Michel Droit francia író, leendő akadémikus 1967-ben interjút készített André Malraux-val, Az ember sorsa és A remény híres írójával, aki akkor Franciaország kulturális minisztere volt. Ekkor jelent Malraux Antimemoárok című könyve. Ebből a hosszú beszélgetésből közölt részleteket 50 év után a Le Figaro.
Az egyik téma a közvéleménykutatásokat járta körül. Máig sok vita folyik erről az intézményről, amelynek gyakorlatát 1967-ben még elég bizalmasan kezelték. Az amerikai George Gallup által kitalált felmérési módszert 1936-ban vezették be Franciaországban az IFOP-pal, de a francia politikusok sokáig nem fogadták el. A 60-as években kezdték el lassan figyelni rá, amikor előtérbe került a politikai élet mediatizálása – írja bevezetőjében a Le Figaro.
-Ön elsők között kezdett hinni a szondázásban. Mi a véleménye most róla?
-Sok jó oldala van. A félreértés abból adódik, hogy a jelenlegi világ felvette azt a rossz szokást, hogy tudománynak nevez mindent, ami szabályoz valamilyen tevékenységet. A gallupok is kitűnő eszközök ismeretek szerzésére, de nem szabad tőlük milligrammnyi bizonyosságot igényelni. Alapvetően az a véleményem róla, mint a C-14-es módszerről. Az ásatásoknál az ember talál egy tárgyat, amely szenet tartalmaz. Elemezve könnyű megtudni, mekkora a C14-mennyisége. Ezzel meg lehet állapítani a tárgy hozzávetőleges korát. Egy történelem előtti tárgy esetében a módszer kitűnő, közel 500 év eltéréssel precíz. De ha egy XIV. Lajos korabeli tárgyról van szó, hogy nem lehet erőltetni. Ez érvényes a közvélemény-kutatásokra is.
Tételezzük fel, hogy tudni akarjuk, hogy a 18 éves fiúknak van-e kedvük szavazni. (Akkor még csak 21-től lehetett szavazni Franciaországban – GNL). A szondázás valóban hoz információt ebben az esetben. De ha egy olyan problémáról van szó, amelyben közvélemény megoszlása 48-52, ami Franciaországban gyakran megtörténik, az eredmény sokszor bizonytalan.
Az utolsó pont: kezdetben olyan emberek végezték a felméréseket, akiknek gyakran politikai szenvedélyeik voltak. De a gallupok csak akkor lehet komoly, ha a felmérők közömbösek. Vegyünk fel lepkegyűjtőket, komplett elszálltakat, akik alig tudják, hogy ki az a De Gaulle vagy Mitterrand..A munka akkor többé-kevésbé eredményes lesz. Különben pedig katasztrofális.
Az Antimemoárokban Malraux elmesélte egy 1965-ben tett utazását Keleten, amelynek során találkozott Mao Ce-tung kínai elnökkel.
-Ön szerint vannak-e közös vonások De Gaulle és Mao között?
-Nincsenek. Nagy a különbség közöttük. Először is a tábornok ellentéte annak az embernek, aki maga alakította ki magát…ő a hagyományok embere, mozdulataiban, hangtónusaiban, referenciáiban. Maóban van valami megragadó. Autodidaktaként jutott igen magas szellemi szintre. Egyébként pedig költő. Nincs benne semmi politikusi, gerillavezéri sem. Nem a hasonlatosság, hanem a különbözőség miatt juttatja eszembe Sztálint. Én személyesen csak 1934-ben ismertem meg Sztálint. Nekem úgy tűnik, hogy nagyon különbözik attól a képtől, amelyet általában festenek róla. Benne egy „jópofa” ember él a pipájával, csendőradjutánsi bajszával, jóindulatú tekintetével. Valljuk be, hogy ez azért furcsa portré, Sztálinról lévén szó…
-Igen, de Ön még a nagy moszkvai pereket megelőző időkből ismeri.
-A tisztogatások akkor már elkezdődtek. De valaminek történnie kellett később, valami jelentős fizikai változnál. Egyesek kicsinek találták, ám én egy velem azonos magasságú, 179 centis emberre emlékszem.
-Igaz, hogy már a teheráni és a jaltai fotók is egy összement embert mutatnak.
-Nyilván összement, ahogy öregedett és arcának éles vonásai is jobban kirajzolódtak. Haja is nagyon sűrű volt, az utolsó fotóin ez is megritkult. Az a Sztálin, akire emlékszem, szintén autodidakta volt. És neki is nagy tekintélye volt. De ha rá és Maóra gondolok, azonnal nyilvánvaló, hogy Mao költő volt. Egy másik különbség: Sztálint kényszermosolyokkal teli terror veszi körül, Maót tisztelet. Ő nem Sztálin, hanem Lenin, ha Lenin nem hal meg. Van itt valami, amiről érezni, hogy nagyon fontos az egész ország számára. Mao volt az, aki mindent elkezdett.
-Hogyan nyilvánul meg ez a belső tartózkodás Maónál, amelyről beszélt?
-Bármi legyen a beszélgetés témája, ő nagyon szívélyes. De van valami más, egy kicsit, mint De Gaulle-nál. Tapasztaltam ezt az intenzív jelenlétet, amelyet a szavak nem fejeznek ki, a nagy vallási személyiségnél, akik nemcsak szívélyesek, hanem jóindulatúak, melegszívűek. És az ember érzi, hogy ez igazi érzés.
A beszélgetés külön érdekessége, hogy az egy évvel később kirobbant diáklázadások egyik fő célpontja éppen De Gaulle elnök volt, a nagy ideálok egyike pedig a „kis piros könyv” alapján alaposan félreismert Mao Ce-tung.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
szil_ 2017.02.16. 17:05:08
Jakab.gipsz 2017.02.18. 16:42:05
Mao elnök a xx. század legnagyobb stratégája ez kétségtelen, ámde maga az elv amiről azt gondolta, hogy a nyugati filozófia csúcsa csúnyán megtréfálta, hasonlóan Sztálinhoz.