Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai

2016. szeptember 27. 06:53 - Göbölyös N. László

Óbudai típusú találkozások

2016 nyara.

Szólj hozzá!
2016. szeptember 23. 05:07 - Göbölyös N. László

Mihaszna Keservek Könyve

VasZoli

vas0002.jpg

Ez a legkevesebb, amit megérdemel. Hogy egy kis kötetben olvashassuk negyven év dalainak legjavát. Amelyekből néhány még abban az időben született, amikor a szociális töltésű számokat „pol-beat”-nek nevezték. Aztán lett belőle „hunplugged”, és mindenekelőtt köz- és magánéleti blues. Nem Delta, nem chicagói, amolyan budapesti, óbudai, budafoki, újlipótvárosi, krisztinavárosi, mikor milyen. A köz- és magán között a határ szélessége és állaga bizonytalan. Ugyanúgy közkézen és szájon forog, mint egész eddigi életműve, valamint következő koncertje.

VasZoli, ez a címe ennek a kis kötetnek, amely tartalmának jelentős részét volt szerencsém megismerni az elmúlt évtizedek során, sokféle előadásban: duóban, trióban, szólóban, Vas-Bocskay-ként, Bistro Blues Band-del, vagy a Bluesügyi Hivatal nevű banda megszólaltatásában. Miként van szerencsém egész pontosan 41 éve ismerni Vas Zolit. Jó néhány évig koptattuk ugyanannak a szerkesztőségnek a számítógépeit (kezdetben írógépeit), és miközben ment a hírgyártó futószalag, VZ a legváratlanabb helyzetekből tudott bedobni ártatlan szemüvege mögül valami csendes, de annál kegyetlenebb poént. Amelyen persze hatalmasat röhögtünk, pedig legtöbbször nem is volt igazán vicces. Jellemző, hogy a legfergetesebb hét végi ügyeleteinket 2001-2002-ben (természetesen 9/11 után) tartottuk egy hasonló szellemi emlőkön felnőtt kollégával hármasban…

Ilyen Vas Zoli dalai is. Vannak közöttük, amelyeknek egyes sorai már családunkban is szállóigékké váltak: „ó, hogy az a kis Túr siessen beléje”, „csikorog a fogam, de nem vagyok fogaskerek”, „szeretem, mint szódás a lovát”, és a mostanában erős politikai töltéssel bíró „mániám monó, képzetem kényszer”. Amikor egy bulin Zoli azt ígéri, hogy a következő szám „pozitív” „előremutató”, vagy uram bocsá’ „vidám” lesz, fel lehetünk készülve rá, hogy még Kurt Vonnegut is sírva kérheti a receptet…

Amikor az ember olyan dalokat hallgat, amelyeknek a szövege legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint a zene, az énekelt előadást hallva is megdöbbenhet, meghatódhat, elgondolkodhat, de azért az egészet valamennyire feloldja a zene. Amikor azonban csak a szöveget olvassuk, például Bob Dylannél, Leonard Cohennél, vagy éppen Vas Zolinál, a szavak sokkal inkább mellbevágnak, kiütnek.  Zoli nemcsak élőben, vagy lemezről ordít, hanem ordítanak a leírt betűk is.

Mint egykori kocsmába járó, pontosan értem, mit jelentenek a „tök életlen arcok”, kinyílna a bicskám a zsebemben, ha lenne, hogy „Minden hatalom a képé/van képük a gengsztereknek/mosolyogva integetnek”…, és úgy gondolom, ha napjainkban, amikor „Túl nagy a teher/ Az államon/jobban megfér/A kis vállamon”, jobb inkább mihasznának lenni (tejet nem adok, és áramot sem termelek), mint Hasznos állatnak. Ettől a daltól amúgy is mindig kiver a hideg, hiszen, ha akarom, egy olyan emberről szól, akit mindenki csak kihasznál, mikro- és makroszinten, mert túlságosan jó ember, ha akarom, akkor ott van benne a 20. századi zsidó sors. Nem tudok másra gondolni a „Lehúzzák a bőrőm/Kiteszik a polcra” sorpárossal…Akik emlékeznek az első „szabadon választott” (úgy kellett nekünk..) parlamentben (f)elszabadult indulatokra, annak nem kell magyarázni, hogy miről szól a Hordó rag…”Ha megfúvom a kis rendszerváltó szájharmonikám…” A korisme (ékezet fakultatív) jól ismert, mégsem teszünk ellene semmit, pedig nem ártana, ha egyszer úgy emberesen belecsapna a ménkő istenbe, hazába…De mi, akik már éltünk az internet előtti pattintott kőkorszakban, tudjuk, hogy milyen jó lehetett magány ellen egy téves kapcsolás – ért annyit, mint sok arctalan csetelés…És ugye magunkra ismerünk néhanapján, amikor azt halljuk, hogy „A darabolós gyilkos, ha most a lelkembe nézne/Sikítana jó nagyot és jó útra térne…”

A legszívbemarkolóbb azonban a Mondd, hova lépnél, amit nemrégiben hallottam először Zolitól, tőle eddig szokatlan, szinte Viszockijt idéző előadásban:

„A másvilágra, másik határra,

Miben nem is hittem sosem.

Lengő tükörben, félkörnyi csöndben,

Semerre nézve elengedem.

 

Magam megint, kiszórva mind,

Ami zsebemből előbukik,

Utam keresztjén, kéktollú estén,

Megállok én, megállok itt.”

 

A könyvet egy hosszú „életmű-interjú” vezeti be, amely a Klubrádióban hangzott el. A beszélgetőpartner Halper László, akivel Vas Zoli hosszú ideje együtt muzsikál, lelkes és felkészült riporter – amúgy napjaink talán legkiválóbb hazai gitárosa. Egy független, öntörvényű, hátszél nélküli alkotói pálya hiteles képe bontakozik ki, a Holokauszt-túlélő családi háttértől az ihlető zenékig (nemcsak blues, hanem bossa-nova, magyar népdal, sőt nóta is…), az egykori társaktól, akik közül többen azóta a „szabadságot választották” a dalszövegek/versek születési körülményeiig (tipikus „vasiáda”: BMW-n ír, azaz buszon, metrón, willamoson…), és nem utolsósorban a már-már történelmi helyszínekig, amelyeket egy bizonyos „kultúrkör” máig nosztalgiával emleget.

Vas Zoli november 12-én lesz 64 éves. Egy napon született Neil Younggal, akit ő maga is nagyon kedvel. A leltár még korántsem kész, és reméljük, hogy még legújabbnál is újabb, posztmodern, posztantinukleáris korunkban sem fog – őt idézve – „süket falakra találni a pusztába kiáltott borsó”.

Szólj hozzá!
2016. szeptember 21. 03:26 - Göbölyös N. László

Leonard Cohen: A szív mivé lett (Happens to the Heart)

leonard-cohen-leonard-cohen-37242454-1024-768.png

Keményen dolgoztam mindig,

művészetnek nem neveztem,

Jézust látva, Marxot bújva,

mélabúmat építgettem.

Kis tüzem persze kihunyt,

de a haló szikra fénylett,

mondd el az új messiásnak,

hogy a szív mivé lett.

 

Nyári csókok köde volt ott,

hol beálltam kétsorosan,

romlott riválissal szemben,

ezért a nőket vádoltam.

Nem volt semmi, csupán üzlet,

de csúf foltott ejtett,

eljöttem hát, hogy lássam újra,

vajon a szív mivé lett.

 

Szent kacatokat árultam,

valami sálat viseltem,

volt egy cicám a konyhában,

és egy párducom a kertben.

A bölcsek börtönében

a smasszer haver lett,

így sohasem tapasztaltam,

hogy a szív mivé lett.

 

Sejthettem volna, hogy így lesz,

én írtam a sztorit, mondhatod,

ránézni is felkavaró,

kezdettől zűrzavaros volt.

Persze álompárt játszottunk,

de utáltam e szerepet,

nem volt finom, sem kedves,

amivé a szívem lett.

 

Hegedűt fog most az angyal,

az ördög a hárfába kap,

minden lélek mint a csík,

az agy, mint cápa, harap.

Kitártam minden ablakot,

de a házban sötét lett,

mondd, hogy bácsi, oly egyszerű,

lám a szív mivé lett.

 

Keményen dolgoztam mindig,

művészetnek nem neveztem,

a rabszolgák ott voltak már,

dalosok égtek láncra verten.

Az igazság íve legörbül

s indul a rokkant-menet,

kirúgtak, mert megvédtem,

ami a szívem lett.

 

E koldussal tanultam,

mocskos volt és megrettent

a sok nő karmaitól,

kit ejteni feledett.

Nem volt mese, sem lecke,

pacsirta sem énekelt,

csak egy mocskos koldus áldotta

azt, mivé a szív lett.

 

Keményen dolgoztam mindig

művészetnek nem neveztem,

emeltem, de nem nehezet,

passzusom majd elveszettem.

Jól bántam a puskával,

apám fegyvere volt,

végső harcunk nem a

tagadás jogáért folyt.

 

Kis tüzem persze kihunyt,

de a haló szikra fénylett,

mondd el az új messiásnak,

hogy a szív mivé lett.

 

2016. június 24.

Szólj hozzá!
2016. szeptember 19. 04:45 - Göbölyös N. László

Szűrtreáll 98.

Elmentünk egy hangfürdős meditációra, elsőre csodálatos élmény volt. Aztán a következő napokban olyan dolgokat hozott bennünk felszínre, amelyeket nem is sejtettünk, de semmiképpen sem kívántunk. A következő szeánszot még meggondoljuk.

Egyre gyakrabban pillantom meg egyre lepusztultabb állapotban egykori egyetemista társnőnket a környéken. Szegénynek már akkor is volt valami agyi problémája, előadások alatt időnként váratlanul nevetgélni kezdett, máskor meg csendes sírógörcs tört rá. Kegyelemből engedték át minden félében, no meg azért, mert szüleinek három olyan kommunista kitüntetése volt, amelyből egy is elég lett volna, hogy gyermekük egyetemi diplomát kapjon. Valahová el is helyezték, de valószínűleg nem tarthatott sokáig. Ugyanúgy vonszolja magát, ugyanolyan kifejezéstelen az arca, mint régen, mintha megállt volna felette az idő. Mindig gondolok arra, hogy megszólítom, de aztán mégsem. Minek, ha megismer, mit mondhatnék neki, ha pedig nem…

Tétován téblábol a piacon egy egyszerűnek látszó fiatalember, oldalán Fradi-táskával, karján egy hatalmas köteg felcsútpárti ingyenesnek mondott bulvárlappal.

-Ennyi van még? – kérdezi tőle az egyik árus.

-Ennek a kétszerese, ott van a fakkban. Minden nap szólok bent, hogy ennyi maradt, de nem veszik figyelembe, mert az rontaná a statisztikákat – mondja fiú, cseppet sem bánatosan, inkább tényszerűen.

Az említett orgánum által kiszorított zöldjelű újságot többségükben csínos lányok árusították föld alatt és föld felett. Az ember örömmel vett el tőlük egy lapot, ami egy 4-5 megállós időtartamra elég volt, még társadalmi mondanivalójú glosszák is akadtak benne. Az említett orgánumot szinte kizárólag fiatalemberek próbálják rásózni a csekély érdeklődést mutató emberekre. Lehet, hogy a lányok nem vállalják ezt az égést?

Hónapok óta nem sikerül úgy sorszámot húznom a postán, hogy egy tündéri arcú, sűrű fekete szemöldökű, szénszemű kisasszony foglalkozzon velem. Most egy befizetésnél esély látszott rá, de az utolsó pillanatban egy másik ablakhoz szólítottak. Ott két pompás két szem és egy belülről jövő mosoly fogadott. Beadtam a csekkemet, a pénzt, mire a hölgy e kérdést intézte hozzám:

-Szeretne még valamit?

Huncut, aki rosszra gondol, alighanem ő is érezte a kérdés mellékízét, mert egy enyhe pír futott végig az arcán.

-Sok mindent szeretnék még ma – feleltem, ártatlanra véve a figurát. (Amúgy meg vén marha létemre mit évődök itt….).

-Már úgy kelt fel, hogy kész tervei voltak? – így a leány (fiaim idősebbek nála).  Ügyes vagy, jól kimásztál belőle…

-Igen, általában így kelek fel. Addig érdemes élni, amíg az embernek vannak tervei…(Közhelyből jelentjük).

-Hát kívánom Önnek, hogy teljesüljenek a tervei, ma is, holnap is – mondta a kékszemű személyre szóló mosollyal, miközben visszaadta a csekk maradékát és az aprót. Már érdemes volt kötelességtudó állampolgárnak lenni, legalább arra a néhány percre…

A Mont-Blanc-on hosszú órákra elakadt egy függőkabin. Drámai események nem történtek. Manapság házaink liftjei véletlenül sem akadnak el két emelet között, hanem eleve el sem indulnak, ha rosszak. Így aztán nincs Felvonó a vérpadra, és még kevésbé Love In An Elevator.

-Mindenkinek megnézzük a behozott szatyrát, nemcsak a cigányoknak. Ez előírás – magyarázza egy felháborodott idős hölgynek az erősen kreol bőrű biztonsági őr a „filléresnek” mondott szupermarketben.

- Csók – mondja a fiatal vörösesszőke pénztároslány, ugyanott. Vajon ez most mit jelent? Az első, egyenes értelmezés-e a veendő, ami hízelgő lenne az én koromban, vagy pedig „csókolom” rövidítése, ami viszont elkeserítő. Akárhogy nézzük, egyik variáció rosszabb, mint a másik…

Alma Materembe megyek sokadik osztálytalálkozóra. Éppen beérek a patinás, pontosan 120 éves épületbe, amikor odakint ömleni kezd az eső, de úgy, hogy az eget is elborítja. Megyek fel az emeletre, az osztályunkba, amikor látom, hogy alattunk egymás után tör fel nagy erővel a folyosók köve alól a buzgár. Már arra sincsen időm, hogy osztálytársaimat figyelmeztessem, amikor rémülten látom, hogy az egész gimnázium teteje beomlik és rászakad az alsóbb szintekre. Az így keletkezett mélyedésben azonban hatalmas házibuli kezdődik, mintha mi sem történt volna…

Láttunk egy filmet az összetartozásról, a ragaszkodásról, a másik ember kisajátításáról, arról, hogy kinek van jobban szüksége a másikra, és ki fél jobban egy külső „betolakodótól”, akinek talán semmi rossz szándéka sincsen, csak neki is szüksége van kötődésekre. Jókor láttuk ezt a filmet, hogy elgondolkozzunk rajta: kell-e félteni a mi Egységünket bárkitől, vagy ez csupán egy rossz fóbia, amitől meg kell szabadulni. A mi életünkben nincsenek véletlenek, talán éppen ezért kellett látnunk ezt amúgy eléggé kusza filmet.

A nyáron meghalt Barátnőm üzen nekem, hogy ott lesz azon a bulin, ahol megjelennek leghűségesebb olvasóim, és együtt elemzik ki nagy vígasságok közepette egész életművemet. Nagyon örülök, hogy eljön, és elhatározom, hogy most az egyszer végre együtt fogjuk leinni magunkat a sárga földig. Korábban ugyanis valahogy mindig úgy sikerült a közös bulikon, hogy vagy én ütöttem ki magamat és csináltam hülyeségeket, vagy pedig ő, de soha nem egyszerre. Már jó sokan vagyunk, amikor megérkezik legjobb formájában, a nagy ölelés után elmondom neki tervemet, ő azonban elhárítja. „Én már soha többé nem iszom egy kortyot sem”. Kicsit szomorú leszek ettől, de ő felajánlja, hogy rendel nekem egy számomra teljesen ismeretlen koktélt, és az elég lesz egész éjszakára, jól fogom magam érezni tőle, és nem is leszek merev részeg. Elfogadom az ajánlatát, és persze nem engedem, hogy ő fizesse ki. Csak akkor áll el a lélegzetem, amikor kiderül, hogy hatszámjegyű az egy pohár ital.

Udvarunkon napok óta áll magában egy üres könyvespolc az aszfaltúton,  a fák alatt. Ha még létezne a Pink Floyd, felajánlanám nekik borítónak. Wish we were here.

Vasárnap, kánikula. Egy kis árnyékot keresek a piacról jövet az üzletközpontban. Megyek, azaz mennék egyenesen keresztül, de látom, hogy a könyvesbolt előtt lánc feszül. Közelebb megyek: „Zárt terület, belépni tilos”. Kérdezem a lépcsőt támasztó biztonsági őrt, hogy mi ez. „Vasárnap van, az üzletközpont zárva van, ezért csak három ajtó van nyitva.” – így a válasz. De hogy miért lesz zárt terület a könyvesbolt és az antikvárium közötti rész, azt sosem tudom meg. Egy magas, szemüveges, Popeye Olive-jára emlékeztető hölgy sokfogú mosollyal nyugtázza pofavágásomat. Úgy kell nekem, miért kell nekem mindent tudnom, nemde?

Fiatal tv-s pár siet a piac felé. Egy útjukba kerülő nagyszakállú csövest csábítanak mikrofon és kamera elé. Vajon mit akarnak megtudni tőle? Hogy elveszik-e a kötelezően érkező migránsok a padját a szomszédos parkban?

Ütik-vágják környékünket, törik az amúgy is törött betont és aszfaltot. Az egyik, amolyan közmunkás-féle, minden ütésnél hatalmasat kiált. Azon sem lepődnék meg, ha azt énekelné: „Messze van a Mississippi, látlak-e még Lujza…”

„Bejött hozzám tegnap kora reggel egy cigány férfi, két süteményt kért és 20.000-essel akart fizetni – meséli Enikő, a sváb pékség eladónője, miután az összes aprómat rásóztam egy kenyérért - éjszaka dolgozott, látszott rajta, mennyire fáradt és éhes. Nem tudtam váltani, mondtam neki, hogy vigye el nyugodtan, majd behozza az árát. Ma reggel újra megjelent, kifizette és hozott nekem egy virágcsokrot azért, mert cigány létére megbíztam benne…

 

Szólj hozzá!
2016. szeptember 17. 07:04 - Göbölyös N. László

Meg nem történt valóságok, megvalósult fantáziák

Ámosz Oz: Rímek életre, halálra

amos.jpg

Nem kell feltétlenül íróembernek lenni ahhoz, hogy történeteket, életutakat találjunk ki olyan embertársainkról, akiket éppen csak megpillantunk, lehet, hogy egyetlen egyszer és soha többé. Bizonyára sokan vagyunk így, hogy azt fürkésszük az utcán, villamoson, egy piaci forgatagban a velünk szemben jövő vagy ülő arcokról, hogy kit takar, hogyan él, mik a vágyai, boldog-e vagy boldogtalan. Ha az illető esetleg visszanéz ránk – érdeklődésből, félelemből, vagy csak azért, mert érzi, hogy nézzük – már az is megfordulhat a fejünkben, hogy mit hozhatna számunkra a kommunikáció magasabb foka, amely akár egy mélyebb ismeretségig is elmehet. Az is megtörténhet, hogy az arc, az alak olyan mély benyomást tesz ránk, hogy várjuk az újabb találkozást, még akkor is, ha erre minimális az esély, és közben végiggondoljuk a vele való lehetséges, de a legképtelenebb találkozási pontokat is.

Ha viszont valaki íróember, akkor ezekből az arcokból akár egy regényt is írhat. Ahogyan ezt Ámosz Oz teszi a Rímek életre, halálra című könyvében, amelyben egy unalmasnak, közhelyesnek ígérkező író-olvasó találkozó, illetve az odavezető út résztvevőiből, fő- és mellékszereplőiből, egymáshoz való viszonyukból kerekít ki történeteket, amelyekbe a maga módján ő is belekerül, egészen egy futó szerelmi viszonyig. Ahogyan haladunk előre a rövid, alig 120 oldalas könyvben, amelyet éppen a sok mellékszál finomsága miatt nem lehet és nem is szabad gyorsan olvasni, úgy veszítjük el mi magunk is a „fonalat”, és már nem tudjuk, hogy mikor halad előre az igazi cselekmény és mikor válunk az író belső világának áldozataivá. És egy idő után ennek már nincs is jelentősége, mert a figurák, bármilyen közegből is származnak, életre keltek.

Ámosz Oz könyve a meg nem történt valóságok és megvalósult fantáziák szigorúan szerkesztett mozaikja. Hogy még jobban bevigyen minket az erdőbe, a dolgok letisztázása látszatával, a kötet végén még egy „stáblistát” is kapunk, egy-egy mondatban összegezve az egyes szereplők életrajzát.  A határok végleg elmosódnak.

Bizonyára sokan vagyunk, akik egyszer elképzeltünk bizonyos történeteket, és annyira mélyen magunkba ágyaztuk, hogy már régen valóságnak hisszük és nem szeretnénk, ha bárki szembesítene minket azzal, hogy az egészet csak kitaláltuk.

Éppen ezért jó íróembernek lenni.

 

Szólj hozzá!
2016. szeptember 15. 06:39 - Göbölyös N. László

Bob Dylan: Három angyal (Three Angels)

három angyal az utcán odalenn

mind harsonát fújnak

zöld ruhából kiálló szárnyakkal

karácsony reggel óta itt vannak

felvillan Montana legvadabb macskája

majd egy hölgy talpig narancsfényben

egy U-Haul vontató kereketlen kamion

nyugatra tartó busz a Tizediken

kutyák és galambok repkednek pörölnek

Ugrándozik egy jelvényes ember

három haver csoszog a munkába vissza

senki semmin nem ámul el

a kenyeres kocsi megáll a kerítésnél

ahol az angyalok a vártán állnak

a sofőr kiszáll egy arcot keres

a lelkekkel teli konkrét világban

az angyalok folyvást harsonáznak

mintha az egész mozgó Föld arra járna

hallja-e valaki zenéjüket

lesz-e aki megpróbálja?

(1970)

 

Szólj hozzá!
2016. szeptember 13. 05:39 - Göbölyös N. László

Akinek nem sikerült megölnie két diktátort

bianchi.jpg

A 20. század számos híres merénylőt ismer, sikereseket és sikerteleneket egyaránt. Ez utóbbiaknak a neve nem mindig maradt fenn. A kivételek közé tartozik egy olasz fiatalember, Ranuccio Bianchi Bandinelli, akinek pedig történelmi szerepe lehetett volna, ha sikerül egyszerre eltennie láb alól Adolf Hitlert és Benito Mussolinit, de a merénylet terve nem ment túl saját lelkén.

Az idei Velencei Filmfesztiválon mutatják be azt a dokumentumfilmet, amely azt a napot idézi fel, amikor Bianchi Bandinelli fiatal régészt jelölték ki 1938. májusában a Führer és a Duce római múzeumlátogatásaihoz. A fiatalember merényletet forgatott a fejében, ami az adott körülmények között megvalósíthatatlan volt, de a filmen keresztül, amely az Istituto Luce archív anyagait használta fel, revansot vett. Enrico Caria filmje az ész revansa a hatalom középszerűsége, az ízlés revansa az ízléstelenség ellen, az élő kultúra diadala a diktátorok akarnok nézetei felett.

Az ember, aki nem változtatta meg a történelmet című film főszereplője nem a két diktátor, hanem az akkor 38 éves tanár, a jövendő generációk elismert régészprofesszora. 1938 tavaszán egy távirat zavarta meg a jómódú firenzei ház nyugalmát. Ebben Ranucciót, aki akkor már a pisai egyetemen tanított, a római közoktatási minisztériumba rendelték. Ott közölték vele, hogy megbízható magatartása és tökéletes német nyelvtudása miatt őt választották ki Hitler és Mussolini útikalauzának. Bianchi Bandinelli megdöbbent ezen, mert meggyőződéses antifasisztának, liberálisnak tartotta magát, utálta a fasiszta rendszereket, de súlyos következmények elkerülése végett vállania kellett a megbízást. Ekkor kezdett el fantáziálni egy kivihetetlen merényletről. Elképzelte, hogy felrobbantja magát, amikor beszáll a két „vezér” mellé az autóba. De az is megfordult a fejében, hogy Firenzében az Uffizi múzeumot és a Pitti palotát összekötő folyosón végez velük. Ráadásul nála jobban senki sem ismerte  a program részleteit. Végül azonban, ahogyan egyre részletesebben dolgozta ki magában a merénylet részleteit a maga tudós agyával, rájött, hogy ő csupán egy kétbalkezes összeesküvő, aki egyedül képtelen végrehajtani egy ilyen történelmi tettet. Legalábbis így mesélte el ő maga a történetet évekkel később.

A valóságban csak annyi ellenállást engedett meg magának, hogy a rákényszerített fekete egyenruhára nem tette fel kitüntetéseit. A film azonban ennél tovább megy: ha utólag is, nevetségessé teszi a két rettegett embert, a korabeli felvételek két jelentéktelen, ám annál felfuvalkodottabb pojácát mutatnak be, akiknek a híres műkincsek előtti reakciói is mérhetetlen dilettantizmusukról tanúskodott.

Bianchi Bandinelli, ha a történelmet nem is, a saját életét megváltoztatta. A II.világháború után belépett az Olasz Kommunista Pártba, a földek kollektív használatáért harcolt. Könyvei forradalmasították az olasz régészettudományt és művészettörténetet. 1975-ben halt meg.  

Szólj hozzá!
2016. szeptember 11. 07:03 - Göbölyös N. László

Dögunalom

Hírháttereim könyve 3.

911.jpg

Akkor már több mint másfél éve ismét „anyaegyesületemnél”, a távirati irodánál dolgoztam. Már mögöttem volt egy olimpia, egy amerikai elnökválasztás, két Oscar-gála, néhány nekrológ – Vittorio Gassmann, Walther Matthau, Sir Stanley Matthews, akivel korábban interjút is csináltam, John Phillips, Anthony Quinn, Jack Lemmon, Christian Barnard – és egy párizsi kiküldetés.

Aznap délután 13 órakor kezdődött az ügyeletem. Délelőtt nem néztem, nem hallgattam semmilyen hírforrást, amikor beértem, feltettem a rutinszerű kérdést a kollégáknak: mi a helyzet? Már nem emlékszem, hogy melyikük mondta: „Dögunalom. Meg fogsz őrülni este nyolcig”.

Így is volt úgy kb. 14.45-ig.

Éppen váltás volt a vezetői szerkesztői (turnusvezetői) ügyeletben. Kiváló, nagytudású kollégánk, már kalapban, kabátban azzal búcsúzott, hogy valami hülye turista nekirepült a World Trade Centernek. És ebben a boldog tudatban távozott.

Persze azonnal bekapcsoltuk a CNN-t, végre történik valami.

Tíz perc múlva, amikor a második gép is becsapódott, főszerkesztő-helyettesünk, korábbi washingtoni tudósító, csak ennyit mondott: „Gyerekek, háború van!”. Szerencsére azonnal átlátta a szakmai vészhelyzetet, és pillanatok alatt kiosztotta a szerepeket. A legjobb angolos kollégát leültette a tv elé, ő folyamatosan közvetítette a CNN-t és a többi világcsatornát. Nekem, mint „gyorsreagálású” hírszerkesztőnek jutott a gyorshírek készítése és azonnali kiadása, egy harmadik kolléga figyelte a háttéreseményeket, egy negyedik reakciókat, és alaposságáról ismert munkatársunk készítette az összefoglalókat. Persze valamennyien oda-odanéztünk a tv-re. Alighanem pályafutásom legkísértetiesebb képe volt, amikor egyenesben láttam az Ikertornyok leomlását.

Hát valóban megőrültünk. Én nem este nyolcig, hanem 11-ig. És nemcsak aznap, hanem a következő négy hétben, egészen az afganisztáni háború kitöréséig. Hosszított műszakok, állandó hétvégi ügyelet, ha nem bent, akkor otthoni készenlét. Az utolsó vasárnapon a vezető szerkesztő délben hazament ebédelni, rám hagyta addig a boltot, nekem amúgy is csak délután 3-kor járt le a munkaidőm. Mikor 1 órakor megjött, rám nézett és azt mondta: „Most azonnal menj haza.” Hívtam egy taxit, hazamentem, lefeküdtem, és másnap reggelig egyfolytában aludtam.

De közben az én történetem 9/12-én más fordulatot vett. Akkor már több mint egy éve tagja voltam egy internetes irodalmi körnek, és az előző napi események természetesen itt is kizárólagos témává váltak. (Fogalmam sincsen, hogyan volt időm abban a rohanásban még chatelni is…). Szóba került Nostradamus ide vonatkozó négysorosa (6/97), amelyet az egész világsajtó felkapott. A kör egyik hölgytagja megkérdezte tőlem, hogy mi erről a magánvéleménye. Én ezt úgy értelmeztem, hogy ne a közös fórumon folytassuk a beszélgetést, hanem „magánban”.

Két hét múlva találkoztunk.

Tizenöt éve együtt vagyunk.

 

Szólj hozzá!
2016. szeptember 09. 04:05 - Göbölyös N. László

Idősíkok

1.

Gyerekkorom második házában vagyok. A lift előtt, egy tolókocsiban ül néhány hónapja meghalt Barátnőm, kitelt arccal, csillogó szemekkel, határozottan a gyógyulás útjára lépve. Egy szép, törékeny alkatú zsidó asszonnyal beszélget, akiben, bár nem hasonlít az emlékeimben élő öreg nénire, legkedvesebb szomszédunkra ismerek, aki megjárta Auschwitzot, majd 25 évvel később egész családját eltemette. Most ő vette gondozásba Barátnőmet, nagyon örül nekem, hogy újra lát és hogy számíthat rám. „Te voltál az egyetlen, aki hittél abban, hogy nem halok meg” – mondja a Lány, megölel és ebben az ölelésben nyoma sincs az elmúlás előszelének.

 

2.

Vízipipázom egy tömött autóbuszon, amely Rómából, a Szent Péter térről egyenesen Budapestre vezet. Houdini dédunokája egy hajszálvékony dróton készül átkelni a Dunán 10 méterrel a Margit-híd felett, de emelve a produkció veszélyességi fokozatát, nem kér forgalomkorlátozást. Sőt, annak örülne igazán, ha minél nagyobb lenne a zaj. Ezen felbátorodva összegyűlik néhány csöves, akik a forgatagban híres rhythm-and-blues-okat adnak elő. Én is beszállok közéjük, és megtanítom nekik Nino Ferrer nonszensz dalát, a Le Téléphon-t, mire a csövesek mind felveszik a néhai olasz-francia énekes szakadt markáns arcvonásait, pedig nem is tudják, hogy volt idő, amikor Nino maga is csövezett és egy sátorban élt.

 

3.

Gyermekeim egykori márványbőrű bébiszittere, R. egy nagy szabadtéri esernyős rendezvényre hív. A helyszín a Fő tér, az Esernyős Lányok  szoborcsoportja melletti placc, ahol azonban, várakozásommal ellentétben, nem koncert lesz, hanem egy ökumenikus istentisztelet, amelyre R. elhívta mindazokat az embereket, akikkel állítólag valamikor jót tettem. A dolog megrémiszt, hiszen ilyen hálaadó misét akkor szoktak celebrálni, amikor valaki már nem él, de még ennél is ijesztőbb számomra, hogy az esernyő alatt szorongó meghívottak között egyikre sem emlékszem, még az arcokra és a nevekre sem, nemhogy a velük kapcsolatos jócselekedetekre.

 

4.

Rám akaszkodik egy különös, hosszú fekete kabátos lány, hogy vegyek neki egy órát. Mivel nem ismerem, és azt hiszem, hogy csak egy egyszeri találkozás, nem is törődöm vele, de aztán a következő napokban többször szembe jön velem az utcán, hol egyedül, hol egy másik nőbe intim módon belekarolva, és minden alkalommal figyelmeztet az órára. Végül megadom magam, amikor randevút ad egy pláza pincéjében, ahol rengeteg butik sorakozik, a legdrágábbaktól az ócskapiac-szerűkig. Kinéz magának egyet, amelyet nyomógombos vezetékes telefonnal kötöttek össze, és még egy üres képkeret is van rajta. „Ide fogom tenni a pasim képét” – mondja, és csodálkozó tekintetemre olyan arccal felel, mint aki ezúttal adja értésemre: én vagyok az ő pasija, csak eddig nem tudtam róla. Akkor szakad nálam el a cérna, amikor kiderül, hogy a telefon-óra 6660 forintba kerül. Magyarázom, hogy nincs nálam annyi pénz, de a lány, akiről közben szinte minden ruha lekerül, csak fehérnemű-funkciójú fekete rongyok maradnak rajta, már kiállíttatta a számlát. Nincs visszaút…

 

5.

Újra gyerekkorom második háza, harminc körül lehetek. Találkozom egy szép, tiszta arcú nővel, akivel ismernünk kellene egymást. Fontos feladatot akar rám bízni: egy 15 éves lányt, akinek ő a gyámja, mióta a lány családja visszatért Dél-Amerikába. Neki azonban három hónapra szintén külföldre kell mennie, és át kell vennem az ő szerepét, nekem kell vigyáznom a lányra. Megrémülök a feladattól, hiszen ezt a kislányt láttam felnőni, és szinte az első pillanattól hihetetlen vonzalom alakult ki közöttünk, minden erőnkre szükségünk lesz, hogy elkerüljük az életveszélyes helyzeteket. A nő azonban bízik bennem, szerinte alkalmasabb gyám nem is lenne nálam. Én azonban nem bízom egyikünkben sem…

 

6.

Újra kell írnom történelemből a diplomamunkámat, mert egykori témám, amely a nyugat-európai kommunista pártokról szólt, már nem aktuális. Megjelenik hajdani gimnáziumi történelemtanárom, és javasolja, hogy II. Rákóczi Ferencről írjak, és arról, hogy miért nem telepedett le Franciaországban, és miért nem vállalta, hogy XIV. Lajos halála utáni interregnumot kihasználva ő legyen az új francia király, és hogy e történelmi lehetőség elmulasztása mibe került Magyarországnak. Már-már belemegyek, amikor kiderül, hogy az egyetem legkevesebb 500 oldalt kér, de nem lehet visszakozni, mert a témát egyszerűen zseniálisnak tartják és legszívesebben már előre odaadnák nemcsak a diplomámat, hanem nagydoktori címemet is….

 

 

Szólj hozzá!
Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai