Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai

2017. április 23. 07:01 - Göbölyös N. László

Hitehagyott gyors szemmozgások, időtlenül – R.E.M.: Out of Time (1991)

out_of_time.jpg

Nem leselkedhet nagyobb veszély független/alternatív zenekarra annál, minthogy szerződést kapjon egy világcégtől. Nagyon kevesen voltak/vannak olyanok, akik új státusukban sem „kurvulnak el”, hanem mennek következetesen tovább a maguk kijelölte úton, sőt, még sztárallűröket sem vesznek fel. Az R.E.M. ezen kevesek közé tartozik.

 

Mint a rock történetében oly sokszor, négy amerikai egyetemista, Michael Stipe énekes, Peter Buck gitáros, mandolinos, Mick Mills basszusgitáros és Bill Berry  dobos, a Georgia állambeli Athens egyetem hallgatói, egy lexikonból nézték ki az álombeli gyors szemmozgás angol szakkifejezésének, a Rapid Eye Movement-nek a rövidítését, amikor együttesüknek nevet kerestek 1980-ban. (Mellesleg Stipe festészetet és fotóművészetet tanult, a hobbija pedig a középkori kéziratok gyűjtése és a haiku-írás lett). Első közönségük a kollégiumok diáksága volt, itt fedezte fel őket egy amerikai független kiadó, az IRS. A négy fiatalember úgy nyúlt vissza a 60-as évek hagyományaihoz, hogy mégsem tűntek nosztalgikusoknak, de a régen hallott, már-már elfelejtett hangzás sok hívet szerzett számukra. Ilyen volt például Buck Rickenbacker-gitárja, amilyent annak idején még a Beatles-ben John Lennon használt. Merítettek Bob Dylan és Neil Young korai korszakából is, de könnyen emészthető, lendületes ritmusú dalaik, egyszerű, ám energikus dallamaik mégis új hangon szólaltak meg.

 

Első albumuk, a Murmur (1983) még csak helyi siker volt, és egészen 1987-ig kellett várniuk arra, hogy a nagyvilág is felfigyeljen rájuk. Ezt a robbanást a Document okozta, olyan dalokkal, amelyek a mai napig kikerülhetetlenek egy R.E.M.-koncerten: Finest Worksong, The One I Love, It's The End Of The World As We Know It. Ennek hallatán kínált neki szerződést a Warner, és hamarosan hírük, tiszta hangjuk, az égőszemű, már-már koordinálatlan mozgású Stipe szenvedélyes előadásmódja Amerikán túl is hírnevet biztosított számukra. Már a WB adta Green című albumukat 1989-ben, amelyet világturnén propagáltak, és ezt követte máig legnépszerűbb lemezük, az Out of Time.

 

Stílszerű a cím: az R.E.M a maga folk-rockjával nem követte a kor divatját – bár aztán szinte nekik találták ki az „Unplugged”-sorozatot az MTV-ben – és az sem éppen a korszellemre volt jellemző, hogy ugyanúgy próbáltak figyelni a világ minden rezdülésére, mint két évtizeddel korábbi elődeik. A kemény gitárokkal megtűzdelt Radio Song ma aktuálisabb, mint valaha: „Fülünk körül omlik össze a világ/bekapcsolom a rádiót és nem hallom zaját” - énekli Michael a lemez egyik viszonylag agresszív dalában.

 

És a nyitány után máris jön az a dal, amely örökre összeforrt az R.E.M.-mel: Losing My Religion. Egy csaknem „végtelenített” dallam körül forog az ének, amelyet Peter ágyaz bele mandolin-akkordjaiba. „álom volt csupán/a sarkon lent én állok/a villanófényben/míg elveszik hitem/de csak álom volt csupán/kutatok sírok hazudok próbálok/és álmodom álmodom csupán”. Stipe beleírta minden bizonytalanságát, „másságából” adódó félelmét: „minden sóhaj minden ébredés hozza gyónásomat/talán még szemmel tarthatlak/sebzetten veszetten és vakon....mi lesz, ha e fantáziák belémmarnak?” A Losing My Religion lett az együttes leghíresebb klipjének alapja is, amely konzervatív körökben nem kis botrányt váltott ki szentkép-beállításaival, amelyeknek hangulata caravaggiói bujaságot árasztottak. A klip alkotója az indiai Tarsem Singh lett, aki ezzel a művével számos díjat nyert.

 

Mintegy ellentéte ennek az album legdepressziósabb dala, szinte minimális ereszkedő hangsoraival, a Low. „Azt mondtam a reggelnek: ez most nem a te perced/mezítláb csupaszon látlak téged/nem bánt ha igazad van virulsz mint a természet/ragyogsz sugárzol fehér fényeket/búcsút mondtam a szerelemnek”. A Near Wild Heavent viszont vokáljaival simán el lehetne adni valamelyik pre-pszichedelikus együttes művének. E világot idézi fel a szöveg nélküli Endgame, amely inkább olyan, mintha a zenekar egy buli végén, a feszültséget levezetendő, még pengetgetne egy kicsit, de azért alákevernek egy kis basszus-melodikát és angolkürtöt is. Oldalzárónak megteszi.

 

A túloldal kezdődala, Shiny Happy People, a harmadik nagy kedvenc a Religion és a Low után, olyan, mint egy hippi-szeretethimnusz, nem is lehet nem gondolni hallatán a The Byrds Eight Miles High-jára. Ebben a dalban orgona és vonósok mellett Kate Pierson, a városi rivális B-52 énekesnője vokálozik. Ezt a dalt választotta ki Michael Moore a 9/11 című Bush-ellenes dokumentumfilm-pamfletjéhez – nem kevés iróniával. A Belong szelíd siratóének: egy anya készül öngyilkosságra gyermekével idegen lények támadása miatt, de csak bíztatja a kicsit: összetartozunk...

 

A Half A World Away fájdalmas önvallomás keringő-ritmusban. A Texarkana visszahozza a lendületet, country-s hangulatokkal, akárcsak a lassú, kínnal teli Country Feedback-ben, amelyért – legalábbis a soundért – Neil Young tarthatná a markát. Igaz, a „Loner” aligha írna le ilyen sort: „Csonttal a kezedben jössz hozzám”. Bár nem lett akkora sikere, mint a három „slágernek”, mégis a lemez egyik csúcspontja. Befejezésül egy laza szerelmes énekkel, a Me In Honey-val búcsúznak a fiúk, Kate segítségével, hogy ne maradjon semmilyen rossz érzésünk.

 

A nagy sikertől sem szállt a fejébe a dicsőség az együttesnek, és zenéjük is legfeljebb árnyalatokkal változott, fejlődött a későbbiekben, mint azt az Automatic For The People (1992) befelé forduló, meditatív dalai -Drive, Man On The Moon - , az Up kicsit elvarázsolt világa, köztük a Lotus (1998), vagy az Around The Sun (2004) bizonyítja. Bill Berry 1997-ben egészségi okokból kiszállt, onnantól kezdve nem volt hivatalos dobosuk. Közben harcoltak a háború ellen, az emberi jogokért. Stipe egyik fő propagátora volt annak az alapítványnak, amely a 15 éve házi őrizetben tartott mianmari ellenzéki vezető, Aung San Suu Ky szabadon engedését és a távol-keleti ország demokratikus átalakulását szorgalmazta. De zenéjüknek is lettek követői, főleg a brit szigeteken: az Oasis, a Blur és a Coldplay egyaránt „rajtuk nőtt fel”, de hatásukat tetten lehet érni az amerikai Creed muzsikájában is.

 

Az R.E.M. viszonylag későn jutott el hozzánk, 1999-ben a Kisstadionban léptek fel. Azt a remek koncertet ismételték meg 2005 januárjában a Budapest Arénában, ahol Stipe sajnálattal közölte, hogy minden erőfeszítésük ellenére sem sikerült az ifjabb George Bush-t kimozdítani a Fehér Házból...

 

 

 

Szólj hozzá!
2017. április 21. 01:08 - Göbölyös N. László

Pillanatnyi elmezavarok

Egy általam is nagyra becsült zeneszerző-előadóművész magához rendel, mert állítólag részegen levizeltem muzeális értékű autójának bal első kerekét. Büntetésből egy kilométer hosszúságú vörös fonalat kell felgombolyítanom, de már az első métereken belegabalyodom. A zenész és barátai harsány röhögéssel kísérnek ki. „Igaza volt azoknak, akik azt mondták rólad, hogy abszolút kétbalkezes vagy” – kiabálják utánam.

Megnézek egy nagy múzeumban egy nemzetinek nevezett kiállítást, majd hazafelé a villamoson veszem észre, hogy eltűnt a pénztárcám, de valamennyi iratom, bankkártyám hiánytalanul a mellényem belső zsebében lapul. Visszamegyek a múzeumba, ahol pontosan tudják a nevemet, személyi adataimat, még az adószámomat is. Közlik, hogy többen is kerestek ezekre az adatokra hivatkozva egy pénztárcát, és végül valaki el is vitte. Az egészben az a legfurcsább, hogy a pénztárcában az okmányaimon kívül, amelyek nálam vannak, semmi jel nem utalt a tulajdonosára, és amikor a kiállításon jártam, egyetlen jegyszedőn kívül senki nem volt más a múzeumban.

Életemmel hazaérkezünk, és éppen szeretkezni készülünk, de előtte még kimegyek, hogy megnézzem, zárva van-e az ajtó. Legnagyobb meglepetésemre ott kavar az előszobánkban egykori kollégám, aki valamikor vadászrepülő pilóta volt, nem láttam vagy húsz éve, és most sem tudom, mit keres ott, azt állítja, hogy két másik régi kollégánk után jött, alig tudjuk kidobni.

Gyufáért akarok lemenni, de minden zárva, erre becsengetek a szomszédba, ahol a lakást két részre osztották, mindegyikben egy öregember él. Az egyik lelkesen játszik mindenféle kisautókkal az unokájával, míg a másik magányos, embergyűlölő, de ragaszkodik hozzá, hogy végighallgassam, hogy mart el mindenkit maga mellől.

Egy nagy színházteremben kórust toboroznak, ahol mindenki maga dönti el, hogy milyen szólamot fog énekelni, és magunk közül kell kiválasztanunk a karnagyot is. Ez utóbbi nem megy, mert mindenki karnagy akar lenni, kivéve engem.

Elkészítem a népszerű, sokszor ismételt szappanopera egyik szálának felnőtt változatát. A tejbetök erdész végre a sarkára áll a pióca mérnöknő sokadik zaklatása után, télvíz idején kicsalja a legsűrűbb erdőbe, szerelmet mímelve kiköti két fa közé, csíkokra tépi a ruháját, majd egy frissen tört vesszővel ájulásig veri. Aztán otthagyja a mohaszedők és az orvvadászok prédájának. Hacsak ki nem derül a pióca mérnöknőről, hogy látens mazochista és csak erre várt, mert akkor a tejbetök erdész kezdheti az egészet előlről. A vihogó medika lekoptatásának módján még gondolkodom.

És a feldühödött riporter belenyomta a folyamatosan hazudozó politikus fejét egy ták ünnepről visszamaradt ecetes uborkasalátába, majd rágyújtott a „Jég dupla whisky-vel” című slágerre.

Szólj hozzá!
2017. április 19. 07:12 - Göbölyös N. László

Hasfelmetsző Jack nyitott dossziéja

jack_1.jpg

129 év telt el, amióta a Hasfelmetsző Jack-ként elhíresült, máig ismeretlen kilétű szadista londoni gyilkos elkövette rémtetteit. Az eset iránti érdeklődés azonban nem csökken. Minden évben szaporodik a gyanúsítottak listája, amelynek élén Viktória királynő orvosa áll. Viták folynak róla, könyvek születnek, múzeumok nyitnak, a rejtély azonban marad. 

Otto Penzler amerikai krimiíró a közelmúltban jelentette meg a The Big Book of Jack The Ripper című könyvét, amelyben összegzi a főbb elméleteket, szövegeket, cikkeket, irodalmi műveket, köztük Marie Belloc Lowndes A lakó (The Lodger) című regényét, amelyet többször is megfilmesítettek – elsőként Alfred Hitchcock 1927-ben – és olyan híres színészekre bízták a rejtélyes alakot, mint Ivor Novello, George Sanders vagy Jack Palance. Ki hitte volna, hogy még Karen Blixen (írói álnevén Isak Dinesen), a Távol Afrikától írónője is regényt szentelt a rémnek?

Alan Moore képregényét, a Pokolból-t (From Hell) ugyancsak a mozi tette világszerte híressé. A cím a Hasfelmetsző a Scotland Yardnak küldött egyik levelére utal. Moore a rémnek tulajdonítja a következő mondatot: „Egy napon az emberek a múltba tekintenek, és rájönnek, hogy velem született meg a 20. század”. Ez annyiban mindenképpen igaz, hogy a Hasfelmetsző volt az első „médiasztárrá” vált sorozatgyilkos, akit aztán több tucatnyian követtek az új évszázadban – a rémtettekben az újságok címlapjain egyaránt.

„Ez a történet sok okból érdekel bennünket – magyarázza Penzler, aki publikált már olyan könyvet is, amely Sherlock Holmes „apokrif” történetei gyűjti egybe és tulajdonosa a The Mysterious Bookshopnak – A gyilkosságok különösen kegyetlenek voltak, a londoni lapok vetélkedtek az olvasókért a szenzációhajhász cikkeikkel. Viszonylag új volt az újságokban a fotó és a lapok megdöbbentő képeket közöltek. A „hasfelmetsző” elnevezés is jobban megmozgatta az emberek fantáziáját, mint a mindennapi „gyilkos” jelző. Miután a rejtély nem oldódott meg, az eset máig foglalkoztatja az embereket.”

A történet továbbélését legújabban egy magánmúzeum biztosítja, amelyet a londoni East Enden nyitottak ebben. Ebben rekonstruálták azokat a helyeket, ahol a gyilkosságot történtek és a szereplőket bábok helyettesítik. (Korábban e véres tetteknek emléket állított Madame Tussaud panoptikuma is a Rémségek Termében (Chamber of Horrors), de a Hasfelmetszőt magát nem jelenítette meg, éppen kiléte bizonytalansága miatt). A múzeum ellenzői, köztük Deborah orr, a The Guardian kolumnistája, nem utolsósorban azért kárhoztatják ezt a „turista-attrakciót”, mert szerintük a Hasfelmetsző a macho erőszak legegyetemesebb, legbrutálisabb megtestesítője.

A modern technika uralja a szintén nemrég felavatott londoni rendőrségi múzeum, amely külön szekciót szentelt a whitechapeli gyilkosságoknak.  A látogatók kapcsolatba léphetnek az egyik áldozat digitális másával, aki a Bishopgate-i rendőrség cellájában raboskodott. Catherine Eddowes prostituált szabadulása után, 1888. szeptember 30-án vált a Hasfelmetsző áldozatává.

A gyilkosságok helyszínein keresztül a mai ember képet kap arról a nyomorúságról, amely Londonnak ebben a negyedében uralkodott a 19. század végén. Charles Dickens volt a nagy ábárzolja ennek a nagyvárosi nyomornak, amelyben a prostitúció és az erőszak uralkodott.

Néhány évvel a gyilkosságuk után egy Londonba látogató amerikai újságíró is is leírta A mélység népe (People of The Abyss) című könyvében a Hasfelmetsző rémtetteinek környezetét és légkörét. Jack Londonnak hívták.

A negyed ma már nem hasonlít a régihez, de vannak szervezett éjszakai látogatások a borzalmak helyszíneire. Az érdeklődés nagy, az üzleti siker is. Nem véletlen, hogy tavaly szeptemberben történész-konferenciát tartottak, ahol a résztvevő olyan problémákon gondolkodtak, mint „szabad-e Londonnak pénzzé tennie a Hasfelmetszőt, növelhető-e a turizmus gyilkosságok révén, elfeledkezhetünk-e a viktoriánus kor nőinek szenvedéseiről?”

„Sajnos a nők rettenetes halála elhomályosított egy érdekesebb történetet, azt, amely az életükről szól” – mondta Sarah Huws, az Est End Women’s Museum társalapítója, aki összegyűjti azoknak a nőknek az élettörténetét, akik itt éltek a 19. században. „Sokat írtak a Hasfelmetszőről, köpenyes, kalapos alakja mítosszá vált, de azok a nők valódiak voltak és mégis sokszor csak karikatúrák jelentek meg róluk.”

A mítosz erős és nehéz a tényeket elválasztani a legendától. Igazolt tényekből, egyébként, nem sok van. Még abban sincsen egyetértés, hogy a rém hány nőt ölt meg.

A whitechapeli gyilkosságokat akkor követték el, amikor nagy technológiai változások történtek, a város gyorsan őtt, új emigránsok érkeztek. Régi családok és ismeretlenek, gazdagok és szegények éltek együtt. Ebben a növekvő és kaotikus környezetben a gyilkosságok nagy visszhangot kaptak.

Az eset másik különlegessége a Hasfelmetsző által küldött levelek voltak. Mindegyiket hamisítványnak tekintette a rendőrség, kivéve az 1888. október 6-it, amelyhez egy csomagot mellékeltek, benne egy darab vesével, amely állítólag Catherine Eddowes-é volt. Az akkor rendelkezésre álló orvosi eszközökkel azonban nem tudták megállapítani, hogy valóban az övé volt-e. Ezt a levél jött „a pokolból”.

Több tucat könyv szerzője állítja, hogy rájött, ki volt a gyilkos. Patricia Cornwell a Hasfelmetsző Jack – lezárt ügy (Jack the Ripper – Case Closed) című regényében az írónő DNS-próbára alapozta állítását. Szerinte anyál, amellyel leragasztották az egyik borítékot, az akkor 28 éves Walter Sickert festőé volt. Sickert nagy érdeklődést tanúsított a Hasfelmetsző iránt, különösen azután, hogy szobát bérelt ott, ahol szállásadója szerint előzőleg valószínűleg a Hasfelmetsző lakott. A művész, akit kora egyik legjelentősebb szigetországi festőjének tartanak, több képet is alkotott a témáról, de „gyanúsítottként” először az 1970-es években merült fel a neve, Stephen Knight könyvében, amelyben az angol író azt állítja, hogy Sickertet arra kényszerítették, hogy a Hasfelmetsző cinkosa legyen. A „kényszerítők” pedig igen magas körökből származtak. Knight egy olyan ember tanúvallomására alapozta elméletét, aki magát Sickert törvénytelen fiának mondta. Később úgy kiderült róla, hogy hazudott, az elmélet azonban akkor már elindult hódító útjára. Cornwell a témában nemrégiben újabb könyvet írt The Secret Life of Walter Sickert címmel, amelyet szkeptikusan fogadtak, annál is inkább, mert időközben kiderült, hogy a gyilkosságok idején a festő Párizsban volt.

„Minden könyvben, cikkben, amit olvasok, olyan szilárd állítás van, hogy elhiszem, de csak a következő írásig – mondja Penzler – Amíg egy újabb írás ízekre nem szedi az előzött. Most legújabban Stephen Hunter érvelése győzött meg.”

A krimiíró-filmkritikus, Pulitzer-díjas Hunter 2015-ben írta, az Én, a Hasfelmetsző (I, The Ripper) című könyvét, amely egy képzeletbeli napló kombinálva annak az újságírónak az emlékeivel, aki annak idején felfedezte a gyilkosságokat. Hunter módszere többé-kevésbé Sherlock Holmes híres mondatára támaszkodik: miután a lehetetlent kizárjuk, az az igazság, ami marad, bármilyen abszurdnak tűnik is. A szerző szerint a kulcs a gyilkos menekülési tehetsége, amelyet sportos életmódjának köszönhetett.  Ezért ő Montague John Druittot, a jó családból származó ügyvédet és középiskolai tanárt gyanúsítja, aki egyben kiváló kritett és gyeplabda-játékos is volt. Külseje, erős testalkata egyezik azoknak a tanúvallomásaival, akik négy meggyilkolt nő tetemének közelében vélték őt látni. Druitt, akit 1888 novemberében ismeretlen okokból elbocsátottak tanári állásából, december elején öngyilkos lett és a gyilkosságok attól kezdve megszűntek. Montague John Druitt egészen a 60-as évek végéig előkelő helyen szerepelt a gyanúsítottak listáján, aztán a Knight-féle összeesküvés-elmélet népszerűvé válásával háttérbe szorult. Most Hunter „rehabilitálta” őt – az újabb Hasfelmetsző-jelöltekre várva…

http://undergroundbolt.hu/gobolyos-n-laszlo-gyilkosok-ideje

 

 

 

1 komment
2017. április 14. 06:22 - Göbölyös N. László

Együtt örökre

Helikopter vette fel a városból ezer okból menekülőket és vitte ki egy nagy pusztaságba, amelynek közepén egy hatalmas, magas, kopár szikla állt. Ennek tetejére tette le valamennyiüket, hogy innentől kezdve oldják meg maguk az életüket.

Miután az első veszély elmúlt, a menekülők szép lassan egymásnak estek, mindenkinek eszébe jutott valami régi valós, vagy vélt sérelem, amelyet most megtorolhatott hozzá hasonlóan kiszolgáltatott helyzetben lévő haragosán. A dulakodók egymás után zuhantak a mélybe, mígnem csak egyetlen pár maradt a falunyi szikla tetején. Hosszú túlélésre azonban már nekik sem volt esélyük a kopár hegytetőn. A férfi ekkor vallotta be a nőnek, hogy gyógyíthatatlan beteg, és a nő is bevallotta a férfinak, hogy hetei vannak csupán hátra. A szívük mélyén régóta tudták már ezt, de amíg lehetett, nem akarták tönkretenni csodálatos harmóniájukat.

Egymást átölelve ugrottak az alattuk elterelő zöld síkságra.

Sok-sok évvel később egy fiatal szerelmespár, akik kivonultak a városból, mert nyugodt életre vágytak, a magas fűben találták meg összefonódott nyakláncaikat. Ők is csak addig bogozták szét őket, amíg felvették, hogy újabb erőt adjanak összetartozásuknak.

 

Szólj hozzá!
2017. április 12. 07:12 - Göbölyös N. László

Patti Smith: A hatalom a népé (People Have the Power)

álmodtam s álmomban

valami tiszta fénylett

felriadtam ám az álom

mellettem ott lebegett

 

fénylő völgyek alakjában

hol friss levegő járt

érzékeim újra nyíltak

felébredtem s kiáltás vált

 

és a népé lett a hatalom

őrültségek megváltója

szelíd jóság bőven árad

kimondatott a nép uralma

 

a hatalom a népé

a hatalom a népé

a hatalom a népé

a hatalom a népé

 

gyanús lett a bosszúállás

a hajlongás is megvetett

megálltak a hadseregek

mert meghallották az emberek

 

s a pásztorok s a katonák

csillagok alatt hevertek

álommesék közben a porban

rothadtak el a fegyverek

 

A sivatagból forrás fakadt

habzón törtek fel a vizek

s ott kószáltunk mindannyian

a gúnykacajok mind elültek

 

és a bárány s a leopárd

összebújva feküdtek

és álmomban azt reméltem

hogy minderre még rálelek

 

álmodtam és tisztán láttam

Isten tudja mi lehet

szemem lehunytam s álmomat

 átnyújtottam neked.

 

a hatalom a népé

a hatalom a népé

a hatalom a népé

a hatalom a népé

 

az álom hatalma, hogy a földet

őrülettől szabadítsa

kimondatott a nép uralma

kimondatott a nép uralma

 

Figyelj!

hiszem, hogy minden, mit álmodunk

valóra válik, ha együtt vagyunk,

megforgatjuk a világot

a föld forradalma vagyunk.

/1988/

 

 

Szólj hozzá!
2017. április 10. 05:53 - Göbölyös N. László

Kapd el, kápráztasd el! – Az újságíró-trükkök tárházából

Hírháttereim 10.

sampdoria_erg_vialli.jpg 

Az újságírópálya egyik nehézsége, egyben szépsége is, hogy kiszemelt interjúalanyaink nem mindig könnyen megközelíthetőek. Ilyenkor jön az írástudó találékonysága, esetleg pimaszsága, de mindegyikhez kell némi felkészültség, a kiszemelt áldozat ismerete. És nem utolsósorban a páciens hiúságának finom legyezgetése.

1991 őszén a Sampdoria jött játszani BEK-meccset Budapestre a Honvéddal. Egyik kedvenc olasz focistám volt akkoriban Gianluca Vialli és szerettem volna vele interjút készíteni. Azt azonban tudtam, hogy nem lesz könnyű, mert az előző évi vb-n nyújtott gyenge teljesítménye után a hazai újságírók sárba taposták őt, és azóta kicsit cvíder a sajtó képviselőivel. Gondoltam egy nagyot, és elvittem már akkor is fociőrült, 8 éves Gábor fiamat a margitszigeti sajtótalálkozóra. Elmondtam tervemet az olasz kollégáknak, akik némi iróniával kívántak „sok sikert.” Megjött a nagy Gianluca, mire én odaküldtem Gábort egy autogramért, néhány betanított olasz szó kíséretében. Vialli, mint afféle olasz, természetesen nem tudott ellenállni a gyereknek, és ekkor léptem színre én, mint apa és újságíró. A sztár vágott ugyan egy apró pofát, mikor rájött, hogy át lett ejtve, de szó nélkül kötélnek állt. A beszélgetés után diadalmasan vonultunk végig az állkapcsukat kereső olasz újságírók sorfala között. „Hogy csináltad?” – kérdezte egyikük, mire rámutattam a kölyökre: „A menedzserem.” Azt hiszem, akkor fertőztem meg őt egy életre a sportújságírással.

Egyébként e meccs kapcsán ismerkedtem meg dr. Mezey Györggyel, aki akkor a Honvéd edzője volt. Együtt utaztunk két héttel később a sajnos elbukott genovai visszavágóra, néhány évvel később viszont ő vállalta a szakmai lektorálást A foci című sporttörténeti könyvemnek. Vialli pedig az első olyan játékos lett, aki három különböző csapattal nyert el mind a három európai kupát (a Samppal a KEK-et, a Juventussal az UEFA-kupát és a BL-t, végül a Chelsea-vel szintén a KEK-et).

Peter Gabriel még reménytelenebbnek látszott. A nagyszerű énekes-zeneszerzőről ugyanis köztudott, hogy amennyire 100%-ig kiadja magát a színpadon, olyannyira visszahúzódó a színpadon kívül. És nincsen oda az újságírókért sem. Meg is értettem őt, hiszen – 1987-et írtunk – sokan még mindig azzal zaklatták, hogy miért hagyta ott a Genesist. Amikor azon a nyáron fellépett az MTK Stadionban – néhány héttel a Genesis szenzációs Népstadionbeli bulija után – minden követ megmozgattam, hogy a közelébe kerülhessek egy kis interjú erejéig. Teljes elutasítás volt a válasz. Utolsó mentő ötletként kitaláltam, hogy ajándékot viszek neki. Az ötletet egyik nagy tanítómesterem, Polgár Dénes története adta: ő 1969-ben úgy jutott be Willy Brandt nyugatnémet kancellárhoz, hogy azt üzente neki: remek pesti vicceket hozott, mivel tudta, hogy a Bundeskanzlernek a vicc az egyik gyengéje. Az ajándék mibenléte nálam sem volt kérdéses. Tudtam ugyanis, hogy Peter bárhol jár, mindenütt vesz valami helyi népzenei lemezt (akkor már évek óta csinálta a WOMAD világzenei fesztivált). Épp akkoriban jelent meg egy gyimesi csángó lemez, megvettem, ráírtam egy szép ajánlást, és ezzel a lemezzel a hónom alatt sikerült bejutnom a backstage-be még a koncert előtt. Peter nagyon örült az ajándéknak és ha már ott voltam, hajlandó volt beszélgetni is velem egy kicsit.

Történetük közel 20 évvel később folytatódott. Peter Gabriel kiadott egy világzenei albumot, Big Blue Ball címmel, amelyen Sebestyén Márta énekelte 9 Rivers címen A Tiszáról a Dunára című népdalt. Lehet, hogy az én lemezem is szerepet játszott ebben?

Herbie Hancock sem volt egyszerű eset. A BS-ben lépett fel szólókoncerten, szintén valamikor a 80-as évek végén. Belgrádból hozták át kocsival, csakhogy a járgány út közben lerobbant, így Herbie másfél órás késéssel tudta elkezdeni estjét úgy, hogy gyakorlatilag egyből belökték a színpadra. Amikor bejött, és elnézést kért a meglepően türelmes közönségtől, érezhetően elég nyűgös volt, szerencsére ez elpárolgott belőle, amikor leült a zongorához. Másnap reggelre ígért interjút, reggel 8-ra kellett mennem az Intercontinentalba (ma Mariott).  Közölték velem, hogy még alszik. Oké, várok, azért egy Herbie Hancock-kal nem mindennap találkozhat az ember. 10 óra körül felkelt. Most meditál, aztán elmegy a wellness-be – mondta turnémenedzser. Megvárom, feleltem. Lassan dél lett, aa wellness után még pihent egy kicsit, aztán ebédelt. Végül délután fél 2 magasságában szóltak, hogy egyetlen lehetőség van az interjúra: Herbie-t viszik ki a reptérre, és hajlandó úgy interjút adni, ha leírom neki a kérdéseket. Így is történt, beültem mellé a kocsiba, kezébe nyomtam a kérdéseimet, ő pedig magnóra mondta monológját. Akkorra azért már elpárolgott a morcossága és különösen örült annak, hogy rákérdeztem a buddhizmushoz való viszonyára, és erről beszélt  a legtöbbet. Így nem veszett kárba a közel 6 órás várakozás.

Ugyancsak az Interben volt szerencsém találkozni egyik Hősömmel, Roger Daltrey-vel. Évtizedek óta nagy rajongója vagyok a The Who-nak, a Who’s Next című albumukat már szinte lyukasra hallgattam (45 éve van meg!), de a Tommy és a Quadrophenia is örök kedvenc. Roger színészként érkezett Budapestre, nálunk forgatta Menahem Golan 1988-ban a Koldusopera legújabb változatát, amelyben ő a Kikiáltó szerepét játszotta. Már itt volt, amikor telefonon egyeztettünk, másnap várt a lakosztályában. „Az 515-ös” – mondták a recepción. 515? – azonnal kigyúlt bennem a lámpa, hát persze: 5:15, a Quadrophenia egyik nagy slágere. „Why should I care…” – hallottam magamban a hangját. Nyílt az ajtó, előttem állt a világ legszimpatikusabb betörőképű rock-csillaga, szögletesen-széles mosolyával. „Ugye direkt kérted az 515-öst?” – támadtam le rögtön a bemutatkozás után. Roger elnevette magát, nyert ügyem volt. Én pedig egyfajta álomban csináltam végig az interjút, rettentően élveztem istentelen cockney kiejtését, az egész nyílt egyéniségét, nagyonkék, beszédes tekintetét. Amikor elbúcsúztunk egymástól, még az ajtóból visszaszóltam neki: „You’re not a bad man behind blue eyes…”

Azért egy kicsit láthattam élőben is Roger Daltrey-t, az énekest. Néhány nappal később a Pecsában az Old Boys-szal lépett fel, elénekelte a Summertime Bluest, és bemutatott egy olyan igazi „lasszópörgetést” a mikrofonjával, amiről elhíresült. Kár, hogy a The Who soha nem járhatott Magyarországon…

Ez a „hiúság-legyezgetés” másoknál is bejött. Már 2000 körül lehetőségem nyílt egy olasz barátnőm révén, hogy interjút készítsek a 60-as évek legnagyobb olasz progresszív bandája, az Equipe 84 vezetőjével, Maurizio Vandellivel. Szimfonikus és kamaradarabjaikkal messze megelőzték korukat, és ők voltak az elsők a világon, akik Auschwitz-ról rock-balladát adtak elő. (Egy ideig az olasz rádió nem is merte játszani…). Volt egy Bee Gees-átiratuk, a Marley Purt Drive-ból lett a Pomeriggio, ore 6, azaz „Délután 6-kor.”  Ez az utolsó versszak refrénje, a szigorú szülők gyermekei ekkor randiznak. De a korábbi versszakokban, amikor még tiltják őket egymástól, az időpont 3 óra. Maurizióval telefonon egyeztettük le a telefoninterjút. „Nekem holnap bármikor jó. Mikor hívsz?” – kérdezte. Mire rávágtam: „Pomeriggio, ore 3”.  Sajnálom, hogy személyesen nem találkoztunk, mert akkor dedikáltattam volna vele az összes Equipe 84-kislemezemet…

Al Bano viszont kis híján sírva fakadt, amikor néhány éve Budapesten járt, adott nekem egy interjút, majd előhúztam az ő legelső, 1967-ben megjelent kislemezét, az Io di Nottét. Őt ugyanis akkor láttam először Rómában egy tehetségkutató tv-műsorban, a Settevociban és rögtön megtetszett hihetetlen hangja, az operát és a soult egyesítő stílusa. Ki hitte volna, hogy egyszer még világsztár lesz? És most ez a nagyszerű kis ember aláírásával összekötött négy és fél évtizedet az életemben.

Nem akármilyen ereklyével leptem meg Daniel Olbrychskit sem. Régebben szívesen jártam antikváriumokba, főleg ritka verseskötetekre és filmes könyvekre vadásztam. Egyszer az egyik kedvenc boltomban, Szentendrén találtam egy magyar Andrzej Wajda-monográfiát, amelyet a Mester maga is dedikált. Aztán 1994-ben a Filmszemlén találkozhattam egyik legkedvesebb színészével, akire Jancsó Miklós is több izgalmas szerepet osztott, köztük az Égi bárány haláltáncot vezető hegedűséét. Beszélgetésünk után odanyújtottam neki ezt a könyvet, előbb megmutattam Wajda aláírását, majd kértem, hogy válasszon egy képet magáról és azt dedikálja nekem. A könyv a Tájkép csata utánnál nyílt ki, ahol a lágerből szabaduló fogoly féltve őrzött könyveit öleli magához…

Bármennyire szerettem volna kamaszkoromban, nem írtam rock-történelmet, de talán egy apró hozzájárulásom mégis lehetett egy nagyszerű zenekar feltámadásában. 1987 márciusában Budapestre látogatott Barbara Thompson Paraphernalia nevű együttesével, amelynek dobosa férje, Jon  Hiseman volt. Egyiküket sem kell a rock és a jazz rajongóinak bemutatni, hiszen ketten álmodták meg nászútukon a Colosseumot, amelynek Jon alapító-vezetője, Lady Barbara pedig nem csupán „keresztanyja”, hanem hangszerelője, időnként háttérzenésze is volt. A velük készült interjú egy szép barátság kezdete lett, onnantól kezdve bármikor jöttek, akár együtt, akár külön, mindig találkoztunk legalább egy rövid beszélgetés erejéig, egy időben még leveleztünk is. Természetesen mindjárt az első találkozás során szóba került a „Kolcsi”, amely a 70-es évek elején Hódmezővásárhelyen „progresszív” baráti körünk számára a zenei Olümposz egyik legnemesebb lakójának számított. (És ez mit sem változott azóta sem…). Megkérdeztem Jont, hogy nem akarnak-e újra összeállni, mire a dobos azt felelte: tulajdonképpen miért is ne? Három évvel később Dick Heckstall-Smith-et, a szaxofon „joviális őrültjét” sodorta utamba a szerencse. Valóságos rock-történelem volt ő is, Alexis Kornertől, Graham Bondtól, John Mayallon át egészen a Blodwyn Pigig. Neki is feltettem a Colosseum-kérdést, mire ő is azt felelte: tulajdonképpen miért is ne?  Újabb három év telt el, következő kliensem a bandából Chris Farlowe volt, a fehér blues „Quasimodója”, a mennydörgés és a skat elegyítője. A zord külsejű énekes, aki valójában igen jópofa fickó, Jonhoz és Dickhez hasonlóan nyilatkozott az újrázásról. Elvégre a szakítás óta eltelt több mint 20 év, talán már benőtt a fejük lágya, zenélni meg még mindig tudnak.

Egy év sem telt el, és máris híre jött, hogy a Colosseum újra él (Colosseum LiveS), állítólag egy német kiadó beszélte rá őket, és Kölnben tartották a nagy visszatérő bulit. Utána turnézni indultak, „még egyszer, utoljára”, és végállomásul Budapestet tűzték ki. Aki ott volt 1995. május 13-án, annak nem kell magyaráznom, milyen este volt….(de átélhettünk velük még több csodát az Oroszlános Udvartól a Millenárisig, egészen a 2014-es, valódi „budapesti búcsúig”). Máig nem felejtem el azt a napot: Hegedűs Ákos barátommal (Morpho) délelőtt még egy magyar aranylemez-átadásra kellett hivatalból mennünk (a díjazottak közül senkire nem emlékszem…), délután pedig már a BS-ben vártuk, hogy a Kolcsi-fiúk befejezzék a hangpróbát. Amikor Chris felsántikált a színpadra, miközben Clem Clemson pöntyögött valamit gitárján, és amúgy bemelegítésképpen belebődült a mikrofonba, hogyaszongya „Oh, the sun was in their eyes” (ahogy leírom, most is kiver a hideg), Ákossal csak némán egymásra néztünk…Aztán az öltözőben nagy örömmel öleltük meg egymást Jonnal, és felidéztük nyolc évvel ezelőtti beszélgetésünket.

A rajongók pedig tudják a végső poént: a budapesti bulinak olyan fergeteges sikere volt, hogy a koncert után Kolcsiék úgy döntöttek: folytatják és még 20 évig játszottak együtt. Ugye elhiszitek, hogy egy pici részem nekem is volt benne?

Szólj hozzá!
2017. április 08. 07:41 - Göbölyös N. László

Rettegések két vonatfütty között

1945-header_image.jpg

Vasútállomás valahol Magyarországon, alig négy hónappal a háború vége után. Állomásfőnök szedelőzködik. Kocsis érkezik, kezét tördeli, köp egyet. Szovjet katonai dzsip kanyarodik a sínek elé, megáll, vár. Tiszta Volt egyszer egy Vadnyugat. Aztán bejön a vonat, füttyel és nagy füsttel. Ketten szállnak le róla: egy fehér szakállas öregember és egy legfeljebb ha húszéves fiú. Mindketten zsidók. Két ládát vetetnek le a kocsissal és fiával, óvatosságot kérnek tőlük. A faluba igyekeznek. A fuvart előre kifizetik.  

Vasútállomás valahol Magyarországon, még ugyanazon a napon. Szakad az eső. Az öreg és a fiatal zsidó megérkezik az állomásra, ahol egy másik fiatalember is a vonatra vár. Nagy füttyel megérkezik a szerelvény. Felszállnak, a vonat elindul ugyanabba az irányba, ahonnan reggel jött. De a sűrű fekete füstöt, amit kéménye kiereszt, maga mögött hagyja. Mementóként egy másik, gyilkos füstről.

És a két vonatfütty között: a két férfi végiggyalogol a falun a szekeret követve, ahol még nemigen érződik az új idők szele, még a régi jegyző az atyaúristen, akinek mindenkihez van egy jó szava, aki érdemes rá, és akit még megsüvegelnek. Most éppen a fia lakodalmát előkészítő asszonyokkal atyáskodik. És ez a szemétdombon pöffeszkedő kakas az első, aki pánikba esik a két ismeretlen férfi láttán. Csak azt látja, hogy zsidók, de fogalma sincs, hogy kik ők, miért jöttek, ki küldte őket. A két férfi időnként megáll, egy-egy kútnál isznak, kezet mosnak és némán mennek tovább. A pánik meg csak terjed. Bosszút állni jöttek, visszakövetelni azt, amit „jogszerűen” elvettek tőlük? És akkor elindul a kikerülhetetlen kérdés-sorozat: ki mit vett el, ki kit jelentett fel, a gyávaság, a kapzsiság, a hétköznapi embertelenség hullafoltjai egyre többeken ütköznek ki, jószerével mindenki vádolható, zsarolható. Néhányukban azonban megszólal a lelkiismeret: a férfi, akit a  jegyző rávett egykor a drogériás – a legjobb barátja – feljelentésére, hogy az övé lehessen a bolt, előbb félholtra issza, majd felköti magát; a vőlegény, aki amúgy is mást szeret, az esküvő elől elmenekül a faluból; a menyasszony pedig megaláztatásáért a bolt felgyújtásával teljesíti be saját lelki megtisztulását.

És közben a két idegen semmi mást nem akar, mint néhány tárgy – egy pár gyerekcipő, imakendők, néhány Tóra-tekercs, menóra – által megadni a végtisztességet elpusztított hitsorosaiknak: a helyi zsidó temetőben hantolják el azt, „ami marad belőlük”. A rítus után ugyanolyan csendben távoznak, ahogyan érkeznek. A helyiek, élükön a jegyzővel, magukon hajtják végre az ítéletet.

Török Ferenc 1945 című alkotása, amely Szántó T. Gábor novellájából készült,  kevés beszédű, klasszikusan komor fekete-fehér film. Ragályi Elemér képeit hol hangsúlyosabban, hol visszafogottabban Szemző Tibor felszabadítóan nyomasztó zenéje kíséri végig. Az egyik oldalon Rudolf Péter szánalmassá váló fölényes kivagyisága, a másik oldalon Angelus Iván méltóságteljesen fájdalmas némasága a végpont. Közöttük kisebb remeklés Szarvas József, Nagy-Kálózy Eszter, Szirtes Ági jelenléte. De a legkisebb szereplő arca, minden mozdulata is fontos. Ahogyan egy zárt közösségben, ahol mindenki ismer mindenkit. Ahol senki nem tehet úgy, mintha nem tudna semmiről. És mégis működik a bűnös hallgatás, amelyet mi magyarok jól ismerünk. Nemcsak 1945-ből, nemcsak 1956-ból, nemcsak 1989-ből, hanem a köztes időkben is. Működik, legalábbis egy ideig. Mert mindenkinek a „falujába” megérkezhet egyszer a két idegen….

(Török Ferenc: 1945 (fekete-fehér, 91 perc, 2017)

1 komment
2017. április 06. 00:05 - Göbölyös N. László

Kondor-közelben

17_09bukas_szent_antal_megkisertese_1966_olaj_vaszon_2f_oil_on_canvas_200_x_194_cm_magyar_nemzeti_galeria.jpg

őrzője vagyok

én a halálnak? – szólt

az ordító angyal

 

hajnalhasadás

késhegyén táncot járnak

enyves szárnyaink

 

gyöngysíró idő

farkas-tejfogak nyoma

létünk kézfején

 

egy tollvonással

semmivé válik arcunk

kívül a törvény

 

jeltelen bölcsőt

bocsátunk az odaát

életvízére

 

(2017. április 2, Kondor Béla kiállításán)

Szólj hozzá!
2017. április 02. 01:03 - Göbölyös N. László

Naplóféle 17/3 (Elmeél 62.)

homo_sapiens_idaltu.JPG

Homo vagyok, még az etnogenézis előtti korból.

Nálunk állandóan csak a sebességgel van baj. Az autóbuszok gyorsabbak az előírt menetrendnél – kivéve amikor lépésben mennek egy újabb útlezárás, útfelbontás, vagy államfői érkezés-tartózkodás-távozás miatt – Európa leghosszabb villamosa pedig csúcsidőben annyira lelassul a zárt pályán, hogy gyalog előbb odaér az ember, ahová akar.

Aki egyszer is volt komolyan részeg, jól tudja, hogy a kijózanodásnak vannak nagyon kellemetlen mellékhatásai. Vajon meddig tarthat egy egész ország másnapossága?

Orvosi vizsgálat, terheléses EKG, futópad. Utoljára 29 évvel ezelőtt volt részem ilyenben, akkor kerékpárral, a Sportkórházban, az asszisztensnőnek egyik betegtársam szerint „bagzómacska-szeme” volt. Emlékezetemben úgy él az a nap, hogy kishíján összeestem. Most, csak három évtizeddel később remekül bírom, még a gyorsítást is. Az asszisztensnő – szemét nem figyeltem meg – előtte is, alatta is folyamatosan kérdez, mire egy félmondatot elmondok, már teszi is fel a következő kérdést. Innen a főorvosasszonyhoz vezet az út, aki 6 évvel ezelőtt már megállapította, hogy a stressz nem okoz vérnyomás-problémát, ellenben felírt háromféle nyugtatót. Miután megtudja, hogy nem voltam hajlandó magamra tenni a 24 órás kütyüket, amelyek 6 évvel korábban sem értek semmit, mert már a gondolatuk is idegesít, befejezettnek nyilvánítja gyógykezelésemet, nem is kíváncsi a három hónapja folyamatosan mért vérnyomás-adataimra. Éljen a szabadság!

A helyi ingyenes propagandalap neves szemleírója szerint a nolimpia-mozgalom egyetlen célja az volt, hogy belerúgjon az embereket meghallgató kormányba. A tényekről pedig, amik nincsenek,  többé szó ne essék!

Valaki szétlocsolt egy egész flakon kecsupot az egyik bejárati lépcsőn. Talán éjszakai horrort forgattak?

A holnap elkezdődött  - hirdeti a Posta. Én megelégednék azzal, ha a mában élni hagynának.

Szintén a postán. Körbeszalad a várakozók között egy sovány, rosszul öltözött, mosolygó, mégis üres tekintetű nő, természetellenesen magas hangon „sziasztok, sziasztok” kiáltással üdvözöl ügyfeleket és ügyintézőket. Többen visszaköszönnek neki. Aztán néhány perc múlva keserves, folyamatos vinnyogást hallok a terem túlsó sarkából. Először azt hiszem, hogy egy hisztis gyerek – aztán rájövök, hogy ugyanaz a nő. Amikor távozom, találkozik a tekintetünk. Mintha egy pillanatra visszatért volna belé az élet.

Tormásy Sándor, született 1938. július 24-én Óbudán, anyja neve Fritch Amália. A plébániatemplom mellett találtam meg egészségügyi kártyáját, benne gyógyszerfogyasztásával. Címe nem volt, beküldtem az okmányirodának, remélem, időben megtalálják őt.

Karikatúra arcú recepciós lány az uszodában. Nagy elálló fülek, hosszú orr némi görbülettel, elnagyolt vonalú széles száj, hozzá egyenes szalmahaj. Mosolya azonban kedves, őszinte, vidáman megszépíti őt.  Alexandrának hívják. Egyáltalán nem illik hozzá.

Megnéztem némi erőfeszítéssel Elvis King Creole című filmjét. Egyszer valahol azt olvastam, hogy „minden idők legrosszabb filmje”, mi tagadás, Kertész Mihály nem nagyon vághatott fel vele, még Walter Matthau sem menti meg New Orleans-i maffiózóként. A Királyról ismét bebizonyosodott, hogy bűnrossz színész volt, és arca sem árulkodott túl nagy értelemről. Viszont énekelni tényleg nagyon tudott: jól magába szívta a Mississippi Delta lelkét, biztosan csak véletlenül született fehérnek…

Hétköznapi beletörődés. „Nem tehetünk semmit. Négymillió nyugdíjas van az országban, akik a kezét csókolgatják, és kétmillió aktív dolgozó. A többi gyerek és bevándorló” -  mondja a diszkontélelmiszer-áruház pénztárosnője, amikor az akciós termékek és a rezsicsökkenés között próbálunk párhuzamot vonni.

Magyarázza meg nekem valaki, hogy két hete miért került a padlizsán 1800 forintba és most miért kerül 448-ba?

Örs vezér tér, aluljáró. Szelíd arcú fiatalember igazi cigánydalokat énekel, jazz-es elektromos gitár kísérettel. Végre ismét egy utcazenész, akinek érdemes adni egy kis aprót. „Albérletre gyűjtök” – írta ki a fiú egy kartonlapra. Reggel 8 óra van. A köztesek még nem értek ide.

„Ismeretlen” kijelzéssel hivogat valaki egyik este. Az ilyent elvből nem szoktam felvenni, de aztán megunom, mégis felveszem. Harsány hangú hölgy nagy háttérzajjal szól bele, bemutatkozik, annak a biztosítónak a nevében, amelyhez lassan húsz éve tartozom. Korábban is ostromoltak különböző ajánlatokkal és első hallásra – de csak elsőre – visszautasíthatatlan ajándékokkal, de olyankor mindig számkijelzéssel hívtak. Ezek szerint az illető vélhetően csaló. De akkor honnan tudta a nevemet és a számomat? Már sehol nincsen biztonságban az ember ebben a kurva országban?

Időzavar Óbudán. Március közepén szedik össze az ősszel lehullott leveleket. Vajon mi hiányzott eddig? Seprű? Lapát? Teherautó? Közmunkás?

Földbe gyökerezem egy álomszép, angyali mosolyú afrikai lány láttán, ahogy felszállok egy buszra. Észre sem veszem, hogy elállom az útját egy babakocsinak. Restellkedve kérek elnézést a fiatal anyától. Öregszem, vagy mégsem?

Egészségvédő filmcsatorna: kezdés előtt figyelmeztetik a nézőket, hogy olyan erős villódzások láthatók, amelyek akár epilepsziás rohamot is okozhatnak. Hogy erre nem gondoltak a diszkó-menedzserek…

Régi-új államfőnk annyira meghatódott az újraválasztásától, hogy a szava is elállt.

Furgonos árus ordibál az ablak alatt: „Friss epret hoztam!”. Március közepén. Normális? Vagy feltörte a nagybani egzotikus hűtőházát?

Uszodai öltöző. Harmincas fiatalember meséli mellettem: „Múlt hét végén volt egy farsangi buli, amelynek részleteiről csak foszlányosan emlékszem. Aztán másnap megtudtam a kocsmáros havertól, hogy öt üveg bort vettem, abből négyet én magam ittam meg, egyet elkináltam, és volt közben némi pálinka is. Akkor én most alkoholista vagyok? Legalább egy jó ízlésű alkoholista” – mondja, majd ecsetelni kezdi a tavalyi Irsai Olivér erényeit.

A Juve-Porto BL-meccs során a Zebra-szurkolók énekéből döbbentem rá, hogy a Boney M. a Rivers of Babylon dallamát az olasz munkásmozgalmi indulóból, az Avanti, Popolóból lopta. Ezt ötvözték a 137. zsoltárral…Most már kezdem érteni, hogy miért hitték az 1978-as havannai VIT-en a helyiek, hogy ez a magyar himnusz, amikor diszkósátrunkban Cintula állandóan ezt nyomta…

„2061 évvel ezelőtt forradalom tört ki a Római Birodalomban” – mondta az önkényúr március idusán. Azt elfelejtette hozzátenni, hogy egy diktátort öltek meg, aki „nagyokra tört.”  Magyar Brutusok kerestetnek…

„A magyar szabadságszerető nép” – mondta az ellenzéki államfő-jelölt. Hol? Volt. Hol nem volt….

Fektessen be infláció feletti 3%-kal garantáltan kamatozó állampolgárokba!

Egykori nagyszerű színésznőnkről olvastam, aki eljutott a habos süteménytől Kurázsi mamáig, hogy a háború végnapjaiban egy elmegyógyintézetben talált menedéket. Amikor vége lett a háborúnak, kiderült, hogy valamennyi ápolt ugyanolyan bujkáló volt, mint ő és azt hitték róla, hogy ő igazi elmebeteg, annyira hitelesen adta. Akkor is őrültek kezében volt a hatalom Magyarországon.

Negyvenegy éve történt. A katonaság szétszórta az egykori vásárhelyi osztálytársakat. Egyikünk Kalocsán szolgált, és egy kimenő napon gondolt egy merészet, néhány cimborával átruccantak, természetesen engedély nélkül, a Városba. Ahogyan befelé haladtak, az útbaeső kocsmák érintésével, egyiküknek feltűnt a városháza tekintélyes tornya. A látványt eképp kommentálta: „Te, b..meg, nálatok vörös csillag van a templomon?” Akkoriban még nem lehetett Magyarországon Heinekent kapni.

Piac kora reggel, az ünnep után. Kétezressel fizetek az egyik zöldségesnél. „Nincs aprója?” – kérdezi tőlem az eladó. „Itt van apró” – szól közben az utánam következő vevő, és egy ezrest nyújtogat.

Négy évig élt halott anyjával egy 60 éves zágrábi férfi – tudjuk meg az egyik kereskedelmi tv hiradójából. Bevágják a fotót, lehet, hogy csak beleérzés, de olyan a fickó, mint Anthony Perkins a Psychóban, amikor elmegyógyintézetbe viszik. Amúgy pedig dermesztő ötletem támadt: megírom már régóta dédelgetett szado-mazo krimimet, amelyben a legszörnyűbb jelenetekben az áldozatoknak folyamatosan magyar hírműsorokat kell nézniük.

Az Omega – 3 szóra a Google elsőnek a Gyöngyhajú lányt dobta ki. Pedig az II. albumon van. A 3. mindig mostohagyerek volt, pedig a maga nemében az is nagyszerű. Az Ó, jöjjtől a Vészkijáratig. És befejező zongora-cselló variációig, amit Pici és Misi a ha én szél lehetnékből csinált. Anna doktor akkor írt nekik utoljára szöveget, a borító pedig Szász Endre műve. Ma is megvan az eredeti bakelit.

Lehet-e egy nagy szerelem alapja, hogy állandóan szánakozunk, és szegénykémnek nevezzük kedvesünket? Mert Radnóti Miklósné született Gyarmati Fanni naplóinak első kötetéből gyakran ez derül ki. Mintha csak akkor döbbenne rá, hogy mit, kit veszíthet, amikor férjét elkezdik behívni munkaszolgálatba…

„Egyre kevesebb az igazi férfi” – mondja a helyi kormánylapban a népszerű énekesnő. Most már tudom, hogy miért küldözgetik  állandóan az erekció-javító reklámját – még Életemnek is…

Meghalt Chuck Berry, de itt maradt nekünk a Johnny B. Goode, a Sweet Little Sixteen, az Oh, Carol és a többi, amelyek nélkül sosem lett volna rock-zene. És akárcsak a másik nagy Tanítómesterünk, B.B. King, akivel nekem volt szerencsém kezet szorítani, megérte a 90. életévét és utolsó percéig játszott.

Házunk kedvenc bolondos fekete erdélyi kopója, Füles, imádja a gerslit és granadírmarsot. Imázsán némileg ront, hogy a káposztás cvekedlit csak immel-ámmal fogyasztja el.

Vajon mi volt előbb: a kuss vagy a fosás?

Egy e-mail reklámban balegyenesítőt olvastam hajegyenesítő helyett. Ébredezik látens agresszívitásom?

Az olaszok a legegészségesebbek a világon – olvasom a Bloomberg.hu oldalon a Global Health Index felmérését. Nem lep meg. Nemcsak a mediterrán étrend, hanem az életfelfogás miatt sem, amely pontosan tudja, hogy minek kell az életben fontosságot tulajdonítani és minek nem. Pedig ott is beütött a válság, ahogyan ezt Bloombergék hangsúlyozzák.

Mandulaszemű lány jelentkezik be hozzám ismerősként a FB-on, fogalmam sincs, ki ő. Visszajelölöm, hátha abból megtudom. Teljes titok. Rákérdezek, mire közli, hogy van valamije a számomra, és ad hozzá egy e-mail címet. Már gyanús. Rákérdezek, hogy milyen jellegű az a valami. Mire a válasz: én hálózat rossz, várjuk jelentkezését – e-mail cím megismételve. Én meg jönni 6.20-as falvédő…

Az ókori Athénban még kisorsolták a nép képviselőit. Az elnökválasztás közeledtével egy francia politológus felvetette e régi módszer felelevenítésének módszerét. Szerinte akkor lenne némi esély a politikusok és a valós élet közötti kapcsolatra…

Ha nem gyógyulunk ki a környezetünknek való megfelelés krónikus betegségéből, mindannyian hullaégetők leszünk.

Édesanyám, aki a tavasz első napján született, éveken át a fekete varjak távozásához kötötte a kikelet igazi beköszöntét. Én pedig ahhoz a naphoz, amikor először jelenik meg az első csupasz lábú nő az utcán. Az idén ez a nap március 28-ra esett, egy légies ázsiai lány suhant át az Andrássy úton. Utána bámult Oláh Jancsi öregen, soványan, borostásan, piros kockás ingben, szerelmes szívvel.

Öreg, aszott ember gitározik az Astoria-aluljáróban, ahonnan a felszínre száműzték a hajléktalanokat. 60-as éveket játszik, egész jól. Többen hallgatjuk őt élvezettel. Egyszer csak az öreg leteszi a gitárt és megkéri hallgatóságát, hogy vigyázzanak néhány percig a holmijára, rögtön jön. Egyik hallgatója, énkorombeli, felveszi a hangszert, és ő is játszani kezd, szintén 60-as éveket, de aztán átvált a következő évtizedre, a Me and You and A Dog Named Boo-ra, a Lobótól. Ezer éve nem hallottam ezt a dalt, pedig a Lobótól még játszottuk is az I’d Love You To Want Me-t, de valahogy ezek a nóták eltűntek az éterben. Mire a dal végetér, az utcazenész is visszatér, köszönettel visszaveszi gitárját, a helyettes pedig egy mosollyal a kijárat felé indul.

Valaki a Blahán a Jó, a Rossz és a Csúfot játssza egy szál blockflőtén. Ez is egyike azoknak a dallamoknak, amelyekre minden körülmények között felfigyelek. Hangja nem kalandos, inkább siratós. Talán érzi, hogy vadkeletünk a végét járja?

A Jászai-téren megpillantok egy ösztövér, földöntúli tekintetű férfit, akit korábban gyakran láttam koncerteken. Időnként lejmolt is tőlem, talán néhányszor beszélgettünk, nem tudom. Nevére nem emlékszem, lehet, hogy nem is tudtam soha. Most ott áll révetegen a gyalogos átkelő előtt, topog egyhelyben, mintha ott akarna maradni örökre...

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!
Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai