GNL911

Hírét veszem egy fiatal házaspárnak, akik járják a világot, mindenütt szűk körű, ám nyilvános orgiákat rendeznek, de a vendégeik rendszeresen nyomtalanul eltűnnek. Eddig még minden nyomozás csődöt mondott, a pár készségesen együttműködött a hatóságokkal, de semmi gyanúsat nem találtak náluk, ezért minden eset után szabadon tovább utazhattak.

Amikor megérkeznek városunkba, felkeresem őket egy vállalkozó kedvű írónővel együtt, aki kemény-erotikus (nem hard-porno) best-seller regényeihez számos személyes tapasztalatot is gyűjtött. Ezt persze a különös pár nem tudja, vagy legalábbis azt hisszük. Már bennem is régóta motoszkál valami hasonló sztori, de keveset láttam ahhoz, hogy hiteles legyen.

A találkozás kedélyes hangulatban zajlik, a fiú azonnal lecsap az írónőre, aki legalább húsz évvel idősebb nála és egy jacuzzi-szerű, ám körhintaként forgó medencében fognak bele őrült szeretkezésbe. A fiatalember közben folyamatosan dicsekszik, nem tudja, hogy az írónőnek rendkívüli memóriája van és minden szót megjegyez. Közben a lány, aki talán harminccal is fiatalabb nálam, szintén rám veti magát a mellette lévő, ugyancsak pezsgő, gőzölgő medencében, amely viszont nem forog, mert támadóm valahonnan megtudta, hogy gyerekkorom óta szédülős vagyok. Azt sem bánom, ha minden mozdulatával újabb és újabb nyomokat hagy rajtam, és én sem kímélem őt, az oknyomozó riport sikeréért ezt is vállalom, úgy érzem, hogy még ebben az őrült testiségben is képes vagyok távolságot tartani tőle. Egészen addig, amíg rá nem jövök, hogy ő annak a lánynak a hasonmása, akivel még tizenéves koromban jártam, és egy alkalommal egy iskolabálról kijövet egy sötét utcában addig provokált, amíg szinte szétmarcangoltam őt, és minél jobban fájt mindene, annál nagyobb élvezetet mutatott.

Aztán az őrületnek egyik pillanatról a másikra vége szakad. Az írónővel egy, a 60-as évek stílusában berendezett szobában találjuk magunkat, nem tudjuk, hogyan kerültünk oda. Tettestársam nagy leleplezésre készül, elmondaná, hogy mit tudott meg az öntelt fiatalembertől a titokzatos eltűnések ügyében, de hiába beszél, egyetlen szavát sem értem. Miután látja értetlenségemet, kinyit egy szekrényajtót, ahonnan először gyerekkorom takarói és párnái esnek ki, majd mindenféle összegyűrt, eldobottnak hitt papírok, amelyekre feljegyeztem legsötétebb vágyaimat. Az írónő elkezdi kisimítani őket, hogy olvassuk el mindet együtt, de előbb szóljunk orgia-partnereinknek is. Mintha kitalálnák gondolatainkat, belépnek, kedvesen, elegánsan, és közlik velünk, hogy ez a hely, ahol most vagyunk, nem létezik, következésképpen mi sem létezünk többé. Magyarázkodásra nincs idő…