Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai

2017. június 24. 05:22 - Göbölyös N. László

Martin Luther King és a gyilkos, aki „ott sem volt”…

1-19-martin-luther-king-ftr-1.jpg

Vajon miért halnak sokszor erőszakos halált azok, akik a békét, az erőszakmentességet, a szeretet hirdetik. Nem 20. századi találmányról van szó, hiszen már a Názáreti is így végezte. dr. Martin Luther King az ő tanításait vegyítette Máhátmá Gandhiéval, hogy bebizonyítsa: fegyverek nélkül is ki lehet vívni az amerikai feketék, az egykor Afrikából az Újvilágba behurcolt rabszolgák leszármazottainak jogegyenlőségét, a fehérekkel egyenlő társadalmi megbecsülését. A szenvedélyes, jóságot és szeretetet árasztó baptista lelkészt az ellenségekkel szembeni megbocsátás sem óvta meg a gyűlölettől. 1968. április 4-én, miközben az Egyesült Államok forrongott a vietnami háború elleni tüntetésektől, a diáklázadásoktól, a radikális fekete csoportok aktivizálódásától, Memphisben (Tennessee) egy máig ismeretlen merénylő lelőtte  szállodája, a Lorraine Motel erkélyén levegőző Kinget. Arról a férfiról, akit néhány nap múlva bemutattak a világnak, mint King gyilkosát, és aki e „bűnéért” közel 30 évet töltött börtönben,  végül nem csupán az derült ki, hogy nem ő volt a gyilkos, hanem - mint állította -   a merénylet időpontjában nem is tartózkodott a közvetlen helyszínen. (Oswaldból legalább úgy csináltak bűnbakot, hogy a Kennedy-gyilkosság közelében volt…)

Az 50-es években Alabamában indult el  King mozgalma, a Déli Keresztény Vezetők Konferenciája (Southern Christian Leadership Conference), amely az evangéliumi szeretet hirdetését ötvözte azzal a “polgári engedetlenségi mozgalommal”, amellyel a 30-as években Máhátmá Gandhi harcolt előbb Dél-Afrikában, majd Indiában a brit gyarmatosítók ellen. Ilyen akció volt az  1956-os montgomery  “buszbojkott” , amikor a feketék több mint egy éven át inkább gyalog mentek munkahelyükre, minthogy eleget tegyenek a tömegközlekedés faji elkülönítésének, Rosa Parks megaláztatását követően.  Parks asszonyt ugyanis, miután megvásárolt jegyével nem volt hajlandó átadni helyét egy fehér embernek, leszállították a montgomery buszról. 

King 1958-ban jelentette meg  az Út a szabadság felé (Stride Toward Freedom) című munkáját, amely jelentős hatást gyakorolt a polgárjogi harcra. Hívei ülősztrájkokkal érték el, hogy számos déli városban megszűnt az elkülönítés az éttermekben, színházakban, templomokban, könyvtárakban, parkokban és más nyilvános helyeken. Ugyancsak békés eszközökkel harcoltak a “szabadság-utasok”(“freedom riders”), akik az autóbuszokon történő szegregáció ellen léptek fel. James Meredith ügye 1962-ben már nem zajlott ilyen békésen: elhatározása, hogy az oxfordi Mississippi Egyetemen szerez diplomát, John F.Kennedy elnök és az állam kormányzója, Ross Barnett közti komoly nézeteltéréshez, sőt, olyan súlyos zavargásokhoz vezetett, hogy az elnöknek  a Nemzeti Gárda egységeit kellett az államba vezényelnie. Martin Luther Kinget, aki aktívan részt vett itt is a békemenetekben, többször is letartóztatták. Meredith 1966-ban egy 300 kilométeres békemenetet tervezett Memphis (Tennessee) és Jackson (Mississippi) között, hogy rávegye fekete testvéreit: éljenek szavazati jogukkal. Útközben egy merénylő megsebesítette, de ez csak olaj volt a tűzre.

     Kennedy 1960-ban még elnökjelöltként egyenjogúságot hozó polgárjogi törvényt igért. 1961-ben ő vetette fel először a "pozitív diszkrimináció" elvét  a kisebbségek előre jutása érdekében. Törvényjavaslatát azonban végül csak 1963-ban terjesztette a kongresszus elé. Már folyt róla a vita, amikor 1963. augusztus 28-án Washingtonban a Lincoln emlékműnél 400 ezres békés tüntetés volt, ahol King elmondta híres beszédét, amely ma már tananyag az amerikai iskolákban: “Van egy álmom, hogy ez a nemzet felébred és megéli igaz hitét, és magától értetődőnek veszi az igazságot: minden embert egyenlőnek teremtettek. Van egy álmom, hogy egy napon Georgia vörös hegyein  a volt rabszolgák gyermekei és a volt rabszolgatartók gyermekei együtt ülnek le a testvériség asztalához. Van egy álmom, hogy egy napon még Mississippi, a sivatag-állam, amelyet az igazságtalanság és az elnyomás hősége fullaszt, a szabadság és az igazság oázisa lesz....”  Alig egy évvel késôbb,  1964. júliusában Lyndon B. Johnson elnök az amerikai szenátus történetének egyik leghosszabb vitáját  követően aláírta a polgárjogi törvényt, amely megtiltotta a feketék és a fehérek faji elkülönítését, és a faji alapú diszkriminációt.  1965-ben King mozgalma azt is kivívta, hogy a szövetségi kormány biztosítsa a választójogot azoknak, akiktől az egyes államok megtagadnák azt.  A gyakorlat azonban mindkét törvény esetében még éveken át mást mutatott, így a feketék harca nemcsak hogy folytatódott, hanem még radikalizálódott is. Nem véletlenül mondta King az 1964-ben neki ítélt Nobel-békedíj után: “Olyan munkáért kaptam, amit még nem fejeztem be”.

Amikor Martin Luther Kinget 1968. április 4-én megölték, bár világszerte nagy tiszteletnek örvendett, az afro-amerikai fekete közösségen belül már közel sem volt olyan népszerű, mint korábban. Egyre erőteljesebbek lettek a radikálisabb fekete mozgalmak, nőtt a befolyása a 1930-as években alapított Fekete Muzulmán közösségnek, amelyen belül is belharcok folytak (Malcolm X-et 1965-ben saját közösségének tagjai ölték meg), és az 1965-ös Los Angeles-i külvárosban, Watts-ban kitört súlyos zavargások nyomán született meg a Fekete Párducok (Black Panthers) pártja, amely a fehérek elleni fegyveres harcot hirdette, már-már „rasszista” felhangokkal. King, aki utolsó éveiben aktívan részt vett a vietnami háború elleni megmozdulásokban, hangsúlyozva, hogy a feketék és a fehérek egyformán áldozatai az esztelenségnek, továbbá a feketék érdekeit próbálta képviselni a szakszervezetek felé, féltette a polgárjogi mozgalmat az erőszaktól. 1967-ben megjelent Merre visz az útunk: káosz vagy közösség (Where Do We Go from Here: Chaos or Community?) című művében figyelmeztetett a szélsőségek veszélyére. Tudta azt is, hogy élete állandóan veszélyben forog.  Utolsó beszédében, amelyet 1968. április 3-án Memphisben mondott, miután a városba érkezésekor több fenyegetést kapott, így szólt: "Mint mindenki, én is szeretném, ha hosszú életű lennék a földön. De nem ez számít nekem. Csupán Isten akaratát akarom teljesíteni. És ô megengedte nekem, hogy feljussak a hegytetőre. Odafenn körülnéztem és láttam az ígéret földjét. Talán én nem leszek ott veletek, de tudjátok meg: népünk eljut az ígéret földére....nem félek senkitől. Szemeim látták az Úr eljövetelének dicsőségét."

King ellen nem ez volt az első merénylet: Már 1956-ban benzines palackot dobtak a házára, de a támadást sértetlenül megúszta. 1958. szeptember 20-án egy harlemi könyvesboltban, ahol az Út a szabadság felét dedikálta, egy 42 éves fekete nő, Izola Curry egy papírvágó késsel mellkason szúrta a tiszteletest.  King életét csak a gyors orvosi beavatkozás mentette meg, de ő megbocsátott támadójának.

150318-mlk-joseph-louw.jpg

Martin Luther Kinget 1968. április 4-én este 18 órakor lőtték le. Híressé vált az a Life magazinban megjelent felvétel, amelyen King 306-os szobája előtt fekszik a balkonon, miközben többen egy irányba mutatnak: onnan jött a lövés! Ez a Lorraine Motellel szembeni panzió volt a South Main Street 422 ½ szám alatt. Bár a közelben sok rendőr tartózkodott, sőt, az első, aki megpróbált segítséget nyújtani a súlyosan sebesült Kingnek, egy civil ruhás rendőr volt,  a merénylőnek sikerült egérutat nyernie. Két hónappal később, 1968. június 8-án a londoni Heathrow repülőtéren letartóztattak egy James Earl Ray nevű szökött fegyencet, aki éppen az apartheid rezsiméről hírhedt Rhodesiába (a mai Zimbabwéba) akart utazni. A brit hatóságok kiadták Ray-t Tennessee államnak, ahol vád alá helyezték King meggyilkolása címén. Ray fél évvel később, 1969. március 10-én tett ügyvédje, Percy Foreman tanácsára, „beismerő vallomást”. Ezzel elkerülte a villamosszéket, de kilencvenkilenc évi börtönre ítélték.

Foreman személye is megér néhány szót: a texasi ügyvéd híres volt arról, hogy megmenti a halálos ítélettől védenceit, 1500 perből csak 53-at vesztett el, és mindössze egyetlen kliensét végezték ki, még 1951-ben. Ő védte például 1979-ben Charles Harrelsont, John H. Wood szövetségi bíró gyilkosát. Harrelson, aki mellesleg szerepelt John F. Kennedy lehetséges gyilkosainak listáján is, nem más, mint a színész Woody Harrelsonnak, a Született gyilkosok (Natural Born Killers, 1995. r: Oliver Stone) főszereplőjének apja! 

James Earl Ray (1928 – 1998), aki egy illinoisi szegény családban jött a világra és 15 éves korában kimaradt az iskolából,  többszörösen büntetett előéletű volt, de gyilkosságok korábban nem szerepeltek a bűnlajstromán. Először 1949-ben ítélték el Kaliforniában betörésért. 1952-ben Illinoisban kapott két évet, mert fegyverrel rabolt ki egy taxist.  1955-ben Missouriban állt bíróság elé, mert levélben csalt ki pénzt emberektől, ezért három évi börtön járt.  1959-ben viszont már 20 évre ítélték egy Saint Louis-i (Missouri) fűszerüzletben végrehajtott fegyveres rablásért. 1967 elején azonban sikerült megszöknie a Missouri állami fegyintézetből a börtön kenyérszállító teherautóján elrejtőzve. A következő hónapokban járt Kanadában, több amerikai államban, végül Mexikóba szökött, ahol pornófilmek és fotók készítésével igyekezett magának egzisztenciát teremteni. Miután ez az üzlet becsődölt, visszatért az Államokba és Los Angelesben telepedett le. Ray, aki nem titkolta a feketék iránti megvetését, csatlakozott George Wallace elnökválasztási kampányának stábjához. Már akkor foglalkozott azzal, hogy a fajgyűlölő rendszerű Rhodesiában telepedik le. 1968 márciusában plasztikai műtétet hajtottak végre az arcán, majd elindult autóval  a déli államokba. Először Atlantába ment, majd Birminghambe, ahol vett egy 760-as Remington Grandmaster puskát – éppen olyant, amilyennel Kinget lelőtték. Egy Redfield távcsövet is vásárolt hozzá. A fegyverboltosnak azt mondta, hogy vadászni indul. Az eladási papírokat Harvey Lowmeyer névre töltötték ki neki…

advocate-newspaper-0405-1968-martin-luther-king-assassination.png

 Ray, aki ezután visszatért Atlantába, lelkes újságolvasó volt, és az Atlanta Constitution című lapban olvasott március utolsó napjaiban King várható memphisi szerepléséről. Április 2-án Memphisbe utazott…

Hogy pontosan hol volt április 4-én, valószínűleg soha nem tudjuk meg. A Kennedy-gyilkossággal is foglalkozó képviselőházi bizottság jelentése szerint Ray szobát bérelt a panzióban, majd a gyilkosság után elmenekült a helyszínről.  Ami tény, hogy a King-gyilkosság után Torontóba szökött, és egy hamis kanadai útlevelet szerzett magának Ramon George Sneyd névre. Ez a passzus volt nála, amikor Londonban letartóztatták. Ugyanis ez a név szerepelt a kanadai rendőrség megfigyelési listáján, amelyet a brit repülőtéri hatóságok rendelkezésére bocsátottak. 

James Earl Ray tehát „ideális elkövető” lehetett: egy notórius bűnöző, aki végre szeretne valami „nagy dolgot” véghez vinni, ráadásul ezt még nézetei is alátámasztják, de kezdettől fogva tagadta bűnösségét. Letartóztatása után azt vallotta, hogy a panzió előtt várakozott a gyilkosság idején Mustangjában, amikor az épületből kirohant egy „Raoul” nevű férfi, beugrott a kocsijába és követelte, hogy indítson. Néhány háztömbbel odébb kiszállt és soha többé nem látta. „Raoul” létezését soha nem tudta bebizonyítani. Ekkor védője még Arthur Hanes Sr., Birmingham korábbi polgármestere volt, aki a város polgárjogi megmozdulásainak durva elfojtásával tette magát hírhedtté. Őt követte Foreman, aki rábeszélte Ray-t a beismerő vallomásra. Először azonban itt is megpróbálkozott egy alibivel: azt állította, hogy nem is volt a helyszínen, hanem egy közeli autószervizben volt gumijavítás miatt, és azután menekült el Memphisből, hogy visszatérőben meglátta a panzió körüli óriási rendőri készültséget. Végül azonban „elismerte”: ő ölte meg Martin Luther Kinget. Igaz, egyetlen szemtanú tudta őt „azonosítani”, akiről kiderült, hogy az események idején tökrészeg volt…

 Csakhogy a történet itt nem ért véget. Ray ugyanis az ítélet után kirúgta Foremant. és egy Jack Kershaw nevű ügyvédre bízta további sorsát, de vele sem volt szerencséje. Kershaw személyét jól jellemzi, hogy a déli államokban a mai napig létező olyan szakadár szervezeteknek volt az aktív tagja, mint a Déli Liga (League of South), vagy a Fehér Polgárok Tanácsa (White Citizen’s Council)  és ő állított lovas szobrot Tennessee-ben az Interstate 65 út mentén Nathan Bedford Forrest egykori konföderációs tábornoknak, aki egyben a Ku-Klux-Klan „Nagy Sárkánya” is volt. Ekkor Ray visszavonta vallomását, újra elővette először a „Raoul”-történetet, akivel állítólag korábban Montrealban ismerkedett meg, és akkor már azt hangoztatta, hogy bár nem ő lőtte le személyesen Kinget, de „részben felelős” érte, mert tudta nélkül részt vett egy „összeesküvésben”. Ezt a verziót mondta el William Bradford Huie neves oknyomozó újságírónak, aki a déli rasszizmus és a polgárjogi mozgalmak egyik legkiválóbb szakértőjének számított. A Ku-Klux-Klan tevékenységéről írt egyik könyvének, a Három élet Mississippiért-nek (Three Lives For Mississippi, 1965) maga Martin Luther King írta az előszavát. Az újságíró azonban hamarosan rájött, hogy Ray össze-vissza beszél. Például azt is mondta neki, hogy szándékosan hagyta ujjlenyomatát az ominózus fegyveren, hogy végre híres bűnöző lehessen…

Kershaw a „Raul”-verzióra és a „vétlen összeesküvésre” fektette a hangsúlyt, védencével együtt meghallgatták a képviselőházi bizottságban is.  Közben leporolták a „szervizes” alibit is. Ray 1977 júniusában megszökött a Tennessee Brushy Mountain állami börtönből, és Kershaw ezt is annak bizonyítására próbálta felhasználni, hogy Ray egy „összeesküvés része”, mert külső segítség nélkül könnyedén meg tudott szökni. Igaz, három nappal később el is fogták. Az ügyvéd ekkor meggyőzte Ray-t, hogy a Playboy magazinnak adandó interjú keretében vesse alá magát hazugság-vizsgálatnak. A poligráf azonban azt hozta ki, hogy Ray ölte meg Kinget, méghozzá egyedül…Ray-nek közben tudomására jutott, hogy Kershaw 11 ezer dollárt zsebelt be a Playboy-tól az interjúért. Természetesen őt is kirúgta, és egy újabb nagyágyút, Mark Lane-t kérte fel jogi védelmére.

Lane ügyvéd korábban New York állam törvényhozásának demokrata párti képviselője volt, közismert polgárjogi aktivista, a Vietnamban elkövetett amerikai háborús bűnök egyik feltárója, egyben oknyomozó újságíró, és híres „összeesküvés-teoretikus”. 1966-ban megjelent egy könyve Rohanó ítélet (Rush To Judgement) címmel, amely megkérdőjelezte a Warren-bizottság megállapításait John F. Kennedy meggyilkolásával kapcsolatban. 1978-ban Lane, mielőtt Ray védelmét átvette a képviselőházi bizottság előtt, kiadta a Gyilkosság Memphisben című, Dick Gregory fekete színésszel közösen írt könyvét (Murder In Memphis), amelynek eredeti címe Kódneve: Zorro (Code Name: Zorro) volt, utalva arra, hogy Martin Luther King így szerepelt a CIA-aktákban. De ő sem járt sikerrel. Lane ezután James Jones „Népek temploma” szektájának lett a jogásza. E minőségében még találkozunk vele…

1993-ban új fordulat állt be: egy Lloyd Jowers nevű férfi, aki annak idején a Lorraine-nel szemközti Jim,s Grill étterem tulajdonosa volt, az ABC tv Prime Time Live című műsorában azt állította, hogy memphisi fajgyűlölők, rendőrök és civilek vették rá 100 ezer dollárért, hogy vegyen részt egy  "összeesküvésben", és felhasználhassák éttermét a merénylet előkészítésére. Jowers fő konspirátorként egy helyi élelmiszer-kereskedőt és egy Earl Clark nevű rendőrhadnagyot nevezett meg és azt vallotta: nem tudta, hogy Martin Luther King a célpont. Állítása szerint Clark adta le a végzetes lövést a lelkészre. A helyi főügyész vizsgálatot indított, és ennek során kiderült, hogy Jowers, aki többször is változtatott elbeszélésén, olyanok tanúskodását kérte, akik érdekeltek voltak a történet esetleges hollywoodi megfilmesítésében. A King-család beperelte Jowerst, aki a tárgyaláson meg sem jelent, csupán a tv-interjú videó-változatát látták az esküdtek, akiknek döntése alapján 1999-ben a Shelby megyei bíróság megállapította: Martin Luther King összeesküvés áldozata lett. Ekkor azonban James Earl Ray már nem élt: 1998. április 23-án börtönben halt meg. Pedig egy évvel halála előtt még King fia, Dexter is melléállt, hogy sikerüljön neki kiharcolni egy perújrafelvételt…

Ray már halott volt, amikor 2002-ben egy floridai lelkész, Ronald Denton Wilson a Gainsville Sun című lapnak bevallotta: az ő apja, Henry Clay Wilson volt a vezetője annak a csoportnak, amely a King elleni merényletet szervezte és végrehajtotta. Az idősebb Wilson és társai tettét fia azzal indokolta, hogy Kinget kommunistának tartották és ezért akartak megszabadulni tőle e „hazafias cselekedettel”. Az interjúban azonban azt is elárulta, hogy Henry Clay Wilson tagja volt a Ku Klux Klannak, és már 1963-ban meg akarták Kinget ölni egy floridai látogatása alkalmával…

Ugyancsak a feltételezett gyilkos halála után vették elő az ominózus fotót is, és megállapították, hogy a tekintetek nem a szemközti panzió fürdőszobájára szegeződtek, ahonnan Ray állítólag leadta a lövést, hanem a háztetőre…. 

Hogy az FBI-nak mekkora része volt King megölésében, nem tudhatjuk. De 2009 óta már az Interneten is hozzáférhető (http://vault.fbi.gov/Martin%20Luther%20King,%20Jr.) a polgárjogi vezető csaknem teljes dossziéja, amelyet 1957-től haláláig vezettek.  Az akták  16 659 oldalt tesznek ki, ezt osztották fel 121 részbe és tömörítették 12 zip file-ba! Egy 221 oldalas válogatást külön készítettek és az FBI-dossziék CD-Rom sorozatában adták ki, 12, 95 dollárért. Ez szintén a világhálón rendelhető meg.  A J. Edgar  Hoover vezette szövetségi nyomozó iroda 1957-ben kezdett el érdeklődni a fekete baptista lelkész iránt. Először csak finoman követték őt, aztán 1961 körül az FBI vezetői már úgy gondolták, hogy Kingnek kommunista barátai vannak és ettől kezdve intenzívebbé vált a megfigyelése. Konkrét utasítást is kaptak ez ügyben az akkori igazságügy-minisztertől, Robert Kennedy-től. (Attól a Robert Kennedy-től, akivel a 60-as évek második felében szinte harcostársak lettek mind az afro-amerikaiak teljes jogegyenlőségéért, mind pedig a vietnami háború ellen folytatott küzdelemben!) A két célszemély Stanley Levison New York-i ügyvéd, King egyik legfőbb tanácsadója, és a szintén a lelkész belső köreihez tartozó Hunter Pitts O’Dell, akik mindketten az Amerikai Kommunista Párt tagjai voltak. (Ráadásul a párt egyik legismertebb vezetője, 1966-tól elnöke a fekete bőrű Henry Winston volt). A következő években, egészen meggyilkolásáig, a szövetségiek árnyékként követték Kinget, nem csak azért, hogy mindent tudjanak róla, hanem azért is, hogy megpróbálják lejáratni őt. Ahogy manapság mondanák, „karaktergyilkosságra” készültek. Az FBI igyekezett például bizonyítani házastársi hűtlenségét, mert köztudott volt – és ezt később legközelebbi munkatársai, mint például Ralph Abernathy tiszteletes is megerősítette – hogy King imádta a nőket, de „félrelépései” elsősorban „érzelmi” és nem szexuális jellegűek voltak, és ezt még felesége, Coretta is elfogadta és elnézte neki. De küldtek Kingnek olyan névtelen levelet is, amelyben öngyilkosságra szólították fel.  William C. Sullivan, az FBI akkori harmadik embere 1964 januárjában feljegyzést írt Hoovernek, amelyben javasolta, hogy Kinget, „mint csaló demagógot” állítsák be a fekete közösség előtt, egyben azt is, hogy erősítsék az erősen konzervatív felfogású Samuel Pierce pozícióit az afro-amerikai közvéleményben. (Pierce később Reagan elnök városfejlesztési minisztere lett). Ezek után elgondolkodtató, hogy Sullivan vezette az FBI-vizsgálatot a merénylet ügyében… Mellesleg az ő története is érdekes: miután részt vett a Robert Kennedy elleni merénylet vizsgálatában is, szembekerült Hooverrel, és nyíltan felszólította főnökét a visszavonulásra. Végül neki kellett távoznia 1971-ben az FBI-tól. Ezért hosszú ideig az a mendemonda járta, hogy ő volt a „Mély Torok”, aki tippeket adott Carl Bernsteinnek és Bob Woodwardnak a Watergate-ügyben. Aztán 1977 novemberében „vadászbaleset” áldozata lett nem sokkal azelőtt, hogy tanúskodott volna a képviselőházi vizsgálóbizottság előtt. Sullivan egyike volt annak a 6 korábbi magas rangú FBI-tisztségviselőnek, akiknek nem jutott idejük vallomást tenni. Köztük volt továbbá Louis Nicholas, aki az összekötő volt annak idején Hoover és a Warren-bizottság között, valamint J.M. English, annak az FBI-laboratóriumnak a vezetője, ahol megvizsgálták Oswald fegyverét.

Vannak még olyan hangfelvételek Martin Luther King lehallgatott telefonbeszélgetéseiről, illetve ezeknek átiratai, amelyeket egyelőre az amerikai nemzeti archívumban őriznek, és amelyeket csak 2027-ben hoznak nyilvánosságra – két évvel King születésének 100. évfordulója előtt. Ugyancsak megfigyelte őt a Nemzetbiztonsági Hivatal a Minaret-akció keretében, amely a vietnami háborút bíráló közéleti személyiségekre irányult. Tehát a biztonsági szervek gyakorlatilag minden lépéséről tudtak…

Sullivan a halála után két évvel megjelent önéletrajzában (The Bureau: My Thirty Years in Hoover’s FBI) úgy vélekedett, hogy James Earl Ray volt a gyilkos, de aligha tudott volna hamis útlevéllel Európa szökni, ha nincsenek társai. Ray fivére szerint pedig, ha ő volt a tettes, akkor minden bizonnyal jól megfizették, mert a pénz volt számára a legfontosabb… 

James Earl Ray – akár ő volt a gyilkos, akár csak „bűnbak” volt – nem érte el célját, nevét egyre kevesebben ismerik. Bár Martin Luther King megölését követően addig soha nem látott faji zavargások törtek ki az Egyesült Államok számos városában, néhány nappal később Lyndon B. Johnson elnök aláírta a második polgárjogi törvényt. A Fekete Párducok a King elleni merénylettel igazolni látták saját nézetüket a „Black Powerről”. A következő 3-4 év erőszakos cselekményeinek legfőbb áldozatai azonban éppen ők voltak. Mozgalmuk lassan elhalt, King eszméi viszont referenciává váltak, nemcsak az Egyesült Államokban, hanem szerte a világon, amikor a rasszizmus elleni küzdelemről és a toleranciáról volt szó. És igaz, hogy a nagy faji megbékélés még nagyon távolinak tűnik – több évszázad súlyos előítéleteit nem lehet 50 év alatt kiirtani –  Barack Obama első, 2008-as elnökké választását követően egyes amerikai ultrakonzervatívok „antikrisztust” kiáltottak, azonban az amerikai társadalom lassan, de biztosan elindult Martin Luther King „álmának” megvalósulása felé…

Szólj hozzá!
2017. június 22. 06:27 - Göbölyös N. László

Halkan, fájdalom ellen – Eric Clapton: Unplugged (1992)

unplugged.jpg

Áramtalanul, csatlakozás nélkül – fordíthatnánk az „unplugged” kifejezést, amit az 1980-es  évek végén a sokat áldott és még többet átkozott Music Television dobott be a köztudatba. Talán vezeklésül mindazért, amit a videó-klip mindenhatóvá tételével a rock-zene ellen elkövetett, hiszen tehetséges eladók muzsikáját tette tönkre vagy legalábbis silányította sekélyessé azáltal, hogy a kor egyre inkább elektro-vizuálissá váló kultúrigényének megfelelően a látványelemnek adott prioritást. (Tudjuk, voltak kivételek, Peter Gabriel, Bowie, Queen stb...) Így aztán fel kellett találniuk a spanyolviaszt: visszahozni azt a zenét, amelynél nem lehet kamuzni, ahol sem fénytrükköket, sem filmeffektusokat, de még az elektronikus hangokat sem lehet segítségül hívni. Ez pedig nem más, mint az akusztikus hangszerekkel előadott zene, egy kis klubban, egy stúdióban, bensőséges hangulatban, kis számú közönség előtt. Itt aztán lehull a lepel, kiderül, hogy ki tud zenélni és ki nem.

Az ötletet Howard Sternről, az azóta űrturistának készülő  amerikai rádiós műsorvezetőtől nyúlták le, de tulajdonképpen még ő sem az ősforrás. Az akusztikus dalbemutató ugyanis dívott számos lemezcégnél: a banda megjelent néhány gitárral, és ízelítőt adott készülő albumából a gazdáknak. Ezekből aztán jó kis koncertek lettek, némelyiket ma már rock-történeti jelentőségűnek tekintik: elég Paul Simon, Neil Young, Paul McCartney, Bob Dylan vagy a Nirvana „unplugged” bulijára gondolni, de Jimmy Page és Robert Plant „Unledded – No Quarterje” is egészen új dimenzióba helyezte a régi Led Zeppelin-dalokat, ráadásul lökést adott a világzenei törekvéseknek is. Ugyancsak emlékezetes volt a Rolling Stones hollandiai „klubdélutánja”, ahol először vették lemezre Dylan Like A Rolling Stone-ját. A leghíresebb mégis talán Eric Clapton 1992-es „áramtalanított” estje.

Ettől a londoni Bray stúdióban felvett koncerttől számíthatjuk EC sokadik feltámadását. Mindehhez számos sokkon kellett átesnie az egykori „gitáristennek”, akit drogfüggősége miatt már többször eltemettek, máskor pedig művészileg mondtak le róla, mert túlságosan engedett a kommersznek. (Persze a 80-as évek gyenge termése is elsősorban emberi válságára volt visszavezethető). Négyéves kisfiának, Conornak kellett szörnyű halállal halnia, hogy Clapton végre szembenézzen azzal, hogy mik a fontos dolgok az életben. És egy muzsikus, akinek mindennapi kenyere és lelki tápláléka a blues, mihez is nyúlhat vissza, mint a Mississippi Delta és Chicago zenéjéhez? És az a muzsikus, aki korábban főleg fekete-fehér Fender Stratocasterjén csillogtatta meg tudását és érzéseit, most leült egy akusztikus gitárral, időnként bottleneck-kel megspékelve, úgy, ahogyan hajdanában egy öreg néger (igen, néger, nem afro-amerikai) és kidörmögte-kirecsegte magából azt, ami fáj, esetleg még el is ironizált saját szerencsétlenségén. Így már érthető, hogy a repedtfazék-hangú Eric a lemezért kapott két Grammy közül az egyiket mint „a legjobb férfi énekes” érdemelte ki. Ezeket a dalokat másképpen nem is lehetett volna elénekelni.

Az Eric Clapton Unplugged, amely előhírnöke volt olyan későbbi lemezeinek, mint a From The Cradle (1994), vagy még inkább a Me and Mr. Johnson két lemeze (2004): ezek mind egyszerre tisztelgő előadások a Mesterek előtt és gyógyító terápiák. (2000-ben még B.B.Kinggel is kidobott egy nagyszerű örömzenét, Riding With The King címmel). Clapton saját dalai közül kettő emelkedik ki a műsorból: a Tears In Heaven, amit gyermeke halálára írt, a halk, szemérmes gyász iskolapéldája, és a Layla. Ez utóbbi a rock egyik legszebb szerelmes dala, amelyet annak idején legjobb barátja, George Harrison feleségének, Patti Boyd-nak írt (ő lett az ihletője később, amikor már az övé lett, a Wonderful Tonight-nak is). Az Unplugged-re azonban már Patti is a múlt része volt, és EC úgy dünnyögi el a hajdan megcsodált futamok nyers, csupasz maradványai felett, mintha csak azt mondaná: ezt is túléltem...

Van valami önéletrajzi abban, hogy felkerült a lemezre Bo Diddley Before You Accuse Me-je (korábban a Creedence Clearwater Revival is sikerre vitte), és nem maradhatott le az alapblues: Nobody Knows You When You're Down And Out sem. A legjobban elemében itt is Robert Johnson dalaiban van: a Walkin' Blues és a Malted Milk egy testté, egy lélekké teszi őt az Ördög Gitárosával. De a befejezés sem akármi: Muddy Waters Rollin' and Tumblin'-ja, ami kötelező minden magára valamit adó blues-bandának, a régi rajongókban a Creamet idézi fel: az ő első, 1966-os lemezükön is ott szólt már, Jack Bruce észbontó szájharmonikájával. Itt viszont az üvegnyak szól eszméletlenül, feketébben, mint valaha. És ezekben a dalokban Eric egy végleg beért gitárosként mutatkozik meg, aki számára már nem a virtuozitás a fontos, hanem az a mozart-i (vagy Miles Davis-i, ahogy tetszik), elv, hogy egy zenében „annyi hang legyen, amennyinek lennie kell”.

Claptont, aki ekkor kezdte felvenni konszolidált úriember külsejét, elegáns szemüvegével (követelhetne Zorántól némi jogdíjat az imázsért...), kiváló muzsikusokat szedett össze ehhez a felvételhez, amely lemezen és filmen egyaránt hatalmas sikert aratott: már jó ideje társa volt második gitárosként, vokalistaként Andy Fairweather-Low, az egykori Amen Corner énekese, akit 2005-ben Budapesten Bill Wyman Rhythm Kings-ben láthattunk, a sokoldalú Ray Cooper kezelte az ütőket, Nathan East volt a szilárd basszeros, és nagyszerűen illeszkedtek hozzá az énekesnők, Katie Kissoon és Tessa Niles is.

Eric Clapton 2015-ben, 70. születésnapja után visszavonult a színpadtól. Egy turnéval, és mindenekelőtt egy szenzációs ünnepi koncerttel búcsúzott a Royal Albert Hallban – ugyanott, ahol 10 évvel korábban még egyszer, utoljára együtt muzsikált a Cream. Közben 2006-ban arra is jutott ideje Mr.Slowhandnek, hogy Budapesten, az Arénában is megörvendeztesse nem kevés magyar rajongóját – a Layla itt is megszólalt, persze elektromos változatban. Tavaly megjelent albuma, a Still I Do pedig azt bizonyítja, hogy „nyugdíjasként” is van mondanivalója blues-gitár témában.

1 komment
2017. június 20. 06:14 - Göbölyös N. László

Randevú több dimenzióban

Egy faboxos kocsmában, a stadionokhoz közel, ahová régebben gyakran beültünk haverokkal egy-egy nagy meccs, vagy koncert előtt, és ahol valami csoda folytán még mindig lehet dohányozni, találkozom néhány olyan emberrel, akik így vagy úgy mély nyomot hagytak az életemet. Az asztalfőn ül hatalmas szivarjával maga az Aranypolgár teljes másfél mázsájával, barlangnyi hangjával és hahotájával,  akinek a fotója ott volt első villanyírógépem belsejében, amelyen életem legsikeresebb könyvét írtam. Velem szemben Ch., diákzenekarunk egykori gitárosa, aki hosszú éveken át Németországban dolgozott technikusként, és a próbák közben ő tudta bedobni pihentetésképpen a legfárasztóbb vicceket. Mellettem pedig ott ül V., néhai kolléganőm, akivel különleges, barátságnál több, szerelemnél kevesebb kapcsolat fűzött össze.  Az Aranypolgár 32 éve, V. egy éve halott, Ch.-vel éppen 20 éve jöttünk össze utoljára egykori sikereink helyszínén.

Iszunk, füstölünk, én is rágyújtok, pedig már a pipát is letettem hét éve, sztorizunk, poénkodunk, felidézzük életünk, pályafutásunk legszebb, legvidámabb emlékeit. V.-ből azonban egyik pillanatról a másikra láthatóan kimegy az erő, talán láza is van. „Nincs semmi baj – mondja -  de azt hiszem, jobb, ha hazamegyek.” Azonnal felajánlom neki, hogy hazakísérem, de nem akarja elrontani jó hangulatunkat, csak azt kéri, hogy a közeli buszmegállóig menjek el vele.  Kabátomat, táskámat ott is hagyom a kocsmában. A busz szinte rögtön megérkezik, én pedig önkéntelenül felszállok V.-vel és mégis elkísérem hazáig. Egy teljesen kihaltnak látszó lakótelepre megyünk, amerre tudomásom szerint soha nem lakott. Benyitunk egy földszinti lakásba, ahol mindenféle fura alakok tesznek-vesznek, de hamar kiderül, hogy valamennyien ismernek engem. Az egyik még meg is kér, hogy mentsek át neki több olyan magnókazettát, amelynek nincsen vége, csak forognak a semmibe. „Ne törődj velük, mind bolond, de ezért szeretem őket” – mondja V., akinek segítek megágyazni, hogy lefekhessen, de nem hagyom magára, amíg el nem alszik. Eszembe jut, hogy fel kellene hívni az Aranypolgárt és Ch.-t, de rájövök, hogy a telefonomat is a táskámban hagytam.

Közben teljesen besötétedik. Kilépek a házból és nem találom a buszmegállót. Különben sem tudom, hogy melyik busz vezet vissza a faboxosba. Fázom. Felébredek. Életem szép sziluettje hálószobánk ajtajában, reggeli ellenfényben.

Szólj hozzá!
2017. június 18. 06:55 - Göbölyös N. László

Digitális Üvöltés

ginsberg_1.jpg

…Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban, hisztérikusan lemeztelenedett éhezőket

a néger utcákon vonszolva magukat hajnalban egy mérges belövés tűjét áhítozva

angyalfejű hipstereket égve az éjszaka gépezetében a csillagos dinamóhoz fűződő hajdani égi kapcsolatért…

(Orbán Ottó fordítása)

A 20. századi irodalom egyik legnagyobb költeményének, Allen Ginsberg Üvöltésének (Howl) kezdő sorai ezek, amelynek első mondatát azóta is világszerte idézik, ha egy reménytelennek látszó pillanathoz ér életük.

Most a Stanford  Libraries a költő 91. születésnapján, június 1-én közzétette digitális formájában egyik legnagyobb kincsét, az Üvöltés kéziratát, vázlataival, jegyzeteivel, javításaival együtt. A megsárgult papírlapon olvasható az odafirkantott ajánlás: Carl Solomonnak. Solomon (1928-1993) írótársa és barátja volt Ginsbergnek. 1949-ben találkoztak a New Jersey-beli Greystone Parc pszichiátriai intézetében. „Mindketten egyformán imádták Dosztojevszkijt és Antonin Artaud-t, akinek üvöltését Solomon hallotta Párizsban jártakor. Az éveken át elmegyógyintézetben kezelt Artaud-n ugyanis éppen egy színházi előadás közben tört ki a roham, teljes sokkot okozva a Vieux Colombier közönségének – mesélte el a történetet a Le Figarónak François Duval francia irodalmár, a beat-nemzedék szakértője – Solomon mindent elmesélt Ginsbergnek: átkelését az Atlanti-óceánon, utazásait Európában, a dadaizmus és a szürrealizmus felfedezését. Minden szava mély benyomást tett Ginsbergre, aki a verssel adósságát akarta törleszteni.”

Az Üvöltés költője 1926-ban született Newarkban, apja, Louis, középiskolai irodalomtanár, anyja, Naomi,  kommunista aktivista volt, amíg súlyos elmebaja el nem hatalmasodott rajta. Ginsberg anyja  1956 nyarán bekövetkezett halála után írta meg emlékére a Káddis című költeményét, amelyet sokan még az Üvöltésnél is jelentősebb műnek tartanak. Allen Walt Whitman verseit olvasva fedezte fel a költészetet, de huszas éveiben legalább ilyen nagy hatással volt rá William Blake vizionárius poézise. Bár a 40-es évektől írt verseket, a nagy kiugrást az 1955-ben született Üvöltés hozta meg neki. Ez az első nagy költeménye szakítás volt a klasszikus metrikus verseléssel, a hagyományos sorokat hosszú, ritmikus mondatok veszik át, amelyeknél az emberi lélegzés a legfőbb mértékegység. Ugyancsak szakítást jelentett a költői nyelvezettel, a maga nyersességével. „A lázadás kiáltása volt, amely megdöbbentően hatott a maga korában erőszakosságával. Kiáltás volt az elgépiesedett, konformista, korlátozó, konzumista civilizáció típusa ellen, amelyet Ginsberg megtelepedni látott Amerikában” – mondta róla Duval.  

Ginsberg San Franciscóban, egy kis lakásban írta meg manifesztumát. Többször is átírta, a végeredmény egy hosszú érési folyamat lezárása lett. El akart szakadni saját korábbi költészetétől is, amelynek bizonyos darabjai, legalábbis formai szempontból, mint például a Leples Bitang (The Shrouded Stranger) még igen konvencionálisak voltak.

A költemény 1956-ban jelent meg Lawrence Ferlinghetti City Lights Books kiadójánál és nem maradt sokáig észrevétlen, mivel minden tekintetben messzebb mint, mint egy egyszerű vers.  Célja a társadalom alapjainak megremegtetése volt. A költő nyíltan beszél saját homoszexualitásának felfedezéséről, ijesztő jövőképéről, saját őrületéről. Ginsberget perbe is fogták obszcenitás vádjával, de ez nem változtatott azon a tényen, hogy a költő a nyers, hiteles valóságot tárja az olvasó elé, lemezteleníti az embert. Egyenes írás, ami nem hazudik: ez volt az egész „beat-nemzedék” filozófiája, akár Jack Kerouacra, akár Gregory Corsóra, akár William S. Borroughs-ra gondolunk. Ginsberg e generáció megkerülhetetlen és talán legfeltűnőbb alakja, nem csupán írásaival, hanem előadásaival, vers-koncertjeivel és közéleti szereplésével is, amely különösen a 60-as évek ellenkultúrája és kontesztációs mozgalmai idején vált fontossá.  

Ez az irodalom, amely vissza akart térni a „spontán ártatlansághoz”, akkor született meg, amikor Kerouac és Ginsberg találkoztak a Columbia egyetemen, és arról álmodtak, hogy írók lesznek és művészetükkel darabokra törik a II.világháború traumájától, majd a hidegháborús félelemtől megmerevedett amerikai társadalmat. A forradalmat bohém élettel kezdték. Ezek a modern dandy-k éjszakáikat jazz-klubokból töltötték, legszívesebben Charlie Parker szaxofon-játékát hallgatták. Egyik haverjuk, John Clellon Holmes cikket írt a New York Times-ban Ez a beat-generáció címmel. A címke pedig rajtuk maradt, lemoshatatlanul, még akkor is, ha maga Ginsberg, a legfőbb szóvivő nem sokkal 1997. április 5-én bekövetkezett halála előtt kijelentette: „A beat-generáció, mint olyan, sohasem létezett.”

Az Üvöltés, amelyről szerencsére számos felvétel fenn maradt Allen Ginsberg előadásában is, sokakat megihletett. A kortárs zene nagyjai közül a Kronos Quartet készített hozzá vonósnégyest, Philip Glass pedig operát írt köréje Hydrogen Jukebox címmel. Patti Smith rendszeresen előadja koncertjein a Footnote To Howl című „imát”. Készült hozzá jazz-kompozíció is, Darrin Archer együttesével. De ne feledkezzünk el Hobóról sem, aki oly sokat tett Ginsberg magyarországi megismertetéséért a közös koncertekkel 1980 és 1993 között,  és nem utolsósorban az Üvöltés lemezre vételével.

„A költők átkozottak – de az angyalok szemeivel látnak” – mondta Allen Ginsberg.

 

 

Szólj hozzá!
2017. június 16. 04:28 - Göbölyös N. László

A franciák és a feljelentések

une-lettre-de-denonciation-de-1944-1479278308.jpg

Laurent Joly francia történész szakmai érdeklődésének középpontjában a 2. világháború egyik legsötétebb jelensége áll: az antiszemita motivációjú feljelentés.

Kik a feljelentők? Milyen hatásuk van a feljelentéseknek? Az igazságügyi szervek archívumaiban kutatva arra a meglepő következtetésre jut, hogy kevesebb volt, mint amennyit feltételeztek, a következmények azonban sokkal súlyosabbak voltak.

A francia nemzeti tudományos kutatóközpont (CNRS) kutatási igazgatója, a Vichy a végső megoldásban, a Kollaboránsok, és az Action Française születése című könyvek szerzője új megvilágításba helyezi a múltat, amelynek bevallása nehezen megy – írja a Le Nouvel Observateur, amely interjút közölt a történésszel.

-Mekkora volt a feljelentések aránya a náci megszállás alatt?

-Amikor elkezdtem a munkámat ebben a témában, azt hittem, hogy  feljelentések milliói voltak és a legtöbb a zsidók ellen. Gyakran beszéltek 3-5 millió levélről. Megvizsgálva az archívumokat, megállapítottam, hogy a feljelentések elsősorban a fekete piaccal és a fegyverrejtegetéssel voltak kapcsolatosak. Gyakrabban jelentették fel a szomszédot, akinek vadászfegyvere volt, mint a padláson rejtőzködő zsidót. Viszont ez utóbbinak súlyosabb volt a hatása. A nagy razziák után a Gestapo és az SS azt tapasztalta, hogy a francia lakosság inkább filoszemita és diszkrétebben kell végrehajtani a razziákat. 1942 novemberétől a párizsi rendőrprefektúrán belül megalakult egy brigád, amelynek az volt a feladata, hogy letartóztassa azokat a zsidókat, akik nem tartották be a németek rendelkezéseit. A külföldi zsidók elleni razziák ritkábbak lettek és ők elbújtak. Meg kellett őket keresni és itt váltak szükségessé a feljelentések.

-Ilyen feladattal megbízott szervezet több is volt a francia adminisztrációban.

-Volt a CGQJ (Commisariat Général aux Questions Juives – Zsidó-kérdések főfelügyelősége) és a vichy antiszemitizmus-minisztérium, az egész üzem bázisa. Funkcionáriusai foglalkoztak a nem bejelentett zsidók kifosztásának ellenőrzésével. Ennek volt egy fegyveres rendőri részlege, a PQJ (Police des questions juives – zsidókérdések rendőrsége) és a SEC (Section d’enquéte et de contrôle – nyomozó és ellenőrző egység), amely tele volt szélsőjobboldali aktivistákkal, akik a CGQJ számára használták ki a zsidóellenes feljelentéseket és több száz letartóztatás kezdeményezői voltak.

A történész számára szerencse, hogy a CGQJ-nek volt egy nyilvántartása a napi postáról. 35 ezer levelet tudtunk így megnézni. 1200 zsidók elleni feljelentést találtam közöttük. Ez a leveleknek 3,5%-át teszi ki. A naponta érkező 30 levélből egy tartalmazott egy vagy több zsidó elleni feljelentést. Kezdetben minden tizediket vettek megfontolás alá, de az idő múlásával a helyzet súlyosbodott. 1944-ben már csaknem minden ügyben nyomoztak. Sőt, a régebbi leveleket is előszedték. Egy Joseph Antignac nevű megszállott lett a vezető, akit 1949-ben halálra ítéltek, végül azonban amnesztiát kapott.

Voltak azonban más szervezetek is, amelyek a megszállóknak dolgoztak. 1942-ben, amikor a németek látták, hogy a razziák nem hoznak nagy eredményeket, a Gestapo utasította a vichy rendőrfőnököt, hogy hozzon létre egy szervezetet, amely az ő szolgálatukban áll. Így alakult meg a párizsi prefektúra keretén belül egy bűnügyi részleg, amely kezdetben 25, majd 50 felügyelővel dolgozott. Két év alatt 5200 zsidót tartóztattak le Párizs közelében. A többséget deportálták.

-Hányan jöttek vissza?

-Nagyon kevesen. Serge Klarsfeld szerint 74.150 zsidót deportáltak Franciaországból, és 3-4 ezren jöttek vissza.

-Mi lett a feljelentőkkel?

-Sajnos a többségük ismeretlen volt. A felszabaduláskor megpróbálták felelősségre vonni azokat, akiket azonosítani tudtak. Az aljasság hierarchiájának csúcsán ott volt a kollaboráns, aki fegyvert fogott a nácik oldalán, a második sorban volt a feljelentő. A Seine-i bíróság elé 1600 ember került feljelentés vádjával. Ezek közül 240-en zsidók feljelentése miatt. Egy részüket felmentették, kb 150-et ítéltek el. Tudni kell azonban, hogy a prefektúra archívumát megsemmisítették, így a kutató munka nagyon nehéz.

A háború kezdetén csak 30 ezer német katona volt a megszállt Franciaországban. A franciák együttműködése és feljelentései nélkül nem tudtak volna működni. Ebben a 30 ezerben kevés rendőr volt. A legnagyobb létszám is csak egytizede volt a francia rendőrségnek. A náciknak abszolút szükségük volt a franciákra.  Alois Brunner, a drancy láger vezetője kezdetben 150 frankot fizetett a feljelentőnek, később emelte ezt az összeget. 1944 volt a legrettenetesebb éve a zsidók számára. A SEC számos felügyelője átment a Milíciába, ahol dupla annyit kerestek. Havi 3 ezer frank szép összeg volt. A Milícia vonzotta a deklasszált elemeket, mindenféle szerencsétlen alakot. Tudunk egy olyan esetről, amikor egy zsidó lányt feljelentette leendő apósa, aki ellene volt fia házasságának. A lány Auschwitz-ban pusztult el.

-A francia jobboldalban van egy erős antiszemita hagyomány.

-Amit megdupláz a feljelentői szokás. A Dreyfus-ügy után egy olyan újság, mint a Libre parole, rendszeresen közzétette a közalkalmazásban álló zsidók listáját.

-Az antiszemitizmus megerősödött 1936 után?

-Igen, például Céline akkor kezdett hangot adni levelezésében a zsidókkal szembeni gyűlöletének. A Népfront választási győzelme és Léon Blum miniszterelnöksége meggyorsította a dolgokat. Sokak számára egy marxista zsidó a kormány élén elviselhetetlen volt. Blum személye rettenetes gyűlöletet szabadított fel. Később a zsidók kizárását a közhivatalokból könnyen keresztül vitték.

-Milyen következtetéseket von le kutatásaiból?

-Lehangolóakat, ugyanakkor kedvezőket is. Az elképzelésekkel ellentétben a zsidók feljelentése nem magától érhető volt. Akik ezt tették, azok általában a társadalom aljához tartoztak, közönséges kollaboránsok, akik vagy bosszút akartak állni szomszédaikon, vagy valamit nyerni a németektől. A Gestapo számára viszont elengedhetetlen eszközzé váltak.

Könyvem fő következtetése: kevesebb a zsidókat feljelentő, mint gondoltuk, de a módszeresen felhasznált feljelentés az üldözés konkrét fegyvere volt. Különösen 1944-ben…

14 komment
2017. június 14. 06:18 - Göbölyös N. László

A dal a fontos, nem a zaj

Majnik László: Barázdák között – az Illés Zenekar története hanglemezeik tükrében

majnik_laszlo-barazdak_kozott-konyv-2017.jpg

Bevallom, hőskoromban „Omegás” voltam, nem „Illéses”, akik akkoriban éltek, tudják, mit jelent ez. Persze ez nem jelentette azt, hogy ne hallgattam volna már kora ifjúságomban az Illést, emlékszem, 1969 őszén a római magyar nagykövetség pinceklubjában barátommal egymás után forgattuk le a Tízezer lépést és az Illések és pofonokat. Aztán gimisként már amatőr zenészként is közelebb kerültem az Illéshez, hiszen egyik zenekarom vezetője nagy rajongó volt, és több dalukat is bevette a repertoárba. Aztán lett egy szerelmem, akivel nagy közös élményünk lett Koncz Zsuzsa 4. lemeze, ha meghallom ezeket a dalokat, ma is azok a szép hónapok jutnak eszembe. Aztán a seregben egy bajtársammal jó néhány dalt játszottunk esténként bakancspucolás közben (a többiek kipucolták a mi surranónkat is, hálából a zenéért), a legnagyobb sikere persze annak a sornak volt, hogy „el ne hidd, hogy megváltoztunk vezényszóra”. Egy szó, mint száz, igazából felnőttként kezdtem értékelni az Illést, dallamaikat, szövegeiket, és helyeztem el őket saját zenei értékrendemben.

Mindezt azért bocsátottam előre, mert a napokban fejeztem be Majnik László könyvét, amelyben az Illés történetéről és mindenekelőtt zenéjéről írt. Immár 44 év telt el a zenekar feloszlása, és 12 azóta, hogy utoljára – már a dobos Pásztory Zoltán nélkül – színpadra léptek.  Aligha tévedek, ha azt mondom, hogy az Illés volt az a magyar klasszikus beat/rock együttes, amely körül a legtöbb legenda/szóbeszéd járta annak idején, de róluk is jelent meg a legtöbb cikk, könyv, a legtöbb, sokszor ellentmondásos interjú is. De mint minden igazán jelentős alkotónál, az idő sok mindent letisztít. Lekopnak a pletykák, a rossz ízek, és végső soron az dönti el a kortárs művészetben elfoglalandó helyét, hogy a maga műfajában mit hagyott hátra. Gondoljunk arra, hogy mennyi mendemonda, botrány lengte körül egykor Jimi Hendrixet, Jim Morrisont, Janis Joplint, de még a Beatlest és a Rolling Stones-t is, mennyien próbáltak megélni ezekből a felszíni történetekből. Ezekre ma már egyre kevésbé emlékszünk, de ha ma feltesszük bármelyikük lemezét, a zene ma is ott van, kikezdhetetlenül.  Így vagyok az én Illéssel is, és így van vele Majnik Laci is, aki egyfelől nem tagadja egy pillanatra sem – miért is kellene tagadnia – hogy nagy Illés-rajongó (pedig meg sem született még az ő tündöklésük idején), ugyanakkor képzett zenész, aki erről az oldalról közelíti meg az Illés Zenekar dalait, és világít rá maradandóságukra. Lenyűgöző az az alaposság, ahogyan a dalokat elemzi, könyvét valóságos történészi jegyzetapparátussal látja el, figyelembe véve, hogy sok olvasónak a 60-as, 70-es évek már „régmúlt”, világossá teszi az együttes művészi fejlődésének útvonalát, nem feledkezve a nemzetközi párhuzamokról, hatásokról sem a Beatles-tól a Deep Purple-ig. (Egyedül a Színes ceruzáknál feledkezett el at Iron Butterfy-hatásról…). Talán jobban színesíthette volna a könyvet az egyes dalok születésének történetével, de ez már csak „kötözködés”.

A könyv mindenképpen hiánypótló, hiszen az Illés zenéjét ilyen gondosan még nem vették górcső alá. Én magam sokszor vettem észre, hogy az egyes fejezeteket olvasva dúdolni kezdtem egyik-másik dalt, az új nemzedékeknek pedig feltétlenül kedvet csinál ahhoz, hogy a 20. századi magyar kulturális örökség e fontos részével megismerkedjen. Az pedig különösen örömteli számomra, hogy vannak a fiatal generációban olyanok, akik a kellő alázattal tudnak közelíteni a magyar rock hőskorához. Remélhetőleg az Illés-könyv után hasonló művek is születnek majd ezekről a „daliás időkről”.  

 

Szólj hozzá!
2017. június 12. 05:24 - Göbölyös N. László

A Gyönyörök Kertjében

3037869358_d0fe650a30_b.jpg

Életem és én éjfekete négerek vagyunk, valahol szabad ég alatt, forró égövön és a szerelem olyan gyönyöreinek adózunk, amelyekre álmunkban sem merünk gondolni.

És a nap nap után a hihetetlen valóság elfújja a még oly különös álmot is. 

Életem zenélő lába lebben a felhőűző fúga nyomában.

Testem lépcsőút, s Mennyország rajta az Ő selyem-hűs lépte.

Életem álommezsgyén rebbenő ujjpercei állítják örök reggelre időtlenségünk óráját. 

Éden-gyökerek szövetsége vérköreinkben.

Telihold hozza pulzáló tálcáján ágyunkba a szenvedély csendjének  italát. Szaturnusz ölelő gyűrűje lélegzi magába Vénusz fűszerdombját.

Illatos magzatburok ezüst tavaszában éljük Iker-létünket a Mindenegy köldökzsinórján keringve.

olivo_secolare_maestoso_torre_burraco_ta_picc_thumb_5.jpg

Szólj hozzá!
2017. június 10. 06:51 - Göbölyös N. László

Agyak és rémek

1.

A Szüleim háza előtti teret, amely eddig kutyasétatér és biciklipálya volt, ahol annak idején gyerekeim is sokat kerekeztek, egyik napról a másikra teljesen felásták, és különböző méretű medencéket építettek. Még csak félig készültek el, még csak félig engedték őket tele vízzel, de máris úsznak és lubickolnak bennük, pedig még az aljukat sem betonozták ki. Akad egy olyan medence is, amelynek belsejét iszap borítja, de néhány egészen kicsi gyerek ott dagonyázik, teljesen elmerülve. Megrémülök, hogy belefulladnak, de csak nevet rajtam mindenki, a gyerek nem hülye, mondják, tudja, hogy mibe mászik bele. Közben megérkezik egy társaság, aki focizni szeretne, de rájönnek, hogy számukra örökre vége itt a grundnak.

 

2.

Rámküldenek valami titkos szolgálatot, aminek állítólag én is tagja vagyok már régóta, és teljesítettem minden küldetésemet, anélkül, hogy erről bármikor tudomást szereztem volna. Most azonban a rivális titkos szolgálat karaktergyilkosságra készül ellenem, mert azt állítják, hogy rám küldtek egy provokátornőt, akinek az volt a célja, hogy megerőszakoljam őt, és ezzel örökre tönkretegyenek. Erre az esetre sem emlékszem, ezért az immár beazonosítható főnökeimtől engedélyt kérek, hogy felkutathassam a nőt. Sikerül is megtalálnom egy látszólag teljesen jelentéktelen, szemüveges, vékony nőt, aki megerősíti, hogy mindent megtörtént, amivel vádolnak, de elhiszi, hogy nem emlékszem rá, mert a bennem lévő rossz énem vezérelt, amelyet mindig is igyekeztem elfojtani magamban. Őt azonban ez az egész nem érintette rosszul, mert rendkívül megnyerő férfinak tart, és akár kezdhetnénk előlről is az egészet, ugyanúgy, ahogy megtörtént. Én viszont ettől totálisan lebénulok: vajon mi mindent követhettem el már életemben rosszabbik énem parancsára?

 

3.

Régi lágymányosi lakásunkban vagyunk, az ötödik emeleten és egyszer csak azt vesszük észre, hogy az erkélyről folyik be a víz. Kirohanunk Apámmal és látjuk, hogy a szomszéd erkélyről valaki egy slagot vezetett át hozzánk, amelyből nagy sugárban jön a víz. Sikerül azonban az öntözőcsövet megfordítani, és a szomszédot elárasztani. Nagy darab, vérben forgó szemű fickó rohan ki az erkélyre: „Gyere le a teraszra, te nyomorult!” – üvölti, egy nagy görbe botot forgatva a kezében. Gondolkodás nélkül lerohanok a ház előtti teraszra, amely egy kisvendéglő kerthelyisége, ahonnan minden este száll fel hozzánk az ételszag, de most éppen üres, mert még nincsen nyári szezon. Közben felkapok a halomba rakott székek közül egyet, letöröm az egyik lábát és azzal várom ellenfelemet. A férfi egyre dühödtebb, hadonászik a görbe botjával, én azonban kivédem az ütéseit, sőt, időnként én sózok rá egyet-egyet a széklábbal, egészen addig, amíg váratlanul össze nem esik. pedig nem is ütöttem nagyot, és nem is kényes helyekre. Már pedig a nagydarab nem mozdul, szeme fennakadt, pulzusa nincsen…

4.

 

Egy luxusszállodában kapok egy szobát, jó magasan, mivel az emeletek száma nincsen kiírva, és a lift sem jelzi, csak saccolni tudom,  hogy körülbelül a 10. emelet lehet. Alattam terül el egy gyönyörű úszómedence, amelyet azonban csak úgy lehet megközelíteni, hogy onnan a magasból fejest ugrom bele. Bár nagyon jól úszom, még soha nem ugrottam fejest, egy kiskori balesetből származó enyhe egyensúly-zavarom miatt. Most mégis erre kényszerülök, mert szeretnék nagyon úszni egyet. Zuhanok lefelé, becsobbanok a  hús vízbe a vártnál kisebb becsapódással, lábam talajt, pontosabban iszapot ér. És ahogyan felevickélek a felszínre, az egész víz kezd puha masszává válni.

 

5.

Egy triót alakítok két billentyűssel, én basszusozom és énekelek. Mindenféle rock-klasszikusokat játszunk, így kerül sor a Kinks You Really Got Me-jára. Az egyik billentyűs árgus szemekkel figyeli énekelmet és rögtön kiszúrja, hogy nem tudom a szöveget, csak halandzsázom. Ezzel megzavar, és hamis lesz az énekem. Szünetet kérek, és nekiállok az interneten megkeresni a szöveget, de sehol nem találom. Végre kapok egy linket, ott azonban azt írják ki, hogy zsírkrétával kell a képernyőre írni a nevemet, hogy beléphessek. A többiek visszajönnek, bele kell kezdenem a dalba, de hirtelen a szobán egy hangos jajkiáltás fut végig átlósan, a jobb alsó sarokból a bal felsőig és a próba félbeszakad.

 

6.

Egy dombon lévő házból megyek le a városközpontba, ahol egy úton túl egy járdányi szélességű falon kell átmenni a másik kerületbe. Amikor azonban a fal két oldalán megpillantom a száz méteres mélységet, gyökeret ver a lábam, képtelen vagyok elindulni, de a biztonságos talajra visszalépni is.

 

7.

Ki akarom szellőztetni a nappalinkban új, piros-fekete kanapénk nagypárnáit. Ahogyan leszedem őket, látom, hogy az egyiknek a szövetét valaki össze-vissza szabdalta. Amikor hozzányúlok a következő párnához, nagy csörömpölést hallok, mint amikor leesik egy nagy üveg vagy egy tükör. Nem tudom, honnan, de pillanatok alatt minden tele lesz üvegcserepekkel és szilánkokkal. Nem találom a seprüt, kézzel próbálom összeszedni az üvegdarabokat, de egyre több lesz belük, szinte már az egész szobát elborítják. Belép anyám, kérdezem tőle, nem látta-e a seprüt, de ő erőnek erejével próbál engem rábeszélni, hogy jól van, ahogy van, maradjanak csak szanaszét a cserepek, majd mindenki kikerüli őket, ha akarja.

 

Szólj hozzá!
2017. június 08. 05:21 - Göbölyös N. László

Szabad hangok a Zsinagógában

p1010275.jpg

Közel két évvel ezelőtt jártam utoljára Szlovákiában/Felvidéken, akkor is, most is, zeneügyben, a Djabe-turné krónikásaként. 2015-ben, éppen születésnapomon, augusztus 1-én léptünk fel a selmecbányai várban (azért mondom így, mert egy közös angklungozást kaptam tőlük ajándékba), most pedig Losonc az úti cél, ahol az egykori zsinagógában hangzanak fel a szabad hangok.

Azóta persze sok minden változott, nemcsak én lettem öregebb és léptem át a 60-at, hanem a Djabe is alaposan kicserélődött, ahogy ők mondják „update” lett. Az „alappillérek”, Atti és Tomi maradtak, a billentyűket azonban Nagy János (Jancsa) frissítette fel, a trombitát pedig Koós-Hutás Áron (Huti). A húsz évvel ezelőtt tizenévesként berobbant Kaszás Petié lett a dob, de e turnéra a régi jó barát, a Ráday utcai Djabe-központtal tőszomszédságban lakó Gulli Briem jött el, és szinte természetes, hogy ismét itt van Steve-ünk, nádszál feleségével, Jo-val és a hűséges „fegyverhordozóval”, Bennel.

A csillaghegyi HÉV-nél várom a buszcsatlakozást, Atti, Tomi és fiatal sofőrünk, Zsombor ment ki a pünkösdi hőségből, majd irány Dunakeszi, az Aquaworld, az angolokért, akik meg sem lepődnek, hogy én is ott vagyok. Steve türkiszbe hajló rövidnadrágja nemcsak színe miatt arat sikert, hanem azért is, mert (legalábbis látszólag) teljesen idegen az ő lényétől. Jo ezúttal fekete-fehér sokrajzos hippi-kendővel övezi homlokát. Ben fekete pólóján a piros felirat: AD/HD. Mit tagadjuk, sem az Angus Young-féle elmebaj, sem pedig a figyelemhiányos viselkedési zavar nem jellemző rá.

Emlékszem, 14 évvel ezelőtt találkoztam először Steve-vel, amikor öccsével, Johnnal és Roger Kinggel Erik Satie-lemezüket mutatták be a Pecsában. (Ma is az egyik kedvencem az akusztikus Hackett-életműből). Mostanra már megszűnt közöttünk a híres művész – újságíró kapcsolat. A többiek egy másik hasonló járgánnyal jönnek, Losoncon találkozunk.

Útunk hosszát és minőségét meghatározza a GPS. Van egy kis dézsavű érzésem 2015-ből, amikor Selmecre menvén gyönyörű hegyes szerpentineken mentünk a mesterséges intelligenciának hála, a látvány pazar volt, csak éppen két órával tovább buszoztunk a kelleténél. Most is kikerüljük a fő utat, tiszta vadregény, nem is érzékeljük, hogy átléptük a határt, ez is bizonyítja, hogy mennyire feleslegesek, hiszen a táj nem tud az emberi korlátokról és korlátoltságokról.

Útközben megállunk egy benzinkútnál, némi tízóraira, innivalóra. Atti Márkát iszik. „Ez volt ifjúkorom itala. Akkor jobbnak tűnt” – meséli Steve-nek, én pedig rögtön hozzáteszem, hogy volt egy tv-reklám, amelynek aláfestő zenéje az Emerson, Lake and Palmer Tarkusának bevezetője volt. Arról persze jótékonyan hallgatok, hogy a Vasfüggönynek köszönhetően a magyar tv rendszeresen lopott a legjobb kortárs rock-zenékből (egyszer ezt is érdemes lesz feltérképezni…), minden jogdíj-fizetés nélkül…Szóba kerül az újabb londoni merénylet, az iszlám fenyegetés, mint olyan, Steve megjegyzi, hogy egy pillanatra látta reggel a szállodában a magyar tv-ben, ahol éppen oroszul mondtak híreket…

A mostani elterelés kevesebb megpróbáltatással jár, bár azért örülünk, amikor sima út kerül alánk. Így az eredeti tervhez képest mindössze negyedórás a csúszásunk. A Djabe-csapat másik része megelőzött bennünket: amikor begördülünk a losonci Zsinagóga elé, Huti már ott napozik az impozáns épület melletti fűben, miközben Gulli nyújtó jógagyakorlatokat végez, feltehetően nem azért, hogy még magasabb legyen. (Amikor meglátom a ferde tetőteres szállodai szobánkat, egy kicsit aggódom dobosunk komfortérzéséért…). 

p1010226.jpg

„Az Úr őrzi bejöveteledet és kimeneteledet, innen az örökkévalóságig” – ez a jelmondat fogad a Zsinagóga bejáratánál felállított festett üveglapon. Bár az imaház ma hivatalosan „multikulturális központ”, semmit sem veszített spirituális kisugárzásából, ünnepélyességéből. Miközben a színpadon már megkezdődik a sürgés-forgás, a koncertcucc felpakolása, Jozéval (rajongó, kritikus, útitárs, marketing-munkatárs – vagyis kolléga) a karzaton merülünk el abban a kiállításban, amelyet a vészkorszak után megmaradt tárgyakból, menórákból, Tóra-tekercsekből, sófárokból rendeztek. Jo is csatlakozik hozzánk, elmesélem neki röviden a 20. század legsötétebb történetének magyarországi vonatkozásait. Losoncon a jelenlegi adatok szerint talán ha két zsidó család maradt. Az alsó szinten egy hihetetlen „emlékmű”: négy embermagasságú üvegvitrin, mindegyik tele van összedrótozott kavicsokkal. Peter Kalmus installációját tavaly szeptemberben állították fel… Amikor először meglátom a feliratot, amelynek három szótaga (me – men – to) egymás alá van írva, percekig keresem a különleges értelmét, mielőtt összeolvasom őket. (Életem ugyanígy jár, amikor itthon megmutatom az erről készült szórólapot…).  Ebből a nyomasztó hangulatból Steve zökkent ki: az első adandó pillanatban leül akusztikus gitárjával egy csendes szegletbe és megtartja első saját hangpróbáját. Még nincsen semmi erősítés, de az akkordok máris belakják az épületet. (Attila később elárulja, hogy egy kicsit tartott a hangzástól, nekem, mint amatőrnek, innentől kezdve nem voltak kétségeim). 

Elszállásoljuk magunkat, majd ebéd után nézünk, mivel a szálloda étterme éppen foglalt. Kicsit tévelygünk, végül egy pizzeriánál útba igazítanak bennünket, az egyik szép combú, forró nadrágos lány libeg előttünk a helyes irányba. Atti hálából tőlük rendel óriás pizzát a roadoknak, mások más hálát is szívesen lerónának. Út közben a Főnök próbál angol barátainknak némi történelmi magyarázatot adni arra, hogy Losonc miért magyar város és miért nem. No nézd csak, éppen Trianon-nap van…

Az ebéd nem túl egyszerű, mert szinte mindenki á la carte rendel – nem túl vonzó a kédlis menü – a kedves pincérnő sem magyarul, sem angolul nem tud jól, végül közel egy órát várunk, mire minden megérkezik. Addig van idő az esti koncertől is beszélgetni, Jancsa és Huti a szólók időbeli korlátozására tesz javaslatot, Tomi érti a célzást, de nem szereti, eldől az is, hogy nem lesz szünet. A kajával aztán igyekszünk gyorsan megbirkózni, többen is többsajtos tésztát kérnek. Trombitásunk a bírálat tárgya, hogy milyen keveset eszik, biztosan ezért ilyen kicsi és vékony. Én mindazonáltal nem vonnék le ebből messzemenő következtetéseket, elvégre Miles Davis sem volt egy body-builder alkat, mégis elég tűrhetően fújt, és szuflában Hutinál sincs hiány…

Emésztés menet közben, irány a beállás. Segítenék itt is, ott is, de csupán annyit kérnek tőlem, hogy kérjem el a Zsinagóga wi-fi kódját, amelynek száma 697. Mint Nostradamus ama négysorosának száma, amelyben megjósolta 9/11-et. Így aztán sétálok egyet a környéken, megkóstolom a helyi tejszínes mogyorós fagyit, és gyönyörködöm néhány fasorban. Mire visszaérek, a korábban fehér pólóban, jellegtelen nadrágban intézkedő szervező, teltkarcsú hölgy már kék alapú pöttyös ruhában domborít, tízcentis sarkú cipőben kopog át többször a színen, de a legnagyobb feltűnést akkor kelti, amikor egy szendvicsekkel rakott tállal indul meg az öltözők felé. A hangpróba különlegessége, hogy Gulli és Steve egyaránt felvesz egy-egy kék turnépólót, az „Öreg” állítólag ilyent soha nem szokott. Azért a bulira visszatér fekete imázs-szereléséhez, mélyvörös sáljával egyetemben.

p1010250.jpg

Negyed hét körül jönnek az első nézők, egy család, egyforma zöld-fekete pólóban, Lengyelországból jöttek Steve kedvéért, sikerül is a közös fotó vele. Figyelem a beáramlókat, tizenévesek és öreg prog-rockerek egyaránt jönnek e különleges estére. Közben a koncertfények is kóstolgatják a falakat. A mennyezetre vetített fehér körök olyanok, mint a Memento kavicsai.

Meg is telik a Zsinagóga, mikor 7 után 10 perccel bevonul a csapat (még Steve nélkül) és belecsapnak a Lava Lampbe. Atti előzőleg sokat sejtetően mondta, hogy kíváncsi lesz, mit szólok a műsorösszeállításhoz. Hát a nyitány-meglepetés sikerült: egy korábbi „tuti slágert” mindjárt le is lőnek, de nem „letudás-szinten” (lásd még Stones és Getnó), ám feszesebben, mint régebben. Aztán máris itt van Mr. Hackett, és a The Steppes keleties motívumaiból Hutival olyan összehangolt duettet varázsolnak, hogy az ember már-már azt sem tudja teljes bizonyossággal, hogy mikor szól a gitár és mikor a trombita. Egy általános perkaszóló után egy dögös In That Quiet Earth, majd a sejtelmesen ravasz Last Train To Istambul következik, amelyben Atti olyan szigorú arckifejezéssel veri a török dobot, mintha ő maga lenne a gonosz Nagyvezír, de Áron trombitája után is mennének kígyózó csipőmozgással a háremhölgyek, miközben Gulli visszhangos dobja lebegtetni fátylaikat…csendesebb vizekre eveznek az Awakening City-vel, majd az „update”-elt új dimenziókból kapunk ízelítőt a 4000-zel, Jancsa billentyűi töltik meg rejtéllyel a levegőt.

Sokszor hallottam már élőben, lemezről is Steve akusztikus blokkját. Talán a hely, talán az átalakult Djabe szelleme teszi, de úgy tűnik, mintha az ő játéka is új ihletet kapott volna – még a Firth of Fifth is másképpen szól a trombita-intróval. Dísztörzsvendégünk (Vagy törzsdíszvendégünk? Melyik jobb?)  himnusza után bevadul, ami aztán beletorkollik egy jó kis anklungpartiba. A gyermeki oldal kielégítése után csupamosoly óriásunk mesél kézi vezérlésű UFO-jával, a hang-drummal. Egy újabb dimenzió után vissza a jövőbe mutató múltba a Clouds Dance-szel. Jo a karzatról hallgatja a bandát, misztikus fénybe burkolják őt a futkározó sárga korongok, a zene földöntúliságát viszont férje ellensúlyozza szaggatott szólójával. Jancsa és Huti hápogós halandzsa-párbeszéddel fokozzák a jókedvet, majd Gulli is nyom egy remek szólót. Ez a másfél évtizedes darab e sosem volt megszólalásban ugyanolyan könnyedén tömény, mint az egész este. Nem maradhat el a Los Endos sem, de ez még nem a vég, jól tudjuk, és a lelkes közönség is tudja – hiszen Tomi még nem vegzálta öthúrosát, amelyből kinő a Distant Dance megunhatatlan fergetege. „Standing ovation” a köszönet a több mint két órányi zenéért!

p1010297.jpg

Odakint közben leszakad az ég. A dedikálások után az angol „család” lenyugodni kíván, csatlakozom hozzájuk. Útközben Steve folyamatosan áradozik a buliról, az egészen különleges hangzásról, elmeséli, hogy hasonló élményben évekkel ezelőtt Amerikában volt része, most tudott olyan hangot kicsalni a gitárjából, mint akkor ott Martin Lancelot Barré, a Jethro Tull muzsikusa…

Másnap reggel rigófüttyre ébredek, az ebédlőben prágai virsli és tükörtojás mellett fedezek fel békebeli hangulatot árasztó festményeket. Attival kitárgyaljuk az estét, önkritikus lénye is jónak találta a bulit, a közönség sem igényelte a szünetet, bár lehet, hogy egy-két állomáson azért beiktatnak egyet. Sokáig nem időzünk, indul a csapat tovább, az úti cél Szeged, de én Budapest előtt kiszállok. Még mindenki lecsendült állapotban van, Steve Stuart Neville legújabb sci-fijét, a So Say The Fallent olvassa. Az út most is csodaszép a rengeteg zöld árnyalattal, a mindenünnen hívogató bodzatányérokkal. Most „hivatalos” határon megyünk át, és a tízméterenkénti óriásplakátokból rögtön tudjuk, hová csöppentünk vissza.

Azért még egy útmenti benzinkútnál megállunk, hogy feledtessük az amúgy teljesen korrekt szállodai reggeli minősíthetetlen kávéját. Nem csalódunk, szinte olasz szintű cappuccinót kapunk. Bennel, akivel kiderítettük, hogy mindössze másfél hónap választ el minket egymástól (ő az öregebb), a tízórait intézzük, majd Atti történetének végére érkezünk, amiből annyit hallunk, hogy sok jó zenészt tett tönkre a drog és az ital. Steve rögtön Greg Lake-et, Chris Squire-et és főleg John Wettont kezdi emlegetni. A King Crimson egykori énekes-basszusgitárosával mi is találkoztunk még a 90-es években a Budai Parkszínpadon rendezett prog-rock fesztiválon. Ben telefonjáról elővarázsol egy felvételt, ahol Steve és John az Afterglow-t játsszák egy Genesis Revisited koncerten. Elbűvölten nézzük a felvételt, Steve kék szemei azonban nem titkolhatják szomorúságát.

De a show megy tovább, és örüljünk, hogy mehet. „See You soon” – búcsúzom Hackettéktől, és ez a „soon” még az idén bekövetkezik. De hogy milyen apropóból, azt majd legközelebb mesélem el.

Fotó: Jozé, GNL

 

Szólj hozzá!
2017. június 06. 06:20 - Göbölyös N. László

Pénzfeldobós estéim

Hírháttereim 12.

static_playbill_com.jpg

Voltak olyan esetek pályafutásom során, amikor egy-egy találkozás, vagy interjú körülményei legalább annyira érdekesek voltak, mint maga a fő esemény. Néhány ilyen kalandom 1990. őszi két hetes londoni látogatásom idején történt.

Magánútnak indult: Apám szólt, hogy a londoni nagykövetségnek van egy vendéglakása, amit hamarosan felszámolnak, de most két hétig üres és ingyen lehet ott lakni. Mintegy negyed óra gyalog a Hyde Parktól. Ezt az ajánlatot nem lehetett nem elfogadni. Éppen nem volt munkahelyem, és egyéb okok miatt is szerettem volna egy kicsit kiszakadni az otthoni dolgokból. És pont London – gyerünk!

Ha London, akkor Zene. Beat, rock, blues, jazz, ami jött. Minden este elmentem valahová, előfordult, hogy feldobtam egy fémpénzt, ha éppen kétesélyes volt az aznapi program. Így jutottam el a dél-londoni Oval Pub-ba, egy mívesen hangulatos helyre, ahol az úri közönség gyönyörű üvegkorsókból itta a sört, és senkinek nem jutott eszébe, hogy dobálózzon vagy verekedjen velük. (Közben itthon a Pecsában már csak vacak papírpohárból lehetett inni…). Az Ovalban pedig nem más nyomta, mint Mick Abrahams, a Jethro Tull első szólógitárosa, Blodwyn Pigjének megújabb formációjával, amelyben a dobos sem volt akárki: Clive „Baby” Bunker, szintén a Tullból. Mick-re még csak-csak ráismertem plusz 30 kilója ellenére, de Clive-re csak azután, hogy bemutatták, hiszen az egykori „Baby” gyapjas hajából csak a kopasz koponya maradt. Együtt élveztem a remek hangulatú rock-blues bulit és utána minden gond nélkül besétáltam az öltözőjükbe egy kis beszélgetésre. Csak azt hagytam ki a számításból, hogy Abrahams egyfelől valami istentelen dél-angliai tájszólást beszél, másrészt pedig roppant vicces fickó, aki minden második mondatában elrejt valami szójátékot. Amikor az ötödik viccét végre megértettem, gratulált…három évvel később aztán ő jött el Magyarországra, addigra felkészültem belőle és immár különösebn nehézség nélkül fogtam a poénjait. Hallottam, hogy súlyos beteg volt, de örömmel értesültem róla, hogy a Zene nála is erősebbnek bizonyult mindenféle kórnál.

A háznak, ahol laktam, volt egy John nevű, nagydarab, lófogú, ám igen barátságos portása. Egy-két nap után összebarátkoztunk, és utána már mindig elmondtam neki, hogy hová készülök. Amikor megtudta, hogy Észak-London legkülsőbb kerületébe, Enfieldbe igyekszem késő esti Osibisa-koncertre, figyelmeztetett: „Vigyázzon, az rossz környék”. Megköszöntem intését, miközben arra gondoltam, hogy ha egyszer járna Kőbánya-Kispest körül Fradi-meccs után….Minden gond nélkül kiértem, a fergeteges buli este 10 után kezdődött – akkoriban az nálunk legfeljebb a Fekete Lyukban volt divat – volt olyan pillanat, amikor hatan doboltak egyszerre a színpadon és legalább kétszer annyian a nézőtéren. „We are going/Heaven knows where we are going/We will know we're there – Woyaya…”És a végén még be is jutottam az öltözőjükbe, ahol maga a legendás alapító, Teddy Osei adott nekem interjút. Valahogy így képzeltem el a nyugat-afrikai mesemondókat, a griot-kat…Hajnali fél háromkor értem haza, a metró természetesen közlekedett ebben a periódusban is. Amúgy a visszafelé úton én voltam a szerelvényben az egyetlen fehér ember, de ez senkit nem zavart…

Egy Camden Town-i pubba tévedtem be egy hétfői napon – talán az Old Monarch volt? – ahol blues jam-sessiont hirdettek. Az első órában a house band nyomta, majd szünet következett, és ezalatt a zenekarvezetőnél kellett feliratkozni mindazoknak, akik be akartak szállni a jammelésbe. Jött gitáros, szaxofonos, zongorista, mindenféle ügyes amatőr. Aztán jött egy lány. Formátlanul kövér testét egy ódivatú pongyola fedte, vörös haja is úgy állt, mintha éppen csak kimászott volna az ágyból. Majd elénekelte Janistől előbb a Piece of My Heartot, aztán a Ball and Chaint. Nagy tapsot kapott, kicsit sután meghajolt, majd elvegyült a közönség soraiban. Én pedig kitámolyogtam a pubból, mert aznap este mást már nem akartam hallani…

Előzőleg egy vasárnap délutánomat viszont egy belváros ír kocsmában töltöttem, ahol egész napos zene, tánc és természetesen töméntelen mennyiségű sör fogadta a mulatni vágyókat. Akkoriban szinte kizárólag zöld tollakat használtam a noteszaimba való firkáláshoz, és ez rögtön fel is tűnt a helyieknek, hiszen ez az ő színük. Elmagyaráztam nekik, hogy ez összefüggésben van Jim Morrisonnal, a Gyíkkirállyal, és tudvalevőleg a gyíkok – bizonyos fényviszonyok között – zöldek. Újdonsült ivócimboráimat ez a magyarázat sem hozta zavarba, rögtön rávágták, hogy elvégre Morrison is ír ősökkel rendelkezett, mi több, van egy másik Morrison, biztosan ismered Vant..naná, Van The Man, feleltem, meg Astral Weeks, Moondance és a többi. Nem is kellett több a befogadásomhoz. Hamarosan már együtt énekeltük egy jópofa szakállas gitáros-énekessel a Red-Headed Fellow című dalt, pedig akkor is legfeljebb nyáron lehetett a hajamnak némi bronzos árnyalata. Mi több, még az ír táncot sem úsztam meg, szerencsére akkor még a Michael Flatley-láz előtti időket éltük.

Azért nemcsak a klubokat és a pubokat jártam abban a két hétben, hanem néhány színházba is eljutottam. A West Enden ugyan már akkor is túlburjánoztak a musicalek, amelyek néhány kivételtől eltekintve azóta sem tudták belopni magukat a szívembe, de azért akadtak más előadások. Például az amerikai Lanford Wilson Burn This című darabja, amelynek főszerepét John Malkovich játszotta. Az előadás már a nyitóképtől meg volt véve, mert amikor felment a függöny, a Mamas and Papas California Dreamin’-je szólalt meg. Malkovich-csal ez volt az első találkozásom, akkor még nem láttam a Veszedelmes viszonyokat, a Gyilkos mezőket, sőt Az ügynök halálát sem. Ritkán hatott rám úgy színészi játék színpadról, mint az ő a kokainista, folyamatos túlpörgésben lévő, de érzékeny lelkű fiatalember, Pale szerepében. Malkovich neve azóta is nyerő hívó szó számomra a moziban, a már említetteken kívül olyan filmek elválaszthatatlanok tőle számomra, mint az Egerek és emberek, a Rémkirály, a Célkeresztben vagy az Elcserélt életek. Ellenben monodrámáinak budapesti bemutatóiról eddig mindkétszer sikerült lekésnem…

A régi legendák közül egyik kedvencem az Arthur-mondakör, számtalan feldolgozása volt élmény számomra, mint Rick Wakeman lemeze, vagy John Boorman Excaliburja. (Viszont még egyszer sem bírtam végignézni a Gyalog-galoppot…). Londoni napjaim idején a Lyric Hammersmith színház tűzte műsorára Sir Thomas Malory 15. századi regényét, amelynek második felvonását egy közeli templomban játszották el. A darab végén pedig, amikor Arthur király holttestét Avalon szigetére viszi a hajó, szép lassan kezdték elárasztani a nézőteret. Csak éppen a Tó Hölgye nem nyúlt ki a vízból a Kardért…

Az alig néhány tucatnyi férőhelyes café-theatre-ok már sok szép estével gazdagítottak, így volt ez Londonban is. A legemlékezetesebb egy Kafka-darab volt a Canal Caféban, amely az író őrlődését mutatta be zsarnok apja és szerelme között levelei, naplói nyomán. Különös, hogy Kafkával mindig nyugat-európai színházakban találkoztam: még a 80-as évek közepén a párizsi Városháza színpadán láttam a Győri Balett sokkoló előadását A perből, alig fél évvel London előtt pedig Brüsszelben volt szerencsém egy nem kevésbé félelmetes táncszínházat látni az Átváltozásból. Az előadás után szóba elegyedtem a darab rendezőjével, egy elegáns, de rendkívül izgalmas kisugárzású francia hölggyel, de megérzéseim ezúttal tévedtek…egy másik kis pub padlására pedig a The Adolf Hitler Show című előadást hirdették. A pub alsó részén üldögéltem többedmagammal, amikor egyszer csak megjelent egy zömök, kefebajuszos férfi, mindenkihez odament és közölte, hogy fáradjunk fel a felső szintre, ő fogja Adolf Hitler alakítani. Máig nem tudom azt a szeánszot hová tenni: bár tele volt mindenféle szintű humorral, parodisztikus elemekkel, nehéz volt eldönteni, hogy a színésznek mi a célja: megsemmisíteni a történelem egyik legszörnyűbb figuráját, elrettenteni a múlttól vagy fenyegetni vele. Mindenesetre nagy sikert aratott, egy kicsit beszélgettem vele utána, és miután megtudta, hogy magyar vagyok, feldobta az ötletet, hogy legyek én a kelet-európai menedzsere, hátha arrafelé is vevők az ő show-jára. A biznisz megmaradt ötlet-szinten…

Mint az elején említettem, magánútnak indult ez a két hét London. Aztán hazaértem, és elkezdtem megírni élményeimet az éppen csak elindult Kurírnak. Közben elhelyezkedtem életem legrosszabb munkahelyén, mialatt folyamatosan írtam és bombáztam Szűcs Gábor főszerkesztőnket. Végül 1991. februárjában, London után fél évvel a Lap teljes jogú munkatársa lettem – annak hatalmi szóval való megszüntetéséig…

Szólj hozzá!
Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai