Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai

2012. április 11. 16:37 - Göbölyös N. László

Szente-Elliot Adrienn: Lakhelyem az egész világ

A VIII. kerületben októberben meghozott rendelet hatására az eddig ott élő hajléktalanok úgy döntöttek, elhagyják eddigi megszokott környezetüket, és ki erre, ki arra; a környező kerületekbe, Budapestet körülvevő erdőkbe vette be magát.

 

Alig hagyom el a lakásom reggel munkába menet, az aulában szinte elviselhetetlen bűzre és békés hortyogásra leszek figyelmes: három hajléktalan valahogy bejött éjjelre, és egy nyomorúságos rongyon a radiátor mellett töltötte az éjszakát. Cipőm kopogására felriadnak, majd bűnbánó tekintettel igyekeznek magukat még jobban összehúzni. Igen, ők is a „nyócker”-ből jöttek. Egészen a XIV. kerületig. Miután Kocsis Máté, a VIII. kerület polgármestere szigorító intézkedéseket hozott a hajléktalanok utcán tartózkodásáról, nem volt más választásuk: a többi kerületben kerestek menedéket. Arra a kérdésre, hogy miért nem mennek inkább szállóra, azt felelik, hogy nem fér be oda mindenki, és egyébként is sok a lopás. Az állandó vendégek lenézik őket, Isten tudja, miért. Marad hát az utca, és az ilyen-olyan trükkök; így jutottak be ebbe az aulába is. Valaki nyitva hagyja az ajtót, ennyi pont elég az aznap éjjeli szállás megtalálásához. Már szedik is a cuccukat, menniük kell, mielőtt többen is felfedezik itt tartózkodásukat. Habár elmondásuk szerint itt nem hívnak rájuk rendőrt, nem kockáztatnak. Nappal kijebb húzódnak a városból, vannak ismerőseik a közeli erdőségekben – azt nem hajlandók elárulni merre – akik saját maguk által összetákolt kajibákban laknak, magukat guberálásból, kéregetésből tartják el. Manapság a kukázás egyre nagyobb szerepet kap, mivel az emberek egyre kevésbé állnak meg és adnak egy kis aprót. „A többség leszegett fejjel elmegy, hiába: túl sokan vagyunk” – mondja egyikük.

Ebből is kiderül, Kocsis Máté nem oldotta meg a problémát, csak a többi kerületre terhelte azt. Az ottani közterületeken élő hajléktalanok, megfosztva ezen joguktól „elköltöztek”, de nem lettek kevesebben. A forgalmasabb aluljárókban tartózkodás jogát még az év elején megvonták tőlük, akkor pár hétig szigorúan be is tartatták ezt a rendeletet a rendőrök; azóta a szigor alábbhagyott, az otthontalanok pedig visszatértek. Megfagyás ellen ilyenkor aki nem tud valahová behúzódni, alkohollal védekezik, „ez tartja bennük a lelket”.

Közeleg a karácsony is, ez pedig új „lehetőségeket” biztosít a koldusmaffiának. Az Örs vezér téri aluljáróban fiatal lány ült naphosszat egy tolókocsiban az Árkád előtt, mindkét lába hiányzott. Kérdéseimre gyorsan annyit mondott, menjek el, hagyjam békén. A többi hajléktalanhoz fordultam, ők elmondták már nagyon korán, még a forgalom beindulása előtt kihozzák őt – furcsa is volt hogyan tudott egyedül tolókocsival lejönni egy olyan aluljáróba ahová kizárólag lépcsőn lehet lejutni – és késő estig kinn hagyják, a „bevételét” pedig elveszik tőle. Úgy bánnak vele, mint egy árucikkel – vág közbe egyikük – mire megkérdezem miféle emberek, akik hozzák-viszik, de erre már csak egy „Nem tudom”-ot kapok válaszul.

Nem példa nélkül való az efféle dolog, sok helyütt lehet hallani, hogy egyes elemek kihasználják a hajléktalanok elesettségét. A Mátyás-templomnál kolduló fedél nélküliek kivétel nélkül egy megbízónak dolgoznak, aki reggel kiviszi őket, este pedig begyűjti – a bevétellel együtt. Nem is lehet velük beszélni, erről meg főleg nem, öltönyös alakok szállnak ki egy közeli Mercedes-ből, és már tudom is, jobb ha minél előbb elmegyek innen.

A VIII. kerületben hozott rendelet tehát nem a hajléktalanokat segíti. Nincsen mindenkinek férőhely a hajléktalanszállókon, tehát az az érvelés, mi szerint ha jelentkeznek az önkormányzatnál, mindenki el lesz valahogyan helyezve, nem állja meg a helyét. Legtöbbször ezek az emberek válás miatt kerülnek az utcára, az értékek az egyik félnél maradnak, a másik meg mehet amerre a lába viszi. Sajnos a szabályozás nem tükröz semmilyen empátiát ezekkel az emberekkel, pedig a fent leírt helyzet bármelyikünkkel megeshet. Az általam megkérdezettek többsége is válás következtében került az utcára, sokuknak gyermekeik is vannak, akik azonban azt sem tudják, hogy az édesapjuk/édesanyjuk hajléktalan.

Az élelmesebbje a vasútvonalak mentén építi fel szegényes kunyhóját, így legalább a vasútállomás mosdójából rendszeresen tudnak ivóvízhez jutni. Akik ilyen életre rendezkedtek be, azok nem rendelkeznek rendszeres munkával, „vasazásból” (a fémhulladékok összegyűjtése és eladása), „üvegezésből” (az üdítős üvegek visszaváltása), vagy guberálásból élnek. Kiegészítésként koldulni is szoktak, de arra panaszkodnak, hogy egyre többen vannak hajléktalanok, ezért egyre kevesebb pénzt tudnak naponta megkeresni. Ilyenkor télen pedig különösen nehéz az élet, a legnagyobb küzdelem magáért az életben maradásért megy; a nyomorúságos tákolmányok, akikben laknak fűtetlenek, de legalább valamelyest védenek az időjárás viszontagságaitól. Azok, akik inkább a városba húzódnak be, minden este más szállást kell találniuk; van olyan éjszaka, hogy többször helyet kell változtatniuk, mert vagy jönnek a rendőrök, ha közterületről van szó, ha pedig megpróbálnak fűtött helyre menni, onnan a lakók dobják ki őket.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://elmehunyor.blog.hu/api/trackback/id/tr78111282

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai