A hír, hogy Sean Pean, a hollywoodi sztár találkozott „El Chapo” Guzmánnal, a „sinaloai kartell” fejével, hogy a kiváló színész-rendező interjút készíthessen a nagy drogbáróval, bejárta a világot. De aki ismeri a nagy bűnszövetkezetek főnökeinek logikáját, az nem lepődik meg: El Chapo egyszerűen filmet akart csináltatni magáról.

Mert, ahogy már megírtam a Gomorrában, és elmondtam számtalan alkalommal, azt hisszük, hogy a film tekint az alvilág felé, holott gyakran ennek éppen a fordítottja történik, az alvilág tekint a film felé. A főnökök tudják, hogy a legjobb filmek és tv-sorozatok jó része a bűnözés világára fókuszál, és megpróbálnak részt venni a produkcióban. Így akarják irányítani, hogy úgy mutassák be őket, mint hősöket, mint a hatalom felett győzedelmeskedőket. Alapvetően ez az oka annak, hogy Mexikótól Olaszországig filmet inspirálnak a bűnkartellek, de ez a folyamat viszont is hat.

Al Capone volt az első. Az ő gúnyneve, a Sebhelyes arcú (Scarface) volt a címe Howard Hawks 1932-es filmjének. A chicagói boss elküldte a forgatásra néhány emberét, hogy megtudja, nem úgy ábrázolják-e mint olcsó gyilkost. Később egy interjúban kijelentette, hogy semmire sem becsüli a gengszterfilmeket, gyerekeknek valónak tartja ezeket. Mondta ezt annak ellenére, hogy állítólag nagy becsben őrizte Hawks filmjét.

A Rolling Stone-ban megjelent interjúban „El Chapo” nemcsak hogy nem tagadta, hogy drogkereskedő, hanem még dicsekedett is azzal, hogy mind között ő a legnagyobb.

„Több heroint, metanfetamint, kokaint és marijuanát adtam el, mint bárki más a világon. Az én flottám tengeralattjárókból, repülőkből, kamionokból, hajókból áll” – mondta. Elárulta azt is, hogy „reciklálja” a narkódollárokat, amit általában szigorú titokként kezelnek a maffiózók. Sean Pen utal John Gottira, a New York-i Gambino család néhai fejére, aki azt állította, hogy egyszerű üzletember. De idézhetnénk másokat is, Pablo Escobart, vagy Szemjon Mogiljevicset), akik azt állították, hogy virág- és gabonaexportból élnek. El Chapo viszont bűnözői képességeivel dicsekszik és ezt azért teszi, hogy életéről film készüljön. És tudja, hogy a világot elkápráztatja a letartóztatott és többször megszökött ember történetével.

Amikor január 8-án a mexikói haditengerészet katonái megjelentek utolsó rejtekhelyén, Los Mochisban, a Csendes-óceán partján, találtak nála néhány DVD-t a Dél Királynőjéről, a kartell egy női vezetőjéről, akit Kate del Castillo személyesített meg (a színésznő hozta össze Sean Pennt El Chapóval). A boss-ok szükségét érzik annak, hogy a hatalom és a glamour képzetét teremtsék meg maguk körül, ami a valóságban nem létezik – gyakran a „föld alá rejtőzve” élnek, silány ételeket esznek – a mozis fikció viszont ezt lehetővé teszi. Ezenkívül, ha figurájukat a hollywoodi modellhez igazítják, az erőszakos, karizmatikus, a nőkkel körülvett boss-hoz, azonnal és egyetemesen felismerhetők lehetnek, mint olyanok, akiktől tartani kell.

Nápolyban 2004-ben a bandaháború idején a camorra új nemzedékét a filmek gengszterei ihlették meg: a Mátrix, A holló, a Ponyvaregény és újabban a Breaking Bad. Az új bossok, a mindenki által ismert főszereplőket utánozzák, hogy létrehozhassák saját mítoszukat és tekintélyük legyen saját alárendeltjeik előtt. Amikor 2005 januárjában Cosimo Di Laurót Paolo di Lauro fiát és örökösét letartóztatták búvóhelyén, nem próbált szökni, de mielőtt a carabinierik a tv-kamerák és az összegyűlt tömeg előtt elvitték volna, bezselézte és fazonra fésülte a haját, felvette fekete esőkabátját és olyan sötét tekintettel, mint Brandon Lee, megbilincselt kézzel vonult el közöttük. A fiatalok fényképezték és a kép azonnal képernyővédővé vált a mobiltelefonok számára.

Amikor megjelentek Quentin Tarantino első filmjei, a camorra gyilkosai mintha elfelejtették volna, hogyan kell lőni. Nem egyenesen tartották a pisztolyt, hanem lefelé, úgy, mint az ő filmjeiben. Így az áldozatok gyakran a lábukba vagy a hasukba kapták a golyót és újra kellett lőni, hogy meghaljanak. A mozi már nemcsak utánozta, hanem befolyásolta őket.

Tarantino antihősei modellek lettek a maffiózók számára, mert pontosan abból a világból, a minden idők és minden helyek kitagadottjainak világából jönnek, mert a boss-ok úgy akarnak megjelenni, mint kitagadottak, meg nem értettek, mint negatív hősök, nagy viharos múlttal, saját maguk és a kétségbeesettek megbosszulói, az ellenséges állammal szemben az egyensúly megteremtői. A 2004-ben meggyilkolt Immaculata Capone főnöknő testőrnői úgy öltözködtek, mint Uma Thurman a Kill Billben: szőke frizurát és sárga, fluoreszkáló kezes-lábast viseltek. Romeo P. és Giuseppe M., két Casa del Principe-i kiskorú, akik állandó portyázásaikkal zavarták a casertai boss-okat, akiket 2004-ben öltek meg, mielőtt lőttek, mindig azt a részt ismételték, amelyet Jules Winnfield mondott a Ponyvaregényben: „És cselekszem rajtuk nagy bosszúállásokat, fenyítő haragomban, hogy megtudják, hogy én vagyok az Úr, ha bosszúmat állom rajtuk” (Ezékiel könyve 25:17.) A megfélemlített ember útját minden oldalon fenyegeti a rosszindulatú ember önkénye, az egoista lények igazságtalansága.

A veszélyt megvető antihős: ilyennek akarja a cammorista, hogy lássák. Cesare Paganót, a scampai „szakadárok” főnökét 2010-ben tartóztatta le a rendőrség. A körözöttek listájának élén szerepelt. Amikor a nápolyi ügyészségről a börtönbe szállították, olyan póló volt rajta, amelyen Steve McQueen fotója díszelgett, az elátkozott színészé, aki gyermekkorát nevelőintézetben töltötte, és később az Ördög-szigetről megszökött fegyenc, Pillangó főszerepét játszotta.

De a mozi új szavakkal is gazdagította a maffiát. A „keresztapa” (padrino) szót az amerikai-olasz maffia csak 1972 után, Coppola filmjének megjelenése után használta széles körben. Előtte a „compare” (koma) volt mindig a megszólítás. Az olasz származású maffiózók kezdtek el úgy öltözködni, és sötét szemüveget viselni, mint a filmbeliek és a filmből vett mondatokat ismételgettek.

Luciano Liggio, a Cosa Nostra főnöke a 70-es évek közepén olyan előretolt állal fényképeztette magát, mint amilyen Marlon Brandóé volt Don Vito Corleoneként, míg John Gotti annyira átvette a Keresztapa stílusát, hogy eleganciája miatt elnevezték „Dapper Donnak”. Bernardo Provenzano, aki a 80-as években a bujkálók listájának élén állt, kockáztatva a lebukást, el akart menni Palermóba egy teltházas moziba, hogy megnézze a Keresztapa utolsó részét.

A maffia által legjobban kedvelt film azonban az 1983-as Sebhelyes arcú volt, amelyben Al Pacino alakította Tony Montana maffiafőnököt. A film megváltoztatta amódot, ahogy a maffiózók látni és láttatni szerették volna magukat. Walter Schiavonénak például olyan fényűző villája volt Casal de Principében, hogy mindenki „Hollywoodnak” nevezte. Mesélik, hogy Schiavone az építészének odaadta film kazettáját azzal, hogy pontosan olyan villát akar, mint amilyen Montanáé. Ilyen villákat a maffiózók Olaszország-szerte építettek maguknak. Hatalmas villát építettek például Bolognához közel a Mancusók, amelyet a spanyol és kolumbiai drágkartellekkel folytatott üzleti tárgyalások bázisául használtak. De a Sebhelyes arcú-imádat nem állt meg az építészetnél: Nápolyban egyes főnökök tigriseket és oroszlánokat tartanak ketrecben, mint Tony Montana.

Mit lehet tenni? Nyilvánvaló, hogy nem lehet beszüntetni a szervezett bűnözésről szóló filmek készítését. Ez olyan világ, amelyet nem lehet nem elmesélni. Az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy vigyázunk. Meg kell például bizonyosodnunk arról, hogy a boss nem használja-e fel a filmet üzenetközvetítésre, ami úgy tűnik, megtörtént Sean Penn-nel. A börtönből megszökött El Chapóval készített interjúja esetében El Mayo Zambadának, aki társa volt a sinaloa-i kartellben és talán belső riválisa is. El Chapo valószínűleg ki akarta használni a lehetőséget, hogy valami mást csináljon, hogy valami más igazságot is elmondjon a mai időkről, mint ahogy csak a nagy maffia-filmek tudnék. Mert a maffia-filmekben, mint a valóságos maffiában, mindenki olyan világban mozog, ahol, ha valaki el akar érni valamit, minden lehetséges eszközt fel kell használnia: a mosolyt, a fegyvert. Olyan világban, ahol az győz, aki kész kockáztatni, a börtönt, vagy a halált, hogy hatalomhoz jusson.