Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai

2017. február 19. 07:46 - Göbölyös N. László

Kreatív rögtönzések a nyugati „periférián”

jazz.jpg

A magyar nyelvben, és főleg a közgondolkodásban a mai napig valami lekicsinylő íze van a „vidék” szónak, mintha a Budapesten kívüli világ eleve szegényebb, elmaradottabb, műveletlenebb lenne. Holott már az 1970-es évektől kezdve tanúi lehettünk annak, hogy kulturális téren éppen a „vidék” volt az, amely sok tekintetben túllépett a magyar „provincializmuson”, olyan merész művészi kísérletekre került sor, amelyről a fővárosban nem is álmodtak. A hajdani kaposvári, kecskeméti, debreceni, miskolci, pécsi színházak előadásai ma már legendaszámba mennek, hogy ne is beszéljünk Markó Iván balett-társulatáról, amely Győrből újította meg a magyar táncművészetet és vált világhírűvé.

Ugyanez a tendencia volt megfigyelhető a magyar jazz-ben, amelyet Hartyándi Jenő (többek között) győri kulturális munkás, koncert- és fesztiválszervező „kreatív improvizatív zenének” nevez. Ő a szerző-szerkesztője A jazz győri 40 éve című kiadványnak, szoros együttműködésben Fülöp Péterrel és Horváth Csabával, akik szintén a város jazz-életének fáradhatatlan animátorai és dokumentálói. A „mainstream”, nem ritkán más munkásságuk révén hivatalosan elfogadott jazz-muzsikusok mellett Budapesten kevés tere volt ennek a műfajnak, viszont a már említett „vidéki” központok kezdettől fogva tárt karokkal fogadták őket, megteremtve ezzel egyfajta „ellenkultúrának” a bázisait.

E mindössze 36 oldalas, fotókkal, korabeli újságcikkekkel, hivatalos levelekkel színesített A4-es alakú kiadvány fő érdekessége, hogy nem csupán a győri jazz-élet négy évtizedét mutatja be a klubok, a különböző fesztiválok programján, fogadtatásán keresztül a nemzetközi jazzkoncert-sorozattól a Mediawave-ig, hanem mindezt belehelyezi a korszak társadalmi-politikai környezetébe is, néhol talán kicsit erőltetett párhuzamokat is vonva a „megtűrt” avantgárd zenei törekvések és a „másképp gondolkodás” között. A modern irányzatoknak helyet adó jazz-klubok országos hálózatát egyfajta „civil mozgalomnak” mutatja be, amelyben sok igazság van, hiszen ezeknek ugyanúgy meg kellett küzdeniük a hatóságokkal, a bürokrácia legjobb esetben értetlenségével, mint a hivatalos társadalmi formációktól eltérő csoportosulásoknak. Ugyanakkor jól kitűnik, hogy e közeg mindig igyekezett magát távol tartani a kommercializálódástól, az amerikai és nyugat-európai jazz-irányzatok utánzásától (a szerző érezhetően nem rokonszenvezik a jazz-rock irányzattal, amely kétségkívül sokakat vitt zsákutcába), vállalta az újítás, a „magyar szál” veszélyeit, amely aztán nemzetközi elismerést hozott zenészeinknek. A szerző nagy tisztelettel emlékezik Szabados Györgyre, akinek úttörő munkásságának jelentőségét valószínűleg máig nem tudjuk felmérni, ugyanakkor kárhoztatja a magyar általános zeneoktatást, amely jószerével nem vesz tudomást erről a műfajról, vagy olyanok próbálják megismertetni a gyerekekkel, akik nem értenek hozzá. Dehát jól tudjuk, hogy a „rétegkultúráknak” manapság (is) kevés a támogatása, még akkor is, ha büszkén emlegetjük: Bartók és Kodály hazája vagyunk.   

A győri jazz 40 éve című kiadvány kapcsán felmerül, hogy ideje lenne feldolgozni az elmúlt évtizedek teljes magyarországi jazz-történetét, interjúkkal, hang- és filmfelvételekkel dokumentálni e nagyon fontos korszakot, amíg még lehet. Ahogyan a győriek megmentettek az utókornak számos pótolhatatlan anyagot az Adyton-lemezektől a „Kallódó töredékekig”, ahogy megteremtették a Mediawave jazzfilm archívumot, úgy egy széles körű gyűjtő és kutatómunkára lenne szükség országszerte. Még akkor is, ha a rajongók és a zenészek továbbra is leginkább saját magukra számíthatnak.

Szólj hozzá!
2017. február 17. 06:01 - Göbölyös N. László

Bölcs szavak 64.

Csak két olyan foglalkozás van, amit bárki, előzetes gyakorlat nélkül, azonnal művelni kezd: az egyik az irodalom és a költészet, a másik a közéleti szereplés, a politika, az embertömeg vezetése.

(Weöres Sándor)

 

Nem számít, hogy kit szeretsz, hol szeretsz, miért szeretsz, mikor szeretsz és hogyan szeretsz. A lényeg, hogy szeress.

(John Lennon)

 

A gyerekek nem azért olvasnak, hogy megtalálják identitásukat, hogy megszabadítsák magukat a bűntől, hogy csillapítsák lázadásszomjukat, vagy mert elegük van az elidegenedésből.

(Isaac Bashevis Singer)

 

Túlságosan sok fal vesz bennünket körül ahhoz, hogy boldogok lehessünk.

(Roberto Saviano)

 

Nincs semmi rossz az örök semmiben, ha az ember az alkalomhoz illően van öltözve.

(Woody Allen)

 

A reménység magához vonz, úgy sugárzik, mint egy pont, amelynek közelében akarsz lenni, amelyhez mérheted magadat.

(John Berger)

Az átlagember szabadságszeretének 9/10-e képzelet, akárcsak az értelem és az igazság iránti szeretete

(Henry Louis Mencken)

 

Szólj hozzá!
2017. február 15. 06:46 - Göbölyös N. László

André Malraux a közvéleménykutatásról, Maóról és Sztálinról

malraux.jpg

Michel Droit francia író, leendő akadémikus 1967-ben interjút készített André Malraux-val,  Az ember sorsa és A remény híres írójával, aki akkor Franciaország kulturális minisztere volt.  Ekkor jelent Malraux Antimemoárok című könyve.  Ebből a hosszú beszélgetésből közölt részleteket 50 év után a Le Figaro.

Az egyik téma a közvéleménykutatásokat járta körül. Máig sok vita folyik erről az intézményről, amelynek gyakorlatát 1967-ben még elég bizalmasan kezelték. Az amerikai George Gallup által kitalált felmérési módszert 1936-ban vezették be Franciaországban az IFOP-pal, de a francia politikusok sokáig nem fogadták el. A 60-as években kezdték el lassan figyelni rá, amikor előtérbe került a politikai élet mediatizálása – írja bevezetőjében a Le Figaro.

-Ön elsők között kezdett hinni a szondázásban. Mi a véleménye most róla?

-Sok jó oldala van. A félreértés abból adódik, hogy a jelenlegi világ felvette azt a rossz szokást, hogy tudománynak nevez mindent, ami szabályoz valamilyen tevékenységet. A gallupok is kitűnő eszközök ismeretek szerzésére, de nem szabad tőlük milligrammnyi bizonyosságot igényelni. Alapvetően az a véleményem róla, mint a C-14-es módszerről. Az ásatásoknál az ember talál egy tárgyat, amely szenet tartalmaz. Elemezve könnyű megtudni, mekkora a C14-mennyisége. Ezzel meg lehet állapítani a tárgy hozzávetőleges korát. Egy történelem előtti tárgy esetében a módszer kitűnő, közel 500 év eltéréssel precíz. De ha egy XIV. Lajos korabeli tárgyról van szó, hogy nem lehet erőltetni. Ez érvényes a közvélemény-kutatásokra is.

Tételezzük fel, hogy tudni akarjuk, hogy a 18 éves fiúknak van-e kedvük szavazni. (Akkor még csak 21-től lehetett szavazni Franciaországban – GNL). A szondázás valóban hoz információt ebben az esetben. De ha egy olyan problémáról van szó, amelyben közvélemény megoszlása 48-52, ami Franciaországban gyakran megtörténik, az eredmény sokszor bizonytalan.

Az utolsó pont: kezdetben olyan emberek végezték a felméréseket, akiknek gyakran politikai szenvedélyeik voltak. De a gallupok csak akkor lehet komoly, ha a felmérők közömbösek. Vegyünk fel lepkegyűjtőket, komplett elszálltakat, akik alig tudják, hogy ki az a De Gaulle vagy Mitterrand..A munka akkor többé-kevésbé eredményes lesz. Különben pedig katasztrofális.

Az Antimemoárokban Malraux elmesélte egy 1965-ben tett utazását Keleten, amelynek során találkozott Mao Ce-tung kínai elnökkel.

-Ön szerint vannak-e közös vonások De Gaulle és Mao között?

-Nincsenek. Nagy a különbség közöttük. Először is a tábornok ellentéte annak az embernek, aki maga alakította ki magát…ő a hagyományok embere, mozdulataiban, hangtónusaiban, referenciáiban. Maóban van valami megragadó. Autodidaktaként jutott igen magas szellemi szintre. Egyébként pedig költő. Nincs benne semmi politikusi, gerillavezéri sem. Nem a hasonlatosság, hanem a különbözőség miatt juttatja eszembe Sztálint. Én személyesen csak 1934-ben ismertem meg Sztálint. Nekem úgy tűnik, hogy nagyon különbözik attól a képtől, amelyet általában festenek róla. Benne egy „jópofa” ember él a pipájával, csendőradjutánsi bajszával, jóindulatú tekintetével. Valljuk be, hogy ez azért furcsa portré, Sztálinról lévén szó…

-Igen, de Ön még a nagy moszkvai pereket megelőző időkből ismeri.

-A tisztogatások akkor már elkezdődtek. De valaminek történnie kellett később, valami jelentős fizikai változnál. Egyesek kicsinek találták, ám én egy velem azonos magasságú, 179 centis emberre emlékszem.

-Igaz, hogy már a teheráni és a jaltai fotók is egy összement embert mutatnak.

-Nyilván összement, ahogy öregedett és arcának éles vonásai is jobban kirajzolódtak. Haja is nagyon sűrű volt, az utolsó fotóin ez is megritkult. Az a Sztálin, akire emlékszem, szintén autodidakta volt. És neki is nagy tekintélye volt. De ha rá és Maóra gondolok, azonnal nyilvánvaló, hogy Mao költő volt. Egy másik különbség: Sztálint kényszermosolyokkal teli terror veszi körül, Maót tisztelet. Ő nem Sztálin, hanem Lenin, ha Lenin nem hal meg. Van itt valami, amiről érezni, hogy nagyon fontos az egész ország számára. Mao volt az, aki mindent elkezdett.

-Hogyan nyilvánul meg ez a belső tartózkodás Maónál, amelyről beszélt?

-Bármi legyen a beszélgetés témája, ő nagyon szívélyes. De van valami más, egy kicsit, mint De Gaulle-nál. Tapasztaltam ezt az intenzív jelenlétet, amelyet a szavak nem fejeznek ki, a nagy vallási személyiségnél, akik nemcsak szívélyesek, hanem jóindulatúak, melegszívűek. És az ember érzi, hogy ez igazi érzés.

A beszélgetés külön érdekessége, hogy az egy évvel később kirobbant diáklázadások egyik fő célpontja éppen De Gaulle elnök volt, a nagy ideálok egyike pedig a „kis piros könyv” alapján alaposan félreismert Mao Ce-tung.

 

3 komment
2017. február 13. 06:43 - Göbölyös N. László

Másnapok (Álom-kor 5.)

1.

G.aznap teljes időzavarban volt. Három órán belül legalább négy helyre kellett volna eljutnia, amelyek akkor sem voltak közel egymáshoz, ha nem jött volna közbe semmi. De ahogyan ilyenkor már lenni szokott, folyton közbejött valami. Először egy külföldi csoportot kellett kalauzolnia, hogy bemutassa a főváros római kori emlékeit, de már a találkozó pillanatában megtudta, hogy ezeket egy másik idegenvezető már megmutatta nekik, és a csoport tagjai fél órát marakodtak azon, hogy mi érdekli őket. Mikor tőlük végre megszabadult, egy magát régi szeretőnek beállító nő hívta őt, hogy váltsa meg húszéves ígéretét, amelyet egy szabadtéri, megkötözéses szexre tett. G. hiába magyarázta neki, hogy azóta más ember lett és különben is mínusz fokok vannak kint, képtelen volt lerázni. Közben eszébe jutott, hogy megígérte egy barátjának, hogy visz neki a házi disznótorosból és kacsasültből, és azzal sem várhatott. Felpakolta ház az étkeket, táskájába tett egy hosszú damilt, és elindult a találkahelyre. Gyorsan megoldotta a problémát, levetkőztette a nőt, odakötözte egy fához, aztán otthagyta, boldoguljon, ahogy tud. Ha megfagy, úgy kell neki. Végre elért a barátjához, aki a finomságokért hálából vodkával kínálta meg, amit már jó egy évtizede nem vett magához, miután egy vodkának nevezett pancstól napokig beteg volt. Most azonban nem sérthette meg barátját, és nekiálltak vodkázni. Már a negyedik pohárnál tartottak, amikor G.-t a fia hívta, emlékeztette őt, hogy átveszi helyette az olasz örökrangadó tudósítását, de az eredeti időpontot egy órával korábbra hozták, így sietnie kell, már csak negyedórája van hátra. G. félig kábán elindult a szerkesztőségbe taxival, alig várta, hogy a vágtató, hirtelen fékezgető kocsi megálljon, és egy sarkon tudja kidobni a taccsot. Így érkezett meg a kezdőrúgás pillanatára, és csak akkor tudta meg, hogy hiábavaló volt a rohanása, mert köd miatt nem tudták lejátszani a mérkőzést.

G.úgy ébredt fel, mintha valóban agyonvodkázta volna magát, hasogatott a feje, görcsölt a gyomra, rossz volt a lehelete. És nem tudta, hogy az ébredés valóban megtörtént-e, vagy azt is csak álmodta.

2.

G.teljes elképedéssel nyitott ajtót egykori évfolyamtársnőjének, a fekete őssörényt viselő, most széles sötét kalapban megjelenő D.-nek, akinek mindig elismerte nemtucat- szépségét, de sosem volt az esete. Az első döbbenetet követte a másik: D., férje kíséretében, azért érkezett, mert egy francia költeményt fordított le, és azt akarta, hogy G. legyen ennek a lektora. D. korábban soha nem foglalkozott műfordításokkal, ellenben az egész évfolyam legjobbja volt francia nyelvből, mégha ezt soha nem hangoztatta már-már krónikus szerénysége miatt. Leültek egy asztalhoz, némi erős délkelet-ázsiai zöld tea mellé, a férj tőlük tisztes távolságban, hogy ne is zavarja az intellektuális együttlétet, és szóról szóra kielemezték D. fordítását. G. szinte egyetlen szó magyarításával sem értett egyet, de D. megadóan tűrt minden javítást, sőt, arcán egyre nagyobb hála kezdett sugározni a férfi iránt.

Néhány óra elteltével készen volt a közös remekmű. D. és férje távozni készült, D., aki egy percre sem vette le sötét kalapját, amely alól kiomlottak még mindig fekete fürtjei, köszönetképpen magához ölelte G.-t. Ez a baráti ölelés azonban nem akart végetérni, D. nagy erővel nyomta hozzá altestét G. ágyékához, amitől a férfi és felbátorodott, és keze elindult az akkor még hosszú pamutruhában lévő asszony hajlatain.

A következő kép már D. meztelen teste volt, ahogyan soha nem látta és el sem képzelte, csupán egy hosszú, többsoros lánc maradt rajta, amely egészen Vénusz-dombjáig öltöztette őt. G. úgy beleszédült a váratlan látványba, és magára az aktusra nem is emlékezett. Akkor eszmélt fel újra, amikor D. már újra teljesen felöltözve, kalapban indulásra készen állt. „Valóságos páncéltól szabadítottál meg” – suttogva még mindig felizgulva D., majd belekarolt férjébe és távoztak. 

G.arra ébredt, hogy kegyetlen szomjúság gyötri. Elfelejtett inni a sós-fűszeres ebéd után.

3.

G.-t egy oknyomozó riportra küldték ki egy sziklára épült szállodába, amely alatt csodálatos hullámok kavarogtak. Onnan fentről azt sem volt számára világos, hogy egy hatalmas tó partján, vagy egy tengeröbölben van-e. Szállodai szobájában hatalmas rendetlenség uralkodott, mintha az előző lakó után nem maradt volna idő kitakarítani. A szoba falai barlangrajzokra emlékeztettek, a ráfestett őslények élni és mozogni látszottak. G. alig talált helyet szokásos újságírói eszközeinek, és miután átöltözött, hiába kereste riportermagnóját, telefonját, csupán a pénztárcája került elő, amelyben sokkal több pénz lapult, mint amire emlékezett. Szerencsére agya jól működött, képes volt minden apró részletet az agyában tárolni anélkül, hogy leírta vagy hangfelvételt készített volna.

Mielőtt munkához látott volna, gondolta, iszik valamit, mint a régi szép időkben, amikor el nem indult volna egy komoly feladatra némi lélekerősítő nélkül. Ahogy azonban kilépett a folyosóra, belebotlott kolléganőjébe, a sudár, igéző szemű H.-ba, akiben eddig még soha nem vette észre a nőt. Meglepetésére H. közölte, hogy ugyanarra a feladatra rendelték ki őt is, mint G.-t, de neki sem szóltak, hogy G. itt lesz. „Úgy látszik, egyikünkben sem bíznak” – mondta G. és meghívta a nőt egy italra. A bár a legmeredekebb szikla legszélére épült, alattuk mesés látkép terült el, csak úgy dörögtek a kövek a hullámveréstől. Az első italból kettő, majd három lett, és G. egészen meglepődött, hogy a sportos életmódjáról ismert kolléganő milyen könnyedén iszik, és közben egyre szebb, egyre izgatóbb lesz. „Régóta figyeljük egymást, de soha nem beszéltünk másról, mint a munkáról, itt az ideje, hogy ezen változtassunk. A munka ráér, a lapzártát már úgyis lekéstük” – mondta a negyedik pohár után H.. G. egyre kellemetlenebbül érezte magát, miközben férfiérzései sem hagyták őt nyugton. Hívta a pincért, hogy fizessen. Még éppen azon csodálkozott, hogy a pénztárcájában még annál is több pénzt talált, mint amennyit a szobában megszámolt, amikor H. egy könnyed mozdulattal ledobta a ruháját és a sziklaszírtről levetette magát a hullámok közé. G. habozás nélkül utána ugrott, és csak valami égi szerencsének köszönhette, hogy nem zúzta magát halálra valamelyik sziklán, pont sikerült neki a víz egy mélyebb öblébe ugrani. Mire azonban a felszínre ért, H. már ott ült az egyik kövön, és rajta nevetett. „Legalább most kijózanodtál” – mondta G.-nek, aki nem tudta, hogy dühögjön vagy maga is nevessen.

Aznap éjjel szmogriadó volt a városban.

 

 

Szólj hozzá!
2017. február 09. 07:00 - Göbölyös N. László

Anyám, az álmok hazudnak - Suzanne Vega: Days Of Open Hand (1990)

days-of-open-hand-52deecbb87142.jpg

Szeretett volna úszóbajnok lenni. Aztán balett-táncosnak készült. Végül drámai és irodalmi tanulmányokat folytatott, már-már szerződtették egy olyan filmhez, amellyel aztán később Madonna hatalmasat bukott. Pedig már kilencévesen felfedezte a versírás örömét, és 13 évesen írta első dalait. Mégis egy Lou Reed-koncert döntötte el véglegesen, hogy Suzanne Vega a rock-költészetet választja hivatásának.

Suzanne, már csak az említett előzmények miatt is, későn érő típus, hiszen már 26 esztendős volt, amikor 1985-ben első albuma megjelent. Addigra már rendszeres vendége volt a Greenwich Village-i Cornelia Street Café hétfői dalköltő körének, itt fedezték fel tehetségét és kapott lemezszerződést. A finom vonású, zöld szemű, törékeny, Puerto Rico-i nevelőapja révén a New York-i Spanish Harelmben felnőtt lány minden volt, csak nem „korszerű”. Már nem kötötte semmi a 60-as évek dalos lányaihoz, de a 70-es évek punkjaihoz sem, ugyanakkor néhány évvel megelőzte  a rock új női hullámát. Miközben a toplisták tetejéért Madonna és Cindy Lauper vetélkedtek Amerikában, Suzanne intim hangvétele, mikrovilágú történetei melankóliájuk, érzékeny szomorúságuk ellenére is felüdülést jelentettek. A világhír sem váratott sokáig magára: az 1987 áprilisában megjelent Solitude Standing kis életképei, portréi már tökéletes összhangba hozták Suzanne költészetét és „modern rock-folk” zenéjét. A Tom's Diner azóta védjegyévé vált, akárcsak a megvert házbeli kisfiú története, a Luka, de ezen hallható – némi Paul Verlaine-es utánérzéssel – a Wooden Horse, a „vadember” Caspar Hauser kesergője, és az In The Eye, amelynél tömörebben ritkán fejezték ki egy gyilkos szerelem életérzését.

Így aztán, mire Suzanne eljutott a harmadik albumig, a Days of Open Handig, már kivívta magának a művészi szabadság jogát, és megengedhette magának azt is, hogy a lemezen ne legyenek „slágerek” (nem mintha valaha is erre törekedett volna), hanem hogy kísérletezzen, szélesítse zenei palettáját. Így született egy gyönyörű, már-már impresszionisztikus lemez, amelynek gyöngyszemei annál fényesebbek, minél jobban közel engedi őket magához az ember.

Egy gitárral és harmóniummal erősített keringővel, a Tired of Sleepinggel nyit Suzanne, és Petőfit kifordítva, arról énekel, hogy „anyám, az álmok hazudnak”. „Ó, Mama, már menni vágyok/és oly sok a dolgom/hogy nem alhatok”, és előkúsznak a magányos öreg, a templom lépcsőjén pénzben játszó gyermekek, egy halálra kinzott madár képe. A háborús sérültek fantomfájdalmait felidéző Men In A War már kifejezetten rock-dal, ha nagyon fülelünk, egy régi Stones-szám, a Street Fighting Man motívumait fedezhetjük fel benne. A Rusted Pipe kimért orgonával kezdődik, de afrikai ütők is belekeverednek. Hogy azért emlékeztessen minket Vega arra, hogy végül is a 80-as évektől búcsúzunk, a Book of Dreams zenéje korhű könnyed rock, bár a merengő középrész azért zavarba ejt. A szöveg még kevésbé pihekönnyű: „álmoskönyvemben/életfogytig gúzsba kötlek/hogy érezd végre nehezéked/a lapok napjain ha nyílik a kezed”.

A lemez talán legfurcsább dala az Institution Green kiszámíthatatlan dallamvezetésével, egy végig kísérő/kísértő, árgus szemekkel figyelő basszussal és egy idegesítő ketyegéssel – mint amikor a régi időkben vizet csepegtettek a kopaszra nyírt bolondok fejére. Nem járunk messze az igazságtól: itt csak nevek vannak egy könyvben, azok is elvesznek, és hiányoznak a tekintetek.

Ezt a nyomasztó hangulatot viszi át Suzanne át a második oldalra a Those Whole Girls (Run In Grace) alig két perces dalával, ahol az akusztikus gitárpengések, és az egyszótagossá töredezett sorok belevesznek egy hangködbe. Ezekhez képest valóságos felüdülés a Room Of The Street párjának gyorsfényképe, és hozzá egy olyan fuvolás-kézi ütős háttér, amely a Traffic híveinek is megmelengetné a szívét. A Big Space halk kiáltvány a munka elembertelenítő hatása ellen, hogy ne haljanak meg az érzések: „Az izom és az agy között kell, hogy legyen egy vezeték” - figyelmeztet Vega egy játékos dallam kíséretében.

De lépjünk is ki gyorsan a lehangoló mindennapokból, kell egy kis boszorkányság, minimalista ráolvasás a jövendőmondás módozatairól: „...kutakkal/halakkal/betűző hamuval/fűvel és madárral/füstölgő oltárral/felfűzött gyűrűvel/hangos nevetéssel/kiásott kaviccsal/egyikük úgy lehet/mond valamit neked”. A végére azért kapunk egy olyan pszichedelikus codát, hogy az egykori San Franciscói hippik megirigyelték volna. És ha már „a csillagéveknél” tartunk: ilyen vonósnégyest rock-ban, mint amely Suzanne-t kíséri a Fifty-Fifty Chance-ben, nem hallottunk az Eleanor Rigby óta! Ott egy örök magányra ítélt nő sorsáról énekelt a Beatles, itt pedig egy öngyilkossági kísérletbe menekült lányról, akinek még megadatik a lehetőség az újrakezdésre. Ugyancsak a remény szól az apró csengésekkel teli záródalban, a Pilgrimage-ben, hiszen „a sötét életet fény lövi keresztül.”

Suzanne Vega azóta is, ha nem túl nagy gyakorisággal, de jelen van a modern zenei életben. Utoljára 2016-ban jelentkezett lemezzel, Lover, Beloved: Songs from an Evening with Carson McCullers címmel. Hazájában már jó ideje elismerik írói, költői erényeit: 2001-ben jelent meg a Passionate Eye című kötete, amelyben nemcsak dalverseit, hanem önálló költeményeit, gyerekkori verseit, cikkeit és kisebb esszéit is olvashatjuk. A kicsi, törékeny, de nagyon erős nő minden csendes szavára jó odafigyelni.

Suzanne Vega a 90-es évektől többször is eljutott hozzánk, kár, hogy ritkán játszhatott művészetéhez méltó körülmények között. Talán a legjobban akkor járt, amikor 2003-ban a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon kapott pódiumot. Egy évvel később ő volt a „meglepetés” a Felvonulási téren Sting előtt, de a több százezer ember, a vurstli-hangulat mellett elveszett a lényege...

Szólj hozzá!
2017. február 07. 04:49 - Göbölyös N. László

Egy kocsmai szegleten….

Hírháttereim 8.

Valamikor az újságírók, írótársaikkal együtt, akik többnyire szintén a hírlapírásból éltek, naponta hosszú órákat töltöttek a kávéházakban, ahol a kvaterkázás mellett érdekes híreket is lehetett hallani, ha jól fülelt az ember. Ma már kevés a Nyugat nagy nemzedékéhez méltó publicista, a kevesek közül is jó néhányat elvesztettünk az elmúlt években, és még kevesebb a kávéház, pontosabban az olyan vendéglátóipari egység, amely egyszerre szolgál információkkal (erre ma már csak elvétve van igény), és kultúrlevegővel (erre lenne, de elvétve akad). Az én nemzedékemnek megmaradtak a presszók, és a különböző álneveken bejegyzett kocsmák, amelyek nélkül az újságírók ma is gyökértelenek lennének.

Pályámat legsűrűbben a Kurír évtizedében kísérték e különböző nyilvános helyek. A rendszerváltás utáni egyetlen igazi igényes „bulvárlap” többször is cserélt szerkesztőségi székhelyet, de valahogy a legtöbbször úgy sikerült, hogy ha a kollégák kikapcsolódással vegyes ihletekre vágytak, soha nem kellett megtenniük 500 méternél többet. Időnként már éltünk a gyanúperrel, hogy a helyszínválasztás előtt ilyen „szakmai” szempontból is történt felmérés, mint ahogyan régi időkben a templomok közelében adtak ki kocsmáltatási jogot.

Amikor a lapot hőskorában a Hajós utca egyik alagsorában készítettük, nem messze az Operától, akkor a Picasso Point volt az egyik kedvenc hely, néhány háztömbnyire tőlünk, valamint a Dessewffy utcában a Rainbow, hangulatos galériájával. Volt egy telt, szép arcú, kedves pultoslány, akit sokan megkörnyékeztünk, pedig ez nem volt teljesen veszélytelen vállalkozás, mert, mint később megtudtuk, egy fölöttébb goromba természetű fickónak voltak nála érdekeltségei, és mit tagadjuk, nem a szavak embere volt. Ha komolyabb ebédre vágytunk, akkor lementünk a belvárosi vásárcsarnok melletti étterembe, de erre ritkán volt időnk, mert akkoriban napi két lapot csináltunk, és az uborkaszezont hírből sem ismertük. 

A Hajós utcai pincében gyakran megjelent a kora délutáni órákban Kibédy Ervin, istentelen kockás zakójában és kalapjában, majd jellegzetes elnyújtott orrhangján („De mi lesz a lóóóószerszámmal?..”.) akkori kultúrrovat-vezetőnket, a néhai V. Miklóst kereste. Ilyenkor Miklós megkért, hogy menjek be a délután 3 órás lapindítóra, és tartsam a frontot kb. egy óra hosszat, amíg vissza nem jön. Ez a kérés többnyire az aznapi oldalzárást jelentette nekem. Azokban a hónapokban jelentek meg Kibédy írásai Maligán Vince történetei címmel, amelyeket a nevezett úr két és fél deci szemelt rizling fejében mesélt el. Sajnálom, hogy egyszer sem mehettem velük, mert nagyon kedveltem Kibédyt, az írásait legalább annyira, mint fanyar komédiázását – egyszer vendégségben találtam meg a kötetét és egyetlen éjjel kiolvastam -  és szívesen elbeszélgettem volna vele. Hadd álljon itt az ő emlékére egy versszak az egyik legszebb verséből:

„Mint a gyermek a felé szálló labdát

Mit női kéz ügyetlenül hajít,

Úgy vártad volna munkádnak jutalmát

Megoldva így az élet gondjait.

Ily gyermekesen sokszor remélhetted;

Megfoghatod az illanó időt,

Szeretted volna, ámde nem tehetted

Valami mindig, mindig közbejött.”

 

A legjobb környék ilyen szempontból a Hajnóczy utca volt, ahol a Moszkva tér önmagában is a bőség zavarát kínálta, a ma is funkcionáló Trombitástól a Szent Jupátig, ahol akkora hagymás rostélyost adtak, hogy alig láttunk ki mögüle. És akkor még ott voltak a Kalef egyéb gyorskajálói is, amelyek különösen akkor bizonyultak hasznosnak, amikor az Esti Kurír éjszakai monitor-műszakjából hajnalban hazafelé igyekeztünk az emberpiacon átvágva. Ugyancsak ezen a tájon volt az egykori válogatott focista, Kovács Józsi (Videoton, Újpest) étterme. Sikerült kiverekednem egy interjút is vele, amelyet ugyan többen reklámízzel vádoltak, pedig én ennek az elegáns söprögetőnek a labdarúgó múltját próbáltam feszegetni. És ott volt szintén karnyújtásnyira a Déli pályaudvar kerengőjében Tóth Pista étterme. Az övénél jobb sóletet legfeljebb a Fülemülében lehetett enni. Tóth Pista jó haverja volt sportrovatunk autós szakértőjének, akit akkor láttam életemben először és utoljára sírni, amikor Pista váratlanul meghalt. Akadt a közelben még egy pub is, amely tökéletes helyszín volt a maga nyugalmával és kellemes, halk háttérzenéjével az interjúkhoz. Manapság szinte alig lehet ilyen nyilvános helyet találni, mert mindenhol dübörögtetnek valamit, ha kell, ha nem. De itt már büfénk is volt a földszinten, ahol szintén le lehetett ültetni a delikvenseket a félhomályban néhány pihenő, vagy sakkozó kolléga között.

A Köztársaság tér környéke annyira nem nőtt a szívünkhöz e téren. Az egyik sarkon egy magyarosnak mondott étterem működött, a másikon egy japán, mindkettőt teszteltük, de nem szoktunk oda egyikhez sem. Igazi gasztroélményt csupán a Degesz jelentett, amelyhez át kellett vágni a Rákóczi úton. Ha joviális sportrovatvezetőnk bejelentette, hogy „megyek a Degeszbe” arcán földöntúli mosoly jelent meg. Hagyományos magyar kifőzde, minden igénynek megfelelő, remek adagokkal. Akkor még nem sejtettem, hogy tulajdonosával egyszer még rokoni kapcsolatba kerülök… Mindazonáltal a Köztársaság téri ellátásunkhoz hozzátartozott egy, a Fiumei út sarkán álló lángossütő is, ahol igazi „lájtos” velős lángossal lehetett erőt gyűjteni a napi megpróbáltatásokhoz.

Innen jutottunk el végállomásunkhoz, a Visegrádi utcához. Itt már nem volt olyan jó a kínálat, a társaság inkább Lajos úr büféjében találkozott lapindító után (ő mostanában a Vörösvári úti piacon szokott feltűnni…). Azért néhányan, főleg az óbudai illetőségűek, kialakítottunk magunknak egy-két bázist, hiszen a szerkesztőség alig két villamosmegállónyira volt onnan. Az egyik, amelynek szép időben utcára nyíló kerti asztalai is voltak, még interjú-helyszínként is szolgált, egészen addig, amig furcsa üzletemberek nem jelentek meg a teraszon, és jobb a békesség alapon áttettük székhelyünket 500 méterrel odébb. Ez a bodega már nem volt annyira decens, hogy beszélgető-partnereket fogadjunk, arra viszont megfelelt, hogy itt öblítsük le a munka porát, és gyűjtsünk ihletet a következő napokra. Hamarosan befogadtak minket a törzsvendégek, akik között Elvis-imitátortól önkormányzati képviselőn át nyugalmazott történelem-tanárig mindenféle érdekes egyéniség előfordult, sőt, egykor idejárt a Fradi B-közép vezére is. Volt a helynek valami békebeli dekadenciája, de balhé sosem volt, sőt, a törzsközönség maga utálta ki a kötözködőket. Nem ritkán születtek itt írásaim, bár jegyzeteimet utólag nem mindig tudtam elolvasni. Egy-egy arc azóta is visszaköszön, pedig már több mint tíz éve nem járok oda (sem).

E helyhez fűződik az egyetlen eset, hogy elveszítettem egy hivatalos okmányomat. A személyim esett ki valahogy a kabátomból, nem is lett meg soha. Történt mindez 2002-ben, amikor már csak idő kérdése volt, hogy mikor kötjük össze végleg életünket Szerelmemmel, akivel az Ikertornyok elleni terrortámadásról szóló chat hozott össze. (Lásd a „Dögunalom” című fejezetet). Amikor megkaptam az új igazolványomat, kis híján hanyatt estem: a száma 911842 volt…

Az újságíráshoz nemcsak a kávéházak, kocsmák, hanem a sajtófogadások is hozzátartoznak. Mint mindenki a szakmában, én is sokat tudnék mesélni siserahadunkról. Csupán egyetlen esetet említenék, amikor az Operabál díszvendége Amanda Lear volt. A Margitszigeti Nagyszállóban volt a sajtótájékoztató, amelynek végén néhány szerencsés külön interjút is készíthetett Salvador Dalí egykori szeretőjével. Én voltam az első, miközben a kollégákat asztalhoz invitálták. Nem kaptam többet 15 percnél, gondoltam, utána valamit én is bekapok. Csak a salátadíszek maradtak…

Azért nem mindig maradtam éhen. Különösen lehetett bízni Török Ádám barátomban, ahol ő beharangozott valamit, ott biztosan volt minden, mi szem-szájnak ingere. „Gyere, Apucikám, lesz kaja, pia, minden…” – szokott invitálni. Sosem felejtem el az első paksi Gasztroblues-fesztivál sajtófogadását a Bem-rockparton. Azt hiszem, Trimalchio mester is elégedetten megnyalta volna a száját, a hidegsültektől a magyaros töltött káposztáig és a kengurupörköltig terjedt a kínálat. Egy másik alkalommal viszont alaposan ráfizettünk a mohóságunkra. A Szerelmvonatos popsztár hívott minket lemezbemutatóra – reggel 10 órára. Bár többen kicsit korainak gondoltuk az időpontot, megjelentünk az elegáns étteremben. Mondanom sem kell, hogy R. nem érkezett meg 10 órára, sőt, fél 11-re sem. Azért, hogy a sajtó ne várakozzon étlen-szomjan, hatalmas mennyiségű friss pogácsát szervíroztak némi itallal, amelyből még utánpótlást is kaptunk a következő egy órában. Végül a sztár délre megérkezett, bemutatták a lemezt – és jött az ebédmeghívás, igazi ínyencségekre. De addigra már valamennyien telezabáltuk magunkat pogácsával…

Életem legnagyobb sajtófogadás-élménye azonban még 1982 nyaráról való. Mint a hírügynökség külpolitikai főszerkesztőségének egyik „franciása”, bekerültem abba az újságírói csapatba, amely végig kísérte François Mitterrand francia köztársasági elnök budapesti látogatását. Utolsó este a Gellért szállóban rendeztek egy svédasztalos sajtóvacsorát a francia és a magyar kollégáknak. Este nyolc órakor a külügyminisztérium sajtóosztályának vezetője legfeljebb ha öt percben összegezte mondandóját, majd jó étvágyat kívánt nekünk. Mindenki villámgyorsan tányért, evőeszközt ragadott, alaposan felpakolt, aztán repülőrajttal indult a szomszédos nagyterembe, hogy minél jobb helyet szerezzen a nagy kivetítő előtt. Aznap játszották ugyanis a spanyolországi futball vb Franciaország-NSZK elődöntőjét. Ez volt az est fő programja. Nem volt ember, aki ott a németeknek szurkolt volna, Platiniék mégis kiestek…

 

 

 

Szólj hozzá!
2017. február 05. 06:16 - Göbölyös N. László

Richard Palmer-James: Csillagtalan (Starless)

alkony szédült nap
aranylik szememben
de elfordult tekintetem
csillagtalan fekete szentírás előttem

kék jég ezüst ég
szürkévé fonnyad már
szürke reménz a jövendőre
csillagtalan fekete szentírás

vén cimbora irgalom
kegyetlen torz mosoly
a mosoly űrt jelez nekem
csillagtalan fekete szentírás előttem

(1974)

 

Szólj hozzá!
2017. február 03. 06:48 - Göbölyös N. László

Szabad országban szabad ember…

Az Úr 2017. és a Nagy Forradalom 100. esztendejében Ura és Parancsolója hat órás villámszemléje okán a Nagyméltóságú Helytartótanács elrendelte a város legforgalmasabb részeinek blokádját.  Mert az nem lehet, hogy az Urat és Parancsolót ebben a modernkori Szodoma-Gonorrheában senki ne akarja megölni.

A blokád U & P érkezésének-távozásának délutánján, csúcsidőben teljesedett ki. Amikor az Óbudától Kőbányáig közlekedő 9-es busz az előzetes útvonalmódosítási tájékoztatóval ellentétben csupán a Nyugati pályaudvarig közlekedett. Amikor a 4-6-os villamost leállították az Oktogonon és a Blaháig terjedő útszakaszról a pótlóbuszokat is kitiltották. Ugyanerre a sorsra jutott teljes hosszában a Milleniumi Földalatti, és a hozzárendelt pótló járatok. Lehetett próbálkozni a 3-as Metróval, amely viszont a Deák téren kapott ideiglenes végállomást egy már hírértéktelen füstölés miatt. A pótlóbuszokat azonban a fentebb említett okokból az Üllői út sarkáról indították csupán a Nagyvárad térig, ahol újra fel lehetett szállni a metróra.

A BKK-viszonylatokon elhelyezett hangosbemondókon szíves türelmet és megértést kértek a tisztelt utazóközönségtől. Megkapták. Csupán egy utasnak öntötte el a vér az agyát, amikor a villamosról való leszállás során egyik utastársa állítólag meglökte őt. Néhányan félhangosan megkérdőjelezték U & P nemi érdeklődését.

Időközben Zuglóból Óbudára nem lehetett autóval eljutni.

Szabad országban szabad ember úgy közlekedik, ahogy szabad. Amíg szabad.

Este, már a blokád és a szmogriadó feloldása után beszálltam egy taxiba. „Tisztább lett a levegő” – mondta a fiatal sofőr. Jó, hogy felhívta rá elkalandozó figyelmemet.    

Szólj hozzá!
2017. február 01. 05:40 - Göbölyös N. László

Elmeél 60.

Január első két napján nem volt tévé a környékünkön. Talán érvényesül a New York-i áramszünet-szindróma, és jobbat tesz a népfogyás ellen, mint a rezsicsökkentés.

Volt egy Kuroszava-film, amelynek az volt a címe: A gonoszok jól alszanak. És sajnos később halnak, mint a jó emberek.

Találkoztam egy vámpírral. Kék szeme volt, áttetsző teste, hangja lelassítva szólt két dimenzió közül. De nem vette véremet, csupán szívhangjaim elrablására tett kísérletet, egy, a kezénél alig melegebb műszerrel. Később megtudtam azt is, hogy szívhangjaim visszajátszva atonálissá válnak.

Egy tarkopasz taxis elmesélte nekünk esetét a közterületessel, aki fülét-farkát behúzva takarodott el, mikor megfenyegette őt, hogy leveri, mint vak a poharat és ha sokat ugrál, hívja a fiát, aki egy állat. Ha meglátom őket, nekem is ökölbe szorul a kezem, főleg, amikor többedmagukkal a hajléktalanokat molesztálják. Csak az ökölbe szorult kezekből még nem lesznek automatikusan ütések. Pedig az idő sürget.

Tavaly úgy éreztem, hogy minden iszonyú gyorsan megy, még az iszonyatok is. Az idén viszont furcsa türelmetlenség vett rajtam erőt. Már az első héten olyan érzésem támadt, mintha minden rendkívül lassan mozdulna. Sosem leszünk már szinkronban?

Mostanában egyre gyakrabban látok olyan filmeket, amelyekről meggyőződésem, hogy láttam már, aztán egyetlen kockára sem emlékszem belőle. Az Álom luxuskivitelben-ről viszont a harmadik alkalom után sem tudom eldönteni, hogy méretes giccset, vagy annak paródiáját látom. Mindkettőnek fárasztó.

A MÁV felkészült a télre. Bevezették a jeges járatot.

Egy felszentelés előtt álló fiatal katolikus pap prédikációjában egy fényűző bál hasonlatával élt, ahol az erények elegánsan, csillogó estélyi ruhákban jelennek meg, a bűnök pedig zilált külsővel, mosdatlanul, rongyos ruhában. Közeleg a pillanat, amikor az apostolok és a szentek is bűnösöknek számítanak majd.

Mikor jönnek a hómunkások? Majd ha fagy. Az össznépi apátia elérte az óbudai közösségi járdákat is.

Azt mondják, hogy az Alzheimer-kórt azzal lehet a legjobban megelőzni, ha az ember minél többet használja az agyát. És mi van akkor, ha egyszercsak szürke agysejtjeink memóriaegységeiben telt ház lesz és már a néhány perccel korábbi történéseknek sincsen benne helyük? Életem szerint ez nem kezdődő elmezavar, csupán annak jele, hogy a mi korunkban is ezerfelé kell figyelnünk, ahelyett, hogy nyugdíjunkat élveznénk.

A veronai busztragédia miatt elrendelt nemzeti gyásznapon a nemzeti tv-csatornák törölték műsorukból a Szomszédokat és az esti vetélkedőt. A brazil, a mexikói, a török és a dél-koreai szappanopera azonban belefért. A népbutítás a gyász alatt sem szünetelhet.

Amikor a Himnusz Költője figyelmeztette az utódokat, hogy „a haza minden előtt”, nem azokra gondolt, akik mindenekelőtt a hazán élősködnek.

A FB azt jósolja, hogy 7 évi börtönt kapok, mert macskás videókat terjesztek. Meg is érdemelném, ha ezt tenném. Még számolom, hogy annak, aki ilyeneket terjeszt, mennyi járna jogerősen egy normális és valóságos világban.

Vajon egy nők felett uralkodó férfit hogy helyesebb hívni: dominusnak, vagy dominónak?

Ha az ember eljut élete védekező harmadába, nem árt fokozottan figyelni a túlütésekre.

Kifekszünk az árfekvésektől.

Ama régmúlt 33 évben a művészfilmesek sokat megengedhettek maguknak a közerkölcsök és a közgondolkodás ellen. Nyilván az elvtársak arra számítottak, és jól számítottak, hogy ezek a filmek úgyis kevesekhez fognak eljutni. Némelyek ma is nagyon bátornak tűnnek, de most is eldugják őket az éjszakai műsorba.

Létünk minimum szükséglet.

Szólj hozzá!
Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai