Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai

2018. április 20. 05:19 - Göbölyös N. László

Posztmodern-egzisztencialista rock-életérzés - Radiohead: O.K. Computer (1997)

okc.jpg

Alkalmasak voltak-e a 90-es évek arra, hogy egy alternatív zenekar eljusson a széles nagyközönségig úgy, hogy nemhogy nem adja el magát, hanem még maradandót is alkot? Keveseknek adatott meg, hogy ilyen pedigrével ki tudjon lépni a zenebiznisz által felépített gettóból és a rock nyelvén tolmácsolhassa negatív utópiákból táplálkozó, posztmodern-egzisztencialista életérzését. A Radiohead boldog kevesek egyike, akiknek sikerült ezt keresztül vinnie.

Ráadásul még azt a merényletet is elkövette a Thom Yorke vezette társaság, hogy 1997-ben. 31 évvel az első, egész estét betöltő LP, Frank Zappa és a Mothers of Invention Freak Out-ja  után, az O.K. Computerrel ismét egy concept-albummal lepte meg a világot – olyan korban, amikor multimédia rabságában sínylődő rock szinte fel sem kelhetett az MTV diktálta rövidre vágás boncasztaláról. De volt merszük és tehetségük arra, hogy olyan közel 54 percet produkáljanak, amit nem lehet és nem szabad háttérből jövő zajártalomként elintézni, de ami többek között éppen e fizikai és szellemi pollúció ellen szól, hol csendesebben, hol hangosabban.

 Pedig a „Rádiófejek” nem az ezredforduló előtt 3 évvel pattantak ki teljes fegyverzetben a teremtésből, hanem már 1986-ban megalakult a csapat egy Oxford környéki Abingdon privát fiúgimnáziumának diákjaiból. Érdekes módon nem is voltak évfolyamtársak: Phil Selway dobos volt a legidősebb, alatta járt eggyel a két gitáros Ed O’Brien és a frontemberré vált Yorke, még alattuk eggyel Colin Greenwood basszusgitáros, és további két osztály különbség volt közte és multistrumentalista öccse, Jonny között, aki azóta már a BBC házi zeneszerzőjévé nőtte ki magát. Az sem mindennapos, hogy mire 1991-ben szerződést kaptak az EMI-nál, Jonny kivételével valamennyien egyetemi diplomával rendelkeztek. Ekkor változtatták meg eredeti nevüket, az On A Fridayt egy Talking Heads-dal nyomán Radioheadre, és 1993-ban jelent meg bemutatkozó albumuk, a Pablo Honey. Igazi alkotó kedvüket a második lemeznél, a The Bends-nél (1995) találták meg, mert új producerük, John Leckie, nem akart rájuk kényszeríteni semmit, hagyta, hogy a zenekar elképzelései működjenek. Ennél a lemeznél már erősen érződött a 60-as évek legkülönbözőbb muzsikáinak friss hangzású megszólalása. Segített a Radiohead befogadásában az akkortájt beinduló „brit pop”-hullám, amely az Oasis, a Blur, a Suede nyomán hosszú évek óta először irányította rá a figyelmet újra a szigetország zenei életére. Csakhogy bennük sokkal több volt, mint társaikban, és ezt az O.K. Computerrel egyszer s mindenkorra be is bizonyították.

 A lemez felvételei Jane Seymour színésznő XV. Századi vidéki kúriájában, a Bath közelében fekvő St. Catherine Courtban készültek, az utómunkálatokat pedig a londoni Abbey Road stúdióban végezték el. És bár a kritikák a lemez hangulatát, a szövegekben megjelenő figurákat és történéseket összefüggésbe hozták George Orwell 1984-ével (Ilyen megközelítésű összehasonlító tanulmány is született, amely az interneten is olvasható), a zenekar szerint az OK Computer a modern élet árnyoldalait veszi célba. Végül is a kettő nem áll egymástól messze, mert a végeredmény szempontjából mindegy, hogy a politikai hatalom, a technika, esetleg a média tölti-e be a Nagy Testvér szerepét…

 A hely szelleme tette-e, vagy a Beatles kései korszakának imádata, hogy a nyitódal, az Airbag elején hallható csellóhangok erősen emlékeztetnek az I Am The Walrus című, 1967-es dal kezdetére. (Itt szögezzük le: az O.K. Computert nem tekintjük „a 90-es évek Borsőrmesterének…). A dal Yorke-nak a közlekedési eszközökkel szembeni ellenérzését tükrözi, de a konkrét ötletet a brit autósszövetség reklámja adta, amelyben a gépkocsikba szerelt légzsák életmentő szerepét hangsúlyozták. „Csillagközi robbanás vagyok/visszajöttem, hogy az univerzumot megmentsem” – énekli Thom, miközben a gitár hol erőteljesen citerázik, hol sistereg, a dob pedig derekasan darabolja a ritmust, és a cselló is előbukkan.

Paranoid Android – nyomasztóan ereszkedő dallamok, három tételes hat és fél perces mini-szvit, amelyet koncerteken még megtetéztek Jonny Hammond orgonás szólójával. A dal Douglas Adams Az autóstoppos kézikönyve a galaxishoz című kultuszkönyvének egyik figurájára, Marvinra, a depressziós robotra utal. Egy kis Beatles-referencia itt is van, ugyanis a dal úgy gyúródik össze három, látszólag egymástól teljesen független darabból, mint a White Album első oldalának utolsó száma, a Happiness Is A Warm Gun.

Subterranean Homesick Alien természetesen Bob Dylan előtt tiszteleg némi U2-s gitárhangzással. „Odafenn idegenek szállnak/házimozit forgatnak az otthoniaknak/e sok fura alakról/akik bezárják szellemüket/testükbe lyukat fúrnak/és titkaiknak élnek”. Yorke felidézte egy régi iskolai dolgozatát, amelyben arról írt, hogy mit látna egy földre szállt űrlény. Az Exit Music (For A Film) Baz Luhrmann modernizált Rómeó és Júliájához készült. Colin Greenwood Mozarttal és Wagnerrel osztozott a film zenéjén. A dal azt a pillanatot ragadta meg, amikor Claire Danes halántékához emel egy 45-ös Coltot. Érdemes a dalt Nino Rota csodálatos zenéjével együtt meghallgatni, amelyen olyan sokan sírtunk annak idején – beleértve saját bevallása szerint Thom Yorke-ot is, aki először Shakespeare sorait akarta felhasználni, de végül maradt saját szavainál. A Let Downt eredetileg nem  szánták erre a lemezre, de zeneileg tökéletesen illeszkedett az Exit Musichoz, és ez sem vált az album hátrányára. A csúcsforgalmi „legüresebb érzést”, amelyben az embert elfogja a pánikbetegség, vagy szeretne szárnyakat növeszteni, mindenki átélte, aki valaha kipróbálta a nagyvárosi tömegközlekedést és megpróbált belenézni a maguk elé meredő, magukba roskadó arcokba…

A Karma Police-ban ismét egy régi ismerős zongorafutam: a Beatles Sexie Sadie-jét idézik fel és nem nehéz asszociálni Orwell „gondolatrendőrségére”, és meg is szólal benne az „agymosott állampolgár”, akit rövid eltévelyedése után „észhez térítenek”: „Egy pillanatig nem tudtam magamról” – szól az ének.

A Fittier Happier komputer-hangja már egy az egyben az 1984 rémületes világát idézi. Ezt a szöveget magolja a főhős, Winston Smith, az „új, boldog világról”. De nem lehet nem gondolni napjaink legalább ennyire ijesztő reklám-mantráira…Micsoda felüdülés erre az Electioneering egészséges gitár-rockja, bár a szövege ugyancsak kegyetlen ítéletet mond minden választás álságosságáról. Lehet, hogy ennek szól a marhakolomp zengése?

 „A kulcs vagyok a házad zárában/amely a pincében tartja játékaidat/és ha túlságosan belemerülnél/csak visszfényemet láthatod”. A Climbing Up he Wallst maga a zenekar is félelmetesnek tartotta. Yorke egy időben ápolóként dolgozott egy elmegyógyintézetben, az ottani élményt próbálta kiírni magából. Mintha a hangszereket is agyonnyugtatózták volna! A csúcspont az a vonóskar, amelynek hangzása Penderecki atonális muzsikáját idézi – mind a 16 hegedűs hangszerét egy fél hanggal elhangolták…

A harmónia utáni vágy csendül ki a No Surprises-ből, és ezt a csengést xilofonhangok is erősítik. A Lucky-nak különös szépséget ad, ahogyan a már-már légies dallamba, az éteri-mámoros énekbe a refrénbe beleszól egy vibráló gitárhang – a „flower power” kaliforniai hangjai sincsenek messze. A The Tourist merengése azután született, hogy Jonny egy napfényes párizsi napon szemtanúja volt, amint amerikai turisták végigrohantak a városon, és semmit sem fogtak fel annak szépségéből, hangulatából. De a „Lassíts, ember, lassíts, ostoba…” refrén nemcsak a vén Európát „letudó” jenkiknek szól…

Az O.K. Computer azóta már „klasszikussá” vált, mind a közönség, mind a kritika szemében. 1998-ban a lemez elnyerte a legjobb alternatív előadás Grammy-díját és jelölt volt az év albumára is. Ugyanabban az évben a Q magazin olvasói „minden idők legjobb albumának” választották, és ugyanez az eredmény jött ki a 2005-ben megismételt szavazáson is. Ugyancsak első helyet szavaztak meg neki 2005-ben a Spin magazinban, valamint ugyanebben az évben a Channel 4 televízió Top 100 Albums programjában.

Szólj hozzá!
2018. április 18. 06:51 - Göbölyös N. László

Igazmondó hamisítvány Péhovárd nevében

rejto-jeno-elveszett-naploja.jpg

A modern kor kedvelt könyvszenzációi híres emberek, írók, művészek, közéleti figurák titkos feljegyzései, noteszek, éttermi számlára írt versek, és mindenekelőtt a naplók. Elvégre a naplóírás ősidők óta az egyik legintimebb írásfajta, amelyet a szerzője a legritkább esetben szán a nyilvánosságnak (persze a blog előtti korszakról beszélünk), és többnyire csak a „hálás” utókor fedezi fel, és kihámozza belőle az illető rejtett énjét, különleges vágyait, meg nem valósult terveit. Aztán gyakran kiderül, hogy hatalmas reklámhadjárattal beharangozott napló közönséges hamisítvány – addigra azonban a kiadó már vagyonokat keresett rajta.

A Matuscsák Tamás által jegyzett Rejtő Jenő elveszett naplója bevallottan hamisítvány, 72 évvel az író rettenetes halála után sem bukkant rá senki ilyen irományra, mint ahogyan önéletrajzát sem írta meg soha. Ez az életregény azonban a futballista-, bokszoló-,majd színészkarrierre vágyó, végül íróvá, kabarészerzővé vált Rejtő – és kora – igaz története. Matuscsák nem csupán „Péhovárd” regényeit olvasta végig, és begyűjtött minden lehetséges kéznyomát, továbbá mindent, amit róla mondtak, írtak, és mindezekből sikerült neki egy szinte letehetetlen könyvet írnia, amely leszámol az író körüli legendákkal vagy tisztázza őket, nyomon követi híres poénjainak forrását, és végigviszi ennek a különleges erzsébetvárosi életművésznek tipikusan magyar, pesti sorsát a születéstől az ukrajnai fagyhalálig. Közben fel-felbukkannak a 20-as, 30-as évek író- és művészvilágának jellegzetes figurái, Salamon Bélától Karinthy Frigyesig, Gombaszögi Ellától Kabos Gyuláig, Kellér Dezsőtől József Attiláig. Különösen a költő és Kabos alakjai jelennek meg nagyon plasztikusan, bár az amúgy szintén tragikus véget ért felesége „terrorja” alatt sínylődő Karinthy figurája is láthatóvá válik előttünk. A Rejtő szerepét remekül magára öltő Matuscsák jószerével az utolsó pillanatig sem veszti el humorát, akkor sem, amikor már a „menni vagy meghalni” a létkérdés – nehéz is elhinni, hogy éppen ő nem tudott élni e fegyverével, amikor olyan sorstársainak, mint Királyhegyi Pál, Kellér. Rodolfó vagy Alfonzó, éppen a humor jelentette a túlélést.

A befejezés, amit a szerző az artista Rajna szájába ad, számomra egy kicsit megtöri e történetet. Talán jobb lett volna, ha maga Rejtő meséli el pusztulását odaátról, a maga hamisíthatatlan stílusában, mintegy azt üzenve az ittmaradottaknak: mindenki tehet nekem egy szívességet. Majd szivarra gyújtva méltóságteljesen elvonul a hómezőn és azt dúdolja: „Mi a szar, mi a szar, mi a szaracénok serege vagyunk…”  Végül, mielőtt végleg eltűnik, visszafordul és közli velünk: "Rompez, gazemberek".

Szólj hozzá!
2018. április 15. 06:56 - Göbölyös N. László

Mitológások

Egy szép tengeröbölben várakozom egy kis komp indulására. Meg kell várnunk egy nagyobb hajó beérkezését. Befut mellénk a hajó, kiözönlik belőle a tömeg, de a partra csak úgy tudnak kijutni, hogy keresztül mennek a kis kompon, amely nagy áradattól kis híján felborul. Kiürül a nagy hajó, egyedül Édesanyám marad rajta, aki áthív rá, hogy menjünk együtt egy kört a tengeren.

Értesítést kapok, hogy otthonunkon keresztül szállítják életfogytiglani börtönbe a Profit, aki egyben az Ászok Ásza volt, mert hiába menekült Kifulladásig. Csak annyit kérek, hogy mielőtt végleg bezárják őt, összehozhassam őt örök barátjával és vetélytársával, Roccóval, a Fekete Tulipános Szamurájjal, abban bízva, hogy együtt kifőznek valami zseniális szabadulási tervet.

Elterjed rólam, hogy nagyszerű szólógitáros vagyok és én nem teszek semmit a szóbeszéd ellen. Ezért új kollégáim meghívnak egy próbajátékra egy házi készítésű gitárral, amelynek mintha hiányozna a fél teste. Próbálom húzni az időt, hogy ne derüljön ki, hogy nem is tudok igazán gitározni, de végül kénytelen vagyok belekezdeni. Belecsapok a Sabbath, Bloody Sabbath-ba, aminek az akkordjait legalább tudom, és éneklem is, amolyan „Ozzy-san”. De jön a középrész, és minden további nélkül levágok egy káprázatos szólót. Társaimnak leesik az álla. „Te jobb vagy, mint a Iommi” – mondják, mire ránézek a kezemre és látom, hogy vastag bőrkesztyű van rajtam.

Egy szuperfilm sajtóbemutatójára hívnak meg, amely állítólag az emberiség legsúlyosabb kérdéseire ad megoldást. Kedvelt sajtóreferensem megígéri, hogy összehoz a rendezővel, akiről nem lehet tudni, hogy férfi-e vagy nő, mindenesetre mindkettőnek csúnya. A vetítés előtt az illető kimegy a függöny elé és mond egy bevezetőt, aminek az égvilágon semmi értelme, mégis dübörgő taps fogadja őt. Hátranézek, mögöttem ül a legendás Nemzeti Színház-beli Koldusopera egykori Kikiáltója, szomorú, kisírt szemekkel. „Nem innánk valamit?” – kérdezi tőlem, és megadóan követem őt a büfébe, miközben azon töprengek: hogyan mondjam neg neki, hogy bár nagyra tartom, mint színészt, a választások előtt inkább nem csinálnék vele interjút…

(2018. március 30 - április 3)

Szólj hozzá!
2018. április 09. 00:04 - Göbölyös N. László

Naplóféle 18/4 (Elmeél 75.)

p1010555.JPG

Buffon – Lahm, S.Ramos, Th.Silva – Iniesta, Pirlo, Xavi, Schneijder, Giggs – Ibrahimovic, Robben. Mi ez az összeállítás? Az a 11, amelytől ellopták az Aranylabdát a Leo-CR7 őrültjei. Akkor jutott ez eszembe, amikor láttam a 37 éves Zlatan amerikai bemutatkozását egy félpályás góllal, majd egy tökéletes fejessel…

A Húsvét hétfői misén a prédikációban elhangzott, hogy a nép vezetői már az evangéliumi idők óta csak saját érdeküket nézték, és hazugságra nevelték az embereket….

Az európai futballban mindenki egyenlő, de  a Real Madrid egyenlőbb. Így lehet tönkretenni az emberiség legkedvesebb játékát is.

Felszabadulásunk 73. évfordulójának reggelén egy kormányemblémás hűtőmágnest találtam a levélládánkban, ha esetleg nem értettem volna meg a célzást, mellékeltek hozzá egy ÖKU-levelet is. Mindkettőt szívből utálom, az elsőt mindenféle formában, így a küldemény elérte célját. De lehet, hogy akik hálaadó falat csinálnak a konyhájukban, azokat megörvendezteti. Azért egy pólót még hiányoltam, rajta az utóbbi lény életnagyságú aktfotójával.

„A rög- é valódi eszmék fanatikus ismételgetése ma még nincs precízen elhatárolva az orvostudomány előtt, ezért olykor nagy reformerekről későn derül ki, hogy eszméjük nem valódi volt, hanem rög. De ilyenkor már nem lehet kezelni őket, mert magas pozíciót, tekintélyt, és világraszóló érdemrendet kaptak” – olvasom Rejtő Jenő elveszett naplójában.

Valaki az egyik este egy csokor friss tavaszi virágot tett a küszöbünkre. Miután a potenciális elkövetők elhatárolták magukat az akciótól, nem tudunk másra gondolni, minthogy titkos hódolóink akadtak.

„Az én én vagyok, nem az, akit kívülről rám erőszakolnak” – mondja egy szufi bölcs egy elmegyógyintézetben tartott meditációjában a Veronika meg akar halni című filmben.

Az egyik legnagyobb közvélemény-kutató négy nappal a választások előtt közzétette, hogy miként vélekedik a köz a politikai erőviszonyokról, hogy a köz is tudja, mihez tartsa magát. Vigyázó szemeteket Londonra vessétek, arra a szoborra, amely a Parlament mellett áll.

Láttunk két 1969-es magyar tv-filmet, két szerelmi krimibe ágyazott történetet. Mindkettőben nő az áldozat, az egyikben csak utalnak rá, a másikban látszanak az előzmények, bár a befejezés egyik kicsit elbizonytalanítja az embert, hogy tényleg meghalt-e, ahogyan az elkövető gondolja. Az elsőben a nőről nőre járó zenész fickóban egy kicsit korábbi önmagamra is ismertem. Mindkét film ontotta, természetesen jogdíj nélkül, a korabeli Bee Gees-slágereket a Massachusetts-től a Swan Songig. Volt idő, amikor nagyon kedveltem őket, aztán először csak ciki volt a bégetőket hallgatni, szombatestiláz-korukban pedig egyenesen hivatalból üldözendő. Most már a helyükre kerültek, az első periódusukban valóban sok szép daluk volt, némelyik kifejezetten a kindenmacher korszakból. Aztán megtudtam, hogy az első főszereplője 33 éves korában öngyilkos lett, és a mai napig senki nem tudja, miért tette és egykori jó barátja róla készítette egyik nagy sikerű filmjét.

Török étterem a Stadionoknál, az egyik pultos magyar. Vendég be, rég nem látottak örömével üdvözlik egymást. „Itt vagy főmelóban?” – kérdezi az érkező. „Nem, csak hetente kétszer, egyébként a T. Kaszinóban dolgozom”. „Ott aztán rengeteg a jó csaj”. „Lehet, hogy neked…én  tízből tudnék egyet összerakni…”. Végre egy egészséges párbeszédet is hall az ember…

Az antiallergén, magos pogácsa kódja a mellettünk lévő Supermarketben 666. A világ leggonoszabb embere ide is betette a lábát. Megnevezzük? Ugye felesleges…

A választások előestéjén láttunk egy amúgy közepes, ám mégis elgondolkodtató színdarabot a hatalomról, az adatokkal való visszaélésekről, a jogokról és azok hiányáról, a paranoiáról, arról, hogy senki sem érezheti magát biztonságban. Mert nem az a lényeg, hogy ki, hol, milyen célzattal helyezi el azt a bizonyos pokolgépet,  hanem az, hogy egyszer mindenképpen felrobban. És nem tudjuk, kit fog széttépni.

Voltunk szavazni. Óbuda, 33. választókörzet. Ajtó nyitva, az egyik szavazófülkét úgy állították be, hogy a nyitott fele a folyosóra nyílik, tehát pontosan lehet látni, hogy ki hogyan szavaz. Szóvá tettem, magyarázták, hogy kevés a hely, de aztán mások is szóvá tették, és akkor belülre tették, a jobb helykihasználásra hivatkozva.

Ezen a napon beköszöntött a tavasz, környékünkön a fák fehérbe és rózsaszínbe öltöztek, az utak mentén virágzott a nefelejts, nyílott az ibolya és a gyermekláncfű a Duna pedig szelíden hullámzott….

 

 

Szólj hozzá!
2018. április 08. 04:43 - Göbölyös N. László

Mindannyian globális foglyok vagyunk

szenteste.jpg

A sci-fi-nek annyi. Sőt, lehet, hogy a fikciós irodalomnak is. Mert a valóság egyre inkább túllép minden fantázián. A képzelet hatalma helyett a hatalom kényszerképzetei uralják a világot.

A színpadon valós időben egy férfi és egy nő fut versenyt az idővel. A férfi civilruhás kihallgató tiszt – nincsen szüksége egyenruhára, még a hangját is alig-alig emeli fel – a nő tanszékvezető professzor-asszony, amolyan poszt-68-as társadalom-filozófus, aki egyesíti magában az ólomévek és az antiglobalisták eszméit. (Ne feledjük, hogy Ulrike Meinhof és Renato Curcio, a Vörös Brigádok alapítója egyaránt filozófia-szakos egyetemistaként kezdte mozgalmárságát…). Nagy a tét, mert a kihallgatónak már-már rögeszméje, hogy a nő súlyos terrormerényletre készül, és ki kell derítenie, hogy hol helyezte el a pusztító eszközt, amelynek létét a nő természetesen tagadja. Másfél órájuk van arra, hogy kiderüljön az igazság, a falon egy óra, amely idegesítő lassúsággal pörgeti a perceket. És miközben vészesen fogy az idő, bár kiderül, hogy a civilruhás által képviselt hatalom még azt is tudja a nőről, amit elvileg nem tudhat, a kihallgatás céljához egy jottányit sem jutnak közelebb. Fizikai erőszakra nem kerül sor – bár biztosan sokkolná a nézőket, sőt, tán egyesek tán még részt is vennének benne – a nő egyik pillanatban megtörni látszik, aztán újra tagadni kezd, végül azonban a klasszikus dramaturgiának engedve, az idő leteltével a pokolgép felrobban. De nem úgy és nem ott, ahogyan várnánk.

Daniel Kehlmann Szenteste című darabja, amelyhez a szerző saját bevallása szerint a Délidőtől vett ihletet (és talán a Titanic utolsó másfél órájától is), nem irodalmi remekmű. Úgy is mondhatjuk, hogy 21. századi tézisdráma, amelyben megjelennek napjaink valós és paranoiás félelmei, a túlzott iparosodás, a szegény országoknak a gazdagok általi kizsákmányolása, a környezet-pusztítás, az éhínség, és nem utolsósorban az információs globalizáció, amelynek, mint minden nagyszerű emberi találmánynak, nemcsak haszonélvezői, hanem egyre inkább áldozataivá válunk. Nemcsak azzal, hogy gyakorlatilag bárkinek, aki belép ebben, megszűnik a magánszférája, hanem onnantól kezdve bármikor bármivel megvádolható, és még védekezni sem tud ellene. Felhördülünk Edward Snowden leleplezésein, Mark Zuckerberg beismerésein, amelyet még hátborzongatóbb módon bizonyított be néhány egy Dylan Curran nevű ír informatikus, aztán minden megy tovább a maga útján.

Petrik Andrea és Rába Roland a lehető legtöbbet kihozza ebből a közepes nyersanyagból, amelynek sztorija túlságosan egy helyben topog, hiszen jóval mélyebbre lehetett volna ásni abban a globális rabságban, amelyhez képes George Orwell Nagy Testvére kispályás amatőr, és amelynek jármába önként és dalolva dugtuk a fejünket. Vagy akár ki lehetett volna játszani azt a kártyát is, hogy ebben a világban bárkiből válhat egyik pillanatról a másikra vádlóból vádlott. Mindenesetre arra jó, hogy elgondolkozzunk: már megint mit rontottunk el, és akármit teszünk, képtelenek vagyunk kilépni rosszabbik énünk árnyékából.  

3 komment
2018. április 03. 05:43 - Göbölyös N. László

Szerencsés Rudi

seress_1.jpg

A Szerencsés Dániel budapesti bemutatóján találkoztunk először. Már akkor feltűnt különleges sötét szeme, rendkívül figyelmes, és kifejező tekintete. Akkoriban valósággal berobbant a magyar moziba, hiszen Sándor Pál filmje mellett olyan emlékezetes alkotáshoz adta tehetségét, mint a Cha-cha-cha, vagy a Jób lázadása. Szerencsére soha nem lett belőle „ügyeletes sztár”, és a következő évtizedekben színházban és filmben elképesztően széles palettát játszott be, Puck-tól magyar gengszterig, menthetetlenül lúzer büféstől lepusztult vándorszínészig, Fekete Pétertől falusi kiskirályig.

Rudolf Péter még túlságosan fiatal ahhoz, hogy „jutalomjátéknak” nevezzük Seress Rezső alakítását, pedig csodálatos érzékkel és alázattal hozza a „negyedosztályú kis smúz zongorista” számtalan árnyalatát, nemcsak szomorúságait, hanem humorát, öniróniáját, egymástól elválaszthatatlan tehetségét és slemilségét, ifjúkori kalandvágyát és önmagába zárkózását, szeretetéhségét és azt a sokat emlegetett, többdimenziós „tériszonyt”. A legmegdöbbentőbbek azok a pillanatok, amikor a szemünk előtt, egy-egy tekintettel, alig feltűnő testbeszéddel változik át büszke dalköltőből megtört öregemberré, az életművészből alkoholista ronccsá - szinte láthatóan nő a borostája - és legalább ilyen zseniálisan játszik hangjával, hangsúlyaival. Így jut el a darab elejének önfeledt komédiázásától, amikor megeleveníti Brunót, a cirkuszigazgatót, a nagy karmester Otto Klemperert, Rákosi Szidit és édesanyját, aki meg van győződve arról, hogy „mesüge” fia van, sok-sok stáció után ahhoz az „amerikanizált” fináléhoz, amelyben a Szeressük egymást, gyerekek körülbelül úgy hangzik – a 20. és a 21. századi Magyarországon különösen – mint a Brian élete végén a Golgotán dalolt Always Look The Bright Side od Life. Mert kész röhej, hogy egy se zongorázni, se énekelni igazán nem tudó Budapest VII. kerületi kisember dalát több százan vették és veszik fel műsorukba a mai napig, hogy más ember lehet valaki attól, hogy Mózest vagy Jézust imádja, hogy egy világrend üldözöttjét egy másik világrend is megalázza, mint „polgári csökevényt”, miközben egy platformra teszik a betiltással a kortárs zene legnagyobb alakjával, Bartók Bélával és csasztuskát kell játszania.

seress_3.jpg

És az is röhej, hogy ez a kisember dúsgazdag lehetne, felléphetne a Carnagie Hallban, ünnepelt bárzongoristaként élhetne Cleveland, Ohióban, de nem, nem és nem…ugyanúgy nem tud elmenni innen, akárcsak- Szerencsés Dániel. Pedig ő is szerencsés volt, hiszen a Szomorú vasárnap, miután lekopott róla a rendőrségi szenzáció, megadta neki minden „córesz” ellenére a halhatatlanságot, szerencsés volt, mert visszatért a munkaszolgálat poklából (ami nem adatott meg olyan nagyságoknak, mint Rejtő Jenőnek, Petschauer Attilának, Radnóti Miklósnak, vagy az én Édesapám nevelőapjának, Glücksmann Kálmánnak, akinek pedig a neve is „szerencsést” jelent), és még, némi gellerrel, szerető feleségét is visszakapta. És nem tudott, vagy nem akart élni vele. Talán azért sem akart elmenni, mert hiányzott volna neki ez a tipikusan magyar sírva vigadás, mert ugyan hol értenék meg másutt azt, hogy „Gyere Bodri kutyám, szedd a sátorfádat…”?.

És méltó társa a színpadon „Rudinak” Nagy-Kálózy Eszter, ugyancsak számtalan arcot felvillantva a rajongó, hűtlenné váló férjes asszonytól a játszótárson át a megtört, a depresszióba, a tehetetlenségbe belefáradt feleségig, a társasági úrinő-léttől a testi-lelki nyomorúságig. Mindkettőjükön valósággal élnek a különböző ruhák, a cipőknek vagy cipőtlenségüknek pedig külön játéka van. És nemkevésbé nagy feladatot old meg Nagy Sándor, aki Seress életének összes mellékszereplőjét megeleveníti, a gyerekkori baráttól a ravasz újságíró Jávor Lászlón át hűséges Jani pincérig. Miként fontos szereplővé válik az egyetlen, nagy kerek háttér, a lépcsővel, amely a vetítések nyomán a folyamatos változást és a mozdulatlanságot egyaránt szimbolizálja.

seress_2.jpg

Müller Péter Szomorú vasárnapját láttuk a Madách Színház előadásában Horgas Ádám rendezésében 2018 Húsvét szombatján/Pészach első napján.

 

Szólj hozzá!
2018. március 30. 06:29 - Göbölyös N. László

Naplóféle 18/3 (Elmeél 74.)

4a0c45fe00000578-5483823-image-a-31_1520632041238.jpg

„Mindenki koldul! – mondja felháborodottan a liftben harmadik emeleti idős lakótársam – mentők, egyházak, gyerekek…ha mindenkinek fizetnék, gatyám se maradna”. Igaza van. És ha a pártok a kukába landoló szórólapjaikra szánt összegüknek csak a 1%-át átutalnák a különböző alapítványoknak, már jobban állnánk…

Egy pennsylvaniai lelkész istentiszteletet tartott a fegyverekért, gyülekezetének tagjai töltényekből font koszorút viseltek. 17 nappal a floridai iskolai vérengzést követően.

Párizsban a város képviselői a nagy hidegben egy éjszakát a szabad ég alatt töltöttek, hogy felhívják a figyelmet a hajléktalanok sorsára. Ők legalább eljutottak egy gesztusig.

Purim napján a Klezmatics egyik lemezét hallgattam. „Nem félek Jahvédtől, nem félek Jézusodtól, nem félek Allahodtól. Csak attól félek, amit istened nevében teszel” – éneklik. Azt a kérdést miért teszik fel soha, hogy vajon Istennek tetsző cselekedet-e minden, amiben rá hivatkoznak? Mert tudják, hogy elég nagy lenne a hibaszázalék…

RP színművész szerint gyalázat, orvosi titoktartás súlyos megsértése volt JA szabad ötletek jegyzékének kiadása, mert az egy beteg ember írása volt. Én ezt éreztem évtizedekkel ezelőtt BM beszélgetőfüzeteinél, amikor a gégerákos költő már csak így tudott érintkezni környezeteivel. Ezekben is benne van az emberiség nekrofil hajlama, minél szörnyűbb, annál jobb.

Utazom a 9-es buszon, az ÉS-t olvasom. Idős úr ül velem szemben, úgy mosolyog rám, mintha ismernénk egymást. Mielőtt leszáll, odaszól nekem: „Van benne egy nagyon jó CSE-cikk. Odalapozok. A cikk reflexió HM korábbi írására, mely szerint „Nincs remény”. CSE szerint viszont van, mert mai állapotunk nem sorsszerű.

Sétálunk a március eleji, még havas Margitszigeten. Ikerplatánjaink mintha fehérebbek lennének a szokottnál. „Ilyen fák leszünk egyszer mi is” – mondom Életemnek. „”Azok vagyunk”- feleli Életem.

Együtt a 9-es buszon. Egy férfi végigordít két megállót a Bazilikától a Podmaniczky utcáig. Mert a rokonainak fel kellett jönniük közmunkásnak Budapestre, mert vidéken éheztek, de itt sem tudnak megélni 54 ezer forintból. „Csak tessék, válasszák meg újra ezt a mocskos, büdös….” (Itt nem piszi kifejezés következett), majd leszállt. „Ez is dolgozna inkább, minthogy részegen ordítozik” – jegyzi meg egy középkorú nő.

Életemben először sikerül „tetten érnem” egy politikai szórólap-osztogató hölgyet a lépcsőházban. Hozzánk már éppen bedobta, amit akart. Még éppen csak kiveszem a papírt, amikor megszólít: „Kuka?” Bólintok. De nemcsak az övé, hanem egy másik párt fecnije is ugyanott landol. „Mondják, az internet korában minek pazarolják ezt a sok papírt. Még mindig azt hiszik, hogy bárki is elolvassa őket?” – kérdezem tőle, mélyebb társadalmi összefüggésekbe nem megyek bele.  Vállat von – ő teljesítette aktivista kötelességét.

A minap véletlenül belenéztem az egyik közhíradóba, ahol két percen belül nyolcszor hangzott el a „migráns” szó, vagy valamelyik szinonímája. Egy másik nap meg belenéztem egy államközeli hírportálba, ahol a címoldalon 11 alkalommal fordult elő ugyanez a kifejezés különböző formákban, de legtöbbször „migránsként.” Nemrégiben egy informatikustól hallottam, hogy egy on-line termékismertetőben az a legfontosabb, hogy minél gyakrabban szerepeljen a „hívószó”, a körülötte lévő tartalom szinte teljesen mindegy, lényeg, hogy a hívószó rögzüljön az emberekben. Pedig ha az emberek többsége úgy működne, hogy a tartalmat is „megkapirgálja” egy kicsit, nem vennének be ennyi maszlagot – sem a fogyasztói, sem az illiberális társadalomból…

Amúgy is ritka népszerűségnek örvendő közös képviselőnk önkényes döntése kisebb lázadást robbantott ki a házban. KK vesztére FB-oldalt nyitott a lakóközösség problémáira, itt aztán összecsaptak az indulatok rendesen. Egy haszna biztosan van: legalábbis megismerik egymást azok, akik évek óta egy házban laknak…Mindazonáltal KK két nap után már azt a bejegyzést tette, hogy az oldalt nem vitafórumnak szánta. ..

Közben a liftben megkezdődött a célbaköpősdi a parlamenti képviselőjelöltek arcképeire.

Közel 50 év után ismét találkoztam annak a lánynak a fotójával, aki annak idején Kaliforniában meztelenül fényképezkedett a Stones-szal. Később menő groupie lett, megvolt neki egy sor nagyágyú Jaggertől Jimi Hendrixig. Ma 66 éves tisztes családanya, két gyermekkel és a bulvársajtóban emlékszik a rock hőskorára. Egykor a Giovani című olasz lapban hozták le ezt a fotót és a sztori szerint azért vetkőzött le, mert egy akkor egyáltalán nem divatos maxiszoknya volt rajta, és Mick közölte vele: csak akkor készülhet közös fénykép, ha azt leveszi magáról. Leslie azonban, ha már így adódott, nem aprózta el.

Magyarországon nemcsak megteremtették, hanem már klónozzák is a fényre sötétülő embereket.

Lassan már nemcsak nemzedékem legjobbjait, hanem barátaimat és kedves ismerőseimet is látom az őrület romjaiban. Ha állást foglalsz, leköpnek, ha nem foglalsz állást, akkor is. Hogy is mondja Pelikán gátőr a Megint tanúban? „Tessék nekem békét hagyni”.

Elment a zseniális fizikus, S.W. H., aki már hosszú ideje testben élőhalott volt, az agya azonban szinte az utolsó pillanatig működött, és azt üzente nekünk, hogy siessünk elhagyni a Földet, amíg nem késő. Ugyanaz volt a betegsége, mint legjobb barátomnak, Andrásnak: amiotrófiás laterál-szklerózis, azaz ASL. Azt hiszem, életemben először tudtam hibátlanul leírni. Ő csak 47 évet élt, szemben S.W.H. 77 évével, mert neki nem adatott meg a világhír, pedig  csodálatos szelleme volt neki is, és káprázatos humora, ami élete végéig nem hagyta őt el. Betegségéről soha nem beszélt, én is csak akkor tudtam meg pontosan, hogy mi baja, amikor kérte, hogy segítsek neki egy rokkantkocsi vásárlásához és ehhez be kellett írni a betegség nevét. És majdnem elfelejtettem: orvos volt, akit az isten is gyerekorvosnak teremtett volna, ha srácok halálra röhögték volna magukat fókaszerű fején és szövegén, és sosem féltek volna még a szuritól sem. De nem maradt neki más élete utolsó 20 évében, mint a szakcikkek fordítása – no Édesanyja, meg a barátok végtelen szeretete.

A hazugság mindig korszerű – írta Konrád György 1974-ben.

Gábor fiam egy idő után már nem kapta meg a „hónap gólkirálya” címet edzőjétől, mert mindig ő nyert és a Mester nem akarta, hogy a többieknek emiatt kisebbségi érzése legyen. Ugyanezt kellene tenni a Barcelonával és a Real Madriddal, valamint frontembereikkel, mielőtt az európai csapatoknak végleg elmegy a kedvük a focitól.

Sandro Miller Malkovich, Malkovich, Malkovich című tárlatán kedvenc színészeim egyike mindenféle szerepbe bújik, Hemingway-tól Orson Welles-ig, Che Guevarától Bette Davisig. Érdekes, hogy Jim Morrison alakját nem öltötte magára, pedig rá még hasonlít is egy kicsit, és amikor annak idején Oliver Stone elkészítette Doors-filmjét a bűnrossz Val Kilmerrel, azt mondtam, hogy egyetlen ember tudta volna igazán hitelesen eljátszani és az John Malkovich lett volna. Lehet, hogy ő nem akart egy másik nagy szerepjátékos bőrébe bújni?

Hiába próbálok kibújni a magyar médiaháború elől azzal, hogy egy ideje csak külföldi hírportálokat olvasok. Az invazív magyar politikai reklám azokon is utolér. Ennyit a magánszférához való jogról…

Sandie Shaw, az egykori nagymezítlábú angol énekesnő azt állítja, hogy jobb felesége lett volna John Lennonnak, mint Yoko Ono, még a neki szánt lövedéket is elkapta volna. Kár, hogy szerelmét titokban tartotta, bár aligha vetekedhetett volna Yoko kisugárzásával…

Nagyfiaméknak mindennapi kenyere lett a 60-astól a 90-es évekig született zenéket sugárzó rádió. Ezt hallgatja Unokám is két napos korától. Talán mégsem kell zenegyűjteményemet egy idegen könyvtárra hagyni…

Egyetlen napon két levélben értesítettek arról, hogy 12.000 forint rezsicsökkenésre vagyunk jogosultak a földgázszámlánkon. Az egyiket a Főtáv, a másikat a Nemzeti Közmű küldte. Hamar rájöttem, hogy miért a két levél: az egyikben arról van szó, hogy március 8-án megjelent róla egy kormányrendelet, március 12-én pedig kihirdették.  Történt mindez 16 nappal a parlamenti választások előtt.

Csupán frissíteni akartam Arckönyv-oldalamat, mire megjelent előttem a S.Gy. pártja nevű oldal, borítóképen mindazokkal, akik állíítólag le akarják bontani a kerítést. Hová bújjak előlük?

Gépeimnek lelke van. Múltkor a laptopomra mondtam ki a halálos ítéletet – azóta tökéletesen működik. A minap a 19 éves lemezjátszóm tűnt úgy, hogy végleg kilehelte a lelkét. Aztán még aznap délután adtam neki még egy esélyt – és gyönyörűen szólt. Lehet, hogy ragaszkodnak hozzám?

Nagy küzdelemben győzelemmel felérő vereséget szenvedtünk a kazahoktól. Utána a közsportadón CucufiaPéter 10 percen belül 4x is elmondta, hogy csapatjátékunkban semmi elképzelés nem látszott. Szakértett mellette egy középszerény múltú volt válogatott játékos, aki azt kifogásolta, hogy a csapat 4-4-2-et akart játszani, és mégsem ment, pedig ez a futball alapja, ezt mindenkinek tudnia kell.  Úgy látszik, még sosem hallott a 4-2-4-ről, amit az Aranycsapat talált ki, és amivel a brazilok három világbajnokságot nyertek, vagy az ősformációról, ami úgy nézett ki, hogy 2-3-5, és minden ebből alakult tovább az évtizedek során  - még a 4-4-2 is, amivel az angolok 1966-ban meglepték a világot.

Egy parlamenti párttól ugyanazt a levelet háromszor kaptam meg egyetlen napon, abból kettőnél még a címzés is ugyanaz volt, a szöveg pedig egy az egyben egyezett mindhárom esetben. Miért gondolják, hogy hülye vagyok és elsőre nem értem meg?

A piacnál három párt/tömörülés állta az el az utat a járdán támogató-aláíró standjánál. Mindez csak rég nem látott utcai dalnokunkat nem zavarta, aki a szokottnál is hamisabban énekelte magyar szöveggel a Honky Tonk Woment.

A Moszkva téri mélymetró mozgólépcsőjének falát telenyomtatták meztelen hátú hölgyekkel, akik első látásra úgy festenek, mintha korbácsnyomok lennének rajtuk. Aztán derül csak ki, hogy olyan fehérneműt hirdetnek, ami nem vág bele a bőrükbe. Vajon más férfiből is kitört e képekre a szadista állat?

Egy több mint ötven évvel ezelőtti magyar filmben két munkatárs véletlenül (?) egymásba gabalyodik egy vidéki kiszállás alkalmából. Aztán szenvednek, mert munkahelyük meg akarja menteni nemlétező boldogságukat. Néhány évtizeddel később ez a film úgy folytatódott volna, hogy „ez jólesett, de nem akarok tőled semmit…”. Aztán ugyanúgy feldúlnának mindent maguk körül, immár teljes szabadságuk tudatában.

Az egyik választási párt olyan papírkampókat akasztott ki az ajtóinkra, mint amilyeneket a szállodákban szoktak „Do Not Disturb” felirattal. Nagyra értékelném, ha ők is ehhez tartanák magukat.

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!
2018. március 28. 06:24 - Göbölyös N. László

Menedék

Életemmel egy földszinti lakásban vagyunk, ami inkább emlékeztet egy falusi vasútállomás várótermére, de két jól elkülönülő, bár egybenyíló szobából áll.

A másik szobában egy öregasszony üldögél, hosszú zöld kabátban, mellette két nagy bőrönd. Lehet vagy kilencven éves, ismerősnek tűnik, és nem is.

Megjelenik két egyenruhás férfi, két oldalról karon fogják az öregasszonyt, aki nem tiltakozik, elindulnak kifelé. Már eltűnnek a szemünk elől, amikor Életem megjegyzi: „Lehet, hogy a nagyanyád volt?” Pedig ő csak fotón látta. Mégis elindulunk utánunk. Még látjuk, hogy a két egyenruhás beülteti az öregasszonyt egy autóba és elhajtanak.

Gyalog indulunk utánuk, igazából csak azért, hogy megnyugtassuk egy kicsit a lelkiismeretünket. Egy teljesen kihalt városon keresztül megyünk, távolról lövések és robbanások zaja hallatszik. Aztán, ahogy haladunk előre, a lövések és robbanások közelednek, már szinte a közelünkben vannak. Meglátunk egy kis templomot, oda menekülünk be, és a bejárat melletti szenteltvíz-tartó mögötti fülkébe hasalunk le.

A lövések és robbanások egyszer csak elhalnak. Nyílik a templom ajtaja, két katona lép be, hangosak, harsányak, a helyhez nem illően. Olaszok. Megörülünk nekik és megkérdezzük, hogy mit keresnek itt. „De hát Itáliában vagyunk!” – nevet fel az egyik, majd amolyan „olasz módra” udvarolni kezd Életemnek, sőt, még a hátát is megsimogatja, mert hallotta, hogy ezt nagyon szereti. „Ő az enyém” – nézek rá szigorúan, de azért valahol büszke vagyok, hogy Szerelmemet más is szépnek látja. A két olasz mosolyogva távozik, szélesre tárják a templomajtót. Odakint hatalmas tömeg ünnepli a békét egy folyóparton.

És soha nem tudjuk meg, ki volt az öregasszony és hogy hová vitték.

 

Szólj hozzá!
Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai