Bekövetkezik a „várva várt” női hatalomátvétel a rock-ban? Legalábbis minden jel erre mutatott az 1990-es évek közepén. Nem csupán azért, mert a kor meghatározó egyéniségévé nőtte ki magát Suzanne Vega, Sinéad O’Connor, Tracy Chapman, Tori Amos, Alanis Morrisette, PJ. Harvey, hanem azért is, mert egyre több sikeres bandának lett lány a frontembere – és több mint énekese. A Sugarcubes-ból nőtt ki Björk, Lulu Gargiulo gitárosa is volt egyben a seattle-i Fastbacks-nek, Nina Perssonon állt vagy bukott a svéd Cardigans, míg Dolores Mary Eileen O’Riordan egy személyben lett szólistája, billentyűse, ritmusgitárosa, dalszerzője és szövegírója az ír Cranberries-nek.
Pedig Dolores nem volt „alapító anya”. Azután nyert meghallgatást és felvételt a Hogan-fivérek, Noel és Mike által összehozott együttesben, hogy kiszállt a zenekar extremitásokra hajlamos eredeti énekese, Niall Quinn. Tőle származik a banda neve is, amely első változatában The Cranberry Saw Us (A vörös áfonya látott minket) volt. Az akkor mindössze húszéves leány mellesleg Niall barátnője volt akkortájt, de nem volt túl szégyenlős belépésekor, mert mindjárt felajánlotta a Linger című dalát, amely 1992-ben a Cranberries második kislemezeként óriási sikert aratott Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban egyaránt és megalapozta első albumuk, az Everybody Else Is Doing It, So Why Can’t We? világsikerét. Bár a banda férfitagjai némileg nehezteltek az énekesnőre, hogy férjhez ment a banda menedzseréhez, Don Burtonhöz, akinek később három gyermeket szült, és ezzel tovább erősítette pozícióját a csapatban, a két Hogan és Fergal Lawler dobos kénytelenek voltak elismerni a „győztesnek mindig igaza van” örökbecsű elvét, miután a második album, a No Need To Argue1 (1994) 16 millió példányban kelt el! És bár a feszültségek nem múltak – folyamatosan terjedtek a pletykák arról, hogy Dolores szólópályára lép - zeneileg az 1996-ban kiadott To The Faithful Departeddel értek a csúcsra, még akkor is, ha ebből a lemezből „alig” 6,2 millió fogyott el, a punk, a darkos gitárzene, az ír népzene és a romantikus-melodikus stílus elismeréseként.
Már a No Need To Argue-ban jelét mutatta a Cranberries szociális-politikai érzékenységének: a Zombie az észak-ír protestáns-katolikus viszony elleni tiltakozás dala volt. Az új albumon, amelyet O’Riordan elhunyt nagyszülei emlékének ajánlott, jó néhány számban reflektálnak a kor nyomasztó jelenségeire, eseményeire. A Salvation a kemény drog áldozataivá vált, „heroin-szemű” fiatalokat szólítja meg: „Injekciózd be szabadsággal lelkedet, az ingyen van” – énekli Dolores. A War Child nem csupán azokról a gyermekekről szól, akik „a politikai gőg áldozatai” lettek, hanem felidéz egy találkozást egy New York-i hajléktalannak, aki egykor Vietnamban harcolt. „Háborús időkben valamennyien vesztesek vagyunk” – közhely, de nagyon igaz. A gyorshír-szerűen rövid I Just Shot John Lennonhoz nem kell kommentár, mint ahogyan a Bosniához sem, hacsak azon nem lehet elgondolkodni, hogy Lennon halála még 16 évvel a gyilkosság után is jobban visszhangzott a világ közvéleményében, mint például az alig egy évvel korábbi srebrenicai vérengzés, a maga 8000 áldozatával. A Free To Decide az öngyilkos merénylőkre utal félreérthetetlenül. De figyelemre méltó az I’m Still Remembering, amely a magánélet melegéből tekint ki azokra a „jó emberekre”, akik mindig elsőnek mennek el, és saját csavarral közös nevezőre hozzá Kurt Cobaint és John F.Kennedyt (Egy kis adalék a „halj meg és nagy leszel” gondolathoz…), és a The Rebels, amely a punkos, bakancsos, fekete körmös korszakra emlékezik, de elismeri: „Ma sem fogadnak be jobban, mint akkor..”
A grunge-os gitárzúzás nyitja a lemezt: Dolores szégyentelen nyögései, enyhén Sinéad-es ugatásai alátámasztják a Hollywood szövegét: az ő szerelmük forgatókönyvét nem az álomvárosban írták. Ez lett az album egyik nagy slágere. A Salvation viszont haladó punk-hagyományokat ápol. Ezzel szemben a When You’re Gone-t még egy 60-as évekbeli „kindermacher” házibulin is el tudnánk képzelni, bújni kell rá, de nagyon. „Fogd a kezem, elmerülök, úgy érzem” – énekli ismét némileg kopasz kolléganője hangszálainak nyomdokain haladva O’Riordan, miközben néhány gitárfutamban az ősmester, Hank Marvin (Az ifjabbak kedvéért: Shadows) hangzása köszön vissza. A Free to Decide, majd később az I’m Still Remembering az R.E.M.-re hajaz, de jól tudjuk: ők is a Nagy Évtized lángoszlopát követik.
A Warchild ír népzene, vonósokkal és angolkürtökkel, a Forever Yellow Skies viszont négy perc tömény agresszivitás, Dolores jelzi: olyan nő, akivel nem árt vigyázni..Ehhez képest a The Rebels nosztalgikus líra. A John Lennon-dalt egy kis közjáték vezeti be, mintegy megelőlegezve: a béke emberei védtelenek az erőszakkal szemben. Az Electric Blue ismét visszalép három évtizedet: gregorián bevezetőjével, kórusával, pszichedelizáló hangjaival elférne egy beat-misében. A Will You Remember, amelyben úgy szólal meg kintorna, mint Párizsban egy szürke napon (még egy közhely), még nászutas hangulatban arról elmélkedik, hogy mi marad végül a szerelemből…A Joe mandolinos dal a nagyapáért, nem is jöhetne más utána, mint a nagyanya dal, a Cordell – mindkettő keringő ritmusban. Végül a Bosnia baljós nagyzenekari háttere, előtt kivégző-osztag dob felett jajong a dal, de a végén gyermeki csengettyűhangok adnak reményt.
A Cranberries-nek a To The Faithful Departed volt az utolsó igazi nagy kasszasikere. Pedig az 1998-as Bury The Hatchet, amelynek borítóját a Hypgnosis-stúdió készítette, vagy a 2001-es Wake Up and Smell the Coffee is tartotta a színvonalat, még ha egyre inkább lehetett érezni, hogy végleg elveszett a bandán belül a talán sosem volt harmónia. De élőben még mindig nagyon remekül hatott a Cranberries, láthattuk 2003 őszén Budapesten is őket. A következő évben azonban már nyíltan is bevallották a tagok, hogy mindenki megy, amerre lát. Dolores, hogy igazolja lelki „bipolaritását”, előbb elénekelte az Ave Mariát Mel Gibson A Passió című, nagy viharokat kiváltó filmjének főcímzenéjeként, (két évvel korábban a To The Faithful újabb kiadásának egyik bónusz-felvétele ugyancsak egy Ave Maria volt, amelyet O’Riordan Luciano Pavarottival együtt énekelt és ezzel a Billboard-listán 4. lett), majd osztozott Angelo Badalamentivel (Twin Peaks, Mulholland Drive) a „rosztovi rémről” szóló, Malcolm McDowell, „a mozi leggonoszabb embere” főszereplésével készült film, az Evilenko zenéjében.
A 2010-es évek újraegyesülése két albumot hozott, de a zenekar már nem tudta azt a szerepet betölteni a rock-világban, mint 20 évvel ezelőtt. Utolsó felvételük, a 2017-es Something Else, korábbi dalaik feldolgozásait tartalmazta a limerick-i Irish Chamber Orchestrával. Dolores 2018. január 15-én bekövetkezett váratlan halála végleg lezárta a Cranberries történetét.
https://www.youtube.com/watch?v=F8SHjxYgEFE
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
