi hangszerét, de könnyítésül Rusess egy  kis bárzongora-betéttel ad „korfestést”. A One Last Time-mal zeneileg is tisztul a kép. Nick először csak azt találja ki, hogy Ed Victoria szeretője volt, később azonban arra is ráébred, hogy a lapokban tanúként szereplő férfi volt az, aki megölte a két férfi között választani nem tudó Victoriát és Juliant is, majd egy búcsúlevelet helyezett el Julian zsebében, hogy elterelje magáról a gyanút. Nick visszatér a kiindulási ponthoz – The Spirit Carries On - újra a nyitódallamot halljuk, himnikus kórussal és már csak egy lépést kell megtenni.

Finally Free – ez az utolsó jelenet. De nincsen megszabadulás: a terapeuta ugyanis nem más, mint Ed reinkarnációja, aki végez Nicholasszal. A történet itt visszacsatolódik az 1920-as évek német filmjeihez, az olyan rémtörténetekhez, mint A prágai diák, az Orlac kezei – vagy éppen a Metropolis, amelyben a gépnő „adja ki magát” a fellázadt munkásnők vezetőjének….Szimfónikus felhők gyűlnek, mennydörgésből bújik ki egy reményteljes ének, de felerősödik a zaj, a tragédia elkerülhetetlen: gyászoló fúvószenekar, zúgás, recsegés és Nick csak annyi időre nyitja ki a szemét, hogy le ne maradjon meggyilkolásáról.

A lemez utolsó hangjai három év múlva visszaköszönnek a Six Degrees of Turbulence című lemez nyitó számában, a The Glass Prisonban. A lemezeknek ez az egymáshoz való kötése ettől kezdve a Dream Theater védjegye lesz.

Az „Álomszínház” ezzel az albummal végleg belépett a rock nagy, totális zeneművészetre törekvő együttesei közé. John Petrucci csatlakozott a wah-wah pedálos gitárjátékosok sorához, amelynek elején Mick Box, a végén Kirk Hammett áll.  James Labrie-ra óriási teher hárult, mert neki kellett megszemélyesítenie Nicholast és Juliant is, miközben Victoria Therese Thomason hangján szólal meg – ő a szólistája a The Spirit Carries On gospel-kórusának – és Kent Broadhurst színész alakítja a terapeutát. Ők valamennyien részt vettek egy 2000-es New York-i koncerten, ahol élőben is előadták a Scenes-t. Ez az előadás része lett annak a tripla albumnak, amely Live Scenes From New York címmel 2001. szeptember 11-én került a boltokba – borítóján a World Trade Center lángokban álló ikertornyaival. Miután a véletlen (?) baljóslat még aznap bekövetkezett, az együttes visszavonta az albumot, új borítóval jelentette meg és egy CD áráért árusították novembertől, hogy minél többen megvegyék, a bevételt pedig a New York-i áldozatok megsegítésére fordították.

A Dream Theater azon kevés bandák sorába tartozik, amelynek fejlődését jószerével folyamatában élvezhette a magyar közönség is, hiszen már 1997-ben megfordultak nálunk. 2005-ben az Octavarium című, nem kevésbé tökéletes albumukkal turnéztak és zúdították zenéjüket három órán keresztül a közönségre.