Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai

2017. augusztus 05. 07:18 - Göbölyös N. László

Tíz év Bergman és Antonioni nélkül

174452414-95998d64-67c2-470f-a1b8-dfd1af5e7ba0.jpg

Sosem voltam sem halálmadár, sem gyászhuszár. Szakmai pályafutásom során mégis gyakran megtaláltak a nekrológok, különösen a művészvilágból. Az MTI-ben sokszor voltam olyankor ügyeletes hírszerkesztő, amikor eltávozott egy-egy igazi nagyság. És voltak olyan esetek, amikor én ragaszkodtam ahhoz, hogy búcsúztatót írjak egy-egy mesterről, aki valamiképpen sokat jelentett nekem. Így köszöntem el 1985-ben Orson Wellestől, 1987-ben Andy Warholtól. (Federico Fellini halálát 1993-ban a Kurírban éltem meg). Aztán 2007 július végén két napon belül két olyan filmóriás hunyt el, akik nemcsak a mozi menetét határozták meg, hanem sokat tettek hozzá az emberi lélek fejlődéséhez, a férfi-nő viszony rejtelmeinek feltárásához: Ingmar Bergman és Michelangelo Antonioni.

Tíz évvel később megtaláltam az akkor írt két cikkemet. Most ezekből idéznék.

„Soha egyetlen művész filmjében nem volt annyi premier plán, annyi közelkép, mint Ingmar Bergmanéban. Az arcok a lelkeket is lemeztelenítették, kegyetlenebbül, mint a legmélyebbre hatoló pszichoanalízis. A filmes élveboncolás svéd mestere 89 éves korában hunyt el.    Bergman Farö-szigeti házában fejezte be életét, ahová a rendkívül érzékeny művész már az 1960-as évek elején visszavonult alkotni, távol a világ zajától, és ahol megfelelő közeget és természetes díszletet is talált az emberi elidegenedést körüljáró filmjeihez…Filmjei rendkívüli feszültségét csak fokozta azzal, hogy szinte soha nem alkalmazott kísérőzenét, és gyakran csak néma arcok egymásutánját lehetett végtelennek tűnő ideig látni... „

„Már elmúlt 50 éves, amikor elkápráztatta a világot azzal, hogy a pop-rock-zenétől és hóbortos divatoktól pezsgő Londonba helyezett egy szokványos, bűnténnyé váló szerelmi háromszöget, amelyet egy divatos fotós leplez le, egyben máig érvényes példázatot mutatott be a médiamanipulációról és a valóság megismerhetőségének korlátairól. Még azok is elismeréssel adóztak előtte, akiknek "mindenki gyanús volt 30 felett. . Nemcsak minden, az 1960-as évek "ellenkultúráját" kutatónak és újságírótanoncnak "kötelező" ez a film, de mesteri filmes megoldások egész sora teszi a művet halhatatlanná a néma teniszjelenet és az azt követő végtelen tér ábrázolásától a véletlenül leleplezett légyott fotóiból fokozatosan előbukkanó bűntény felismeréséig, a fojtogató csendek és az annál élesebb zajok kontrasztjai” – írtam a Nagyításról az Antonioni-nekrológban.

És ha Antonioni, akkor nemcsak a Nagyítás, hanem a Zabriskie Point, a korlátlan lázadás lehetetlensége, a szabad szerelem és az elszabaduló erőszak kontrasztja, a végtelenség szabadsága térben és időben – a Grateful Dead és a Pink Floyd egyaránt tudattágító zenéjének kontrasztjával. És A Kaland, Az éjszaka, A Vörös sivatag céltalansága, az életörömök hiábavaló keresése Monica Vitti titokzatosan érzéki tekintetében. És ha Bergman, akkor A hetedik pecsét életre-halálra szóló sakkjátszmája, a folytonosan kérdező lovaggal és a tiltakozva elhallgató fegyverhordozóval, a Vad szamócás (magyarul: A nap vége), ahol a legfőbb bűn az önzés, és az emiatt elszalasztott lehetőségek és a legfőbb büntetés a „szokásos”, a magány, a Trilógia, amely elvezet Isten csendjéhez, a Farkasok órája, a Rítus démonjai, az iszonyat szépsége a Suttogások, sikolyok „három nővérében”, és a „szőnyeg alá söprés művészete”, a Jelenetek egy házasságból. Mindez Bergman szerelmei, múzsái, társai, Harriet és Bibi Andersson, Ingrid Thulin és Liv Ullmann arcán, de örökre hozzánőtt Max von Sydow, Gunnar Björnstrand és Erland Josephson jelenléte is.

A La Repubblica a két filmóriás halálának 10. évfordulóján párhuzamot vont látszólag igencsak eltérő világuk között. 

„Mindketten hajlamosak voltak a melankóliára, szerelmesek voltak a női nembe, ügyeltek a forma és a stílus értékére. Iskolát teremtettek, epigonok tömegei másolták őket. A pszichológia mesterei voltak, egymástól különböző, nem hagyományos módon. Bergmantól elég idézni a Vad szamócást, az idős professzor figuráját, aki belső utazással éli újra életét, pszichoanalízis értékű álmait. Bergman a psziché figyelmes, éles kutatója volt, mint ahogy ez gyakran előfordul azzal, aki maga is átél lélektani konfliktusokat (ő maga többször is súlyos depresszióba esett élete során) és saját művészetét is egyfajta terápiának tartotta.

Antonioni messze volt még attól, hogy „agykutatónak” tüntesse fel magát, de filmjeiben méri az emberek és a dolgok közötti távolságot, a vágy nehézségeit, nem banális értelemben a kommunikációs lehetetlenségét, ahová filmjeit beskatulyázták, hanem mint feszültséget, a hitelességét nyugtalan keresését egy egyre érthetetlenebbé, ijesztőbbé váló világban.

Egyikük sem volt nagy optimista, de a szerelem, a szeretet nagy szerepet játszik életművükben. Filmjeikben első helyre kerültek a nők. Bergmannál olyan fétis-színésznők alakítják a legfontosabb szerepeket, akik életének társai is voltak, miként Antonioni és Monica Vitti is több mint másfél évtizeden át voltak elválaszthatatlanok a mozin kívül is.

Mindkét rendező elutasította a „patriarkális” mozi logikáját, amelyben a nő kellék és csak a férfi kiegészítője. Gyakran fókuszáltak a nő-nő viszonyra. Bergmannál ez főleg a Personában, a Suttogások és sikolyokban, valamint az Őszi szonátában lesz a történet fő mozgató rugója. Antonioninál sem kell ezt túlmagyarázni a Barátnőktől a Vörös sivatagig, de még idetartozik a 80-as években forgatott filmje, az Egy nő azonosítása.

Amiben a legjobban hasonlítottak: mindketten rögeszmésen képben gondolkodtak, amelynek szépséget, kifejező erőt tudtak adni. Bergman, azzal együtt, hogy nagy értéknek tekintette a szavakat, a legnagyobb mesterek, Gunnar Fischer és Sven Nykvist figuratív erejét adta a képeknek. Antonioni a forma perfekcionistája volt, végtelen türelemmel irányította a kamera mozgását, hogy az szinte észrevétlen maradjon, a színészek tekintetét, hogy az a legkifejezőbb legyen.”

 

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://elmehunyor.blog.hu/api/trackback/id/tr1412710902

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Dzsontra Volta 2017.11.12. 08:23:55

Fura, nekem az említett rendezők közül Antonioni és Bergman szinte a két véglet, Antonioni műveiért rajongok, akárhányszor meg tudom nézni őket, Bergman viszont csak untat, olyan, mintha valami esszenciális dolog hiányozna a filmjeiből, amik elsütik nálam a fúbazmeeeeg triggert. Bergman munkásságát is tisztelem, de valószínűleg nem nekem készítette a filmjeit, mellesleg ugyan így vagyok Hitchcock életművével is :)
Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai