Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai

2017. október 16. 06:50 - Göbölyös N. László

Ismeretlen ismerős, eszméletlen eszelős - Soundgarden: Superunknown (1994)

soundgarden-1497552364-1000x1000.jpg

A „századvég” a művészetben szinte mindig visszatekintést, összegzést jelent, az újjal, a „forradalmival” rendszerint megvárják a következő évszázad kezdetét. Így volt ez már a XIX. század végén és 100 évvel később sem alakult másképpen – például az időközben kiteljesedett, polgárjogot nyert és kereskedelmileg is jövedelmező rock-zenében. E tendencia egyik legfényesebb példája a grunge térhódítása, amely ugyan mindenekelőtt Seattle-hez kötődik, de leágazásai meghódították később az egész világot.

 A távoli nyugati parti (Far West) város korábban csupán Jimi Hendrixet tudta felmutatni a rock tündöklő egén, és ő is csak halála után kapta meg az őt megillető megbecsülést szülővárosától, amely ma már igazi otthont ad a Hendrix-hagyatéknak. Az 1980-as évek közepén azonban innen indult el több olyan együttes, amely valahol középutat keresett a hard-rock, a heavy-metal és a dark műfajok között, elvetve mind a Bon Jovi-féle édeskedést, mind az Obituary-ra jellemző trash-hangzást, de a direkt punkot is. Ma már „nagy négyesként” emlegetik a Nirvanát, az Alice In Chains-t, a Pearl Jamet és a Soundgardent, amely zűrzavaros pályafutásának legnagyobb sikerét 1994-ben érte el a Superunknown című albummal.

A Soundgarden egy városbeli parkban felállított installációról kapta a nevét, amely mindenféle kísérteties hangokat adott ki, ha fújt a szél. Chris Cornell énekes-dobos (nem tévedés!) azonban nem bízta az elemekre bandájának megszólalását, hanem a nagy hagyományokra visszatekintő gitár-dob-basszus ének formációt választotta. Az együttes 1984-ben alakult, de a többszöri személycserék miatt 1988-ban juthattak el debütáló albumukig, amelyet mindössze további négy követett. Pedig már az Ultramega OK is eljutott a Grammy-jelölésig, míg a következő lemezhez, a Louder Than Love-hoz már egy nagy céghez, az A&M-hez szerződtek, de csak ezután alakult ki az a felállás, amelyet a „nagy Soundgardennek” nevezhetünk: az énekes Cornell mellett Kim Thayil gitározott, Matt Cameron dobolt és Ben Sheperd lett a basszusgitáros.

Ők négyen vették fel 1991-ben a Badmotorfingert, amely ugyan nagy sikert aratott, de pechjükre éppen akkor jelent meg a Nirvana Nevermindja, és ez az album elhomályosította a Hangkertészek kiválóságát. Igaz, öröm volt az ürömben, hogy a Cobainék kiugrása felhívta a rock-világ figyelmét a seattle-i mozgolódásra, és most már az alternatív rádiók és televíziók az MTV is ráharapott a Soundgardenre. A lemezt ráadásul még alaposan megtámogathatták turnén az akkor a csúcsponton lévő Guns 'n' Roses előzenekaraként, majd 1992-ben a Lollapalooza-turnén végleg elfogadta őket a szélesebb közönség.

Mégis, csak két évvel később jelent meg mindmáig legjobbnak tartott lemezük, a Superunknown, amelynek rejtelmes címe – állegendák elkerülése végett - egy tv-műsor félrehallásából született. Persze szó sincsen szuperismeretlenségekről, hiszen igen erőteljesen tetten érhető a Led Zeppelin, a Metallica és a Black Sabbath hatása – Cornell néhol egészen „Ozzy-san” énekel, másutt pedig „Hetfieldre” veszi a figurát – de a fiúk hallottak valamit harangozni a pszichedelikusoktól, azok megfoghatatlan „belső lelassulásából”, sőt, a Beatles kései korszakáról is. Matt Cameron egyenesen bevallotta, hogy rá Ringo Starr dobolása tette a legnagyobb benyomást – kétségtelen, hogy nem cifrázza túl játékát.... De szintén a 25-30 évvel korábbi zenei világot tükrözték az indiai-arab motívumokkal tűzdelt dalok, mint a Fell On Black Days vagy a Half, míg a My Wave-ről a Free juthat eszébe a tisztességben megőszült rockereknek. És nem hatottak a reveláció erejével szövegeik sem, amelyek droghatású, komor, depresszív, itt-ott már öngyilkos hangulatot sugároztak, bár ez inkább jelentette számukra a „korszellemhez” való igazodást, mint olyan mélységet, amibe végül Kurt Cobain belehalt.

 A lemez áttörésének titka az volt, hogy miközben a Soundgarden megőrizte korábbi erejét, hangzását, dalaik „rádióbarátabbak” lettek és több dalukból is MTV-sláger lett. Az év egyik legsikerültebb klipjét készítették el az éterien suhanó-csengő gitárokra épülő, aritmiás szívverésű Black Hole Sunból, ijesztően megnyújtott, szinte „expresszionisztikus” alakjaival, nyugtalanítóan rohanó felhőivel. Ugyanakkor az egész lemez a maga többi mint 70 percével nemcsak tömör, hanem rendkívül tömény is, mintha a végletekig akarnák a 15 (nemzetközi kiadásokban 16 vagy 17) számmal a hallgatóság idegeit csigázni. Ide sorolható a nyitó, húsba hatoló Let Me Drown („gyógyítsd sebeim, s ne hagyj nyomot/arcom nélkül pecsételd le sírom”), a The Day I Tried To Live, vagy a zenéjében „legsabbathosabb” dal, a Mailman („helló, nem ismersz/én vagyok a kosz a lábad alatt”), bár Chris leginkább a címadó szerzeményben utánozza Ozt, holott az inkább a Guns 'n' Roses hangvételére üt. A Head Down egy kis ingyen „LSD-s utazás”, de a Limo Wrecket sem ajánlhatnánk jó szívvel egy kijózanító kúrához. („Elől a vérpiros fénytörések/mögöttük roncstestű maradék-életed”) És kutya legyek, ha nem hallom ki belőle a Led Zeppelin Dazed and Confused-jét! A Spoonman, amelyet egy utcai zenészről írt Cornell, remek riffjeivel tűnik ki, no meg ismét egy apró Zep-beütéssel, Thayil rövid, ám annál velősebb szólójával. A Kickstand sürgős punk alig másfél percben, míg a 4th of July nem éppen örömünnep, amelyben „csatornába fulladnak a megkereszteltek, hideg napon meztelenül tüzet lélegeznek”. Ehhez képest a Half csengő-bongó keleti világa maga a mennyország. A Like Suicide olyannyira más dimenziós, hogy utána felüdíthet a csipogásból dögre váltó She Likes Surprises. Lehet, hogy ezért tették rá a lemezre a világkiadásban, hogy nehogy ismét össze kelljen hasonlítani őket a végnapjait élő Nirvanával.

A Superunknown 1. helyezett lett az amerikai toplistákon, a Black Hole Sun a kislemezek között diadalmaskodott, Rolling Stone pedig  beválasztotta a lemezt minden idők 500 legjobb rock-albuma közé. A hatalmas siker azonban nem hozott békét a bandában, 1996-os lemezük, a Down On The Upside már úgy készült, hogy az amúgy is alkotói túlsúlyban lévő Cornell a zene és a szövegek nagy része mellett még a szólógitáros szerepét is kényszerült átvenni több dalban.

 A Soundgarden tagjai, ahogyan ilyenkor már lenni szokott, ahányan voltak, annyifelé spricceltek szét. Aztán újra összejöttek, de már nem hagytak olyan mély nyomot a 21. századon, mint a századvégen. Egészen Chris Cornell öngyilkosságáig...

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://elmehunyor.blog.hu/api/trackback/id/tr6712973327

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai