Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai

2012. március 29. 03:49 - Göbölyös N. László

Mit adott a Beatles a tudománynak?

Négy angol „vidéki fiú”, akik kezdetben természetes bájukkal, „hülyegyerek-frizurájukkal” és kellemes „jeje”-zenéjükkel kergették őrületbe a világ tizenéveseit (és más értelemben az idősebb korosztályokat…), néhány év alatt bebizonyították, hogy olyan istenadta ösztönös tehetségek, akiknek zenéje évtizedekre alapélményként szolgál majd a következő nemzedékeknek, hallgatóknak és muzsikusoknak egyaránt.

A Beatles feltűnése óta 50 év telt el, és ma már tisztában vagyunk az ő örökségük jelentőségével: zenében, életérzésben, divatban, a fotó- és képzőművészetben, de még a tudományban is: nem csupán ihletett zenészeknek, az ellenkultúra búvárainak, szociológusoknak, médiakutatóknak számítanak ínyencfalatoknak, hanem – ha közvetve is – a pszichológia és az orvostudomány képviselőinek is.

A közelmúltban éppen egy ilyen, meglehetősen „komplex” alkotás született ebből az örökségből: Julie Taymor Accross The Universe című filmjét (Keresztül a világegyetemen) 2007 őszén mutatták be. Több mint musical, több mint szerelmi történet: egy egész korszak, benne egy nemzedék reményei, kreativitása, lázadása, a vietnami háborútól a pszichedelikus élményekig - mindez a Beatles dalaira építve.  Egyes, kategóriákban gondolkodó kritikusok szerint a rendező olyan rock-musicalek sikerén felbuzdulva alkotta meg művét, mint az ABBA-zenét leporoló Mamma Mia (a feltételezés is sértő), vagy a Queen-nek emléket állító We Will Rock You. Mások viszont inkább a Hairrel és a Jézus Krisztus Szupersztárral érzik rokonságban. Alighanem ez utóbbiak állnak (de csak egy árnyalatnyival) közelebb az igazsághoz.

"Nem akartunk mást felhasználni, csak John, Paul, George és Ringo dalait. Nem akartuk azt sem, hogy a zenés filmek mintájára el-elpöttyentsünk egy-egy dalt a történet során. A dalok maguk a történet. Belőlük kerekedett ki egy, az Atlanti-óceánon átnyúló szerelem forgatókönyve" - nyilatkozott Julie Taymor, aki boldogan újságolhatta, hogy mind a zenekar két életben lévő tagjának, Ringo Starrnak és Paul McCartney-nek, mind a két özvegynek, Yoko Onónak és Olivia Harrisonnak nagyon tetszett a filmje. Különösen nagy élmény volt számára, amikor Sir Paul oldalán ült egy privát bemutatón és a Gombafejűek egykori basszusgitáros-zeneszerzője végigdúdolta mellette a filmet.

A filmben, amely az utolsó Beatles-album, a Let It Be egyik legszebb daláról kapta címét, egy Jude nevű liverpooli fiatalember Amerikába megy, hogy megkeresse apját, akivel még soha nem találkozott. Itt ismerkedik meg a laza Max-szel és húgával, Lucy-val, majd belevetik magukat New York pezsgő világába, ahol barátságot kötnek az énekesnő Sadie-vel és a gitáros Jo-Jo-val, de feltűnnek itt a Ken Kesey vezette „vidám kópék” (Merry Pranksters) polgárpukkasztó tudattágítói és a Columbia egyetem radikális diákjai, akiknek a mozi az Eper és vér című filmben állított emléket. (Aki jól ismeri a Beatles dalait, azonnal ráismer e nevekre a Hey Jude-ból, a Maxwell’s Silver Hammerből, a Lucy In The Sky With Diamonds-ból, a Sexie Sadie-ből és a Get Back-ből.) A háború azonban közbeszól, Max-et besorozzák, a szerelmesek útjai pedig elválnak. De mi is lenne más a himnuszuk, mint az All You Need Is Love?

"Amikor a filmet forgatni kezdtük, már javában dúlt az iraki háború. Így, a film végén látható békemenet olyan volt, mintha csak egy híradóból vágtuk volna ki. Persze a 60-as években többet tüntettek, mint manapság, már csak azért is, mert akkoriban még nem lehetett leülni egy számítógéphez, hogy az ember feltegye tiltakozását egy blogra vagy a You Tube-ra. Ezért ma nehezebb megtalálni a fizikai együttlétnek ezt az energiáját" - magyarázta Taymor.

A dalok egyszerre tisztelegnek a Beatles művészete és a kor szelleme előtt. Például a Let It Be-ből egy gospel lesz, amelyet a faji zavargások áldozatainak temetésén énekelnek. De a rendezőnő, aki maga is ott volt az 1969-es woodstocki fesztiválon, külön felkérte Joe Cockert, hogy adja elő ma is legsikeresebb dalát, amelyben feldolgozta a Beatles With A Little Help From My Friends című számát. Cocker ezzel robbant be a világ élvonalába Woodstockban, később műsorára tűzte a Beatles-től a She Came In Through The Bathroom Window-t és a You Got To Hide Your Love Away-t is. Salma Hayek egyenesen könyörgött Julie-nek, hogy szerepelhessen, és feltűnik a filmben Bono is egy pszichedelikus guru szerepében. Neki is megvan a maga Beatles-tisztelgése, hiszen már vagy 20 éve annak, hogy a U2 feldolgozta a „pudlik” Helter Skelterjét, a punk eme 68-as prototípusát. Mellesleg elég hosszan sorolhatnánk azokat a Beatles-dalokat, amelyek lökést adtak az egyes rock-műfajoknak a progresszívtől (Strawberry Fields Forever, I Want You, Golden Slumbers/Carry That Weight) a szimfonikusig (Eleanor Rigby, She’s Leaving Home, A Day In The Life); az eredeti értelemben vett „acidtól” (I’m Only Sleeping, I Am The Walrus, Glass Onion) a hardig (Revolution, Dig A Pony). De ők teremtették meg a „rock-kuplé” műfaját (When I’m 64, Martha My Dear) és volt szavuk a fehér rhythm-and-blues fejlődéséhez is (You Can,t Do That, Can,t Buy Me Love, Get Back, Come Together). Ha jól figyelünk, egyes jellegzetes zenei ötleteik még olyan „korszerű” bandák dalaiban is felfedezhetők, mint a Radiohead vagy a Coldplay. És akkor még nem is szóltunk arról, hogy az elsők között voltak a „beat”-bandák között, amelyek szövegeiket komoly mondanivalóval vértezték fel, miközben legjobb dalaikkal (elsősorban John Lennon révén) értéket hoztak létre a kortárs költészetben, visszaadva a poézisnek régen elszakított természetes párját, a zenét. És arról sem, hogy hány millióan kezdtek el Beatles-ből angolul tanulni, vagy az ő dalaikon csiszolni kiejtésüket és szókincsüket (e sorozat írója is jócskán merített ebből, sőt, annak idején a vásárhelyi Bethlen Gimnáziumban Barna György tanár úr egy oroszórán jó magaviseletünket jutalmazandó, a The Fool On The Hill szövegét tanította meg).

Tudjuk, hogy mit hozott az 1960-as évek végén a világnak a Beatles hajviseletben, ruházkodásban, hogyan hatottak milliók szociális érzékenységére, miként kapcsolódtak be a maguk módján a béke- és diákmozgalmakba, és miként mutattak utat az új spiritualitásokra vágyóknak. Azt azonban aligha tudjuk még felmérni, hogy éppen ez utóbbi révén mennyire járultak hozzá a tudomány fejlődéséhez.

Pedig az egész abból indult ki, hogy a Beatles, mint a kor egyik legmediatizáltabb sztárja, 1966 augusztusában végre kiszállt a „beatlemánia”, a végtelen turnék mókuskerekéből, végre egy kicsit nyugtuk lehetett az őket folyamatosan üldöző rajongók tömeghisztériájától és megpróbáltak körülnézni a világban, nem utolsósorban önmagukban. Az egyik ilyen út volt George Harrisoné, aki először a szitárral ismerkedett meg, majd annak legnagyobb mesterével, Pandit Ravi Shankarral, és e magasabb szellemiségű zene iránti érdeklődése vitte el őt Indiába, ahol már több guruval is kapcsolatba lépett. Innen már csak egy lépés volt, hogy előbb egyedül, majd társaival együtt belemerüljön a transzcendentális meditációba és egy ideig valamennyien Maharishi Mahesh jógi tanítványai legyenek. 1968-ban a Beatles családostól elzarándokolt az észak-indiai Risikesbe, a Maharishi asrámjába (meditációs iskolájába), és ez olyan szenzációnak számított a világsajtóban, hogy milliók figyelmét kezdte komolyan ráirányítani a keleti filozófiára, a belső figyelésre, a spirituális megvilágosodáshoz vezető, eddig Nyugaton kevésbé ismert élményeire. Ez egyúttal választ is kínált azoknak, akik a transzcendens tapasztalatokat a marihuánából, a hasisból, az LSD-ből próbálták megszerezni, de szép számmal akadtak olyanok is, akik a kétféle utat valami módon kombinálták. Az összekötő kapocs természetesen a zene volt, hiszen a nyugati pszichedelikus muzsikusok által alkalmazott hanghatások és dallamvilágok ugyanolyan „lebegő” érzést keltenek a hallgatóban, mint a klasszikus indiai zene. (Ezek közé tartozik amúgy éppen az Across The Universe című dal is, amelyben elhangzik a következő szanszkrit sor: „Dzsai guru deva” (Üdvözlet a mesternek), majd egy hosszú „OM”.) És bár a tudósok sokáig szívesen tekintették a jógikat „szemfényvesztőknek”, az általuk elért eredmények mellett nem mehettek el szó nélkül.

„A meditáció válasz minden problémánkra?” – tette fel a kérdést címlapján 1968 nyarán, a Maharishi jóságos, szakállas fotója alatt. Akkor még kevesen vették a bátorságot, hogy komolyan kutassák a TM hatásait, mert, mint B. Alan Wallace, a kaliforniai Santa Barbara Tudati Tanulmányok Intézetének igazgatója visszaemlékezik, a legnevesebb tudósokat is azzal fenyegették, hogy „szurokba és tollba mártják őket”, mint egykor a csalókat Amerikában volt szokás. Így aztán inkább csak az egyre terjedő „divat” miatt vetették le kezdeti aggodalmaikat. Ma már a kaliforniai egyetem 1,4 millió dolláros támogatású neurológiai kutatásokat végez az intenzív meditációnak a figyelemre, a kognitív funkciókra, az érzelmek szabályozásra gyakorolt hatásairól. Egy olyan tekintélyes intézmény, mint az M.D. Anderson rákkutató központ azt vizsgálja, hogy miként javítja a nyirokrákban szenvedő betegek alvását a tibeti jóga, orvosi szaklapok pedig a buddhista szerzetesek agyhullámaival végzett kutatásokról számolnak be, de az is érdekli a szakmát, hogy a különböző meditációs formák miként alakíthatják át tartósan az agyműködést. Ma már nem elégszenek meg azzal a következtetéssel, hogy a meditációnál fontosabb az alkati kiválasztottság, mint maga az elmélyülés, sem pedig azzal, hogy a meditálóknak azért csökken a vérnyomásuk, azért oldódik fel bennük a stressz, mert egyfajta „placebo-hatás” éri őket, eleve azt várják, hogy „valami jó történik velük”. A tudomány állása jelenleg ott tart, hogy patinás amerikai kórházakban intézményesítették a meditációs programokat krónikus fájdalmak és más betegségek gyógyítására.

Az 1990-es években John Teasdale brit pszichiáter a „megfigyelő meditációt” kezdte tanulmányozni, amelynek során az alany nem tesz mást, mint megfigyeli mindazokat a gondolatokat és érzékeléseket, amelyek a tudatába érkeznek, de nem ítéli meg őket. Teasdale és kollégái kimutatták, hogy ez a buddhista gyakorlat a felére csökkenti azoknak a betegségbe való visszaesést azoknál, akiket depresszióval kezeltek.  Richard Davidson, a wisconsini egyetem neuropszichológusa már az 1970-es évektől gyakorolta a meditációt, de tudományos megközelítésre csak 20 évvel később vállalkozott. Manapság már rendszeresen felkeresik őt buddhista szerzetesek, hogy az ő agyukat tanulmányozza. Davidson megállapította, hogy a meditációs életforma felerősíti az agy elektromos hullámait, amelyek így képesek összeszőni egymástól távoli gondolatokat, amelyek így a tudategység részévé válnak. (Engedjenek meg olvasóim ismét egy személyes élményt. Az utóbbi időben többször előfordult, hogy úgy éreztem: túlságosan elborítanak a tervek, a feladatok, és féltem, hogy kapkodás lesz úrrá rajtam. Ilyenkor elég volt egy félórás meditáció – persze az időtartamot közben nem érzékelem, nem is fontos, mert az idő emberi fogalma nem spirituális dimenzió – és máris a helyére került minden, a dolgok beindultak és lubickoltam a kreativitásban…)

Maharishi Mahesh jógi, a „Nagy Látó” 90 évesen is aktív, TM-központjai világszerte működnek, így Budapesten is elmélyülhetünk az ő tanításai nyomán. A Beatles hamar szakított a szent emberrel, még a leginkább Keletre tekintő George is átpártolt a Krishna-tudatúakhoz, akikhez végül haláláig hű maradt, (ezért is szórták hamvait a Gangeszbe) John Lennon pedig inkább a zen buddhizmusból szívott magába Yoko Ono által. Mégis nem keveset tettek azért, hogy a zaklatott nyugati ember többet megismerjen saját belső világáról és megtalálja a módot arra, hogy tudatosítsa szellemét, miközben pillanatnyi csendet tud teremteni lelkében a külvilág minden zaja ellenére.

 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://elmehunyor.blog.hu/api/trackback/id/tr238111228

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai