Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai

2018. június 19. 06:28 - Göbölyös N. László

Tegnap szabadságot kaptam, mit kezdek ma vele?

Egy nagy tó melletti ifjúsági táborba érkezem vissza, ahol két hétre vállaltam vezető tanári munkát úgy,hogy a szállásomat, kosztomat én magam fizetem. Egy nap szabadság után jelentkezem be a recepción, ahol meglepetésemre közlik: ha  a második hetet is teljesíteni akarom, akkor újra ki kell fizetnem a hetet, mert az eddigi összeg  csak az első heti kiadásaimat fedezte, de már be is osztottak további három napra, hogy érettségiztessek is. Mindehhez kihoznak egy bőven hatjegyű összeget.

Rögtön visszaadom a megbízást, annak ellenére, hogy nagyon élveztem az első hetet és jól összebarátkoztam a gyerekekkel. Nem is annyira a pénz miatt, bár arra sem számítottam, hanem azért, mert hülyének néztek. Azért még gyorsan megfürdöm a tóban, de el akarom érni az utolsó vonatot vissza a fővárosba.

Kimegyek a pályaudvarra, és megtudom, hogy csak többszöri átszállással juthatok haza, azzal is csak másnap reggel. Szállásom sincsen. Kisebb dührohamot kapok, bemegyek egy éjjel-nappal élelmiszer-áruházba, veszek több üveg pezsgőt, üdítőt és ásványvizet, majd gondosan szétlocsolom az egész boltban a személyzettel együtt. Persze az elfogyasztott üvegek árát kifizetem, a takarítási költségeket nem lőcsölik rám, mert ők is jól szórakoztak.

Ott állok szinte pénz nélkül, messze az otthonomtól, és van egy hetem, amikor azt csinálok, amit akarok. Miután nincsen úgysem direkt járat haza, elhatározom, hogy potyautasként bejárom az országot, felkeresem az összes régi szeretőmet, akiket nem tudtam vagy nem akartam elengedni, hogy végre ez is megtörténjen az utolsó találkozásokkal. Csak éppen nem tudom, melyikkel kezdjem…

 

Szólj hozzá!
2018. június 15. 07:01 - Göbölyös N. László

Naplóféle 18/6 – 1. (Elmeél 79.)

half-peeled-banana-on-top-of-bunch-of-bananas.jpg

Utazunk, természetesen kötünk biztosítást, 10 ezer forinton nem spórolunk. El is küldik a szerződést, egy oldalas, korrekt. És elküldik mellette a szerződés általános feltételeit. Ötvenöt oldal. Biztosan azért, hogy ne legyen senkinek se kedve végigolvasni, hogy mire vonatkozik a biztosítás és mire nem. Megmondta már egy amerikai elnök is, hogy „amelyik törvény, szerződés hosszabb egy oldalnál, az rossz…vagy csal.”

A Facebookon járja egy videó egy tehetségkutatóról, ahol egy kiskamasz lány elénekli Piaf Je ne regrette rien-jét. Mindenki megdöbben, őrjöng, éljenez. Csakhogy egy ekkora kislánynak nem lenne szabad ezt a dalt elénekelnie. Vagy ha valóban el tudja énekelni, akkor a háttérben nagyon súlyos dolgok lapulnak. Olyan ez, mintha valaki serdületlenül elénekelné Joplintól a Ball and Chaint.

CR7 immár olyan médiasztár lett, hogy teljesen mindegy, mit csinál. A Real négy BL-döntőjéből egy volt, a tavalyi, ahol valóban a meccs embere volt, a másik hármon alibizett. Most az ő hanyattvetődéses gólját választották a BL-sorozat legszebbjének, holott a fináléban lőtt Bale-gól legalább annyira káprázatos volt, és még Nainggolan gólja is számításba jöhetett volna, amit a Liverpoolnak lőtt Rómában. De CR7 egy olyan BL-döntőben is, amihez köze nem volt, magára tudta vonni a figyelmet azzal, hogy megpendítette: csapatot vált. Ily módon ez a kétségkívül nagy tehetségű, de évek óta túlértékelt futballista lassan a sportág sírásója lesz.

A múlttv-ben egy napon adtak két olyan filmet is, amelyek a közéleti simlikről szólnak. Az egyik a Monarchia idején, a másik pedig a 80-as évek fellazult kommunizmusában játszódott. Vajon a cenzorok nem vették észre, hogy ezek mennyire napjainkról szólnak? Vagy észrevették, de úgy gondolták, hogy az istenadta úgysem veszi észre?

A Szabó Ervin Könyvtár, egy német söröző és egy olasz fagyizó közötti háromszögben férfikórus énekel Trianon évfordulóján. Felhangzik a „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország” is. Azt vajon tudják-e róla, hogy a dalt a vészkorszakban betiltották, mert szerzői zsidók voltak? A mi tizenéves figyelmünket a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor gimnáziumban drága zenetanárunk, Steiner Béla bácsi hívta fel rá, amikor Bartók Concertóját hallgattuk és elemeztük. Az IV. tétel, az intermezzo interrotto elején ma is hallom azt a  néhány hangból álló „káromkodást”, és az érzelgős-hazafias operett-dal elferdítése után azt a szinte fülsértő vurstli-zenét, amellyel az önkéntes száműzetésbe vonult „szilaj, szigorú nagy Zenész” hazájának üzent…

„Hogy lehet, hogy 320 forint az euró, és a banán 290?” – kérdezi egy hölgy a szupermarketben. „Biztosan magyar banán” – mondom neki, szerencsére érti a viccet. „Ha kiírnák rá, hogy magyar, minden birka megvenné” – vélekedik. Elvégre magyarul írják a jövőt, vagy nem?

Reggeli indulás. A liftből lefelé görbülő szájú anya lép ki, három lefelé görbülő szájú gyerekkel. Mindegyik nutellás kenyeret majszol és egyik sem köszön. Az anya sem.

Egy könyvbemutatón találkoztam néhány idős úrral, akik Édesapámmal együtt töltötték nehéz gyermekkoruk legszebb, legboldogabb éveit Sztehlo Gábor Gaudiopolisában. Azt hiszem, most értettem meg az ő összetartozásuk lényegét, miként azt is, hogy Édesapám nyolcvan feletti kortársait is úgy emlegeti: „Rendes srác”.

Egy elegáns fogadáson, ahol igen nagy volt az egy főre jutó nagykövetek és rektorok száma, összefutottam egy volt katonatársammal, akit nem láttam 40 éve és valószínűleg a következő 40 évben sem fogom látni. Először kissé szokatlan neve ütötte meg a fülemet a regisztrációnál, és amikor megláttam ezt a kistermetű, gülüszemű embert, rögtön beazonosítottam a hódmezővásárhelyi II. század katonáját, akivel együtt szedtük az almát, valamint a fagyott cukorrépát Szabolcsban. Pedig a súlya kb. kétszer annyi, mint akkor volt. Neki is a nevem ugrott be, ő azóta egy budapesti elit gimnázium igazgató-helyettesi tisztségéig vitte. Különös, hogy a legtöbbet még római felsőtagozatos társaimról, a vásárhelyi Gimnázium és Kollégiumbeli haverokról tudok, az egyetemi kollégákról főleg azokról, akik íróként, történészként nevet szereztek, de a hajdani bajtársakról szinte alig. Pedig voltak közöttük, akikkel ma is szívesen találkoznék, igaz, olyanok is, akikkel jobb, ha nem…

„Mi nem akarunk összekeveredni másokkal” – mondja a  vezérlő. Egyetértünk. Mi, mások, sem akarnánk összekeveredni vele, ha egy mód van rá…Aztán néhány nappal később a hasonmása mégis elvegyült a szüretlen néppel, járóbeteg formájában.

Flórián. Egy két év körüli kisgyerek elszalad az anyjától, nekimegy az egyik üvegajtónak, nagy koppanás, nagy sírás. Az anya elkapja, majd iszonyú ordítás kíséretében mintegy másfél méter magasról belevágja a kicsit a gyerekkocsiba. Egy fiatal biztonsági őr nézi a jelenetet, látom rajta, hogy legszívesebben megütné a nőt. Amikor az asszony a gyerekkel további artikulátlan üvöltözés közepette távozik, a fiatalember csak ennyit mond: „Nemcsak a nevelőszülőket kellene előzetesen megvizsgálni….”

Meghalt a magyar sajtó tíz legvéresebb szájú tollforgatóinak egyike. És még azok is méltatják tehetségét, akik éppen az ellenkező oldalon állnak. Ilyen együttérzést még élő médiamunkások körében nem láttam az elmúlt 20 évben.

Volt idő, amikor hideglelést kaptam az esküvős filmektől. Most már túl vagyok ezen. Azokat azonban ma is gyűlölöm, amelyek a halál utáni életről, a belenyugvásról, szeretteink elengedéséről szólnak. Talán mert túl sok a vesztenivalóm, hogy ilyenbe belegondolni sem akarok.

Manapság állandóan a technológiai függésről beszélnek, az okostelefonok és a közösségi hálók manipulációjáról. Nekem nincsen okostelefonom, egyedül a FB-on vagyok fent, azt sem nézem folyamatosan, a reklámokra pedig évtizedek óta immunis vagyok. Meggyőződésem, hogy a manipuláltság akarat kérdése. Tudom viszont sajnos, hogy azok, akik nem hagyják magukat manipulálni, az egész világon törpe kisebbséget alkotnak.

Remek meggyszezonunk van, minden készen állna egy remek vb-re. De milyen vb az olyan, ahol nincsenek ott az olaszok, a hollandok, az EB egyik legjobb fociját játszó wales-iek? Most kinek szurkoljak? A németeket és a brazilokat unom, a spanyolokat még jobban, argentinok, portugálok szóba sem jöhetnek, a franciák sem annyira rokonszenvesek, a belgák otthagyták legjobbjukat, a már említett Nainggolant, Uruguay-nak van egy Cavanija meg egy Suáreze, aztán annyi, az angolokból mindig hiányzik valami, a svédek szintelenek-szagtalanok Ibra nélkül, az afrikaiaktól húsz éve várunk a csodára…Ami pedig a magyarokat illeti, én még láttam 32 éve utolsó vb-szereplésüket. Leégtek rendesen, pedig nem is volt rossz csapat – hol van ma egy Kiprich, egy Esterházy, egy Détári? - hogy mi történt velük, a teljes igazságot soha nem fogjuk megtudni…

 

Szólj hozzá!
2018. június 13. 05:59 - Göbölyös N. László

Kilenc

6f1d2ba48fe6d8fce3a88f2466wl--for-home-and-family-the-talisman-of-happiness-mandala-is-the-.jpg

Napba öltözött Föld-Anya vagy

ki magába fogadja és önnön vérével táplálja

és megtartja messzikedvű gyökereimet

 

A Mindenség mélybíbor méhe vagy

akiben világra jött a Kezdet és a Vég

az örök Visszatérés

rendhagyó Igéje

 

Az Édenkert illatos tükörképe vagy,

ki alászáll, hogy örömhírt hozzon

az étlen-szomjan bolyongó

sivatag-lelkeknek

 

Létünk hegycsúcsán világító Lámpás vagy

hogyha egyszer elgyengül  léptünk

el ne vétsük az idelent

és az odafent lépcsőfokait

Szólj hozzá!
2018. június 11. 05:25 - Göbölyös N. László

Látens-keménymagú kor-boncnokok ponyva-kórképe – Pulp: This Is Hardcore (1997)

pulp.jpg

A látszat sokszor csal. A skatulya-szemlélet pedig szinte mindig. A rock-világban is. Például azzal, amikor a 90-es évek  brit-poposai közé sorolják a Pulp együttest, egy ívásunak a Blurrel, az Oasisszal. Holott a társulat már az 1970-es évek végén, azaz a punk második hullámával érkezett a zenébe. Aztán itt van a lemez címe és borítója, amely némi szado-mazo-macsó-pornót sejtet. Vagy esetleg a punk legdurvább verzióját. Márpedig a This Is Hardcore inkább a dallamos-depressziós New Wave hagyományait követi, és ne várjunk tőle sem kéjes-fájdalmas sikolyokat, nyögéseket, sem pedig X-kategóriás szövegeket. 

 A sheffieldi „ponyvacsapat” atyamestere Jarvis Cocker (csak névrokona híres földjének, Joe-nak), és mint szinte valamennyi számottevő brit együttest, őket is John Peel, a legendás rádiós tette először ismertté a szigetországban. Ezt követően a Pulp végigbukdácsolta a 80-as éveket, sem az elektronikával ötvözött „New Wave”, sem pedig a romantikusabbra vett hang nem jött be nekik. Bármit tettek, állandóan hasonlítgatták őket valakikhez: hol a Human League-hez, hol a The Fallhoz, sőt még egyszer a Wham!-hez is. Nem kis kitartásra vall, hogy 10 éven keresztül úgy adtak ki három albumot, némi személyi változásokkal, hogy azok közül egyik sem jutott fel a brit listákra.

 Végül 1991-ben a sokat szidott New Musical Express hivta fel rájuk a figyelmet a My Legendary Girlfriend című középlemezükre. Így érkeztek el hosszas kallódás után az Island Records-hoz, amely néhány „ígéretes” kislemez-próbálkozás után adta ki 1994-ben a His 'n” Hers című albumot, amely végre bejutott a Top Tenbe, a 9. helyre. Így már világossá válik, hogy miért vették őket egy kalap alá az akkor beinduló brit-poppal anélkül, hogy bárki közük lett volna hozzá, hiszen az ő fő ihletőik a kései Beatles és a Kinks mellett mindenekelőtt a The Cure és David Bowie voltak. És ha egy üzlet egyszer beindul: egy évvel később már listát vezetett a beszédes című Different Class, amely még Mercury-díjat is kapott, és ugyanabban az évben ők keltették a legnagyobb szenzációt a Glastonbury fesztiválon, ahová pedig az utolsó pillanatban hívták meg őket a Stone Roses helyett. Ekkor váltak egyfajta védjegyükké a dolgozó osztályok hétköznapi szerelmi kalandjairól szóló szövegek. Karrierjük még magasabb röppályára került 1996-ban egy zaftos botránynak köszönhetően: a Brit Awards gálán ugyanis Jarvis tiltakozásul felrohant a színpadra, miközben Michael Jackson fehér ruhában krisztusi pózban adta elő őt körülvevő, imádkozó gyermekekkel az Earth Song című slágerét. Jarvis „a gyermekek bántalmazása” címén rendőrségi fogdában töltötte az éjszakát, a bulvársajtó persze hetekig kérődzött rajta, miközben a Melody Maker egyenesen azt írta, hogy az énekes lovagi címet érdemelne bátorságáért. A nagy felhajtást Cocker nehezen viselte, szakított akkori kedvesével, egy időre kokainfüggő is lett. Mindenesetre a hírnév napfénye és árnyékos oldala remek témát adott neki a következő lemezhez, a This Is Hardcore-hoz.

Az album komorabb lett, mint az ironikus derűvel átszőtt Different Class. Az örök „összehasonlítgatók” szerint a Pink Floyd The Wall-jának egyfajta „mikrovilágú” mása, amelynek színhelye a londoni szórakoztató negyed, a Soho, egy másik kritikus szerint viszont míg Jarvis a Different Classban az angol életet kutatta, itt önmaga a vizsgálat tárgya... Cocker mellett Candida Doyle billentyűs, Steve Mackey basszusgitáros, Mark Webber gitáros és Nick Banks dobos (az 1966-os vb-győztes angol futball-válogatott kapusának, Gordie Banks-nek unokaöccse) készítette el. „Az O.K., hogy felnősz. Amíg nem öregszel meg, fiatal vagy” - ez a lemez mottója, és az alkotók a kísérő füzetben kérik, hogy a szövegeket senki olvassa a dalok hallgatása közben.

 Fölöttébb kísértetiesen zúdul ránk a nyitódal, a The Fear, a félelemről, amely állandóan csak visszatér, mint egy „horrorfilmzene, amely megtölt egy stagnáló vízágyat” és ezen nem segít a teli szájú refrénkórus sem. De lehet, hogy A Jackson-affér válthatta ki a Dish című dalt Cockerből, aki elismeri: ő nem Jézus Krisztus, bár egyezik a monogramjuk (J.C), és nem ér rá vízből bort csinálni, mert mosogatnia kell. Mindezt a dal nagy részében olyan nyugtalanító pianóban, amely a 70-es évek néhány Lou Reed-lemezét jellemezte. Annál harsányabb, legalábbis a gitárok szintjén a Party Hard, míg a Help The Aged morális-szociális felhívása hol romantikus szárnyalásával, hol pedig elegáns finomkodásával éppen az ellenkező hatást váltja ki az öregekkel szemben, mint amit a szöveg sugall. A This Is Hardcore zenéje olyan, mintha egy éjfél utáni „felnőtt műsorból” keverték volna ide, amelyben fülledt erotikába ágyazott harmadosztályú krimit akarnak eladni. „Láttalak egy nedves tinédzser-álomban” - énekli Jarvis „megrendülten”, miközben robbannak a „rezek” és tremolóznak a húrok.

 És helyben vagyunk: a kis képernyő, mint pótcselekvés: bámuljuk bambán, pedig a sztori silány, a párbeszédek pocsékok, még egy egészséges szex sincsen benne. A TV Movie első fele és a vége mintha Lou Perfect Day-ének lenne a párja, de a közepén szépelgő szintetizátoros „vitorla-bomlás” jóízűen agyonvágja az egészet. A lemez legpoposabb dala az A Little Soul, egy kimaradozó, asszonyt verő férfi vallomása, míg az I'm A Manben köszönhetjük Ziggy Stardust zenéjének feltámadását. Inni, dohányozni, disznó viccet mesélni – ennyi lenne a férfiasság titka?  A Seductive Barry-ban a kukkolók kara dalol, és megjelenik a csábítás tárgya is, a valóban vonzó Neneh Cherry hangjában. (Ő volt az, aki valamikor a „férfigyermekről” (Manchild) énekelt). Persze Bájgunár Barry sem marad tétlen: „Meggyújtom cigarettádat egy égből lehullott csillaggal” - ettől meg kell dögleni. Az egész szám olyan erőltetetten geil, hogy muszáj röhögni rajta..De azért a dekadens Bowie is megirigyelhetné Sylvia történetét, akinek apja nála fiatalabb nővel él, és akinek egyetlen bűne a szépsége. Jarvis levegő után kapkodó baritonját, majd felsőbb oktávba lépését jól szaggatják szét a gitárpörgések a Glory Days-ben, amelyben a dicsőség terepei restik és nyilvános vizeldék, pedig hőseink „mindenféle anyagot magukba vettek”, elmélyültek az ősi kínai bölcseletben, sőt, még belevitték őket az űrversenybe is. A dal akár a XX. század utolsó évtizedeinek illuzióról is szólhatna és ezt látszik megerősíteni a befejező, végítélet-szagú dal, a The Day After The Revolution. „Az új világ gyermekei vagyunk...Azt mondják, ma éjjel elkezdődik a jövő. Egész birodalmak omlanak össze. Civilizációk tűnnek el...nincs harag, nincs bűntudat, nincs megbánás...”A rock egy végtelen elektronikus akkordba temeti bele a zenét. A rémes hang 5. perce végén Jarvis ránk hozzá a frászt: „Bye-bye” - mondja – és folytatódik az idegtépés tovább, míg ki nem kapcsoljuk. Akkor már inkább a Sgt. Pepper utolsó fortissimo akkordja, és a lefutó sávban a kiáltás...

A listavezető This Is Hardcore után a Pulp már csak egy albumot adott ki, a 2001-es We Love Life-ot. A zenekart 2003-tól "hibernálták", majd 2011-től három évig újra működött, de akkor már újabb stúdiómunka nem született.Így is nyomot hagytak a rock-zenén a 20. század utolsó évtizedében.

Szólj hozzá!
2018. június 07. 05:39 - Göbölyös N. László

Leonard Cohen: Történet (Story)

leonard.jpg

Egy gyermek építette fel házát

egy tavaszi délután - mondta a lány

de a gyermeket aztán elgázolták

mikor átment az utcán

 

az újságban olvasta mondta  a lány

hogy elgázolta őt egy autó ilyen

 és olyan  sugárút sarkán

 

 én persze nem hiszek neki

maga építette fel a házát

s akasztott narancsot gyöngyöket az ajtófélfára

ceruzával rajzolt virágokat a falakra

papírforgókat csinált a szélnek

gömbölyű köveket gyűjtött hogy a napon árnyékot vessenek

s a mennyezetre aggatott sárga és sötét léggömböket

 

valahányszor elmegyek hozzá

újra elmondja a gyermek történetét

sosem kételkedem – a legendás

személy szerepét megértem

elhelyezkedem

a papír-halak és a képzelt órák között

dicsérem rajzolt virágait

mosolygok mikor széles agyaglapokra rajzol engem

s szinte udvarolok neki

míg ő saját baleset-halálában gyönyörködik

(1956)

 

 

Szólj hozzá!
2018. június 05. 04:08 - Göbölyös N. László

Megfigyelések Franciaországban a Vichy-rezsim alatt

vichy-petain-laval-ouverture-archives.jpeg

Antoine Lefébvre francia újságíró-történész, a kommunikációs rendszerek szakértője évek óta kutatja, elemzi, hogy a II. világháború alatt hogyan figyelte meg a polgárokat a náci megszállókkal kollaboráló Vichy kormány „technikai ellenőrző szolgálata” (SCT).

Lefébvre kiderítette, hogy ez a szolgálat működött már a III. köztársaság, azaz a megszállás előtti időkben is, ellenőrizte a gyanúsnak tartott polgárok levelezését és telefonjait, de a Vichy rendszer alaposan kiterjesztette tevékenységét. Míg korábban a hadügyminisztériumhoz tartozott, áttették a belügyhöz. 1940-től 1944-ig, amikor a nácik  vették át a felügyeletét, több mint 5000 munkatárs végezte honfitársai megfigyelését.

A Vichy rendszer figyelte a németek kommunikációját is, a nácik azonban mindenkit, kezdetben csak a megszállt zónában, majd a bábkormány által ellenőrzött „szabad zóna” megszüntetése után az egész országban. A lakosság tudatában volt mindennek, annál is inkább, mert az is megtörtént, hogy a szolgálat emberei megdézsmálták az ellenőrzött csomagokat.  „Az, hogy elolvassák a levelemeit, hagyján, de hogy még a dohányt is elcsaklizzák! Fel vagyok háborodva” – írta egy lyoni lány szüleinek.

A megfigyelésben elsőséget kaptak a déli zónába menekült zsidók. Nevek, foglalkozások, kapcsolatok – megannyi nyom volt az SCT számára. Az azonosított személyeket szorosan követték, leveleiket felbontották, feljegyezték a címzettek nevét, lakímát, ami lehetővé tette azoknak az ellenőrzését is.

Lefébvre, aki kutathatott a 2003-ban deklasszifikált levéltárakban, felhívta a figyelmet a szolgálat vezetőjére, René Bousquet-ra, aki 1942 végén Pierre Laval miniszterelnök mellett a legnagyobb hatalmú embernek számított. Átvette az SCT feletti ellenőrzést és minden erejét ennek a rendőrségi eszköznek a tökéletesítésére fordította.

A szolgálat egy volt tagja így indokolta a SCT létjogosultságát: „Informálni kellett a felső hatóságokat, amelyek súlyos helyzet előtt álnak. Ilyen esetekben az állam arra kényszerült, hogy megszegje a törvényt. Ha egy ország magasabb rendű érdekei, a biztonsága fenyegetett, az államnak minden intézkedést meg kell tennie, hogy ne érje meglepetés.  Ez egyszerű, legitim védelem. Ilyen körülmények között senki sem botránkodhat meg, ha látja, hogy az „állam szolgái bepiszkítják a kezüket.”

A felszabadulás után a szervezet tovább élt, folytatta tevékenységét, igaz, korlátozottabb, de ugyanolyan gonddal őrizve a legteljesebb titkot” – emlékeztet Lefébvre.

 

 

Szólj hozzá!
2018. június 01. 07:12 - Göbölyös N. László

Helyzetgyakorlatok

Dame Maggie-t kísérgetem a római Magyar Akadémia épületében, megmutatom neki a könyvtárat, ahol életem első munkáját végeztem, az emeletet, ahol a papi szeminárium működik, az udvart a csodakúttal és végül felmegyünk Borromini loggiájára teázni. Közben még udvarolok is a hosszú, de modern ruhát viselő elegáns, tartózkodó angol hölgynek, pedig korosztályából igazából Dame Judy lenne inkább az én esetem.

Háziorvosom megüzeni, hogy új helyen, a Moszkva tér mögött rendel. Elindulok hozzá gyógyszert felíratni, de a Margit körút egész környékét feltúrták, és minden mellékutcájában, ami a Dunáig megy, egy mély alagút körvonalazódik. Minden útból egy híd fog kinőni – mondja nekem egy építőmunkás, de arra a kérdésemre, hogy minek 50 méterenként egy új híd, csak a vállát vonogatja. A villamos egyszer csak megáll, alatta mélyedés, amelynek aljára egy kavicsdombon lehet leereszkedni. Teljesen elveszítem az irányérzékemet, elindulok arra, amerre a Moszkva teret sejtem. Ismeretlen környékre keveredem, az egyik sarkon a HOLOKAUSZT UTCA  táblát fedezem fel. Az utca egy ház udvarába torkollik be, ahol csak sötét lakások vannak, és nem találom a kivezető utat.

Jeruzsálembe megyünk, végre sikerül annyi év vágyakozás után eljutni. Vezetőnk azonban folyamatosan óvóhelyet keres a terroristák ellen, amelynek kódja egy kisgyerek fotója, háttérben a Nyugati Fallal. Kérem tőle, hogy nyomtassa ki nekem ezt a fotót, hogy emlékül eltegyem, de nem hajlandó rá, mert akkor ezt a képet soha többé nem lehet kódként használni. Én viszont erősködöm, hogy teljesen felesleges óvóhelyet keresni, le kellene már szokni erről a folyamatos rettegésről, mert ha egy nép állandóan harckészültségben van, végül saját lelkét mérgezi meg vele. Végül sikerül meggyőznöm, hogy odaadja a képet, és be is ragasztom a naplónkba, ott azonban rögtön elhalványul.

Egy autóbuszt keresünk, amelyen elhagytam egy dobozt, és sürgősen meg kell találnom, mert már a tartalmára sem emlékszem. Közben eljutok a Zeneakadémia közelébe, ahol a téren rehabilitációs programot csinálnak mozgáskoordinációs betegeknek. Életem is a gyógyítók egyike, őrá bízták Lady B., aki több mint 20 éve küzd a Parkinson-kórral. Életem tanítja meg újra járni és mire odaérnek hozzám, Lady B. már egészen jól jár, arcán a régi, igazi angol mosoly, felém nyújtja a kezét és akkor veszem észre, hogy a vállamra vetve ott lóg az ő szopránszaxofonja…

Új változatban forgatják a Rómeó és Júliát és engem kérnek fel az operatőri munkára. Bár inkább eljátszottam volna kedvenc Shakespeare-hősömet, Mercutiot, vállalom, mert legalább benne lehetek. Azt a jelenetet vesszük fel, amikor Rómeó értesül Júlia haláláról és hazavágtat Veronába. A mi Rómeónk az Árpád Fejedelem útján vágtat végig, nekem pedig a Szentendrei HÉV ablakából kell filmeznem, miközben Rómeó lova gyorsabb, mint a szerelvény. Mégis úgy érzem, hogy jól sikerült a felvétel, annak ellenére, hogy a hátam mögött valaki az okostelefonjáról valami hibrid zenét bőget, amelyben keveredik egy klasszikus western-zene, a Walkűrök Lovaglása és az Operaház fantomja, kissé Pink Floyd-osítva, elvégre a főtémát onnan lopta ALW. Másnap a vágószobában elszörnyedve tapasztalom, hogy ez a zene festi alá Rómeó vágtatására. A rendező ekkor világosít fel, hogy a producer csempészte mögém a zenélő telefonos fickót, de nem árulták el nekem, mert biztosak voltak abban, hogy úgysem fogadnám el. Így viszont már benne van a kész jelenetben, és semmit sem tehetek ellene…

Állásinterjúra megyek, de elkések, mert egy gyalogos átkelőn a kikapcsolt lámpa miatt képtelen vagyok átmenni. Egy házaspár fogad, a férfi előbb leordítja a fejemet, hogy miért vagyok ilyen tehetetlen, aztán közli, hogy fel vagyok véve, nem is érdekli őket még az önéletrajzom és a motivációs levelem sem. Az asszony megnyugtat, hogy nálam alkalmasabbat nem is találhattak volna. Csupán arról nem esik szó, hogy mi a munkám, de hamarosan kiderül, hogy a termékügynökösködéstől a konyhai munkán át az autószerelésig mindent elvárnak tőlem. Az egyik nap éppen a házuk úszómedencéjének a peremcsempéit javítgatom, amikor megjelenik az asszony egy alig-fürdőruhában, beveti magát a vízbe és rám parancsol, hogy ugorjak utána. Gyorsan odaúszom hozzá, ő pedig félreérthetetlenül átkarolja a nyakamat és a fülembe súgja, hogy még nem adták át nekem a teljes munkaköri leírásomat…

Egy rettentően rossz régi filmet nézünk, amelyben Elvis is szerepel, de csak epizodistaként. Közben kitör a vihar, csapkodja a nyitott ablakot. Be akarjuk csukni, de a kezünk között esik szét az ablakkeret, amelybe két üveget is illesztettek be és az egy üveg kizuhan az udvarra. Még szerencse, hogy senki nem sérül meg tőle. Sürgősséggel hívunk egy üvegest, tekintettel arra, hogy tél van, erre maga Elvis jelenik meg, két bunkó rajongója kíséretében, és ahelyett, hogy az üveggel foglalkozna, a Love Me Tendert kezdi énekelni hamisan és magyarul…

 

 

Szólj hozzá!
2018. május 30. 06:42 - Göbölyös N. László

Naplóféle 18/5- 2 (Elmeél 78.)

istvan_szabo-apa_father_1966_avi_snapshot_01_04_47_2011_07_17_06_45_28.jpg

Gwyneth Paltrow személyesen intézte útlevél-kérelmemet. Bár kiderült, hogy sosem hallott magáról, fülig pirulva megígérte, hogy utánanéz. Megkérdezte viszont, hogy volt-e már útlevelem. Úgy látszik, olyannak látszottam, mint aki még sosem utazott. Most már az új fotóm minden létező hatóságnál ott lesz az „ujjnyomatommal” egyetemben. Csak fel ne kerüljek a terrorista-gyanúsak listájára. Sok-sok évvel ezelőtt egy sebtében készült útlevélképhez kialvatlanul, másnaposan mentem el, és amikor megérkeztem Párizsba az Orly repülőtérre, a francia határőr hosszasan nézegette a fotót és engem, mire eldöntötte, hogy beenged az országba.

Kis híján úgy jártam Jánosi Katával, mint Oláh Jancsi a lyoni pályaudvaron, amikor nem találta ott őt. A randevút ugyanis egy olyan kávéházban beszéltük meg, ami a Németvölgyi út és az Orbánhegyi út találkozásánál van. És senki nem tudott nekem arra választ adni, hogy e két út hol torkollik egymásba, sőt, az utóbbi útról azt sem tudták, hogy hol van. Lásd még: „Uram, nem tudja, hol van Magyarország?” Még nem fordult velem elő, hogy egy interjúalanyhoz ne jussak oda, és vészesen fogyott az idő. Kétségbeesésemben felhívtam Katát, aki megnyugtatott, hogy most jön le a hegyről kocsival és ha megmondom, hol állok, felvesz. Így is történt, rögtön tudta, hogy én vagyok, pedig még sosem látott, hacsak rám nem keresett a FB-on. Aztán jött egy órás varázslat. Beszélt, mesélt, nevetett, jellegzetes mozdulatával hátravetette a haját és arca fokozatosan átalakult a 28 éves Katáévá. Amikor elváltunk egymástól, megint rossz irányban indultam el, de észrevette, és utánam szólt: „Laci”. És hangja úgy csengett, hogy már csak az hiányzott hozzá: „Gyere szánkózni…”

Május 19-én az egész világsajtó tele volt az angol királyi esküvővel, amelynek az égvilágon semmi hatása nem lesz a világra, hiszen Harry-nak és Meghannak semmi esélye, hogy trónra kerüljenek, mégha rokonszenvesek is. Ugyanezen a napon búcsúzott a Juventustól és a Serie A-tól Gigi Buffon, minden idők egyik legnagyobb kapusa, egy csodálatos, tiszta szívű, ellenfeleit is mindig tisztelő sportember, akit én még 21 éven aluli Európa-bajnokként ismertem meg személyesen. Egyike azoknak a találkozásoknak, amelyre örökké büszke leszek.

Több mint 30 év után ittam ismét Captain Morgan rumot, isteni volt az illata és természetesen semmi köze ahhoz a „portoricóinak” mondott rumhoz, amit a 70-es években ittunk nyakra-főre, legfeljebb a színe hasonlított. Egyetlen feles is elég volt, hogy a fejembe menjen, és bár gondolkodtam azon, hogy iszom még egyet, hogy biztosan jó-e, de már ettől is kezdett rossz kedvem lenni, így letettem az újabb pohárról.

Egy olasz rendező meg akarta csinálni az Édes élet utóhangját 50 évvel később, itt-ott egy-egy poén még emlékeztetett is a Maestróra, bár inkább a későbbi munkáira, Marcello tengés-lengése mögött azért volt egy kegyetlen társadalom-kritika a jó dolgukban semmittevőkről, a médiáról, a vallásról, az emberi értékek silányulásáról. Ebből itt csak a tengés-lengés maradt, néhány remek felvétellel és izgalmas zenével. Az amerikaiak persze beszopták, hogy ilyen lenne a 21. századi Dolce vita és kapott is érte egy Oscart. Nekem viszont Billy Wilder örök mondása jutott eszembe, miszerint „ne untasd felebarátodat”. Alig vártuk, hogy vége legyen, és a végén még csaknem bőrig is áztunk, éppen csak hazaértünk a nagy zápor előtt…

„Talpig vasban, tartjuk maguk előtt a pajzsainkat. Félelemből? Sorompókat rakunk testünk és lelkünk köré, lakatot. Fülre, szájra, szívre…És teljes vértezetünkben magunkban, magányban vagyunk. És észre sem vesszük, belebetegszünk” – írja Schäffer Erzsébet.

Az Örs vezér téri aluljáróban egy bordó ruhás, musicalhangú lány számomra ismeretlen dalt énekel. Ismeretlent, valószínűleg azért, mert az elmúlt tíz évben már nem vagyok fogékony újabban született zenékre. Énekét zongora kíséri okostelefonról. Remélem, ő maga nem play-back-kel? Eddig legalább az utcai énekesek adták elő művészetüket élőben…

Nemrégiben olvastam egy felmérést, amely arról szólt, hogy manapság a nők már nem szívesen randiznak dohányzó férfiakkal, és a férfiaknak sem annyira vonzóak a dohányzó nők. Az életemet meghatározó nők közül többen is dohányoztak, nem is keveset, olyankor is, amikor én nem. Most már valószínűleg zavarna, mint ahogyan az utcán sem szeretem, ha egy dohányos ember elmegy mellettem. Ellenben, ha még randiznék, valószínűleg nem a dohányzó nőket kerülném nagy ívben, hanem azokat, akiknek tetovált az alkarjuk. Nem, nem a történelmi asszociáció miatt, hanem mert egyszerűen ronda, nőietlen. Amúgy férfiakon sem tetszik – lassan már nem látok olyan focistát, aki ne így nézne ki – de az legyen a nők baja…

Mostanában egyre többször fordulok vissza, mert valamit otthon felejtek, és még utólag is ellenőrzöm, hogy nálam van-e. És gyakran előfordul velem az is, hogy úgy emlékszem valamire, hogy megcsináltam, pedig nem, vagy hogy nem csináltam meg, pedig igen…Ennél sokkal jobban aggaszt, hogy írás közben ragokat és szavakat tévesztek…

Néha úgy érzem, hogy gyengeelméjű vagyok, és nem értenek, aztán mindig rá kell jönnöm, hogy csak megpróbálnak hülyének nézni. Miután több mint két hete folyamatosan fúrnak a házban, felhívtam azt a számot, amit megakadtak reklamációk esetére. Kérdezem a pofától, hogy meddig fognak még fúrni. „A kopácsolást holnapra befejezik.” Mégegyszer megkérdezem. „Én csak a burkolást irányítom, azzal már végeztünk.” Harmadszor is megkérdezem. „Be kell fúrni az összes villanyvezetéket”. Negyedszer is megkérdezem. „Ma a nyílászárókat csinálják”. Az ötödik kérdésemre sikerült kinyögnie, hogy „talán a héten végzünk.”

„Takarodjatok” – véste be valaki a gondnoki iroda ajtajára. Valószínűleg a hatása hasonló lesz, mint amikor 50-60 ezer ember skandál ilyesmit valamelyik nagy terünkön, aztán hazamegy és békésen megvacsorázik, megissza a sörét és bekapcsolja a tévét, amiben nem látja viszont önmagát.

Halálra röhögöm magamat az EU adatvédelmi szabályzatán, amelyre napok óta mindenféle fórumon felhívják a figyelmemet. Eddig is csak azt nem tudták rólam, amit nem akartak és így lesz ez ezután is. Akkor minek ez a parasztvakítás?

Morgan Freemant is megpróbálják besározni a zaklatási ügyek kirobbanása által felbátorodott nők. Figyeljük meg a legújabb módszert: válasszunk ki egy közszeretetnek örvendő, egész pályája során hiteles, lehetőleg idős művészt,  és vádoljuk meg. Aztán vagy igaz, vagy nem. Néhány héttel ezelőtt a nem kevésbé kiváló Dustin Hoffmant támadták meg, aztán az ügy úgy eltűnt a médiából, mintha nem is létezett volna. Az ilyen „feljelentők” csak azt nem veszik észre, hogy ezzel az egész témát lejáratják, és egy idő után már azokat is kétkedéssel fogadják, akiket valóban súlyos sérelem ért. Nem is szólva azokról, akiknek esélyük sincsen arra, hogy bekerüljenek a sajtóba és nem is reménykedhetnek elégtételben.

Néha furcsa az ember emlékezete: meg voltam győződve arról, hogy Mahler I. szimfóniájának III. tétele akkor hangzik fel Szabó István Apa című filmjében, amikor Bálint András úszni kezd és azt hiszi, egyedül van – holott akkor éppen csend van, és a zene a film elején, illetve végén szólal meg, kissé átdolgozva. De így ennyi év után is nyomot hagy bennem az identitás kérdése. A film főhősének az okoz gondot, hogy egy ideált épített fel az apja körül, és közben elfeledkezett önmagáról, én pedig az apai nagyapámról nem tudok semmit, még elképzelésem sincsen róla, hiszen Apám sem tud róla, és neki az egész életét így kellett leélnie. De szörnyű az a képsor is, amikor filmet forgatnak a vészkorszakról, a statiszták fel sem fogják, hogy miről szól a történet, és hősünknek, aki először egy áldozat szerepét kapja, jelmezt kell cserélnie, mert kevesen vannak a gyilkosok. Ez csak egy film, de hányszor kerülünk életünk során olyan helyzetbe, hogy sodródunk egyik oldalról a másikra anélkül, hogy a helyzetre befolyásunk lenne?

Lottózó. Az eladó hölgy épp egy másfél év körüli kisrácot bűvöl, aki babakocsiban ül, nagymamája tolja. „Bibis a lábad?” – kérdezi a lottós. „Igen, volt egy kis baleset. Természetesen éppen az apja volt vele” – feleli a nagymama. Nem tudom megállni, hogy ki ne kérjem magamnak ezt az inszinuációt az apák nevében. A nagymama azonban nem jön ki a sodrából. „A férfiak képtelenek a gyerekre figyelni” – mondja. Azért ő a veje sem szeretnék lenni. Szerencsére az én drága Menyem nem így gondolkodik: négynapos volt az Unokám, amikor minden aggodalom nélkül a kezembe adta és azóta is bármikor a gondjaimra meri bízni…

p1010137.jpg

 

Szólj hozzá!
2018. május 25. 03:00 - Göbölyös N. László

Csók helyett kérdések, melyek pusztulásba visznek

32918591_1580375815419267_5500988181366964224_o.png 

Amikor megszeretünk valakit, azt akarjuk, hogy legjobb arcunkat mutassuk neki.  Vagy akár azt az arcunkat, ami még sosem volt, de szerelmünktől várjuk azt, hogy általa szülessen meg legjobb, legszebb énünk.

Amikor megszeretünk valakit, odaadók vagyunk, és sokszor akkor is engedünk az ő vágyainak, ha ez nekünk fájdalmat okoz. De megtesszük, mert szeretjük, és azt akarjuk, hogy ő is minden pillanatban szeressen.

Amikor megszeretünk valakit, teljes egészében akarjuk őt magunkénak. Minden jó és rossz tulajdonságával együtt. Minden jó és rossz énjével együtt. Mert nem egy tökéletes lényre vágyunk, hanem egy Emberre.

Amikor megszeretünk valakit, kíváncsiak vagyunk minden rezdülésére, figyelünk szavaira, gesztusaira, ha lehet, még a gondolataira is. És – akár tudat alatt, akár tudatosan – szeretnénk azt is tudni, hogy ki volt ő, milyen volt ő, mielőtt megismertük egymást.

Az igazi szeretet pedig ott kezdődik, amikor nem akarunk minden áron, akár gyengéden, akár erőszakosan, esetleg a másikat zsarolva, minden bezárt ajtót kinyitni.

Mindannyiunknak vannak rejtekajtói. Nem kell ahhoz szörnyetegnek, sorozatgyilkosnak, Dr Jekyll és Mr.Hyde-nak lennünk, hogy ezeket zárva akarjuk tartani és jó okunk van rá. Nem kell, hogy vér, könny és holttestek legyenek mögötte, elég, ha csupán a múltnak olyan árnyai, amelyektől csak akkor tudunk megszabadulni, ha eltemetjük őket a lehető legmélyebbre, és aki fel akarja mégis tépni ezeket az ajtókat, mindent elronthat, és ő maga is belepusztulhat. Hiába a könyörgés: „Vigyázz ránk”, „Csókolj, ne kérdezz”.

Nem biztos, hogy a Kékszakállú herceg várának hetedik ajtója mögötti asszonyok – „szépek, szépek, százszorszépek” – valóban halottak, csupán nem engedik el egykori urukat. És Judit, akinek kíváncsisága birtoklásvággyá fajul, nem érti meg, hogy ez az elengedés a záloga az ő szerelmük beteljesülésének és azáltal, hogy hozzájuk méri magát, maga is olyan lesz, mint ők – boldogtalan árnyék. Pedig náluk különb lehetett volna.

Váratlan programot kínált az Óbudai Társaskör: egy meg nem valósult szabadtéri előadás helyett elhozták Budapest egyik legjobb akusztikájú termébe a Kékszakállút, igazi lélektani kamaradrámává sűrítve Bartók Béla művét bemutatójának 100. évfordulóján. Nemcsak Cser Krisztián és Fodor Bernadett hangjától, az eszköztelen térben visszafogott, mégis erőteljes színészi játékától állt meg a levegő az első pillanattól az utolsó utániig – a közönség még jón néhány másodpercig hallgatott a végső hangok lecsengését követően – hanem Cser Ádám zongorajátékától is, amely, úgy éreztük, jobban megragadta a bartóki zenében rejlő elkerülhetetlen tragédia feszültségét, mint bármilyen nagyzenekari kíséret. Intimebbé, élesebbé, nyíltabbá és fájdalmasabbá tette a nemek e kilátástalan harcát. És a körülmények még kiszámíthatatlan módon fokozták is a kegyetlen beteljesülést: amikor a Kékszakállú búcsúsoraira várva csak a zongora szólt, a háttérben megszólalt a Plébánia-templom harangja.

Csendben sétáltunk haza közeli otthonunkba, és megnyugodtunk, hogy mi tudunk vigyázni egymásra. Nem úgy, mint Judit a sötét oldalától kétségbeesetten szabadulni vágyó Kékszakállúra.

 

Szólj hozzá!
Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai