GNL911

Bizonyos újságírói műfajoknál, akárcsak a hírszerzőknél, a munka fontos eleme az álcázás. Vannak olyan riportok, tényfeltárások, amikor az ügy, vagy az újságíró jól felfogott érdekében nem ajánlatos felfedni szakmai kilétünket. De előfordul olyan is, hogy nem is újságíróként csöppenünk bele egy szituációba, aztán úgy hozza sors, hogy nem bírunk  a vénánkkal, de azért nem áruljuk el a közegünkbe, hogy kik vagyunk. Aztán vagy rájönnek az érintettek, vagy nem.

Nem riportvágy, hanem személyes érdeklődés, sőt, egyfajta megoldás-keresés vitt el engem például még a 90-es évek második felében az Anonim Alkoholisták egyik összejövetelére. Talán másfél-két órát tölthettem ott, bár ilyenkor az időérzékem nem mindig működik. Ahogy telt az idő, egyre jobban elborzadtam. No nem is annyira azoktól a sorsoktól, amelyek kibontakoztak egy-egy résztvevő elbeszéléséből, hanem az önostorozásoktól, különösen, miután kiderült egyik-másik emberről, hogy az, aki itt nyilvánosan bűnbánatot gyakorol, 10, esetleg 20 éve nem iszik. Egyszer egy pszichológustól hallottam, hogy „aki egyszer alkoholista volt, az is marad örökre”, akkor sem értettem vele egyet, és azóta sem. Ha valaki már kigyógyult ebből a függőségből, miért vádolja magát még mindig, ahelyett, hogy élné nyugodtan megváltozott életét és tetteivel próbálná igazolni, hogy jó útra tért? Persze, mindenkinek, aki ilyesmiben szenvedett, később is gyakran eszébe jut, hogy milyen fájdalmat okozott másoknak, mitől fosztotta meg szeretteit, és tudja, hogy a megtörtént dolgokat nem lehet visszacsinálni. De miért van szükség arra, hogy ehhez még nyilvánosan is vezekeljen? Vagy annyira nem bízik magában még ennyi idő után sem? Esetleg a család hajszolja bele? Nekem is el kellett mondanom a történetemet, mivel új voltam, eléggé a végén kerültem sorra, és bevallom, hogy nem mondtam mindenben igazat, holott nekem is volt akkoriban jócskán a rovásomon. A végső ima aztán végképp betette nálam a kiskaput – soha többé nem láttak. Történetük azonban ott maradt bennem, egyszer talán majd bővebben megírom.

Ennél hátborzongatóbb volt, amikor egy pszichiátriai intézmény alkohológiájára jártam ambuláns kezelésre. Mivel soha nem szeretek sehonnan elkésni, rendszerint korábban érkeztem, és olyankor találkoztam néhány sorstárssal, akik többnyire nálam ezerszer rosszabb állapotban voltak. A velük való találkozások néha még kísértenek, nem tudom, lesz-e valaha erőm őket leírni. Pedig egyszer még azt is felvetettem a pszichológusomnak, hogy szívesen befeküdnék oda egy hétre, és akár egy riportkönyv is születhetne belőle. Ő azonban nagyon határozottan lebeszélt róla, mondván, abba valószínűleg beleőrülnék. Ezt valószínűleg a Rorschach-tesztre adott érzékeny válaszaimból szűrte le. Lehet, hogy mégsem ártott volna, talán előbb meg tudok ettől a démontól szabadulni.

Ugyancsak a 90-es években történt, hogy levelező kapcsolatba kerültem egy fiatal lánnyal, aki hamar elárulta, hogy egy keresztény közösség tagja és lelkesen invitált az összejöveteleikre. Bár többször hangsúlyoztam neki, hogy nem vagyok hívő, csak hívott, végül elmentem. Kedves, tiszta arcú, tiszta lelkű fiatalok voltak, akik elsősorban életörömmel teli dalokkal dícsérték az Urat.  Mivel elég jó hallásom van, gyorsan rákaptam a dallamokra. Nem is lett volna semmi baj, ha nem kérdezik meg, hogy miért jöttem közéjük? Valamit hadováltam az önmagam, identitásom kereséséről – amit ha keresek, biztosan nem egy keresztény közösségben teszem – elfogadták, legalábbis úgy tettek. Végül róluk sem írtam konkrétan, de aztán néhány később, amikor Magyarországon volt egy nemzetközi Taizé-találkozó (ők is ehhez a közösséghez tartoztak), és riportot kellett róla írnom, legalább volt némi előzetes fogalmam róluk.

Egy kedves kolléganőm invitált el egy MLM-es gyűlésre  - eszem ágában sem volt belépni, ismertem néhány elrettentő esetet – de újságíróként érdekelt, hogyan működik egy ilyen összejövetel. Komolyan mondom, csak a „halleluja” hiányzott, a „sikeresektől” valóságos igehirdetést lehetett hallani a pódiumról, amelyre éljenzés és ütemes taps volt a válasz. Ez utóbbival kapcsolatos közvetlen történelmi tapasztalataim ugyan nincsenek, de azért így is elég dermesztő volt. Évekkel később olvastam el a mozgalom alapítójának a könyvét, amelynek címe: „Higgy”. És akkor mindent megértettem.

Arra a műsoros estre viszont már önszántamból mentem el, amelyen át kellett volna vennünk egy kétszemélyes luxusnyaralás-nyereményt a Kanári-szigeteken. Előzőleg a repülőtéren szólított meg valaki, néhány kérdést tett fel utazási szokásaimról, és ennek alapján ajándékoztak meg. Remek show-körítés, csillogás-villogás, mgég Zalatnay is fellépett fél-playback-ben. Aztán partneremmel számolgatni kezdtünk, és rájöttünk, hogy azáltal, hogy csak bizonyos légitársasággal, csak bizonyos időintervallumban lehet elutazni, ráadásul, mivel apartmanokról volt szó, az ellátásunkról is magunknak kellett volna gondoskodnunk, körülbelül a kétszeresébe került volna az ajándék, mintha elmentünk volna ugyanoda saját szakállunkra. Ennek ott hangot is adtunk és nem kértük az ajándékot, amitől persze vérig sértődtek. Az esetet meg is írtam utána a Kurírban, ennek már több mint 20 éve, de az „ajándékozókat” nem zavarja, azóta is próbálkoznak. Biztosan találnak mindig néhány palimadarat.

A Kurírnál történt, hogy egy kiváló fotóriporter kiállítására voltam hivatalos. A téma az őshaza, a magyar-mongol rokoni kapcsolatok voltak. A fotós úriemberrel összebarátkoztam, szívesen mesélt e téma kapcsán különböző különös ismerőseiről, és megígérte, hogy bevisz engem a „hagyományőrző”  társulat tanácskozására, ahol előkészítik a „fővezéri kurultájt.” Be is tartotta ígéretét, természetesen szóba sem jöhetett, hogy mint újságírót mutasson be, a történész minősítéssel próbálkozott, ami tulajdonképpen igaz is, bár soha nem foglalkoztam magyar őstörténettel. Ez is kevésnek bizonyult, ránézésre nemkívánatosnak minősítettek. Lehet, hogy azért, mert nekem egyedül több hajam és egyéb szőrzetem volt, mint az összes jelenlévőnek együttvéve. Tudtommal ez a társaság ma is létezik, bár perifériára szorultak a politikai platformokká alakult régmúltba révedőktől, akiket sajnos már nem lehet megmosolyogni.

Volt egy időszak az életemben, amikor élénken érdeklődtem a tarot-kártya misztériumai iránt – igazából ez a Led Zeppelin és azon belül a titkokkal teli 4. album imádatából fakadt – és amikor felfedeztem egy újsághirdetést, hogy valaki a Margit körúton tarot-kártyából jósol, rögtön bejelentkeztem az illetőhöz. Újságíróként is érdekelt a történet, hiszen akkoriban már a sajtóban is sokat írtak ezotériáról, sátánizmusról és mindenféle okkult történetekről. Nem kis meglepetésemre a neves író, Porlódi Emberünk nyitott ajtót.  Nem árultam el kilétemet, de miután végzett a jóslattal – csodák csodája, éppen a 9-es lap, a Próféta állt a középpontjában, amely letekint a völgybe a Zep-lemez belső borítóján – közölte velem, hogy az első pillanattól kezdve tudta: újságíró vagyok. De ez nála belefért, ráadásul többé-kevésbé földiek is vagyunk, sok közös élménnyel, így aztán a találkozás egy hosszan tartó barátság kezdete lett. Porlódi Emberünk azonban néhány évvel később felhagyott a tarot-jóslással, mert néhány ismerősének túlságosan bejött. Mit tagadjuk, nekem is…

Rangrejtve maradtam akkor is, amikor szereplő-válogatást hirdettek egy Sade márki életéről szóló magyar filmhez. Személyes kíváncsiság is hajtott, mivel elég sokat tudtam a márkiról, olvastam is tőle, és több változatban, színházban, filmen egyaránt láttam a Marat/Sade-ot (Peter Brook és a kaposváriak mellett egy finn egyetemi társulat hidegrázós előadásában), sőt, még Pasolini Salo, avagy Szodoma 120 napját is végig tudtam nézni nem kis erőfeszítések árán. Beálltam hát a sorba. A válogatást végző rendező és a producer mindenkitől megkérdezte, hogy mit vállal a film érdekében, természetesen a szexualitás extrémebb válfajaira voltak kíváncsiak. A jelentkezők, idősebbek és fiatalok, férfiak és nők szemrebbenés nélkül számot adtak rejtett perverzióikról, a szado-mazótól az állatokkal való közösülésig. Hogy én miket mondtam, az maradjon az én titkom. Aztán nem hívtak be próbafelvételre – mint ahogyan másokat sem. Ez volt a nagy átverés: a film végül nem volt más, mint Sade márki vallomása premier plánban közel másfél órán keresztül – Halász Péter előadásában. De az alkotók, amellett, hogy nyilván jól szórakoztak, megtudhatták, hogy mi lakozik ártatlan megjelenésű emberek tucatjaiban…

Voltak azonban olyan helyzetek is, amikor nem titkoltam, hogy ki vagyok, sőt, beszélgető partnereim – egy presszó törzsközönsége és pultoslányai - még biztattak is, hogy írjam meg a történetüket. Aztán a dolog nagyon rosszul sült el, pedig senkit nem akartam megbántani, hiszen hosszú hónapokon át együtt ittunk, és úgy tűnt, barátok is lettünk. Egy voltam közülük. Az volt életemben az utolsó eset, hogy az érintetteknek nem mutattam meg egy írásomat megjelenés előtt. Ennek lassan negyedszázada. Többségüket azóta sem láttam. Utólag is bocsánatot kérek tőlük.