Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai

2016. december 13. 05:19 - Göbölyös N. László

Élet a terrorizmus árnyékában

bloody-sunday.jpg

Tudjuk, hogy milyen az, amikor terrorcselekményeket követnek el valahol a világban. Ismerjük az áldozatokat, sokszor az elkövetőket, még jobban, mint azokat, akik meghaltak. De kevésbé tudjuk azt, hogy miként lehet élni olyan légkörben, ahol a terrorizmus mindennapi fenyegetés.

A Le Figaro megszólaltatott olyan embereket, akik életük egy szakaszában különböző országokban terrorizmus alatt éltek. A helyzet mindenütt és minden egyén számára más és más volt, de segít megérteni, hogy miket éltek át, és hogyan élték túl a sötét korszakokat.

Spanyolország, Juan Puelles, élet az ETA alatt. Az 51 éves rendőr Bilbaóban, Baszkföldön él.

„Amikor 1965-ben megszülettem, az ETA (Euskadi Ta Askatasuna – Baszkföld és Szabadság) már 6 éve létezett. Kezdetben azt hittem, hogy engem nem ér el. Azt gondoltam, hogy a családom nem lehet célpont. Nyugodt életet éltem. A helyzet akkor változott meg, amikor Eduardo testvérem belépett a nemzeti rendőrségbe, amelynek tagjai az ETA gyakori célpontjai voltak Ez 1981 szeptemberében történt. Attól a pillanattól kezdve felfogtam, hogy veszélyben vagyunk. Még inkább, amikor tíz évvel később én is rendőr lettem. Mint a kollégáim, én is kezdtem óvatos lenni, változtattam az útvonalakat, amikor munkába, vagy haza mentem. Távvezérléssel, távolból indítottam be a kocsimat, hogy ha robban, ne legyek benne. Hozzászokik az ember, alkalmazkodik a környező világhoz. Megpróbál normális életet élni. Fontos, hogy megőrízze a hidegvérét.

A terrorizmus 46 éve alatt a legrosszabb emlékem testvérem meggyilkolása volt, aki akkor főfelügyelő volt és az antiterrorista csoport vezetője. A tv-ből értesültem a haláláról 2009. június 19-én. Anyámtól kaptam egy hívást, aki közel lakott ahhoz a helyhez, ahol felrobbant egy kocsi. Nyugtalan volt, mert nem sikerült elérnie a testvéremet. Én nyugtathattam: gondoltam, hogy éppen ezzel a támadással van elfoglalva. De amikor láttam a hírekben, hogy a robbanás abban a parkolóban történt, ahol le szokta tenni a kocsiját, megértettem, hogy ő volt az áldozat.

Amikor láttam, hogy mi történt Franciaországban, ismét megértettem, hogy a terroristák minden támadással félelmet akarnak kelteni és azt akarják, hogy lemondjunk demokratikus értékeinkről. A franciáknak harcolniuk kell, hogy megőrízzék és a továbbra is magukénak vallják ezeket.”

Észak-Írország. Eimar O’Callaghan. A 61 éves újságíró Portstewartban él.

„172-ben 16 éves voltam. Ez a zavargások legsötétebb éve volt. Abban az évben több mint 450 embert öltek meg. Kevés emlékem maradt meg abból a korszakból, amíg nem találtam meg a naplómat. Sokkolt, amit olvastam benne. Mindennap halottak és halottak. Különös napló ez egy serdülőtől. Ha megkérdezik tőlem a napló megtalálása előtt, hogy milyen volt az ifjúságom, azt feleltem volna, hogy boldog.

Andersontown katolikus negyedében laktunk. Szűk családom egyetlen tagja sem sebesült meg. Mégis, a naplóm olvasásából kiderül, hogy minden nap sírtam és imádkoztam arra gondolva, hogy nem éljük túl az éjszakát. 1972-ben három ismerősömet ölték meg a lojalisták. Olyan benyomásunk volt, hogy szorul a hurok. Állandóan attól féltünk, hogy jönnek  értünk. Minden este lövöldözéseket hallottunk. Amikor a leckéimet írtam sokszor el kellett oltani a lámpát, hogy ne hívjuk fel magunkra a figyelmet. A félelem beépült mindennapjainkba. Ha apám késve jött haza a munkából, anyám összegyűjtött bennünket imádkozni. Nem tudtuk, hogy nem fogták-e el, nem lőtték-e agyon.

Az IRA emberei nem fedték fel magukat, de körülöttünk voltak. Többször bejöttek hozzánk, hogy az ablakainkból lőhessenek. Mivel senkisem bízott a rendőrségben, hallgattunk. A tömegközlekedés nem működött, gyalog mentem az iskolába, több mint 3 km-t, a Falls Roadon, amely a konfliktus közepén volt. Katonák, páncélos járművek, égő barikádok, a temető előtt mentem el, ahol mindennap temették a köztársaságiakat.  Az iskola nem zárt be, még a Bloody Sunday után sem, amikor az angol hadsereg rálőtt a katolikus tüntetőkre,  és 13 ember meghalt Derry-ben. Azt gondoltuk, hogy az apácák elhalasztják a vizsgákat, de nem. Nem értették, hogy miért ellenőrzik mindennap az egyenruhánkat, a szoknyák hosszát, mintha semmi sem történne. Nem számított, mi történik az iskola kapuin kívül, egy szó sem esett a zavargásokról. Visszagondolva, talán ez volt mindennapjaink egyetlen normalitása.

Olyan szegregáció volt Belfastban, hogy csak az egyetemen találkoztam egyszer protestánsokkal. Most gyakran meglátogatom anyámat, aki még mindig az andersonstown-i lakásunkban él. Semmi sem változott, ugyanakkor minden megváltozott. Figyelem azt is, ami Franciaországban történik, azt gondolom, hogy ez egy veszélyes helyzet, mert tudom, hogy lehet könnyen diabolizálni közösségeket egy maroknyi ember akciói miatt. És hogy tud a társadalom könnyen felbolydulni.

Algéria: Nureddin Helaszi négy sötét éve. A 61 éves újságíró azokról az iszlamista merényletekről tudósított, amelyek a 90-es években zajlottak az észak-afrikai országban.

Kezdetben megdöbbenést, sokkot váltottak ki. Az ember megpróbálja megérteni, ki, hogyan? Minden nap erőszakos események százai rázták meg az országot: merényletek, támadások, rendőrök, katonák, besúgással gyanúsított polgárok ellen, ál-katonai kordonok az utakon, ahol az iszlamisták megállítják az embereket, kérik az irataikat, és a legjobb esetben agyonlövik őket, de leggyakrabban megfojtják áldozataikat. Valahányszor át kellett mennem egy ellenőrző ponton, arra gondoltam, kikerülök-e élve.

Beszélni kell a csapda-holttestekről is, ezt a technikát alkalmazták már a vietnami háború idején is. Az iszlamisták kihívták a rendőröket vagy a tűzoltókat és amikor megmozdították a holttestet, az robbant. Csendesebb periódusban naponta tíz merénylet volt, én is elvesztettem rokonokat, barátokat, ismerősöket. Káosz és rémület uralkodott. Mindennek ellenére az ember hozzászokik és továbbéli az életét, eljár otthonról, étterembe megy – de óvatos. Mi, újságírók, féllegalitásban éltünk és felhagytunk szokásainkkal. Összezavartuk a nyomokat, hogy azonosíthatatlanok legyünk. Az ember nem aludt mindig ugyanott. Nekem például 5-6 különböző helyem volt. Soha nem tértem „haza” ugyanabban az időben, és sohasem ugyanazon az úton. Megérzés alapján. Tíz percnél tovább nem maradtam ugyanazon a helyen. Amikor bementem egy kávézóba, úgy helyezkedtem, hogy ne legyek háttal az ajtónak. Mindig látnom kellett, hogy honnan jön a veszély. Egy idő után az ember már a szomszédjára, a családjára is gyanakodott volna, akiket arra utasítottak, hogy öljék meg a testvérüket. A rendszer részéről, amely szintén harcolt a terroristák ellen, ugyancsak voltak túlkapások, törvényen kívüli likvidálások, halálbrigádokat. Engem is értek halálos fenyegetések, mert olyan újságnak dolgoztam, amely mindenkinek, az iszlamistáknak is szót adott.

Féltem, de uralkodni tudtam magamon. Ha másért nem, hogy ne hunyászkodjam meg a gyilkosok  előtt és tiszteljem a halottak emlékét. Aztán egy idő után a félelem banalizálódik. Az első merényletnél az ember szörnyű rémületet érez, aztán ez az érzés csökken. Ez emberi dolog.

Felmérve a kockázatot, amely fenyegetett, 1995-ben elhagytam Algériát. Nehéz volt elmenni, erős bűntudatot éreztem. Két érzést éltem át: a terrorizmustól való félelmet és a száműzetés fájdalmát. Most Algériában, úgy érzem, hogy újra normáli életet élek, de még mindig vannak rémálmaim, amelyek éjszaka felébresztenek. Az országot járva még mindig láthatók az ellenőrzési pontok, amelyek rossz emlékeket ébresztenek.”

Peru: Nadiezhda Agostini, 44 éves, jelenleg vállalkozó Lille-ben.

„Aki Peruban élt a 80-as, 90es években, azokon ez nyomokat hagy. A Fényes Ösvény (Sendero Luminoso), amely Ayacuchóból indult, hamar eljutott Limába, ahol felnőttem. A támadások célpontjai kezdetben az elektromos tornyok voltak a városközponttól távol. Céljuk és következményük az volt, hogy hetekig villany nélkül maradtunk. Gyertyával, vagy kerozénes lámpával világítottunk. Ez a helyzet kísérte életem első 20 évét. Nem jártunk moziba vagy színházba. Kerültem azokat a helyeket, ahol tömeg volt, a bombáktól való félelem miatt. Megtanultam így élni. Frusztráló volt, és kérdéseket tettünk fel.

Nagyon keveset utaztunk az országon belül. Túl veszélyes volt. Emlékszem egy katonai parádéra Iquitosban, amelyen a szüleimmel vettem részt. Egy adott pillanatban a katonák a levegőbe lőttek, ami pánikot keltett a tömegben. Azt hitték, hogy a gerillák lőnek és rohanni kezdtek minden irányba. Kollektív paranoia volt.

Néhány évvel később, 20 év körül lehettem, és otthon tanultam, amikor bomba robbant a tőlük 100 méterre lévő IBM-központban, pedig egy jól védett polgári negyedben laktam. Mindenki potenciális célpont volt. Ez volt a legfélelmetesebb.

Vidéken, a Fényes Ösvény zónájában még nehezebb volt a helyzet, de sohasem gondoltunk arra, hogy elhagyjuk Perut.

2003-ban döntöttem úgy, hogy követem a férjem Franciaországba. Ma már nem kísértenek a terrorizmus évei, de a franciaországi merényletek felelevenítették az emlékeket. 2015. november 13-án sokat sírtam. Azt láttam a tv-ben, ami traumatizált, amikor kicsi voltam. Nem akarom, hogy a gyerekeim félelemben éljenek, nem akarom, hogy minden újra kezdődjön. Ezért arra kérem a franciákat, hogy ne engedjék, hogy a terrorizmus győzzön. Nem szabad engedni a félelemnek.”

Sri Lanka: Vino Perera. 2012-ben hagyta el hazáját, most Franciaországban él, férjével és 14 éves fiával.

„Gampahában éltünk, Colombótól észak-keletre. Újságíró férjem 2009-ben hagyta el Srí Lankát, még a polgárháború vége előtt. Indiába, majd Nepálba, végül Franciaországba menekült. Srí Lanka volt akkor a világ legveszélyesebb helye egy újságíró számára. Sokat közülük elraboltak, megöltek, megtámadtak. A férjem védte az emberi jogokat, és a sajtószabadságot. Résztvett a korrupció elleni harcban és tamil újságíró meggyilkolása elleni tüntetésekben. Benne volt a kormány célkeresztjében, bár szingalézek vagyunk, mint a lakosság többsége.

A falumban csak buddhista vagy keresztény szingalézek voltak, fizikailag nem bántalmaztak bennünket, de a kormány ellenünk hergelte őket és senki sem mert velünk szóbaállni.

Én tanár voltam és a kollégák rossz szemmel néztek rám, meg volt győződve arról, hogy rengeteg dollárt kapunk idegen országoktól férjem tevékenységéért. A fiam is ugyanezt a kálváriát élte át, iskolatársai terroristának tekintették az apját.

Nem tudtam beszélni a férjemmel, mert lehallgatták a telefonunkat. Ő ritkán járt haza, féltette a biztonságunkat, én nem tudtam hívni.  A hírekben beszéltek róla. Ezek a hírek megrémítették a fiamat, könyörgött, hogy ne hallgassuk. Sok fenyegetést kaptunk, de nem fordultam a rendőrséghez, mert nem tudtam, kik vannak a hívások mögött. A legrosszabb emlékem egy szingaléz-tamil művészeti fesztivál volt 2003-ban Colombóban. A férjen is megsebsült, vérző fejjel mutatták a tv-ben. A kórházba csak két nap múlva tudtam bemenni hozzá.

Amikor 2012-ben elhagytam az országot, féltem, hogy újságírófeleséget letartóztattak. Most mindhárman Aurillacban élünk. A féejem fotós, én franciául tanulok, hogy el tudjak helyezkedni. A fiam iskolába jár, gyorsan tanul. Szabadok vagyunk, nem hiszem, hohy visszamegyünk Srí Lankára, az az ország nem nekünk való.”

Kolumbia: Patricia Monasalva. Ötven éves ügyvédnő, Yopalban él, 400 km-re Bogotától.

„A 90-es években nagyon nehéz volt élni Kolumbiában. Naponta voltak gyilkosságok, emberek elrablása. Életem első éveit Monguában éltem, egy 1400 lakosú kis faluban, Boyaca államban.. A FARC (Fuerzas Armadas Revolucionarias de Colombia – Kolumbiai Forradalmi Haderők) harcosai nem voltak messze. Elrejtőztek a dzsungelben. Tudtuk, hogy ott vannak, közel jöttek hozzánk, de nem tudtuk őket azonosítani. 1992 és 2000 között Boyaca államban a gerillák megsokszorozták támadásaikat. Délután 5 óra után nem lehetett kimenni meginni egy kávét és vasárnap, amikor az egész falu a templomba ment, támadástól kellett tartani. Nem voltunk biztonságban sehol sem. Néhány évvel később átköltöztem Yopalba,Casanare államba, amelyet különösen érintett az erőszak. A körülmények ellenére sikerült családot alapítanom és ügyvéd lettem. Da félelem soha nem hagyott el bennünket.

Az ember nem azért született, hogy terror alatt éljen, ehhez nem lehet hozzászokni. Most béketárgyalások folynak a kormány és a FARC között. Én természetesen támogatom, fontos kezet nyújtani a terroristáknak és kommunikálni velük. A béke volt mindig az egyetlen megoldás. Túl sok ártatlan halt meg, túl sokat éltek túl sokáig félelemben. Ideje, hogy ennek vége legyen.”

 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://elmehunyor.blog.hu/api/trackback/id/tr2212038937

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai