Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai

2018. március 10. 06:29 - Göbölyös N. László

Rock és drog – Trainspotting – filmzene (1996)

methode_times_prod_web_bin_19be7884-de5f-11e6-a7b1-3a60b507a068.jpg

Rock és drog jószerével azóta találkoznak a filmvásznon, amióta e két fogalom összefonódott. És ha már e három közeg összejön, nemegyszer kultikus alkotás születik belőle. Első ízben 1968 hagyott örökül ilyen filmet – kell-e mondani, hogy az Easy Riderről van szó? – de a 90-es években sem nyugodott le a téma, sőt, sokkal komorabban jelentkezett, mint három évtizeddel korábban. De az 1996-as Danny Boyle-filmtől, a Trainspottingtól ugyanúgy elválaszthatatlan a zene, mint America kapitány és Billy motoros történetétől.

 A Peter Fonda és Dennis Hopper játszotta utazók leginkább füveznek, illetve a híres temetői jelenetben LSD hatása alá kerülnek (vizuálisan velük együtt a néző is). Éppen ezért a pszichedelikus zenék kapnak fő hangsúlyt a Byrds Wasn’t Born To Follow-jától Jimi Hendrix If Six Was Nine-jáig, bár ezek korántsem adnak felhőtlen lebegést.  Hasonló hangulatba ringatja Jerry Garcia akusztikus gitárzenéje Michelangelo Antonioni Zabriskie Pointjának főhőseit a sivatagi szerelem jelenetében, ugyanakkor a Pink Floyd finálé-zenéje már egy iszonyatos víziót fest alá. Ugyancsak a Pink Floyd nevéhez fűződik Barbet Schroeder 1969-es, már-már elfeledett More-ja, amely heroinfüggők ibizai menekülése körül zajlik. (Érdekes egybeesés, hogy éppen Ibizát tekintik a 80-as évek végétől a modern rave-partyk, a diszkó-drogok bölcsőjének…)  A The Who Ken Russell-féle Tommy-jában injekciós tűk özöne megy bele Roger Daltrey csaknem meztelen testébe. Innen már csak ugrás megint a Floyd, és a The Wall vonatkozó jelenete, a Comfortably Numb.

A The Doors zenéjének hipnotikus hatását is kihasználták rendesen, és nem csupán Oliver Stone 1991-es filmjének „indián jeleneteiben”.  Francis Ford Coppola Apokalipszis, Mostjában a The End a valóságos őrület és a rémálom mezsgyéjét illusztrálja, míg Scott Kalvert Egy kosaras naplójában (1995) a Riders of The Storm egy heroinista vízióra rímel. Ezzel szemben Robert Zemeckis Forrest Gumpjában (1994) a The Doors, a Jefferson Airplane, Neil Young és mások „savas zenéi” csupán korfestő elemként jelennek meg, akár csak 1998-ban, már némi groteszk felhanggal Terry Gilliam Félelem és rettegés Las Vegas-ban című Hunter S.Thompson-adaptációjában.

És eljutottunk a Trainspottingig, amely már végleg levet minden romantikát a „szex és drog és rock and roll” témáról. Sokkal inkább a kemény kábítószerekkel szembeni, sokszor reménytelen harccal szembesül a néző. (Az első tervek szerint ennek főszerepét is a Kosarasban feltűnt Leonardo Di Caprio játszotta volna, végül azonban Ewan McGregorra esett a választás). Már a zenében sincsen szó kellemes, vagy akár gyönyörködtető lebegésről, inkább depresszív belső csendről, kísértet-járásokról.

A film zenéjének összeállítói nyilván teljes tudatossággal állították össze a dalokat olyanoktól, akik magukat is kapcsolatba hoztak a drogokkal, és hogy a témát időtlenné tegyék, a 90-es évek rock-csillagai épp úgy szerepelnek benne, mint a korábbi nagy önpusztítók. Lou Reed, David Bowie és Iggy Pop hármasa valósággal összefonódik. Bowie és Iggy közös dala a Nighclubbing és a Lust For Life, mindkettőt Iggy adja elő, és azóta már szinte hozzánőtt a filmhez Lou fenyegetően melankolikus száma, a Perfect Day, amely egykor a mélykomor Berlin című albumának volt egyik „húzó dala”. És tulajdonképpen Brian Eno Deep Blue Day-je sem áll tőlük távol, hiszen tudjuk: az „ambient music” egyik mestere irányította Bowie „berlini trilógiáját" a 70-es évek második felében. 

És nemcsak az „öregek”, a fiatalok is erősen érintettek voltak. Fontos szerepet vállalt a film zenéjéből Damon Albarn, az akkor népszerűsége csúcsára felfutó Blur frontembere szólóban és a többiekkel együtt a lélekharang csengésű Sing, és a részeg tingli-tangli Closet Romantic című dalokkal – miközben a zenekar a felbomlás szélére jutott Damon és a banda gitárosa, a szintén keményen drogozó Graham Coxon összecsapásai miatt. Nem is annyira mellesleg, Albarn éveken át élt gyilkos kapcsolatban Justine Frischmannal, az Elastica énekesnőjével, aki a Trainspottingban a kockára vágott ritmusú 2:1 című dalt adja elő. A címadó dal viszont a Primal Screamé – szinte halljuk, ahogy a befecskendezett heroin kotyog az erekben. Hallunk még New Ordert, Underworldot is, bevezetést nyerünk a trance zenébe. Mindezt a lehetetlenséget még csak fokozza Bizet: Carmenjének Habanerája, valamint egy Bach-orgonamű, amely Lehotka Gábor előadásában szólal meg.

A Trainspotting „soundtrackje”, valamint a film alkotóit megihlető zenékből válogatott zene még az igazi rock-ra nyitott fülűek számára is elviselhető volt, nem olyanok, amelyeket már csak „belőve” lehet órákon át kibírni. A film és zenéje nyomán szleng-kifejezés is született a „trainspotter”, aki a zenében leginkább a technikai részletekre figyel.

Egy alapvető különbséget azért említsünk meg a 60-as évek drogfilmjei és a Trainspotting között: Fonda és Hopper, valamint Mark Frechette és Daria Halprin, a Zabriskie Point főszereplői „megélték” mindazt, amit eljátszottak, a saját életüket, érzésvilágukat vitték filmre. A Trainspotting hősei számára azonban „csak egy film volt”...

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://elmehunyor.blog.hu/api/trackback/id/tr8113726050

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai