Két nőt bíznak rám, akik állítólag közveszélyesek. Nekem kell őket autóval elszállítani egy pszichiátriai intézetbe. Amikor találkozom velük, semmi jel nem mutat erre, szégyellem is magam, hogy kötelet, bilincset, pórázt is viszek magammal. Kedvesek, kortalanok, még vonzónak is mondhatnám őket. Aztán amint elindulunk, egyre feszültebbé válik a légkör közöttünk, mire az egyikük arca hirtelen átalakul egy fogatlan öregasszonnyá és őrjöngeni kezd, és azt akarja velem elhitetni, hogy ő az én anyám. Nem tud azonban meghatni, hiszen az én anyám teljesen normális, és nem is hasonlít rá. Végül kénytelen vagyok megkötözni őt, akkor lecsillapodik, és újra az a szép, vonzó fiatal nő lesz belőle, aki volt.
Megérkezünk egy tengerpartra, az előbb még hisztérikus rohamokat produkáló nőt a biztonság kedvéért kötélen vezetem, a másikat pedig kézen fogva. Most viszont ő az, aki teljesen magán kívül lesz, elárulja, hogy őt azért akarják őrültek házába csukni, mert Stockholm-szindrómában szenved, állandóan elraboltatja magát, és valósággal felfalja fogva tartóit. Nem merem a másikat elengedni, úgy próbálom őt megnyugtatni, de már rám is veti magát. „Te sem fogod megúszni” – ordítja. És akkor a kötélen vezetett nőből iszonyatos féltékenység tör ki és látom: ölni készül.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
