Alkalmasak voltak-e a 90-es évek arra, hogy egy alternatív zenekar eljusson a széles nagyközönségig úgy, hogy nemhogy nem adja el magát, hanem még maradandót is alkot? Keveseknek adatott meg, hogy ilyen pedigrével ki tudjon lépni a zenebiznisz által felépített gettóból és a rock nyelvén tolmácsolhassa negatív utópiákból táplálkozó, posztmodern-egzisztencialista életérzését. A Radiohead boldog kevesek egyike, akiknek sikerült ezt keresztül vinnie.
Ráadásul még azt a merényletet is elkövette a Thom Yorke vezette társaság, hogy 1997-ben. 31 évvel az első, egész estét betöltő LP, Frank Zappa és a Mothers of Invention Freak Out-ja után, az O.K. Computerrel ismét egy concept-albummal lepte meg a világot – olyan korban, amikor multimédia rabságában sínylődő rock szinte fel sem kelhetett az MTV diktálta rövidre vágás boncasztaláról. De volt merszük és tehetségük arra, hogy olyan közel 54 percet produkáljanak, amit nem lehet és nem szabad háttérből jövő zajártalomként elintézni, de ami többek között éppen e fizikai és szellemi pollúció ellen szól, hol csendesebben, hol hangosabban.
Pedig a „Rádiófejek” nem az ezredforduló előtt 3 évvel pattantak ki teljes fegyverzetben a teremtésből, hanem már 1986-ban megalakult a csapat egy Oxford környéki Abingdon privát fiúgimnáziumának diákjaiból. Érdekes módon nem is voltak évfolyamtársak: Phil Selway dobos volt a legidősebb, alatta járt eggyel a két gitáros Ed O’Brien és a frontemberré vált Yorke, még alattuk eggyel Colin Greenwood basszusgitáros, és további két osztály különbség volt közte és multistrumentalista öccse, Jonny között, aki azóta már a BBC házi zeneszerzőjévé nőtte ki magát. Az sem mindennapos, hogy mire 1991-ben szerződést kaptak az EMI-nál, Jonny kivételével valamennyien egyetemi diplomával rendelkeztek. Ekkor változtatták meg eredeti nevüket, az On A Fridayt egy Talking Heads-dal nyomán Radioheadre, és 1993-ban jelent meg bemutatkozó albumuk, a Pablo Honey. Igazi alkotó kedvüket a második lemeznél, a The Bends-nél (1995) találták meg, mert új producerük, John Leckie, nem akart rájuk kényszeríteni semmit, hagyta, hogy a zenekar elképzelései működjenek. Ennél a lemeznél már erősen érződött a 60-as évek legkülönbözőbb muzsikáinak friss hangzású megszólalása. Segített a Radiohead befogadásában az akkortájt beinduló „brit pop”-hullám, amely az Oasis, a Blur, a Suede nyomán hosszú évek óta először irányította rá a figyelmet újra a szigetország zenei életére. Csakhogy bennük sokkal több volt, mint társaikban, és ezt az O.K. Computerrel egyszer s mindenkorra be is bizonyították.
A lemez felvételei Jane Seymour színésznő XV. Századi vidéki kúriájában, a Bath közelében fekvő St. Catherine Courtban készültek, az utómunkálatokat pedig a londoni Abbey Road stúdióban végezték el. És bár a kritikák a lemez hangulatát, a szövegekben megjelenő figurákat és történéseket összefüggésbe hozták George Orwell 1984-ével (Ilyen megközelítésű összehasonlító tanulmány is született, amely az interneten is olvasható), a zenekar szerint az OK Computer a modern élet árnyoldalait veszi célba. Végül is a kettő nem áll egymástól messze, mert a végeredmény szempontjából mindegy, hogy a politikai hatalom, a technika, esetleg a média tölti-e be a Nagy Testvér szerepét…
A hely szelleme tette-e, vagy a Beatles kései korszakának imádata, hogy a nyitódal, az Airbag elején hallható csellóhangok erősen emlékeztetnek az I Am The Walrus című, 1967-es dal kezdetére. (Itt szögezzük le: az O.K. Computert nem tekintjük „a 90-es évek Borsőrmesterének…). A dal Yorke-nak a közlekedési eszközökkel szembeni ellenérzését tükrözi, de a konkrét ötletet a brit autósszövetség reklámja adta, amelyben a gépkocsikba szerelt légzsák életmentő szerepét hangsúlyozták. „Csillagközi robbanás vagyok/visszajöttem, hogy az univerzumot megmentsem” – énekli Thom, miközben a gitár hol erőteljesen citerázik, hol sistereg, a dob pedig derekasan darabolja a ritmust, és a cselló is előbukkan.
Paranoid Android – nyomasztóan ereszkedő dallamok, három tételes hat és fél perces mini-szvit, amelyet koncerteken még megtetéztek Jonny Hammond orgonás szólójával. A dal Douglas Adams Az autóstoppos kézikönyve a galaxishoz című kultuszkönyvének egyik figurájára, Marvinra, a depressziós robotra utal. Egy kis Beatles-referencia itt is van, ugyanis a dal úgy gyúródik össze három, látszólag egymástól teljesen független darabból, mint a White Album első oldalának utolsó száma, a Happiness Is A Warm Gun.
Subterranean Homesick Alien természetesen Bob Dylan előtt tiszteleg némi U2-s gitárhangzással. „Odafenn idegenek szállnak/házimozit forgatnak az otthoniaknak/e sok fura alakról/akik bezárják szellemüket/testükbe lyukat fúrnak/és titkaiknak élnek”. Yorke felidézte egy régi iskolai dolgozatát, amelyben arról írt, hogy mit látna egy földre szállt űrlény. Az Exit Music (For A Film) Baz Luhrmann modernizált Rómeó és Júliájához készült. Colin Greenwood Mozarttal és Wagnerrel osztozott a film zenéjén. A dal azt a pillanatot ragadta meg, amikor Claire Danes halántékához emel egy 45-ös Coltot. Érdemes a dalt Nino Rota csodálatos zenéjével együtt meghallgatni, amelyen olyan sokan sírtunk annak idején – beleértve saját bevallása szerint Thom Yorke-ot is, aki először Shakespeare sorait akarta felhasználni, de végül maradt saját szavainál. A Let Downt eredetileg nem szánták erre a lemezre, de zeneileg tökéletesen illeszkedett az Exit Musichoz, és ez sem vált az album hátrányára. A csúcsforgalmi „legüresebb érzést”, amelyben az embert elfogja a pánikbetegség, vagy szeretne szárnyakat növeszteni, mindenki átélte, aki valaha kipróbálta a nagyvárosi tömegközlekedést és megpróbált belenézni a maguk elé meredő, magukba roskadó arcokba…
A Karma Police-ban ismét egy régi ismerős zongorafutam: a Beatles Sexie Sadie-jét idézik fel és nem nehéz asszociálni Orwell „gondolatrendőrségére”, és meg is szólal benne az „agymosott állampolgár”, akit rövid eltévelyedése után „észhez térítenek”: „Egy pillanatig nem tudtam magamról” – szól az ének.
A Fittier Happier komputer-hangja már egy az egyben az 1984 rémületes világát idézi. Ezt a szöveget magolja a főhős, Winston Smith, az „új, boldog világról”. De nem lehet nem gondolni napjaink legalább ennyire ijesztő reklám-mantráira…Micsoda felüdülés erre az Electioneering egészséges gitár-rockja, bár a szövege ugyancsak kegyetlen ítéletet mond minden választás álságosságáról. Lehet, hogy ennek szól a marhakolomp zengése?
„A kulcs vagyok a házad zárában/amely a pincében tartja játékaidat/és ha túlságosan belemerülnél/csak visszfényemet láthatod”. A Climbing Up he Wallst maga a zenekar is félelmetesnek tartotta. Yorke egy időben ápolóként dolgozott egy elmegyógyintézetben, az ottani élményt próbálta kiírni magából. Mintha a hangszereket is agyonnyugtatózták volna! A csúcspont az a vonóskar, amelynek hangzása Penderecki atonális muzsikáját idézi – mind a 16 hegedűs hangszerét egy fél hanggal elhangolták…
A harmónia utáni vágy csendül ki a No Surprises-ből, és ezt a csengést xilofonhangok is erősítik. A Lucky-nak különös szépséget ad, ahogyan a már-már légies dallamba, az éteri-mámoros énekbe a refrénbe beleszól egy vibráló gitárhang – a „flower power” kaliforniai hangjai sincsenek messze. A The Tourist merengése azután született, hogy Jonny egy napfényes párizsi napon szemtanúja volt, amint amerikai turisták végigrohantak a városon, és semmit sem fogtak fel annak szépségéből, hangulatából. De a „Lassíts, ember, lassíts, ostoba…” refrén nemcsak a vén Európát „letudó” jenkiknek szól…
Az O.K. Computer azóta már „klasszikussá” vált, mind a közönség, mind a kritika szemében. 1998-ban a lemez elnyerte a legjobb alternatív előadás Grammy-díját és jelölt volt az év albumára is. Ugyanabban az évben a Q magazin olvasói „minden idők legjobb albumának” választották, és ugyanez az eredmény jött ki a 2005-ben megismételt szavazáson is. Ugyancsak első helyet szavaztak meg neki 2005-ben a Spin magazinban, valamint ugyanebben az évben a Channel 4 televízió Top 100 Albums programjában.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.