Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai

2017. február 07. 04:49 - Göbölyös N. László

Egy kocsmai szegleten….

Hírháttereim 8.

Valamikor az újságírók, írótársaikkal együtt, akik többnyire szintén a hírlapírásból éltek, naponta hosszú órákat töltöttek a kávéházakban, ahol a kvaterkázás mellett érdekes híreket is lehetett hallani, ha jól fülelt az ember. Ma már kevés a Nyugat nagy nemzedékéhez méltó publicista, a kevesek közül is jó néhányat elvesztettünk az elmúlt években, és még kevesebb a kávéház, pontosabban az olyan vendéglátóipari egység, amely egyszerre szolgál információkkal (erre ma már csak elvétve van igény), és kultúrlevegővel (erre lenne, de elvétve akad). Az én nemzedékemnek megmaradtak a presszók, és a különböző álneveken bejegyzett kocsmák, amelyek nélkül az újságírók ma is gyökértelenek lennének.

Pályámat legsűrűbben a Kurír évtizedében kísérték e különböző nyilvános helyek. A rendszerváltás utáni egyetlen igazi igényes „bulvárlap” többször is cserélt szerkesztőségi székhelyet, de valahogy a legtöbbször úgy sikerült, hogy ha a kollégák kikapcsolódással vegyes ihletekre vágytak, soha nem kellett megtenniük 500 méternél többet. Időnként már éltünk a gyanúperrel, hogy a helyszínválasztás előtt ilyen „szakmai” szempontból is történt felmérés, mint ahogyan régi időkben a templomok közelében adtak ki kocsmáltatási jogot.

Amikor a lapot hőskorában a Hajós utca egyik alagsorában készítettük, nem messze az Operától, akkor a Picasso Point volt az egyik kedvenc hely, néhány háztömbnyire tőlünk, valamint a Dessewffy utcában a Rainbow, hangulatos galériájával. Volt egy telt, szép arcú, kedves pultoslány, akit sokan megkörnyékeztünk, pedig ez nem volt teljesen veszélytelen vállalkozás, mert, mint később megtudtuk, egy fölöttébb goromba természetű fickónak voltak nála érdekeltségei, és mit tagadjuk, nem a szavak embere volt. Ha komolyabb ebédre vágytunk, akkor lementünk a belvárosi vásárcsarnok melletti étterembe, de erre ritkán volt időnk, mert akkoriban napi két lapot csináltunk, és az uborkaszezont hírből sem ismertük. 

A Hajós utcai pincében gyakran megjelent a kora délutáni órákban Kibédy Ervin, istentelen kockás zakójában és kalapjában, majd jellegzetes elnyújtott orrhangján („De mi lesz a lóóóószerszámmal?..”.) akkori kultúrrovat-vezetőnket, a néhai V. Miklóst kereste. Ilyenkor Miklós megkért, hogy menjek be a délután 3 órás lapindítóra, és tartsam a frontot kb. egy óra hosszat, amíg vissza nem jön. Ez a kérés többnyire az aznapi oldalzárást jelentette nekem. Azokban a hónapokban jelentek meg Kibédy írásai Maligán Vince történetei címmel, amelyeket a nevezett úr két és fél deci szemelt rizling fejében mesélt el. Sajnálom, hogy egyszer sem mehettem velük, mert nagyon kedveltem Kibédyt, az írásait legalább annyira, mint fanyar komédiázását – egyszer vendégségben találtam meg a kötetét és egyetlen éjjel kiolvastam -  és szívesen elbeszélgettem volna vele. Hadd álljon itt az ő emlékére egy versszak az egyik legszebb verséből:

„Mint a gyermek a felé szálló labdát

Mit női kéz ügyetlenül hajít,

Úgy vártad volna munkádnak jutalmát

Megoldva így az élet gondjait.

Ily gyermekesen sokszor remélhetted;

Megfoghatod az illanó időt,

Szeretted volna, ámde nem tehetted

Valami mindig, mindig közbejött.”

 

A legjobb környék ilyen szempontból a Hajnóczy utca volt, ahol a Moszkva tér önmagában is a bőség zavarát kínálta, a ma is funkcionáló Trombitástól a Szent Jupátig, ahol akkora hagymás rostélyost adtak, hogy alig láttunk ki mögüle. És akkor még ott voltak a Kalef egyéb gyorskajálói is, amelyek különösen akkor bizonyultak hasznosnak, amikor az Esti Kurír éjszakai monitor-műszakjából hajnalban hazafelé igyekeztünk az emberpiacon átvágva. Ugyancsak ezen a tájon volt az egykori válogatott focista, Kovács Józsi (Videoton, Újpest) étterme. Sikerült kiverekednem egy interjút is vele, amelyet ugyan többen reklámízzel vádoltak, pedig én ennek az elegáns söprögetőnek a labdarúgó múltját próbáltam feszegetni. És ott volt szintén karnyújtásnyira a Déli pályaudvar kerengőjében Tóth Pista étterme. Az övénél jobb sóletet legfeljebb a Fülemülében lehetett enni. Tóth Pista jó haverja volt sportrovatunk autós szakértőjének, akit akkor láttam életemben először és utoljára sírni, amikor Pista váratlanul meghalt. Akadt a közelben még egy pub is, amely tökéletes helyszín volt a maga nyugalmával és kellemes, halk háttérzenéjével az interjúkhoz. Manapság szinte alig lehet ilyen nyilvános helyet találni, mert mindenhol dübörögtetnek valamit, ha kell, ha nem. De itt már büfénk is volt a földszinten, ahol szintén le lehetett ültetni a delikvenseket a félhomályban néhány pihenő, vagy sakkozó kolléga között.

A Köztársaság tér környéke annyira nem nőtt a szívünkhöz e téren. Az egyik sarkon egy magyarosnak mondott étterem működött, a másikon egy japán, mindkettőt teszteltük, de nem szoktunk oda egyikhez sem. Igazi gasztroélményt csupán a Degesz jelentett, amelyhez át kellett vágni a Rákóczi úton. Ha joviális sportrovatvezetőnk bejelentette, hogy „megyek a Degeszbe” arcán földöntúli mosoly jelent meg. Hagyományos magyar kifőzde, minden igénynek megfelelő, remek adagokkal. Akkor még nem sejtettem, hogy tulajdonosával egyszer még rokoni kapcsolatba kerülök… Mindazonáltal a Köztársaság téri ellátásunkhoz hozzátartozott egy, a Fiumei út sarkán álló lángossütő is, ahol igazi „lájtos” velős lángossal lehetett erőt gyűjteni a napi megpróbáltatásokhoz.

Innen jutottunk el végállomásunkhoz, a Visegrádi utcához. Itt már nem volt olyan jó a kínálat, a társaság inkább Lajos úr büféjében találkozott lapindító után (ő mostanában a Vörösvári úti piacon szokott feltűnni…). Azért néhányan, főleg az óbudai illetőségűek, kialakítottunk magunknak egy-két bázist, hiszen a szerkesztőség alig két villamosmegállónyira volt onnan. Az egyik, amelynek szép időben utcára nyíló kerti asztalai is voltak, még interjú-helyszínként is szolgált, egészen addig, amig furcsa üzletemberek nem jelentek meg a teraszon, és jobb a békesség alapon áttettük székhelyünket 500 méterrel odébb. Ez a bodega már nem volt annyira decens, hogy beszélgető-partnereket fogadjunk, arra viszont megfelelt, hogy itt öblítsük le a munka porát, és gyűjtsünk ihletet a következő napokra. Hamarosan befogadtak minket a törzsvendégek, akik között Elvis-imitátortól önkormányzati képviselőn át nyugalmazott történelem-tanárig mindenféle érdekes egyéniség előfordult, sőt, egykor idejárt a Fradi B-közép vezére is. Volt a helynek valami békebeli dekadenciája, de balhé sosem volt, sőt, a törzsközönség maga utálta ki a kötözködőket. Nem ritkán születtek itt írásaim, bár jegyzeteimet utólag nem mindig tudtam elolvasni. Egy-egy arc azóta is visszaköszön, pedig már több mint tíz éve nem járok oda (sem).

E helyhez fűződik az egyetlen eset, hogy elveszítettem egy hivatalos okmányomat. A személyim esett ki valahogy a kabátomból, nem is lett meg soha. Történt mindez 2002-ben, amikor már csak idő kérdése volt, hogy mikor kötjük össze végleg életünket Szerelmemmel, akivel az Ikertornyok elleni terrortámadásról szóló chat hozott össze. (Lásd a „Dögunalom” című fejezetet). Amikor megkaptam az új igazolványomat, kis híján hanyatt estem: a száma 911842 volt…

Az újságíráshoz nemcsak a kávéházak, kocsmák, hanem a sajtófogadások is hozzátartoznak. Mint mindenki a szakmában, én is sokat tudnék mesélni siserahadunkról. Csupán egyetlen esetet említenék, amikor az Operabál díszvendége Amanda Lear volt. A Margitszigeti Nagyszállóban volt a sajtótájékoztató, amelynek végén néhány szerencsés külön interjút is készíthetett Salvador Dalí egykori szeretőjével. Én voltam az első, miközben a kollégákat asztalhoz invitálták. Nem kaptam többet 15 percnél, gondoltam, utána valamit én is bekapok. Csak a salátadíszek maradtak…

Azért nem mindig maradtam éhen. Különösen lehetett bízni Török Ádám barátomban, ahol ő beharangozott valamit, ott biztosan volt minden, mi szem-szájnak ingere. „Gyere, Apucikám, lesz kaja, pia, minden…” – szokott invitálni. Sosem felejtem el az első paksi Gasztroblues-fesztivál sajtófogadását a Bem-rockparton. Azt hiszem, Trimalchio mester is elégedetten megnyalta volna a száját, a hidegsültektől a magyaros töltött káposztáig és a kengurupörköltig terjedt a kínálat. Egy másik alkalommal viszont alaposan ráfizettünk a mohóságunkra. A Szerelmvonatos popsztár hívott minket lemezbemutatóra – reggel 10 órára. Bár többen kicsit korainak gondoltuk az időpontot, megjelentünk az elegáns étteremben. Mondanom sem kell, hogy R. nem érkezett meg 10 órára, sőt, fél 11-re sem. Azért, hogy a sajtó ne várakozzon étlen-szomjan, hatalmas mennyiségű friss pogácsát szervíroztak némi itallal, amelyből még utánpótlást is kaptunk a következő egy órában. Végül a sztár délre megérkezett, bemutatták a lemezt – és jött az ebédmeghívás, igazi ínyencségekre. De addigra már valamennyien telezabáltuk magunkat pogácsával…

Életem legnagyobb sajtófogadás-élménye azonban még 1982 nyaráról való. Mint a hírügynökség külpolitikai főszerkesztőségének egyik „franciása”, bekerültem abba az újságírói csapatba, amely végig kísérte François Mitterrand francia köztársasági elnök budapesti látogatását. Utolsó este a Gellért szállóban rendeztek egy svédasztalos sajtóvacsorát a francia és a magyar kollégáknak. Este nyolc órakor a külügyminisztérium sajtóosztályának vezetője legfeljebb ha öt percben összegezte mondandóját, majd jó étvágyat kívánt nekünk. Mindenki villámgyorsan tányért, evőeszközt ragadott, alaposan felpakolt, aztán repülőrajttal indult a szomszédos nagyterembe, hogy minél jobb helyet szerezzen a nagy kivetítő előtt. Aznap játszották ugyanis a spanyolországi futball vb Franciaország-NSZK elődöntőjét. Ez volt az est fő programja. Nem volt ember, aki ott a németeknek szurkolt volna, Platiniék mégis kiestek…

 

 

 

Szólj hozzá!
· 1 trackback

A bejegyzés trackback címe:

https://elmehunyor.blog.hu/api/trackback/id/tr3112169446

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Mindenki függ valamitől 2017.02.13. 17:19:16

Mit üzen a web?Heti alkoholos hírek, költemények. Jönnek az újak, életjelet mutatnak a régiek, ellentétek mindig lesznek, s ha betámadnak a pomogácsok, felkorbácsolódnak a kedélyek. Szó szót követ, én meg a szavakat, a Heti sajtó egy finom gyűjtés, ...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai