Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai

2018. augusztus 31. 05:27 - Göbölyös N. László

Naplóféle 18/8 (Elmeél 82.)

p1010182.JPG

Megint húzhattam egy strigulát éveim számához, és még mindig itt vagyok, egészben, 32 saját foggal, testi és szellemi erőim teljében. Valami mégis kezd eltörni bennem. Egyre kevesebb külső hatást és egyre kevesebb embert viselek el, és nem mindentől, nem mindenkitől tudok megszabadulni. Egyre nehezebben tűröm, ha az időmet felesleges dolgokkal kell töltenem. És ami a legaggasztóbb: legutóbbi repülőútunkon nem éreztem azt az elementáris szabadságot, amit korábban több mint százszor.

Az ember mindig tanul valamit Önmagáról is. Például megtudtam azt, hogy Életemmel élénk kapcsolatban vagyok. Mindezt első okostelefonom tudatta velem, amelyet a család oktrojált rám, 12 évvel első mobilom után. És mivel az első napokban főleg Életemmel beszéltem rá, ebből Okoska azt szűrte le, hogy a mi kapcsolatunk élénk. E minősítés még soha nem jutott eszembe együttlétünk 17 éve alatt, de végül is nem áll távol az igazságtól…

Azon az éjjelen, miután hazatértünk a Margitszigetről az eső miatt éjfélig tartó gyönyörű Rigoletto-előadásról, felébredtem, és hosszú percekig nem találtam ki a szobánkból, hol falnak, hol tükörnek ütköztem a sötétben. Ilyen még sosem fordult elő velem abban a lakásban, ahol 25 éve élek. Ezt követően pedig életem egyik legszörnyűbb álmát láttam, ami egyszer biztosan be fog következni. Lehet, hogy Verdi operája ennyire mély nyomot hagyott bennem tudtomon túl is? Vajon mit jelent számomra két fő tanítása: hol a határa a bosszúvágynak és a szerelemnek, miért képes elvakítani a szenvedély szemünket és józan eszünket?

Snassznál is snasszabb, hogy a vezérlő csapatának meccseihez iskolákból toboroznak szurkolókat, jutalom ígéretében. Mi annak idején kilógtunk a koleszból, ha szilencium idejére esett egy jó kis bajnoki, vagy azt hazudtuk, hogy KISZ-rendezvényre megyünk. És örültünk, ha valami jó jegyet kaptunk.

„Szerelmem, üdvözlet az Úr nevében mindenható dolognak adományozója. Tudom, hogy ez a javaslat hatalmas meglepetésként fog jönni hozzád, de imádkozom, hogy vigyázz magadra, hogy alaposan átmehessek rajta, mivel a döntéseid hosszú utat fognak meghatározni a jövőm” – lehet, hogy mások is kaptak már ilyent, ez a legújabb örökségi ajánlatom. A folytatást nem olvastam el, de ez a két mondat annyira szép, hogy úgy gondoltam, meg kell osztanom az utókorral.

Londonban élő barátom minden reggel elolvassa a világ, majd Magyarország híreit és rosszkedve lesz. Ha én mazochista lennék, inkább befizetnék időnként egy dominára…

A kánikula még lemezjátszómra is káros hatással van. Csak hullámzó hangzással hajlandó tökéletes állapotú lemezeimet lejátszani. Elviszik előle az áramot a folyamatosan üzemelő légkondik…

Kiváló minőségű sertéshús kormányhirdetésben. Egy régi vicc jut erről eszembe, amikor megkérdezték: ettél-e már Brezsnyev-sonkát? És ha azt felelték, nem, a válasz így hangzott: Nem is ehettél, mert még él a disznó…

Életem, még mindig az operaeőadás hatása alatt, azon szomorkodik, hogy ma már nem tudja kiénekelni a Szabadságkórust úgy, mint amikor szopránszólam volt a kórusban. Aztán mégis megpróbálja, és sikerül neki. Lehet, hogy nekem is meg kellene próbálkoznom újra a Zep-, a Purple- és a Uriah Heep-dalokkal?

17-vit7ok.jpg

Ritkán fordul elő velem, hogy egy beígért riportot nem tudok megcsinálni. Most a havannai VIT 40. évfordulóját szerettem volna felidézni az egykori magyar résztvevőkkel, akikkel annak idején együtt imádtuk Kubát, élveztük a Karib-tenger hullámait, Al Capone egykori rezidenciáját, ittuk a mojitókat és – Hemingway tiszteletére - a daiquiriket, megőrültünk a sokféle színárnyalatú szebbnél szebb kubai lányokért, vitatkoztunk és megváltottuk a világot, és persze hallgattuk Fidelt és lelkesen tapsoltunk. Voltak közöttünk országos hírű újságíró kollégák, nagyszerű énekesek, zenészek, táncosok, szórakoztatóművészek, világbajnok és olimpikon sportolók, egyszerű egyetemisták, no és KISZ-vezetők és aktivisták, akikből később diplomata, üzletember, politológus, szerencsére kisebb mértékben politikus lett. Én magam régi VIT-es családból származom, hiszen Apám már diákként ott volt az 1949-es budapesti VIT-en, majd 1962-ben ama nevezetes helsinki találkozón, már a DIVSZ munkatársaként. Én pedig mint a KISZ KB külső munkatársa – fordító, tolmács – másodéves bölcsészhallgató kerültem be e körbe. A pokoli hőséget, és a tíz napon át tartó kialvatlanságot leszámítva csodálatosan éreztem magamat, ráadásul még 22. születésnapom is beleesett. A formaruhánkhoz tartozó fehér és zöld alapú pólókat még évekig viseltem, egy színes VIT-kendő volt a lemezjátszóm porvédője. Máig őrzök egy spanyol nyelvű verseskötetet, amelyben latin-amerikai forradalmi versek vannak José Martítól Victor Jaráig. Most úgy gondoltam, újságíróként felkeresek néhányat a régi VIT-esekből, és nosztalgiázunk egy egészségeset, mindenféle politikai hátsó szándék nélkül. És szinte mindenütt zárt ajtókra leltem: a megkeresettek többsége is válaszolt, volt, aki azzal utasított el, hogy nem akarja jelenlegi köreit ezzel megzavarni, volt, aki a többiekre való tekintettel nem akart nyilatkozni. Sajnálom – nem is annyira az elmaradt riportot, inkább őket, hiszen egy soha vissza nem térő élményt akarnak meg nem történtté tenni, az ifjúságuk részét, amely független attól, hogy miként gondolkoztak akkor és miként most. Ismerjük a mondást, amellyel lehet vitatkozni (és a második felével vitatkozom is), mely szerint ha húszévesen nem lázadsz, nincs szíved, ha negyvenévesen lázadsz nincs eszed. Én hozzátenném: ha hatvan évesen nem vállalod azt, aki húszévesen voltál, becsapod és kifosztod önmagadat.

Miért ragaszkodunk a testhez? Mert megszoktuk. A végtelennek mennyi a töredéke? El sem tudjuk képzelni a végtelent, mert általunk alkotott határok között élünk – mondták a Krishnások, és igazuk van.

Kedvenc eladóm a szomszédos szupermarketben baboskendőben ül a pénztárban. Ricse-koncerten volt, és a hagyományoknak megfelelően utána legalább egy hétig hordja a kendőt. A hőségre való tekintettel vizesen. Ki hitte volna erről a joviális hölgyről, hogy Feróékon nőtt fel? Igaz, rólam ki mondja meg, amióta megszabadultam hosszú hajamtól, és öltözékem is mérsékeltebbé vált, hogy micsoda zenei őrületekben éltem? Abban azért megállapodtunk, hogy „utáljuk az egész 21. századot.”

Láttunk egy bosszantó olasz filmet, amelyben egy jól összeszokott baráti társaság eljátssza, hogy mindenki beletekinthet a másik telefonjába, meghallgathatja a hívásokat, megnézheti az üzeneteket. És persze kiderül, hogy mindenkinek van titkolni valója, és azok, akik húsz éve barátok, nem is ismerik egymást. Nem hiszem, hogy lenne olyan kör, amelyben egy ilyen játékot el lehet játszani. Egyszer Anyám „ugye nincsenek titkaid előttem?” felkiáltással, kérte, hogy olvassam fel a naplómat. A mutatvány a negyedik napnál megbukott. Úgy vélem, hogy mindenkinek kell, hogy legyenek titkai, amelyek egyedül csak őrá tartoznak. Legközelebbi szeretteink sem kivételek, és ezeknek a titkoknak nem szabad ártaniuk a kapcsolatunknak, az egymásba vetett bizalmunknak. És ehhez hozzá tartozik, hogy nem vizslatjuk párunk telefonját, e-mailjeit, FB-üzeneteit. A film persze radikális példákat hozott, de számomra eléggé elképzelhetetlen, hogy egy asszony ne vegye észre a férjéről, hogy meleg, vagy hogy egy pszichológusnő párja pszichiáterhez jár, de akár azt is, hogy a pár egyik tagjának tartós szeretője van. Vagy csak magunkból indulunk ki, és fel sem tudjuk fogni hogy az emberek milyen szinten képesek nem figyelni a másikra?  

https://www.youtube.com/watch?v=hWgQFsfsqf0

Elment Aretha, Lady Soul, akinek Otis Redding mellett a klasszikus soul-zene máig tartó szeretetét kaptam. A beavatás nekem a Chain of Fools volt. És már soha nem fogja megtudni, hogy szerepe volt abban, hogy  Életemmel levelezni kezdtem, ugyanis „soul-of-lady” címéről Aretha jutott eszembe és úgy gondoltam, hogy akinek ilyen címe van, csak nagyszerű nő lehet…Érthető hát, hogy együtt sírtunk, amikor meghallgattuk tőle a Nessun Dormát..de azért óriási volt, kemény és dögös, amikor a Blues Brothers-ben kiosztotta a pasikat…

Ügyesen kitalálták a különböző intézmények és szolgáltatók, csak azután lehet őket elküldeni a jó édesanyjukba, ha ide-oda regisztráltunk, kódokat kaptunk, közvetlenül még akkor sem, ha 15-20 percig hallgatjuk a különböző irányításokat és reklámokat. A legtöbb ember ugyanis inkább hagyja a fenébe, mert annyi idő és macera nem éri meg neki, elég neki annyi, hogy magában dühönghet. Az még egyelőre díj- és regisztráció-mentes…

Megnyílt a három éve államilag kisajátított népfürdő. Az már meg sem lep, hogy az épületekben a szürke dominál, elvégre a kommunista rezsim reneszánszát éljük az elszürkítésben is. Az sem lep meg, hogy az átadás után a szolgáltatások nagy része még nem működik, igaz, a 25 méterest szépen kiszélesítették és már sapkát sem kötelező húzni az úszáshoz. Esztelen fairtó mániájukkal azonban elérték – amellett, hogy a látvány is sokkal sivárabb a 100 éves platánok, nyárfák nélkül – hogy a strandban alig van nagyobb árnyékos tere. Valamikor idejártunk, még Apámmal is, 82 éves koráig, a jövőben alighanem mellőzni fogjuk, ha igazán jó hangulatú kikapcsolódásra vágyunk.

„Nincs módunk középszerűnek lenni” – mondta nemzeti ünnepünkön a középszerű államfő. Pedig lassan már annak is örülnénk, ha a középszer ülne  diadalt, nem pedig a dilettantizmus. A sokmilliós kápráztatás, a drónokkal a város felett lebegtetett korona, a bús magyarokról szóló zenének hívott nyekergés után csak reménykedem, hogy nem kell majd elénekelnem: „És ember lesz az én kis unokám”. Senki nem veszi észre? Már mindenki rinocérosz lett? a értik egyáltalán, mire gondolok…

A nagy rohanásban elfeledkeztem Percy király 70. születésnapjáról, pedig még a telefonom csengőhangja is az Immigrant Song. (Hogy miért éppen ez? Csak…). De igazából nincsen jelentősége, mert ő ott van a lelkemben lassan 50 éve, sok nehéz pillanaton segített át életem során, és a sors egyik nagy ajándékának tartom, hogy kétszer is találkozhattam vele...

És elment az az Ember, aki küzdelmek, sérelmek, megaláztatások ellenére is hitt az Életben, az Ember Jóságban, a Szeretetben, és a halál torkában sem hagyta el az ezekben vetett hite. Sz. Jóska nélkül üresebb lesz jövőre az Élet Menete…

„Olyan egyszerű, hogy egyedül is meg tudja csinálni” – biztattak a tv-s szolgáltatónál, ahol béreltem egy dekódert, hogy végre lehessen néhány külföldi csatornát nézni a lassan nézhetetlen 50 magyar nyelvű mellett/helyett. Azért hozzátették, hogy ha mégsem megy, hívjam a négyjegyű telefonszámot, ott kapok műszaki segítséget. Így is lett, felhívtam őket, csupán annyit szerettem volna tőlük kérdezni, hogy a számunkra rendkívül fontos videó-készüléket hogyan tudom csatlakoztatni. „Biztosan van egy ismerőse, aki be tudja állítani” – jött a válasz…

Megnéztük A Szépség és a Szörnyeteg legújabb változatát, amely, bár nem vetekedhet Jean Cocteau filmjével, mégis elgondolkodtató. Életem szerint a Szörnyeteg várát védő, kőből, fából és gyökerekből alkotott óriások figyelmeztetnek: bennünket is így fog eltaposni a természet, mint ők a haramiákat, ha nem leszünk úrrá harácsolásunkon.

Közelünkben úgy sárgulnak a gesztenyefák, hogy a gesztenyék meg el sem kezdtek hullani. Közben az olasz Alpokban már havazik. Ha ezek sem elég riasztó példák a klímaváltozás mögött világméretű összeesküvést sejtőknek, nem tudom, mivel lehetne meggyőzni őket.

Jött velem szemben egy régi ivócimbora, hajdan daliás legény. Alig bírt menni, arca vérvörös volt, tekintete üres. Néhány hónapja még megismert…

Tízévenként megnézzük a Jób lázadását. És ezúttal is szavak nélkül maradtunk hosszú percekig. A film végét követően kikapcsoltam a tv-t, nem tekertem se tovább, se vissza a videót, nem kerestem más csatornát a feloldásra. Mindent rábíztunk saját hallgatásunkra és a sötétre. Nem csoda, hogy ezt a szégyent nem bírja feldolgozni az ország. Igaz, nem is igen próbálta. Valahogy felelősség-vállalásban sosem voltunk erősek. A 20. század  tetemrehívásainál mindig azok voltak elsöprő többségben, akik ott sem voltak, nem tudtak semmiről, nem tehettek semmiről. És a 21. században is így lesz.

myatezh-iova-zabastovka-scene-.jpg

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://elmehunyor.blog.hu/api/trackback/id/tr1514206889

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai