Utazunk, természetesen kötünk biztosítást, 10 ezer forinton nem spórolunk. El is küldik a szerződést, egy oldalas, korrekt. És elküldik mellette a szerződés általános feltételeit. Ötvenöt oldal. Biztosan azért, hogy ne legyen senkinek se kedve végigolvasni, hogy mire vonatkozik a biztosítás és mire nem. Megmondta már egy amerikai elnök is, hogy „amelyik törvény, szerződés hosszabb egy oldalnál, az rossz…vagy csal.”
A Facebookon járja egy videó egy tehetségkutatóról, ahol egy kiskamasz lány elénekli Piaf Je ne regrette rien-jét. Mindenki megdöbben, őrjöng, éljenez. Csakhogy egy ekkora kislánynak nem lenne szabad ezt a dalt elénekelnie. Vagy ha valóban el tudja énekelni, akkor a háttérben nagyon súlyos dolgok lapulnak. Olyan ez, mintha valaki serdületlenül elénekelné Joplintól a Ball and Chaint.
CR7 immár olyan médiasztár lett, hogy teljesen mindegy, mit csinál. A Real négy BL-döntőjéből egy volt, a tavalyi, ahol valóban a meccs embere volt, a másik hármon alibizett. Most az ő hanyattvetődéses gólját választották a BL-sorozat legszebbjének, holott a fináléban lőtt Bale-gól legalább annyira káprázatos volt, és még Nainggolan gólja is számításba jöhetett volna, amit a Liverpoolnak lőtt Rómában. De CR7 egy olyan BL-döntőben is, amihez köze nem volt, magára tudta vonni a figyelmet azzal, hogy megpendítette: csapatot vált. Ily módon ez a kétségkívül nagy tehetségű, de évek óta túlértékelt futballista lassan a sportág sírásója lesz.
A múlttv-ben egy napon adtak két olyan filmet is, amelyek a közéleti simlikről szólnak. Az egyik a Monarchia idején, a másik pedig a 80-as évek fellazult kommunizmusában játszódott. Vajon a cenzorok nem vették észre, hogy ezek mennyire napjainkról szólnak? Vagy észrevették, de úgy gondolták, hogy az istenadta úgysem veszi észre?
A Szabó Ervin Könyvtár, egy német söröző és egy olasz fagyizó közötti háromszögben férfikórus énekel Trianon évfordulóján. Felhangzik a „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország” is. Azt vajon tudják-e róla, hogy a dalt a vészkorszakban betiltották, mert szerzői zsidók voltak? A mi tizenéves figyelmünket a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor gimnáziumban drága zenetanárunk, Steiner Béla bácsi hívta fel rá, amikor Bartók Concertóját hallgattuk és elemeztük. Az IV. tétel, az intermezzo interrotto elején ma is hallom azt a néhány hangból álló „káromkodást”, és az érzelgős-hazafias operett-dal elferdítése után azt a szinte fülsértő vurstli-zenét, amellyel az önkéntes száműzetésbe vonult „szilaj, szigorú nagy Zenész” hazájának üzent…
„Hogy lehet, hogy 320 forint az euró, és a banán 290?” – kérdezi egy hölgy a szupermarketben. „Biztosan magyar banán” – mondom neki, szerencsére érti a viccet. „Ha kiírnák rá, hogy magyar, minden birka megvenné” – vélekedik. Elvégre magyarul írják a jövőt, vagy nem?
Reggeli indulás. A liftből lefelé görbülő szájú anya lép ki, három lefelé görbülő szájú gyerekkel. Mindegyik nutellás kenyeret majszol és egyik sem köszön. Az anya sem.
Egy könyvbemutatón találkoztam néhány idős úrral, akik Édesapámmal együtt töltötték nehéz gyermekkoruk legszebb, legboldogabb éveit Sztehlo Gábor Gaudiopolisában. Azt hiszem, most értettem meg az ő összetartozásuk lényegét, miként azt is, hogy Édesapám nyolcvan feletti kortársait is úgy emlegeti: „Rendes srác”.
Egy elegáns fogadáson, ahol igen nagy volt az egy főre jutó nagykövetek és rektorok száma, összefutottam egy volt katonatársammal, akit nem láttam 40 éve és valószínűleg a következő 40 évben sem fogom látni. Először kissé szokatlan neve ütötte meg a fülemet a regisztrációnál, és amikor megláttam ezt a kistermetű, gülüszemű embert, rögtön beazonosítottam a hódmezővásárhelyi II. század katonáját, akivel együtt szedtük az almát, valamint a fagyott cukorrépát Szabolcsban. Pedig a súlya kb. kétszer annyi, mint akkor volt. Neki is a nevem ugrott be, ő azóta egy budapesti elit gimnázium igazgató-helyettesi tisztségéig vitte. Különös, hogy a legtöbbet még római felsőtagozatos társaimról, a vásárhelyi Gimnázium és Kollégiumbeli haverokról tudok, az egyetemi kollégákról főleg azokról, akik íróként, történészként nevet szereztek, de a hajdani bajtársakról szinte alig. Pedig voltak közöttük, akikkel ma is szívesen találkoznék, igaz, olyanok is, akikkel jobb, ha nem…
„Mi nem akarunk összekeveredni másokkal” – mondja a vezérlő. Egyetértünk. Mi, mások, sem akarnánk összekeveredni vele, ha egy mód van rá…Aztán néhány nappal később a hasonmása mégis elvegyült a szüretlen néppel, járóbeteg formájában.
Flórián. Egy két év körüli kisgyerek elszalad az anyjától, nekimegy az egyik üvegajtónak, nagy koppanás, nagy sírás. Az anya elkapja, majd iszonyú ordítás kíséretében mintegy másfél méter magasról belevágja a kicsit a gyerekkocsiba. Egy fiatal biztonsági őr nézi a jelenetet, látom rajta, hogy legszívesebben megütné a nőt. Amikor az asszony a gyerekkel további artikulátlan üvöltözés közepette távozik, a fiatalember csak ennyit mond: „Nemcsak a nevelőszülőket kellene előzetesen megvizsgálni….”
Meghalt a magyar sajtó tíz legvéresebb szájú tollforgatóinak egyike. És még azok is méltatják tehetségét, akik éppen az ellenkező oldalon állnak. Ilyen együttérzést még élő médiamunkások körében nem láttam az elmúlt 20 évben.
Volt idő, amikor hideglelést kaptam az esküvős filmektől. Most már túl vagyok ezen. Azokat azonban ma is gyűlölöm, amelyek a halál utáni életről, a belenyugvásról, szeretteink elengedéséről szólnak. Talán mert túl sok a vesztenivalóm, hogy ilyenbe belegondolni sem akarok.
Manapság állandóan a technológiai függésről beszélnek, az okostelefonok és a közösségi hálók manipulációjáról. Nekem nincsen okostelefonom, egyedül a FB-on vagyok fent, azt sem nézem folyamatosan, a reklámokra pedig évtizedek óta immunis vagyok. Meggyőződésem, hogy a manipuláltság akarat kérdése. Tudom viszont sajnos, hogy azok, akik nem hagyják magukat manipulálni, az egész világon törpe kisebbséget alkotnak.
Remek meggyszezonunk van, minden készen állna egy remek vb-re. De milyen vb az olyan, ahol nincsenek ott az olaszok, a hollandok, az EB egyik legjobb fociját játszó wales-iek? Most kinek szurkoljak? A németeket és a brazilokat unom, a spanyolokat még jobban, argentinok, portugálok szóba sem jöhetnek, a franciák sem annyira rokonszenvesek, a belgák otthagyták legjobbjukat, a már említett Nainggolant, Uruguay-nak van egy Cavanija meg egy Suáreze, aztán annyi, az angolokból mindig hiányzik valami, a svédek szintelenek-szagtalanok Ibra nélkül, az afrikaiaktól húsz éve várunk a csodára…Ami pedig a magyarokat illeti, én még láttam 32 éve utolsó vb-szereplésüket. Leégtek rendesen, pedig nem is volt rossz csapat – hol van ma egy Kiprich, egy Esterházy, egy Détári? - hogy mi történt velük, a teljes igazságot soha nem fogjuk megtudni…
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.