Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai

2018. szeptember 29. 06:49 - Göbölyös N. László

Naplóféle 18/9 (Elmeél 83.)

Képtelen voltam végignézni A visszavonuló című filmet Michael Douglas-szel, amit természetesen romantikus vígjátékként harangozott be a Filmcafé. Egy súlyos szívbeteg 60-as férfi azzal akarja bizonyítani, hogy még mindig ereje teljében van, hogy egyre fiatalabb lányokat próbál egyre gátlástalanabbul felszedni. Ismerem a helyzetet, hiszen a 90-es évek végén nem sok jót jósoltak nekem, és akkor én sem válogattam. Igaz, én a kort sem néztem. Volt közöttük kocsmatöltelék nő, aki azt állította, hogy a karjában halt meg a férje, és volt szuperegészséges életmódot követő 185 centis, aki éppen fele annyi idős volt, mint én. Igaz, engem nem vertek félholtra – mert Életem másnap, bár nem kértem, elmesélte, hogy mi lett a vége - kórházba se kerültem, csak egyszer a detoxba, ahonnan az illegálisan dolgozó erdélyi orvos hallgatólagos engedélyével szöktem ki. Szerencsére már jó ideje remekül érzem magam, nagy békében, harmóniában és szerelemben, és nincsen szükségem semmi bizonygatásra. De valami azért mégis fáj belül az elpazarolt évekért, megbántott szeretteimért.

Egyik este újra megnéztük a M. Ibrahim és a Korán virágai című filmet, a tekinthető az Előttem az élet fordított ikertestvérének. Az egyik beszélgetésben szó esik arról, hogy az igazi hit belülről fakad, és nem a külsőségek számítanak. És másnap a misén a pap ugyanerről beszélt az evangáliumi példabeszéd nyomán.

Szeptember első napjait nyomasztó időjárás kíséri. Naponta akár 10-szer is esik az eső, rövid időszakokra, aztán abbahagyja, majd órákkal később újrakezdi. Ilyenre sem emlékszem…

Negyven év késéssel néztük meg a Supermant. Mit tagadjuk, nem egy nagy durranás, helyenként még hosszadalmasnak is tűnt, és szegény Christopher  Reeve is inkább volt fess, mint jó színész, a kétbalkezes, félszeg, szemüveges újságírónak álcázott szuperhős ötlete is dézsávü a Zorróból, ellenben az elején galaktikus közegben megismétlődött a Bounty összecsapása Marlon Brando és Trevor Howard között. Megtudtam továbbá, hogy annak idején innen vették az Oscar-díjas filmek tv-szignálját. Két áthallása azonban így is volt a filmnek: lázadónak tekintik azokat, akik a bolygó közelgő pusztulására figyelmeztetnek, és egy olyan fajta nukleáris terrorizmust jövendölnek, amilyenre manapság senki sem gondol: nem az embereket ölik meg a tömegpusztító fegyverek, hanem úgy avatkoznak be általuk a természetbe, hogy az így kirobbant környezeti katasztrófa végzetes lehet az emberiség számára. És a valóságban nincsen senki, aki a Föld forgásának ellentétes irányú röpködésével vissza tudná forgatni az időt a végítélet előtti pillanatig.

350 lett kedvenc pékségemnél a kedves alpesi kenyerem, és kedvenc eladóm, Enikő szerint ez már közelít a hajdani háromhatvanas kenyérhez. A piacon viszont megnyugtatnak, hogy a Nagyünnep előtt még a régi áron vehetek kóser szilvapálinkát. „Csak a fizetések nem emelkednek” – mondom. Az eladó hölgy rögtön rámcáfol, mely szerint lánya közel negyedmilliót keres ápolónőként, fiának 100 ezerrel emelték amúgy sem alacsony programozói fizetését, míg férje, szintén valami műszaki emberként, félmilliót keres. Persze, el is felejtem, hogy az átlagkereset 300 ezer felett van az országban…

A futball éjszakáján 21 stadion nyitja meg kapuit. Kinek?

9/11 megváltoztatta a 21. századi történelem menetét. És 9/12?

Úszni akarunk menni vasárnap, a közeli ötcsillagosban már lekéstük a reggeli kedvezményt. Szabadtérhez már hideg van, fedett medence kellene. Felhívjuk az új víziarénát. Érdeklődöm, hogy működik-e, sosem lehet tudni. „Igen, működik” – feleli az ügyfélszolgálat. „És mekkora?”. „Két méter mély”. „A hossza érdekelne inkább”. Néhány másodperc perc szünet, majd megszólal. „1,2 km”. „Na ne vicceljen már, akkora medence a világon nincs”. „Bocsánat, elnéztem – dadog a fiatalember – 120 méter”. Tudom, hogy az aréna alkotói mertek nagyot álmodni, de 120 méter hosszú legfeljebb egy klasszikus angol futball-pálya lehet. Így mentünk inkább a Margitszigetre sétálni.

Két nap alatt két olyan filmet láttunk, amelyben egy-egy régi plátói szerelmem játszott. Az egyik a bájosan komoly arcú É. volt, aki mintha hasonmása lett volna egy kis kollégiumi barátnőmnek, akit elsodort az élet. É.-val később sokszor találkoztam, kisfia az én Kisfiamnak volt óvodai társa, még akkor is szép volt, kedves, mégis volt benne valami félelem és tartózkodás, és bőre is sok mindenről árulkodott. Mindössze 52 évet élt. A film egy tipikus 70-es évek eleji kritika az akkori magyar fiatalságról, amely útját kereste a betagozódás és a nyugati típusú lázadás között. Én is ismertem olyanokat, akik az egyetemen nagy hangon szidták a rendszert, aztán hazamentek rózsadombi káderlakásukba. És a filmben, ahogyan akkoriban szokás volt, a legjobb zenéket lopták el a világból – ezúttal a Rolling Stones-t, a Brown Sugart és a Sister Morphine-t valaha volt legjobb lemezükről, a Sticky Fingersből. A másik plátói szerelmem a gyermekien ártatlan tekintetű B. volt, aki Ingmar Bergman filmjein át hódított meg, de soha nem találkozhattuk. A film, a Vad szamócás, életem egyik meghatározó moziélménye pedig ma nekem arról szól, ami, öregedve, egyre többet foglalkoztat: mit csináltam rosszul az életben, kiket bántottam meg, fosztottam ki, kikre nem figyeltem eléggé, kiken léptem túl nagyvonalúan, meg tudnak-e bocsátani nekem, és én képes vagyok-e a megbocsátásra. És nem utolsó sorban: lehet-e valamit is jóvátenni évtizedekkel később?

„Hány könyvet olvastál életedben?” – tette fel a váratlan kérdést Életem. Több mint negyven éve vezetek egy olvasónaplót, de sosem számoltam, és soha nem fogom megtudni. Biztosan több könyvtárnyit, és soha nem fogom abbahagyni, ugyanolyan lételemem, mint enni, inni, aludni, szeretni…és mostanában egyre többször fordul elő, hogy ugyanazt a könyvet olvassuk egyszerre, egymás nyomába lépve az oldalakon.

Demokrácia ellen a jó hallással…-olvasom egy on-line hirdetésben. Mi van? Jobban megnézem: demencia ellen…úgy látszik, agyamra ment a magyar demokrácia-demencia…

Szeptember 18-án hajnalban szerettem volna a FB-ot is emlékeztetni arra, hogy 48 éve halt meg Jimi Hendrix, de legnagyobb klasszikusai eltűntek a YouTube-ról. Találtam egy oldalt, ahol az Electric Ladyland teljes 3. oldalát hirdették. El is kezdtem lejátszani, feltettem, és a 7. percben a zenét egy idétlen női hang szakította félbe, valami idióta zabkása-reklámmal. Ezeknek már semmi sem szent?!!!

Utazunk Hódmezővásárhelyre vonattal. Két napon át nem működik az internetes jegyelővétel. Az ügyfélszolgálat javasolja, hogy próbáljam más keresőprogrammal, de az sem megy. Végül sikerül, de kiderül, hogy csak Szegedig lehet megvenni, mert Szeged és HMV között pótlóbuszok járnak és arra csak a helyszínen vehetünk. Miután kiválasztom a jegyet, a rendszer kiírja, hogy e-ticket nincs, csak egy kódot adnak, amit a pályaudvari jegyautomatában lehet kiváltani. Eljön az utazás napja. Vonatunk vágánya mellett vannak az automaták, amelyek meglehetősen önkényesen működnek: Életem 9-est üt be, erre 2-est könyvel el és természetesen nem jó így a kód. Közben rám jön a szükség, egy WC-t keresek, de nem találok. Megkérdezek egy biztonsági őrt, aki közli, hogy a szomszédos Mekiben van, amúgy pedig neki semmi köze a MÁV-hoz. Végül a pályaudvar alatti aluljáróban találom meg az intézményt abszolút vészhelyzetben. Ha egykori kollégám, Cs.G. itt lenne, biztosan átkeresztelné a Nyugatit Seremetyevóra (Semerreretyó).  Végül megérkezünk Szegedre, magas, kiérdemesült turistabusz a vonatpótló, sofőr bent, idő van, csak nem indul. Aztán kiderül, hogy a forgalmista már jelzett, csak a sofőr nem vette észre. „Biztosan nem volt meg a szemkontaktus” – jegyzi meg az egyik utas.

Van annak már 40 éve is, amikor megismertem B.-t. Igazából tündéri boxer kutyája volt  a közvetítő. B. velem egyidős, kedves, nagyon vonzó, szürke szemű, márványbőrű lány volt, aki a házban gyakran csak egy kék melegítőben járkált, és ritkán hordott fehérneműt. Sosem kerültünk intimebb kapcsolatban, még ha nem is lett volna ellenemre. Aztán B. élete kibicsaklott, soha nem találta meg élete párját. Az utóbbi években ismét gyakran összefutunk,  és egy szétesett arcú, rekedtes hangú öregasszony áll előttem, akinek sűrűn váltakoznak tiszta és elborult pillanatai. A minap megint találkoztunk. B. rám nézett, megismert, de a tekintetében nem volt semmi. „Keresek valakit, aki megjavítja a telefonomat” – motyogta, egy régi típusú mobilt szorongatva a kezében. Elkértem tőle, rögtön kiderült, hogy egyszerűen nincs bekapcsolva.  „Vigyázz magadra” – mondtam neki, egy pillanatra megérintettem a vállát, és úgy éreztem, hogy iszonyodom tőle. Mint mostanában minden iszákostól.

Két hónapja vagyok okos-tulajdonos, de már bánom, hogy belementem. Simogatni én mást szoktam, nem a telefonomat, nem véletlen, hogy sokszor félremegy. Az állandó figyelmeztetései, a kéretlen üzenetek sokasága pedig kifejezetten az idegeimre mennek, néha úgy érzem, hogy nehezen megszerzett nyugalmamat, privát szférámat is veszélyezteti. Egyedül az Unokámról kapott naprakész fotókban és videókban látom, hogy többet tud, mint a régi, szeretett, fekete kis butám. Tudom, ez sem kevés…  

Az elmúlt hónapokban gyakran álmodtam olyanokról, akik közel álltak hozzám, de valami miatt, sokszor érthetetlen módon elszakadtunk egymástól. Nem örülök neki, mert bár ezek a sebek, ha azok voltak egyáltalán, már régen behegedtek, de ilyen emlékek, azt mondják, olyankor jönnek elő, amikor az ember a végső összegzésre készül. Nekem viszont még nagyon sok dolgom van itt…

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://elmehunyor.blog.hu/api/trackback/id/tr3914265951

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai