„Mintha tíz atombombát dobtak volna le” – kommentálja két kamasz a Dunát és két partját elborító ködöt a Combinón. Az igazi atombomba azonban csak a Jászai Mari téren száll fel: szőke, raszta-kontyos, feltűnően magas homlokú lény, csúzliszájjal. Nő vagy férfi? Bármelyik lehet. Az előbbi kamaszok buzgón ajánlgatják egymásnak és a többi havernak.
„Bárki megértheti a Bibliát” – hirdetik az immár mindenhonnan kiirthatatlan jehovisták. Hát ezt mondom én is. Akkor miért magyarázzák állandóan, miért akarják folyton a szánkba rágni?
Valaki betelepedett egy fotóautomatába a Nyugati-aluljáróban. Elég szűken van, de legalább nem kell a földön ülnie, holmija pedig elfér a lábánál. Vajon hány másodpercenként készül róla újabb és újabb pillanatfelvétel?
A West Endben az elektronikus információs tábla a pláza közepén van. Hátha addig, amíg odaérsz, már be is vásárolsz. Nem baj, ha nem találod azt, amit éppen keresel, akkor is költöttél. Leülni sehol nem lehet, csak beülni. Ügyes…
Az emeleti földszinten színes gumicukrot kínálgatnak. Mutatom magam, hátha felém nyújtják a tálcát, de nem. Pedig jól esett volna elutasítani, mivel utálom.
Egy sportboltban Gangsta Zolee klasszikusa, A való világ szól. „Pénz, drogok, fegyver, no meg a…” De legalább nem a Jingle Bells kétszázadik remixe, amitől már allergiás kiütést kapok…
Felirat-töredékek a Lehel csarnok előtti falon. „Tyurva”. „Úgy megtöröm a betont”, „Rohadék kínai”, „Rém Európa”, „Urál felpumpálva egy repülőgépre”, „fekete majom kifehérítesz”.
A benti piacon változékony árfekvések, nagyobb e téren a választék, mint Óbudán, ahol Laci bácsi az úr. Mivel már kezd ebédidő lenni, és jelez a biológiai órám, gondolom, hogy bekapok egy lángost. Húsz évvel ezelőtt, amikor ideiglenesen ezen a tájon állomásoztam, gyakran nyomtunk be egy-egy erősen fokhagymást barátnémmal. Most csak a sokféle pékségek kínálják sokféleségüket. Milyen piac az, ahol nem lehet lángost kapni?
Az egyik édességstandnál hosszú tábla csoki, rajta egy régi Petőfis tízessel, de az érték rajta 100 ezer forint, dátuma pedig 1989. június 30. Tény, hogy a rendszerváltáskor volt némi infláció, de azért 10.000-szeres biztosan nem. Régi szép idők, amikor egy tízesért még két korsó sört lehetett kapni…
Az Árpád-híd pesti aluljárójában mogorva úr nyomkodja telefonját. „Kommunisták, előre” – motyogja az orra alatt, aztán zsebre vágja kütyüjét. Vajon az illegális komcsikra, a kriptókra, vagy a kikeresztelkedettekre gondolt?
Egyszerű hétköznap volt, decemberben, bronz és ezüst vasárnap között.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
