Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai

2017. szeptember 18. 05:44 - Göbölyös N. László

Út az Anyaföld Méhébe - Nirvana: In Utero (1993)

utero.jpg

Nirvana: a buddhista filozófia szerint a végső megsemmisülés, többszöri reinkarnáció után, amikor az ember lelke már átélte mindazt a Földön, amit át kellett élnie, és eljut a legfőbb megtisztulásig, megbékélésig. Nirvana: bizonyos közegben, szlengben a nihil, a pusztulás jelképe. Aligha hihetjük, hogy Kurt Cobain, a 90-es évek egyik meghatározó együttesének a vezetője a keleti spiritualitásra gondolt volna, mint ahogyan elmúlása is inkább az „élj gyorsan, halj meg fiatalon” eszméjének megvalósítása volt.

 

A seattle-i Nirvana - Cobain, Krist Novoselic basszusgitáros és Chad Channing - később David  Grohl – dobos, amely a hard-rock, a metál, a punk és a hard-core nászából született „grunge” zenének és a „seattle sound” legfontosabb zenekarává vált a Mudhoney, a Soundgarden, a Pearl Jam és az Alice In Chains mellett, nem az első volt ezen a néven: 1967-ben alakult meg egy brit banda, amely The Story of Simon Simopath című lemezével a progresszív rock concept-albumainak egyik előhírnöke volt.  Alex Spyorpoulos és Patrick Campbell-Lyons duója azóta is készít szórványosan lemezeket, és 1989-ben be is perelték az amerikaiakat a névhasználat miatt, végül azonban engedtek. Nem sejthették, hogy az akkor még csak alternatív körökben népszerű együttes milyen csúcsokat ér el, üstökös-szerű pályafutásával.

 

Cobain és Novoselic már 1985-től együtt dolgoztak, de albumhoz csak 1989-ben jutottak. A Bleach még csupán az amerikai egyetemi rádiók egyik kedvence volt, de Kim Gordonnak, a Sonic Youth énekesnőjének ajánlatára egy évvel később David Geffen szerződtette a Nirvanát arra a lemezre, amely ma már egy korszak klasszikusának tekinthető. Az 1991-es Nevermind hárommillió példányban fogyott el, és amikor 1992. januárjában  a lemez Michael Jackson Dangerous-át taszította le a Billboard-lista tetejéről,  sokan az alternatív zene pop-iparbeli befogadásának szimbólumaként értékelték. Ezen hallható a Smells Like A Teen Spirit című dal, az évtized egyik zenei lenyomata, amelynek címe adta az ötletet a VH1 90-es évekről szóló összeállításához. (Smells Like The 90ies).

 

A Nirvana sokkoló hatását mindenekelőtt Kurt Cobainnek, a balkezes énekes-gitáros-szerzőnek köszönhette. Cobainnek „halmozottan hátrányos helyzetű” volt a gyerekkora: hét éves korában Ritalin-kúrára ítélték hiperaktivitásból eredő magatartási zavarok miatt – ez volt első drogfüggősége, amely sokak szerint később heroinistává tette.  Egy évvel később elváltak a szülei, és ezt később sem tudta feldolgozni magában. Ráadásul a középiskolában, miután egy meleg diáktársával barátkozott, többször vált a homofóbok áldozatává. Érettségi előtt két héttel derült ki, hogy nincs elég pontszáma ahhoz, hogy leérettségizzen. Miután nem volt hajlandó munkába állni, anyja kitette otthonából – egy ideig barátoknál, pincékben, sőt, még híd alatt is lakott. Számára a seattle-i punkok világa, és az olyan dekadens írók munkássága, mint William S. Burroughs vagy Charles Bukowski, lett a menedéke. Mindezek az élmények alapvetőek voltak a későbbi Nirvana-dalokhoz.

 

Végzetes volt Kurt és későbbi felesége, Courtney Love találkozása 1989-ben. A Nirvana-rajongók a mai napig az énekesnőt tartják Cobain halála okozójának, azzal, hogy erősebb egyéniségével valósággal rátelepedett, és nemhogy ihletője lett volna, mint az időnként hozzá hasonlított Yoko Ono John Lennonnak, hanem tönkretevője, aki, miközben a maga jóval kisebb tehetségét próbálta kedvese hátszelével kamatoztatni saját együttesével, a Hole-lal, nemhogy kivitte volna a kábítószer-pokolból Kurtot, hanem még mélyebbre taszította benne.

 

Mire a Nirvana eljutott harmadik és egyben utolsó stúdióalbumáig,  Kurt és Courtney már házasok voltak, sőt, gyermekük, Frances Bean is megszületett. Az In Utero minden, csak nem egy sikeres, már-már bálvánnyá vált, a magánéleti boldogság révébe jutott 26 éves fiatalember alkotása.

 

Már maga a lemezborító is riasztó: egy terhes angyal anatómiai rajza látható rajta, a hátlapra pedig többek között egy műanyag-magzatokból, teknősbéka páncélokból, valamint görög termékenység-szimbólumokból álló kollázs került. Ezért és olyan dalok miatt, mint a Rape Me, a Kmart és a Wall-Mart áruházláncok, amelyek főleg kisebb településeken monopolhelyzetben voltak, csak némi „család-barát” módosítás után voltak hajlandók az albumot terjeszteni.

 

A tömör, legtöbbször fojtogatóan sűrű dalok, amelyben fellelhetők Cobain szinte valamennyi ideálja, Lennon, a Led Zeppelin, a Sex Pistols, a Black Sabbath és Henry Rollins Black Flagje zenéjének hatásai, leginkább Charles Baudelaire: Egy dög című „szerelmes versével” rokoníthatóak.  Valószínű, hogy a szerzőt azért is vonzották az orvos-biológiai megközelítések, mert a drogfüggősége és állandósult depressziója mellett krónikus hörghurutban és gyomorbántalmakban szenvedett. Talán azt akarta a címmel kifejezni, hogy utoljára az anyaméhben (latinul In Utero) érezte magát boldognak. Különben miért írt volna le ilyen sorokat: „Hetekre bezártak szívalakú dobozodban…húsevő orchideák csak most az egyszer bocsássatok meg” (Heart Shaped Box), „szívem megtört, de van egy kis ragasztóm, segíts belehelni” (Dumb), „Önmagam élősködője vagyok….nézz a fénybe ott az öngyilkosság” (Milk It), vagy ahogy a „házas” (married) szóra az „eltemetettet” (buried) rímelteti az All Apologies-ban. De velejéig keserűen szól Kurt hangja – kicsit úgy, mint John Lennoné legsötétebb pillanataiban – a bántóan torz gitárhangok felett a Serve The Servants-ben. Nem megnyugtató a Scentless Apprentice kakofóniája és az énekes fájdalomüvöltése sem. A Heart Shaped Box –ban is sírás fojtogatja Cobain hangszálait, miközben pianók és fortissimók váltakoznak a zenében. Ezekhez képest a Rape Me, a brutális befejezést kivéve, egészen „finom” hangzású. A Dumbban, amelyben elringatóan szól a cselló, a Nirvana mintha a korai pszichedelikusokat idézné, akár egy alvajáró mantráját hallgatnánk. Ugyanez a „köztes tudatállapot” árad a Pennyroyal Tea-ból – ha sokáig hagyjuk, hogy bennünk szóljunk, magunk is átitatódunk a bódulattal. A Radio Friendly Unit Shifter szörnyű fricska, hiszen éppen az ilyen csikorgás-püfölés hallatán kapcsolnák ki azonnal a rádiót, már ha egyáltalán eljutna a felvétel odáig. A Tourette jó, hogy csak másfél percig tart – tovább nehéz lenne elviselni Cobain torokszakadását. A záró All Apologies-ban megint visszajön a cselló és vele egy „67-es hang”, amelybe belecsepegtették a Beatles, a Velvet Underground és Pink Floyd „savának” maró maradékait. Curt Cobain mindenkitől bocsánatot kért és már itt sem volt…

 

Az In Utero az USÁ-ban és Nagy-Britanniában egyaránt listavezető volt, és Grammy-díjra is jelölték, mint a legjobb alternatív rock-lemezt. Akkor még nem a kegyeletnek szólt az elismerés, de egy évvel később már belejátszott a különben a Nirvana csúcspontját jelentő Unplugged In New York díjába az 1994. április 8-án napvilágot látott hír: Kurt Cobaint, aki néhány nappal korábban megszökött egy rehabilitációs intézetből,  holtan találták Lake Washington-i otthonában garázsa felett egy eldugott szobában. A hivatalos jelentés szerint a muzsikus főbe lőtte magát és már három napja halott volt. Állítólagos búcsúlevelében Neil Young My My Hey Hey című dalát idézte: „elégni jobb, mint elfonnyadni”.  Ugyanakkor a mai napig tartják magukat azok a feltételezések, melyek szerint Cobaint megölték: van, aki azt állítja, hogy a lemezbiznisz hiénái tették el láb alól, mert ki akart szállni az egészből (ilyen híresztelés annak idején Jimi Hendrix halálakor is lábra kapott), de még arra is akadt tanú, aki szerint Kurt végleg szakítani akart Courtney-vel, aki emiatt bérgyilkost fogadott fel…

 

Cobain halála után megindult természetesen a nekrofil-gépezet, számos addig ki nem adott felvétel, demó-összeállítás, koncert látott napvilágot a Nirvanától, és újabb elmúlás-ikon lett Kurt szomorúan szép roncsarcából.

 

Az élet persze ment tovább: Novoselic megalakította a Sweet 75 együttest, majd 1999-ben a Kereskedelmi Világszervezet seattle-i csúcsértekezletére, amely elleni tüntetés-sorozat a globalizáció-ellenes mozgalom egyik fontos eseménye lett, Yello Biafrával (Dead Kennedys) és Kim Thayillal (ex-Soundgarden), megalakította a No WTO Bandet. A politika később is foglalkoztatta, 2004-ben fontolóra vette, hogy indul a Demokrata Párt színeiben Washington állam kormányzó-helyettesi tisztségéért. Az utolsó pillanatban visszalépett, de megírta Ragasszuk össze ezt az összetört demokráciát (Let’s Fix That Broken Demokracy) című könyvét. David Grohl számos stúdiómunka mellett megalakította a Foo Fighters együttest, amely   2005-ben az In Your Honour című albumával jutott el pályája zenitjére.

Szólj hozzá!
2017. szeptember 16. 06:50 - Göbölyös N. László

Marxék vagyunk, Engelst nem ismerjük

16195625.jpeg

Kétféleképpen ismert a világban a Marx név: az egyik Karl, vagy Károly, ahogy tetszik, a tudományos szocializmusnak mondott ideológia megalapozója, A Tőke szerzője, akit a gyakorlatban csupán „vulgarizáltak” követői; a másik pedig egy komédiás család neve, akiknek népszerűsége túlnőtt az előzőn. Olyannyira, hogy 1968-ban a balos diákok körében terjedt is egy mondás: „Marxista vagyok, a Groucho frakcióból.”

A Marx-fivérek – születési sorrendben Chico, Harpo, Groucho, Zeppo és Gummo – forradalmasították a 20. században a szórakoztatóipart. Pompásan tudták elegyíteni a hagyományos börleszket, a helyzetkomikumot, a zenebohócokat megszégyenítő bravúros hangszerparádéikat – mindenekelőtt a zongorista Chico, és a hárfás-szájharmonikás Harpo – a szellemes párbeszédekkel, az ironikus replikákkal, amelyeknek nagymestere Groucho volt.  „Nem felejtek el soha egyetlen arcot sem. Az önével kívételt teszek”.Megállapodtam a legyekkel. Nem avatkoznak bele az én dolgaimba, én pedig nem sétálok a plafonon.” És sorolhatnánk a végtelenségig….(azért még idézünk egy-két klasszikust tőle)

A Marxok elzászi zsidó családból származtak. Apjuk, Simon, akit Frenchie-nek neveztek Amerikában, szabó volt. A New York-i Lower East Side-i lakásában dolgozott, míg a gyerekek a közeli bordélyokban zongoráztak, kizsebelték a részegeket, vagy a Hudson folyóban fürödtek. „A bar-micvómra alig emlékszem, bár ez az a pillanat, amikor egy gyermek férfi lesz, és a zsinagógában beszédet mond, amelyben megköszöni szüleinek, hogy megszülethetett. A családban azonban nem akadt senki, aki négy sort is le tudott volna írni, ezért a mama néhány centért megvásárolt egy kész beszédet” – idézte fel a jeles eseményt Groucho.

Minnie, a mama, énekesi pályára szánta őket, de hamar észrevette, hogy szórakoztatóbbak a színpadon, amikor vicceket mondanak. A nagy áttörést egy texasi saloon jelentette, ahol az öt gyerek hihetetlen szövegekkel, kétértelműségekkel varázsolták a közönséget. A folytatás már a Broadway volt, majd Hollywood következett. Ekkor váltottak nevet is: Leonard-ból Chico, Adolphe-ból Harpo (ő később Arthurra változtatta valódi nevét, de nem Hitler miatt, mint azt a legenda tartja, hanem egy show-bizniszbeli névazonosság miatt), Juliusból Groucho, Miltonból Gummo, Herbertből pedig Zeppo lett. Apjuk, akik nem vitte sokra szabóként, foglalkozást váltott és fiai menedzsere lett.

Igen hamar kialakították saját figuráikat. Chico lett a naívnak látszó, mégis agyafúrt olasz (felvett akcentusa fogalommá vált), Harpo a néma, aki leginkább megmaradt a bohóc- és mímes eszközöknél, Groucho pedig a neveletlen, akinek mindenkihez van egy rossz szava. Zeppo és Gummo nem tudott ennyire karakteres lenni. Gummo filmeken már nem játszott velük, Zeppónak pedig az 1933-as Kacsaleves volt az utolsó szereplése.

A 30-as évek elejétől egymást követték ragyogó bohózataik, a Majomüzlet (1931), a Lótollak (1932), a már említett Kacsaleves, a talán legnépszerűbb Botrány az operában (1935), A cirkuszban (1939), Irány a Vadnyugat (1940) és nem utolsósorban az Egy éjszaka Casablancában. (1946). Ezt a fergeteges paródiát állítólag azért készítették, hogy Chico ki tudja fizetni a lóverseny-fogadásokból származó adósságait. A filmet rossz néven vette a Warner Bros, amely három évvel korábban forgalmazta az „igazi” Casablancát, és meg akarta tiltani Marxéknak, hogy a Casablanca szót használják. Grouchóék levélben válaszoltak erre a lépésre és felhívták Warnerék figyelmét, hogy ők sokkal előbb voltak „Bros”, mint a Warner, tehát ők inkább perelhetnének. A levélben még azt is beleírták, hogy az átlag néző minden bizonnyal észre fogja venni a különbséget Harpo és Ingrid Bergman között. Amúgy nem ez volt az első „nézeteltérés” közöttük. Egyszer Jack Warner gúnyosan megjegyezte: hogy hívhatnak valakit Marxnak Karl Marx után? Mire Groucho nem késlekedett a válasszal: Hogy hívhatnak valakit Jack-nek a Hasfelmetsző után?

1949-ben készítették utolsó filmjüket, a Love Happy-t. Groucho ezután tv-sztár lett, rendszeresen szerepelt a rádióban, és írásai is fenntartották hírnevét. Harpo tovább folytatta bohóckarrierjét két golfparti között, Chico pedig zongorájához menekült, amikor éppen nem a lovin vagy egy kaszinóban verte el a pénzét.

3296199-11524-kgkg-usbbr8e09fl57ja-1024x576_lastampa_it.tif

Kétségtelen, hogy Groucho figurája maradt meg legjobban az emlékezetben, utánozhatatlan, szarkasztikus humorával, de még groteszk mozgásával, előrehajoló, hosszú léptű járásával. Jellemző, hogy amikor egyszer a 90-es években állítólagos jeti-nyomokat találtak a Himajábában, és a lábnyomok egymástól igen távol voltak, az egyik szakértő azt mondta: „Vagy három méter magas, vagy pedig úgy megy, mint Groucho Marx.”  Halálának 40. évfordulójára újra kiadják önéletrajzi könyvét, a Groucho and Me-t, amely 1959-ben jelent meg először. Megírásának körülményeiről a szerző „elárulta”, hogy azokon a hosszú órákon át írta, amíg a felesége öltözködött…

Julius Marx az ötödik eleminél hagyott fel a tanulással, de később, autodidakta és sokat olvasó emberként, sokoldalú tehetségével, kemény kritikáival a hatalom és az erőszak minden formájával szemben, egy új, klasszikus, keserűségében is vigasztaló zsidó humorral és nonszensszel fűszerezett stílus megteremtésével hihetetlen hatással volt az amerikai és európai értelmiségre. Kulturális referencia volt Andy Warhol számára, Federico Fellini és René Clair filmet szeretett volna vele forgatni, rajongott érte Jack Kerouac, Eugéne Ionesco, Bette Davis, Robert Redford. Nem is szólva Woody Allenről, aki szinte az ő köpenyéből bújt ki. Nem véletlen, hogy amikor a Manhattan híres jelenetében magnóra módja, hogy miért érdemes élni, akkor első helyen Grouchót említi…De még a „szószátyár” Roberto Benigni is sokat merített belőle.

A szemüveges, festett bajuszú, szüntelenül szivarozó Groucho nyegleségbe burkolt gyilkos iróniával vette célba a korrupt politikusokat, a csalókat, a magukat mindenhatónak vélő akadémikusokat, a világ hatalmasait, köztük Hitlert. A Kacsaleves például olyan telitalálat volt – éppen a Führer hatalomra jutása után jelent meg – hogy a náci Németországban és Olaszországban egyből betiltották. Groucho  stílusa azért lett hosszú életű, mert nem kímélt egyetlen társadalmi réteget sem. Még saját pénztelen családjából is gúnyt űzött. „Apám szabó volt, de ezt a véleményt csak önmagával osztotta meg” – mondta, utalva arra, hogy többnyire elfuserálta a tőle rendelt ruhákat. Önmagát úgy jellemezte, mint „akadályt a világ szerkezetében”. Mint színészt, egy rakás szerencsétlenségnek tartotta magát, és bevallotta, hogy pályájuk kezdetén fivéreivel olyan helyeken dolgoztak, ahová nem is temetkeznének, még akkor sem, ha ingyen sírhelyet és sírkövet kaptak volna.

Nagy pénzeket keresett, de nem takarékoskodott. Az 1929-es válság idején így beszélt anyagi helyzetéről: „Egyes ismerőseim milliókat vesztettek. Én szerencsésebb voltam, csak 240 ezer dollárom úszott el. Csak ennyi pénzem volt.”

A sors iróniája, hogy halálhírét elhomályosította Elvis Presley, aki három nappal korábban halt meg nála. Bár augusztus 19 nem lett olyan nemzetközi gyásznap, mint augusztus 16, Groucho Marx elméje azóta is tartós érték. Álljon itt végezetül néhány bölcs, ma is aktuális mondása:

„A politika a zűrzavar állandó keresésének és megtalálásának tudománya, amely rendszerint rossz diagnózist állít fel és ezért rosszak a gyógymódjai is.”

„Egy fekete macska, amely átmegy előtted az úton, azt jelenti, hogy megy valahová.”

„Nem gond, ha valaki megöregszik. Csak elég sokáig kell hozzá élni.”

„A katonai intelligencia fogalomzavar”.

„Egy módon lehet megtudni egy emberről, hogy becsületes. Meg kell kérdezni tőle. Ha igennel válaszol, biztosan gazember.”

„A televízió nagyon nevelő hatású. Valahányszor bekapcsolják, átmegyek a másik szobába és előveszek egy könyvet.”

„Ezek az elveim, de ha nem tetszenek, vannak mások is”.

 

Szólj hozzá!
2017. szeptember 14. 06:39 - Göbölyös N. László

Bob Dylan: Mint egy kapcarongy (Like A Rolling Stone)

bob.jpg

Hajdan volt hogy ruhád páváskodott

s kezed koldusfillért szórt, ugye?

pedig intettek, becsüld meg szerencsédet

irigykedtek csak azt hitted

mindenkit kinevettél

aki nem lelte helyét

most meg csak suttogni mersz

most már nem dicsekedsz

hisz jóllaknod is kevés a pénz

 

mondd mit érsz

mondd mit érsz

ha még vackod sincsen

ha még neved sincsen

mint egy kapcarongy úgy élsz

 

kijártad a legjobb iskolákat Miss Magány

kényelem volt minden napod semmi talány

s nem mondta senki mit tégy ha utcára kerülsz

s most lassan-lassan a mélybe merülsz

kérkedtél: mindent vagy semmit

még a zsákosember sem rémít

 

s most látod nincs mentség

csak egy szemgödörnyi üresség

s remegsz, hogy kérhetsz-e még?

 

mondd mit érsz

mondd mit érsz

ha mentsvárad nincsen

ha még neved sincsen

mint egy kapcarongy úgy élsz

 

sosem láttad tán a bohóc s a bűvész homlokán

a ráncot a fals mutatvány után

sosem hitted hogyha öröm vár

azt rábízni másokra milyen kár

krómlovára hírnököd ültetett

vállán sziámi döggel száguldott veled

s az ébredéssel jött a szédület

hogy mégsem ő volt ki kellett neked

hisz csak meglopja tested-lelked

 

mondd mit érsz…

 

a turfon a hercegnő s megannyi úr úrinő

isznak trécselnek ez a menő

meglepik egymást kincsekkel reggeltől estig

de gyémántgyűrűdet a zaciban méregetik

ha bírsz még mindig nevethetsz

akár Napóleonnak is tetszhetsz

siess hozzá mert visszalépni kár

nincs vesztenivalód se már

láthatatlan titkot remélsz

 

mondd mit érsz…

(1965)

Szólj hozzá!
2017. szeptember 10. 06:20 - Göbölyös N. László

Alfa-álmok

1.

Húsz év után találkozom régi barátommal, egykori szobatársammal, akivel négy éven át szívtunk egy levegőt, sok röhögéssel, néhány brutális összezördüléssel. Az utolsó két évben hangulatunkat erősen  befolyásolta váratlanul  jelentkező epilepsziája. Azóta azt hallottam róla, hogy tönkrement a családja, alkoholista lett. Pedig alapvetően jó lelkű, rendes fiú volt, akiben azonban mindig megvolt a vesztes ígérete.

 

2.

Jelentkezem egy induló rádióhoz zenei műsorvezetőnek. Sikeresnek tűnő állásinterjút  követően közlik velem, hogy én a múltat képviselem, és azokról a bandákról, akikről én annyit írtam, még csak nem is hallottak. Így aztán örülök, hogy nem kellek, mert az ilyen műveletlen bagázs köreiben mi keresnivalóm lenne?

 

3.

Házunk előtt valaki hangosan a közös Szomszédot szídja, hogy állandóan késik az elvállalt házhoz szállításokkal. Közben én látom, hogy K. úr összegyűjti a környék hajléktalanjait, mindegyiknek ad valami munkát, amit tisztességesen el is végeznek.

 

4.

Hazamegyek egy sosemvolt lakásunkba, amely egy kicsit a lágymányosi, kicsit a római otthonunkra emlékeztet. A konyha kifejezetten az utóbbira hasonlít, csak a járólapja nem vörös, hanem kék-fehér. Apám áll benne fiatalon, diadalmasan, hogy milyen szépen kitakarított. Jobban megnézem a konyha kövét, és olyan, mintha mindegyik kockán lenne egy rozsdás falevél. Közelebb hajolok, és látom, hogy a falevelek benne vannak a kőben, mint az ősi fosszíliák, és még a lehullásuk szöge is felismerhető.

 

5.

Ismét Lágymányoson, a házunk alatti bisztróba térek be, hogy újságot vegyek. Egy sosem látott színes lap borítóján megpillantom a nagy színésznő, T.M. fotóját és meglepetten olvasom, hogy az én interjúm van benne, pedig sosem beszélgettünk. Egyszer találkoztunk személyesen a Krisztinavárosban, éppen egy újságosnál, köszöntünk egymásnak, bár ő azt sem tudta, ki vagyok.

Ahogy lapozgatom a különös interjút, valaki megérinti a vállamat. Maga T.M., utánozhatatlan mosolyával, szétdohányzott hangjával.

„Gyönyörű az írás, köszönöm. Tudtam, hogy megbízhatom benned” – mondja, majd belém karol. Hagyom, hogy vezessen, pedig sokkal nagyobb és erősebb vagyok nála. Az egyik közeli házba visz, egy ódon bútorzatú házba.

Magához von, és minden átmenet nélkül csókolózni kezdünk. Majd végigfekszünk ruhástól az ágyon, és sokáig némán öleljük egymást.

T.M. érzi, hogy félek, attól, hogy belém szeret. Közben érzem, hogy ez volt az utolsó alkalom arra, hogy találkozzunk. Aztán egyszer csak, ugyanolyan hirtelen, ahogy jöttünk, utamra enged, kedvesen, szelíden.

Szólj hozzá!
2017. szeptember 08. 06:48 - Göbölyös N. László

Antonio Porta: Yellow (Részletek)

antonio-porta_ridimensionata.jpg

Szeretkezzünk? -

mondtad egy reggel alig ébren.

Egész éjjel éppen csak

egymáshoz értünk

ujjheggyel lábunkkal

és most, hogy elérkeztünk a beteljesüléshez,

elég volt néhány szavad

és búcsúcsók ajkaimon,

hogy érezzük: testünk

jobban egy volt

az álomban,

mint ébren.

 

 

Egy kör, mely kezdődik s

be nem zárul,

egy kör, mit bezártak és

kinyílik,

tizenkét félkörre osztódik s kitágul

szabad a kijárás, a belépés könnyű,

mint lélegezni, születni, meghalni, visszatérni

 

Nem kérdezem, vajon

a tenger igazságos-e vagy sem

Azt kérdezem, tud-e dalolni

vagy éneke tán megfagyott

az elsüllyedt jövők szemében?

 

(1985-87)

 

 

Szólj hozzá!
2017. szeptember 06. 06:08 - Göbölyös N. László

Elszakadások

(Álom-töredékek)

Amerikába megyek és beiratkozom egy nagy egyetemre. A bőség zavara fogad, azt sem tudom, melyik szakot vegyem fel. Kapok egy szobát a kollégium legfelső emeletén, ahonnan el lehet látni egészen az óceánig. A campus valóságos igazi város, ahol el lehet tévedni, egyik végében még verőfényes a napsütés, a másik végében pedig szakad az eső. Több tornatermet is meglátogatok, az egyikben hatalmas vita folyik, a másikban rock-koncerten tombolnak, a harmadikban pedig éppen a kosárlabda-csapatot toborozzák. Mivel a gimnáziumban magam is játszottam, jelentkezem, de sajnos túlságosan kicsinek tartanak, irányítónak pedig nem vagyok elég ügyes. Közben több helyütt látom a házirendet, ami elég szigorúnak tűnik – ébresztő reggel ötkor, utána reggeli torna stb. – de nem veszem komolyan. Egészen addig, amíg késő este érkezem vissza a szobámba, és éppen telefonálni akarok Életemnek, hogy itt vagyok – ugyanis a tudta nélkül jöttem el a tengerentúlra – amikor közlik velem, hogy takarodó után már tilos telefonálni. Ráadásul ekkor tudom meg, hogy lesz egy férfi szobatársam is, és kötelező pizsamában aludni. Meg is bánom rögtön a nagy szabadságvágyamat…

Az éjszaka kellős közepén saját ágyamban akarnak kétszer is megfojtani. Először puszta kézzel, aztán egy párnával. Nem sikerül.

Életemmel egy orvosi igazolásért megyünk. Hosszas várakozás után megjelenik az illetékes orvos alsógatyában, és egy forrásban lévő musttal teli üveget kínál nekünk, mint az igazolás feltételét. Közben engem faggat, hogy járok-e pszichológushoz. Hiába bizonygatom neki, hogy nincsen szükségem rá, mert Életemmel csodálatos a kapcsolatunk, mindent meg tudunk beszélni és amúgy is stabil a lelkiéletem. De csak erősködik, és Életem úgy dönt, hogy veszni hagyjuk az igazolást, mert félő, hogy agyonütöm ezt az elmebeteg dokit, és akkor tényleg el kell mennem egy pszichológushoz, méghozzá mindjárt törvényszékihez…

Bemenekülünk egy benzinkút kávézójába egy nagy vihar elől, de körülöttünk csak úgy csapkodnak a villámok. Végül az egyik belevág egy benzintartályba, a hatalmas robbanástól kishíján menedékünk is összeomlik, mi mégis angyali türelemmel várjuk a vihar végét.

Szöknöm kell egy kollégiumból, szerencsére tanítványaim segítenek, még arra is gondot fordítanak, hogy kimentsem onnan értékes festményeimet. Az utolsó pillanatban azonban áramszünet következik be, így csak sötétben tapogatva tudok kiosonni a házból, hónom alatt néhány képpel, amelyek nem is biztos, hogy az enyémek.

Egy idegen városban filmfesztivált rendeznek, moziról mozira kell járnom, hogy megnézzem a filmeket, de többször eltévedek, elkésem, pedig a végén nekem kell összegző előadást tartanom. Mivel sok mindenről lemaradtam, pusztán a címek alapján próbálom kitalálni, hogy egyes filmek miről szóltak, milyen volt a rendezés, a dramaturgia, milyen vizuális eszközöket használtak. A legnagyobb meglepetésemre mindenki a legnagyobb ámulattal hallgat. Vagy sikerült ráhibáznom, vagy tökéletes az asszociációs képességem, vagy mások sem látták a filmeket…

Otthonunkban ismét nagy a sürgés-forgás, ezúttal a fűtőtesteket akarjuk kicserélni. Az egyik mesterember meglátja a lemezjátszómat és a lemezeimet és javasolja, hogy hallgassunk valami szép zenét. Sajnos elromlott, mondom neki. Sebaj, mondja, ő ahhoz is ért, és pillanatok alatt darabokra szedi a hi-fi tornyomat, majd megígéri, hogy a legtökéletesebb hangzású cuccot csinál belőle. Volt már szerencsém ilyenhez egy lemezbemutatón, valóban lenyűgőzően szól, csupán az a kérdés, hogy miből fogom kifizetni…

 

Szólj hozzá!
2017. szeptember 04. 06:37 - Göbölyös N. László

Én Laurel, Te Hardy

16181594-c-est-moi-laurel-c-est-toi-hardy.jpg

Ahová ők betették a lábukat, ott fű nem nőtt. Nemcsak egymást tudták osztani, hanem a legváltozatosabb módon voltak képesek lerombolni környezetüket, házakat, hajókat, kocsikat, néha egész utcákat. Fogalommá vált keménykalapjuk, a „kakukktánc” nevű indulójuk, egyikük már-már bosszantó naívsága és legörbült szájú sírása, míg a másik atyáskodó eleganciája, majd kétségbeesett, segélykérő tekintete társa kivédhetetlen akcióinak elszenvedőjeként. Miközben örök barátok maradtak – filmen és filmen kívül egyaránt.

Stan Laurel és Oliver Hardy – vagy ahogy nálunk ismerik őket: Stan és Pan. Közel száz filmet forgattak együtt, milliókat szórakoztattak és szórakoztatnak ma is képtelenebbnél képtelenebb jeleneteikkel, a legkülönbözőbb környezetekben: nagyvárosban, idegenlégióban, az oxfordi egyetemen, bikaviadalon, cigánytáborban, havasokban, kórházban, házépítés közben, fegyenctelepen…Állandóan bajba kerültek, de szorult helyzeteikből rendre kikerültek – méghozzá éppen kétbalkezességük révén.

Készült róluk egy film 1957-ben, nem sokkal Hardy halála előtt. Az egykori dagi már csontsovány volt, de még nevetett, míg Laurelen látszott, hogy barátja eltávozásával az ő életének is vége – még akkor is, ha 8 évvel éli túl őt. De még ezen a felvételen is érződik, hogy milyen jól érzik magukat együtt.

Külön utakon kezdték pályájukat. Stan, aki Angliából érkezett ugyanazzal a hajóval Amerikába, mint Charlie Chaplin, kezdetben rossz fiúkat játszott, fekete festékkel körül mázolt szemmel, fején simlis sapkával, a háziasszonyok réme volt. Pan, aki táncos-komikusként lépett először színpadra, a filmvásznon egy kis fehér-szürke kutyával tűnt fel. 1926-ban Hal Roach szerződtette mindkettőjük egy filmhez, és ő jött rá, hogy remek párost alkothatnak. Nem is váltak szét többé.

Filmjeikben, amelyek között olyan klasszikusok vannak, mint A sivatag fiai, a Fra Diavolo, vagy az Oxfordi diákok, nem volt olyan társadalom-kritika, mint a Marx-fivéreknél, a burzsoá erkölccsel szembeni gyilkos irónia, mint Chaplinnél, vagy olyan szürreális humor, mint Buster Keatonnál. Ők „csak” nevettettek”, ebben viszont igazán nagyok voltak. Sok pályatársukkal ellentében ők szerencsésen át tudtak lépni a némafilmből a hangosfilmbe.  A börleszk számos klasszikus gegje származik tőlük: Stan házépítés közben a vállán cipel egy hosszú-hosszú gerendát, amelynek a végén is ő van; egy szakadék felett egy függőhidon cipelnek egy zongorát, miközben a híd egyik végén egy gorilla közeledik hozzájuk; Pan szerelmi bánatában a Szajnába akarja fojtani magát, és elvárja barátjától, hogy kövesse őt a halálba, Stan azonban mindig elodázza az ugrást, miközben a vízben egy cápauszonyt látunk fel s alá siklani; az idegenlégióban büntetésből ők mossák az ezred szennyesét, amely hegyként tornyosul előttük: Stan felmászik a szennyeshegy tetejére és onnan hoz le egy darabot; az oxfordi park labirintusába keringenek, mert az irányjelző a kezükben maradt – és még sorolhatnánk.  

Roach-nál 1940-ig dolgoztak, majd átszerződtek a XX. Century Foxhoz, de ott már nem tudták hozni korábbi sikereiket. Éveken át kabarékban léptek fel, a II.világháború után a brit szigeteken is turnéztak, végül 1952-ben készítették el utolsó filmjüket, az Atoll K-t, amely teljes csőd volt. Kultuszuk azonban megmaradt, főleg Európában. Franciaországban, Németországban, Nagy-Britanniában ma is működnek rajongó-klubjaik, fesztiválokat is rendeznek a tiszteletükre. Olaszország pedig egészen különleges helyet foglal el e téren: még a 30-as évek végén kitaláltak egy zseniális szinkront, amelyben Stan és Pan angolos kiejtéssel és hangsúlyozással beszél olaszul. Mauro Zambuto adta Stant fejhangon (holott eredetileg neki volt a mélyebb hangja), Pan megszólaltatója pedig nem kisebb művész lett, mint Alberto Sordi. Az olasz nézők a mai napig az ő hangjukon hallják a „Stanlio e Ollio” párost.

Hogy mi volt a sikerük titka? Ezt maga Pan magyarázta el egyszer: „A világ tele van Laurelekkel és Hardy-kkal. Anyám panziójában láttam gyerekkoromban egy balfácánt, akit soha semmi baj nem ért, és mellette egy nagyokost, aki nagyobb balfácán volt, mint a másik, csak tudott róla…” Stan viszont úgy vélte, hogy „az emberek érezték, mennyi szeretettel csináltuk”.

A „sovány”, aki soha nem heverte ki a „dagi” halálát, azért élete végéig nem vesztette el humorát. „Aki sírni mer a temetésemen, azzal soha többé nem állok szóba” – mondta állítólag halála előtt.

 

Szólj hozzá!
2017. szeptember 02. 07:21 - Göbölyös N. László

Naplóféle 17/8 (Elmeél 67.)

tuzijatek.jpg

61 éves lettem, fizikai és szellemi állapotom mit sem változott az elmúlt egy év alatt, miképpen emberi és egyéb kötődéseim sem. Látok, hallok, fogaim mind megvannak, vérképem is jó. Azért még van hová javulnom. Ki kell írtanom magamból a harag, a gyűlölet, a féltékenység olyan elemeit, amelyek visszahúznak és kimerítenek a mindennapokban.

Életemmel egy dobozban tartjuk a jegygyűrűnket, munkánk miatt csak alkalmakkor viseljük. Az egyik nap elővettem a dobozt és csak egy gyűrűt találtam benne. Amikor alaposabban megnéztem, akkor láttam, hogy maguktól egybecsúsztak. Még ott is elválaszthatatlanul összetartozunk.

„Minden ember önmagáért él, megvan a szabad akarata, hogy elérje személyes céljait. Érzi egész lényével, hogy most végrehajthatja-e vagy nem hajthatja végre azt a cselekedetet, de ha végrehajtotta, a cselekedet, amelyet egy bizonyos időpontban végrehajt, visszavonhatatlanná, a történelem részévé válik, és akkor már nem akaratszabadság, hanem eleve elrendeltetés ütközik ki rajta” – írta Lev Tolsztoj a Háború és béke III. könyvének bevezetőjében.

Neymar a PSG-é, a Bors Vajnáé. Egyértelműen a PSG járt jobban.

„Hány cédula egy élet?” – ordította a színpadon Kern és Hegedűs D. 42 évvel ezelőtt a Harmincéves vagyok vígszínházi előadásán. És mindenki azt a kort értette rajta, amelyiket akarta: a háború előttit, vagy az utánit. Aztán a rendszerváltásnak mondott korszak elején kimondatott, hogy a bürokrácia kommunista csökevény, miként a tisztességes magyar polgárok megfigyelése, a besúgók és egyéb beszervezettek hálózata is. Hogy kik voltak ez utóbbiak, soha nem tudjuk meg, legfeljebb bűnbakokat dobnak elénk koncnak. Arról pedig ne is álmodjunk, hogy valaha is neve lesz azoknak, akik ma megfigyelnek és besúgnak. Nincs is rá szükség. A dal pedig ugyanaz marad, legfeljebb a refrén úgy módosul: „Hány ügyfélkód egy élet?” – bár ez nem annyira gördülékeny, mint a „cédula”, de még mindig jobb, mint a regisztráció…

Egy tudományos felmérés szerint a férfiaknak meghosszabbítja az életét, ha gyakran csodálnak női melleket. Tessék mondani, a szép női lábak szemlélésének is vannak ilyen pozitív élettani hatásai? Mert ha igen, akkor e két gyönyörrel a százat is elütöm, irigyeim nagy bánatára…

Néha magam is elcsodálkozom, hogy mennyire ki tudok maradni világőrületekből. Még sosem hallottam azt a bizonyos Despacitót, pedig állítólag a klipet már több mint 3 milliárdan látták. Vagyis nem kell a Himalájában vagy az őserdőben élni ahhoz, hogy az embert érintetlenül hagyja olyasmi, ami egyáltalán nem érdekli.

„Cserfes, hiperaktív” 5-7 éves gyerekeket toboroznak gyógyszerreklámhoz a FB-on. Van ez is olyan aljasság, mint a gyerekpornó…

Szimpatikus fiatalember, kedves fiatal lány csenget be hozzám internetes és telefonos szolgáltatóm nevében, megzavarva ezzel Emersonék Royal Albert Hall-beli koncertjét. Tv-előfizetést ajánlanak, mert az másnál van, de én nem akarom megváltoztatni. A fiú javasolja, hogy mégiscsak, mert az enyémen csak 90 csatornát lehet fogni, míg ők 120 csatornát ajánlanak. Csak akkor érti meg, hogy én most sem nézek többet rendszeresen 5-6 csatornánál, ebből 2 filmes, 3 pedig sportcsatorna, amikor ingerültre vált a hangom. Igaz, akkor ő is ingerült lesz. Hiába, nem lehet ezekkel az értetlen kuncsaftokkal zöldágra vergődni….

„Ne robbantva nyissa ki!” – figyelmeztet a nagy műszaki áruház eladója, és csak harmadszori visszakérdezésemre magyarázza meg, hogy mit ért ezalatt: a minap valaki már a pénztárnál darabokra szedte a csomagolást. Mondom neki, hogy ez nem valami jó vicc mostanság, de nem hallja meg. Ezek után elindulok kifelé a parkolón keresztül, ahol egy autó áll mellém, belőle lila pólós fiatalember szól ki: „Nem érdekelnek eredeti parfümök?” Úgy nézek én ki? De lehet, hogy ez is valami titkos jelszó, mint „a kankalin sötétben virágzik”. Hazafelé a Faluház árkádja alatt megyek, ott jó hűvös van. Nem kevesebb, mint öt, azaz 5 szépségszalon van ezen a rövid szakaszon. Lehet, hogy ez a legújabb pénzmosoda-típus kis- és közepes kaliberű csalóknak?

Elborzadva hallgatom kedvenc énekesnőm, S. segélykiáltását, amit feltett Facebook-oldalára. Amikor néhány éve honlapján szeretőt keresett, voltak, akik azt mondták, hogy már nem tud mit kitalálni, hogy felhívja magára a figyelmet. Miközben zenéjében állandóan új utakat keresett, teste és lelke nem találta meg soha a békét, mert elkönyvelték őrültnek. Ahogy oly sok mindenkit, akit nem lehetett bedobozolni. Pedig lehet, hogy nem kellett volna neki néha más, mint egy kinyújtott kéz, egy gyengéd simogatás, vagy esetleg egy szeretettel teli elfenekelés, hogy észhez térjen. Vajon lesz-e olyan, aki eléri most őt, vagy akit a maga közelébe enged?  

Megint elment valaki a fiatalkorunkból. Marián Varga, a Collegium Musicum orgonistája. A koleszban rengeteget hallgattuk őket, különösen a Convergencie című dupla albumukat. Előbb hallottam tőlük Rimszkij-Korszakov Seherezádéját – Életemmel egyik közös kedvencünket – mint az eredetit, de koncertalbumukat is nagyon szerettük, amelyen Dvorák és Stravinsky-motívumok köré építették darabjaikat. A csehszlovák rock, jazz-rock hozzátartozott azokhoz az évekhez, Martin Kratochwil, Jiri Stivin, Radim Hladik. Most Életemmel együtt hallgattuk meg Marián emlékére az ő Seherezádéjuk egy szenzációs koncertfelvételét. Milyen jó is, hogy feltalálták a fotót, a filmet, a hangrögzítést. Itt maradhat az élőknek életünk jobbik része, bármikor felidézhetően…

Trump és III.Kim orditozásáról az jut eszembe, hogy voltak már néhányan, akik ellenségüket el akarták törölni a Föld színéről. És többnyire ők pusztultak el, vagy legalábbis szenvedtek megsemmisítő vereséget. No meg az a felirat, amelyet az ELTE bölcsészkarának egyik WC-jében olvastam még a 70-es évek végén: „Condottieri! A jövő héten nem lesz háború. Mindenki mehet a kurva anyjába.” Ehhez tartsuk magunkat.

Meghalt a világ legidősebb embere, a 113 éves Yisrael Krystal, holokauszt-túlélő. Én magam is jó néhány olyan embert ismertem, akik megjárták a lágereket, miközben átéltek egy vagy két világháborút, és mégis 100 év közeli kort értek meg. Az én korosztályom megúszott mindenféle véres konfliktust, nagy üldöztetést: vajon elég edzettek vagyunk-e a hosszú életre?

Ha könnyedén járunk oda-vissza felnőtt életünk és tizenéveink között, örökre fiatalok maradhatunk. A baj akkor kezdődik, ha ottragadunk a múltban – magyarázta nekem egy gyermekeimnél fiatalabb olasz pszichológus, aki a rock-zenével tárja fel a kamaszok bajait. eddig még nem volt bajom ezzel a jövés-menéssel, még azzal is tisztában vagyok, hogy egykori barátaim, szerelmeim velem együtt öregszenek. Legfeljebb azt tudom néha nehezen felfogni, ha ők mások lettek, vagy másképpen váltak felnőtté, mint én.

Ahogy néztük a Szomszédok utolsó részeit, egyre inkább úgy éreztük, hogy nem azért lett vége a sorozatnak, mert „kimerült”, hanem mert egyre több utalás történt a közélet káoszára, az áttekinthetetlen közüzemi számláktól az állítólagos lehallgatásokig, a politikai sárdobálásoktól az oktatás és az egészségügy kétségbeejtő helyzetéig. És a „Fiúk”, mint ezt néhai lapom, a Kurír sorsából egy életre megtanultam, már akkor sem bírták elviselni a kritikát – még utalásszinten sem.

Egyes szakértők szerint azért akarnak az ország jelenlegi urai kiépíteni villámgyorsan maguknak egy K-vonal hálózatot, mert ha valóban kitörnek az általuk „jövendölt” őszi zavargások, és bevezetnék a rendkívüli állapotot, akkor az egyik intézkedésük lehetne a mobiltelefonok és az internet megbénítása. Akkor viszont olyan forradalom törne ki Magyarországon, amilyent nem látott még a világ, és a harc élén az internet-függők és a  Facebook-őrültek állnának. Éppen ezért lehet, hogy e halózat legfőbb haszna egy lehetséges menekülési útvonal összehangolása lesz?

Vakító gagyivesztalánggal írjuk az égre elnagyzolt nagyságunkat nemzeti extrád-mixxel, amelybe beleaprították a Kék Dunát, a Vakpalit, a Les Préludes nyomasztó emlékű fortissimóját, a Tenkes kapitányt, végül Istvánt, a királyt. Csak a Terefere-polkát és a szimfonikus VMR-ot, nem tudtam hová tenni. Az utóbbit még csak megmagyarázhatja a dalszerzői honfiúsága, de a másik idegen szerző, idegen tánc, sokaknak hajdan híres karmesterünk jut róla eszébe, aki a tekintetével vezényelte, és e karmester nem is titkolta másságát. Mindegy, boldogok a lelkiszegénységi küszöb alatt élők, mert övék a leszakadni készülő mennyezetek országa.

Több mint 30 éve nem teljesen értem, hogy mit jelent: „Veled, Uram, de nélküled”. Szerencsére nem az én gondom, mert uram nincsen, így akkor sem kell leráznom, ha már nincs rá szükségem. Persze régen rossz, ha egy hitvallásnak kikötései vannak a hívő részéről.

Álmomban csatlakoztam egy mozgalomhoz, amely az összes rossz üzenetű szobor köré lomtalanításokból származó hulladékokat  rak le: törött székeket, szekrényeket, fogadokat, félig kibelezett tv-ket, hűtőszekrényeket. Ezek is érnek annyit, mint azok, akiknek a szobrokat emelték. 

Mostanában mintha elhallgattak volna a „New Age” és a „Vízöntő-korszak” hirdetői. Annál többet halljuk a világvége-próféciákat.

Egy Sopron környéki kiránduláson vezetőnk legalább háromszor elmesélte a Vasfüggöny szörnyűségeit. Miközben már javában épül az új, legalábbis a nép lelki megdolgozásával.

Egy ókori szentélyt csodálunk meg, amelytől alig 10 méterre van az osztrák határ. Ahogy azonban egyet hátralépek a szentély boltíve alatt, sms-üdvözletet kapok az osztrák telefonszolgáltatótól. Megint megcsonkították Magyarországot!

„Megvoltak a helyzeteink, de hiányzott a koncentráció” – mondta a Vidi-katasztrófáról a jónevű HBI. Meg hogy fejben nem voltak ott. Erre mondta volna Szabó őrmester: „Ne magyarázza meg, bogárkám, elbaszta és kész!”.

„Nem kell kérdezni. Csak udvariasságból mondják, hogy kérdezzenek”- szól rá egy anya nyolc év körüli kislányára a fertődi kastélyban, miután a gyerek az építkezés mikéntjéről érdeklődik az idegenvezetőtől. Ha megfogadja az intelmet, még belpolitikai újságíró is lehet belőle.

Ingmar Bergman Csendje ma már nem a nyers szex-jelenetei miatt – ahogy a kultúrcsatorna filmesztétája mondta – „veri ki a biztosítékot”, hanem az önzés és a magány brutális ábrázolásával. Ezekre az emberi állapotokra azóta sem találtak megoldást, sőt, a modern világ csak tágította e két létforma mozgásterét. Bergman a mai hangzavart sokkal nagyobb csendnek hallaná az 54 évvel ezelőttinél…

Ki magyarázza meg nekem, hogy nyaralás idején az ember képtelen annyit enni, hogy belefájduljon a hasa, és a munkás hétköznapokban még egy kicsi többlet is nehéznek tűnik?

A büdösbogarak után itt a kukacinvázió. A tekergő zöld lények a lecsónak szánt paprikát szállták meg, szerencsére csak részsikert aratva. Újabb jele a végítéletnek?

Felhív a mobilomon egy úriember X párttól, a nevemen szólít, és közli, hogy a párt szimpatizánsai között tartanak nyilván. Eddig tartott a szimpátiám.

Meghalt Makk Károly, a háború utáni nagy filmrendező nemzedék utolsó élő tagja. Lehet, hogy éppen azokban a percekben halt meg, amikor legújabb interjúalanyom, Harkányi Endre valami történetet akart róla elmesélni, de aztán elkalandozott, és amikor visszatértünk rá, csak annyit mondott, hogy a rendezőt valami súlyos baleset érte. Két éve már annak, hogy találkoztam vele, kolléganőm, B.Éva mutatott be neki, és úgy volt, hogy a Megszállottak című filmje klubvetítése után beszélgetünk. Erre azonban akkor nem került sor. Most már végleg lemaradtam a Ház a sziklák alatt, az Elveszett Paradicsom, a Szerelem, az Egy erkölcsös éjszaka és az Egy hét Pesten és Budán alkotójáról. A köztévének pedig sikerült ez alkalomból századszor is a Liliomfit leadni a Tanár Úr emlékére...

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!
2017. augusztus 31. 04:22 - Göbölyös N. László

Donovan: Atlantisz (Atlantis)

donovan.jpg

Atlantisz földrész sziget volt még a nagy

özönvíz előtt

ott ahol ma az Atlanti-óceán hömpölyög

oly hatalmas volt hogy nyugati

partjaitól a gyönyörű tengerészek

könnyedén beutazták Észak és Dél-Amerikát

festett vitorlájú hajóikkal

 

Keleten Afrika volt a szomszéd

alig néhány tengeri mérföldre

a Nagy Egyiptomi Örökség nem más

mint Atlantisz maradványa

Az özönvíz előtti királyok

gyarmatosították a világot

mindazok az istenek

akik a mitológiai drámákban

és a legendákban játszanak

mind a mesés Atlantiszról

származtak

 

mivel tudta a sorsát

Atlantisz hajókat küldött a

föld négy sarkába

tizenketten voltak a fedélzeten:

a költő, az orvos, a földműves,

a tudós, a varázsló

és a legendák többi istene

bár istenek voltak

mint őseink inkább

vakok maradtak

örvendezzünk énekeljünk táncoljunk

üdv Atlantisz

 

odalent az óceán mélyén

ott lennék ahol kedvesem

 

özönvíz előtti lány

jössz-e még felém ?

(1969)

 

Szólj hozzá!
Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai