Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai

2017. november 25. 07:29 - Göbölyös N. László

A feltaláló szex-szimbólum

hedy_lamarr_publicity_photo_for_the_heavenly_body_1944.jpg

Az egyik első színésznő volt, aki a nevét  és testét adta meztelen filmes megjelenéséhez. És ugyancsak ő volt, aki feltalálta a wi-fi ősét.  Susan Sarandon a Hedy Lamarr című dokumentumfilmben mutatta be  e különleges, 20. századi híresség életét a londoni Jewish Film Festivalon.

A filmben nemcsak köztudott dolgok szerepelnek, amelyek Hedy Lamarr szerepeivel kapcsolatosak, hanem a magánélete, tudományos eredményei is. Plasztikusan mutatja be, hogy skatulyázták be egy szerepkörbe, egy olyan sorsba, amely lehetetlenné tette tehetsége kibontakozását.

Hedy Lamarr 1914-ben született Bécsben, Hedwig Kiesler néven. Apja bankigazgató, anyja zongorista volt. Sigmund Freud lányaival járt egy iskolába és mérnök szeretett volna lenne, de végül beleszeretett a színházba és a moziba. Nagyon szép volt, ez a kétélű fegyver fordította a színészet felé, ugyanakkor ez zárta el attól, hogy igazi művész lehessen. A kritikusok  főleg szemét dicsérték, senki sem foglalkozott a játékával. Neki azonban nagyobb tervei voltak. Fellépett Berlinben még a nácik hatalomra jutása előtt, de Moszkvában és Bécsben is. 1932-ben főszerepet kapott Gustav Machaty cseh rendező Extázis című filmjében, amelynek a kor erkölcsei szerint „botrányos” erotikus jelenetéről emlékeznek rá a mai napig legtöbben. Ma is tartja magát a legenda, hogy ő jelent meg először teljes meztelenségében a filmvásznon, holott már 1915-ben az Ihlet című amerikai  film hősnője, Audrey Munson is így volt látható. A 104 évet élt tragikus sorsú Munson története is megérne egy misét...

Színházban Erzsébet királynét személyesítette meg. Ekkor szeretett bele leendő első férje, Franz Mandl, gazdag fegyverkereskedő, akinek házában gyakori vendég Benito Mussolini és több magas rangú náci.

Hedwiget megrémítette az antiszemitizmus erősödése. Hitler hatalomra jutása után először vonaton akart Budapestre menekülni, de férje megtalálta és hazavitte. A második szökés jobban sikerült, Svájcba, St.Moritz-ba ment, ahol a legnagyobb amerikai rendezők vakációztak. Innen már egyenes útja vezetett Párizsba, Londonba. Már a birt fővárosban volt, amikor férje válópert kezdeményezett – faji okokból…

A színésznő Londonban találkozott egy producerrel, aki elvitte őt Amerikába. Nem volt könnyű őt rávenni erre, mert a cenzúra nem felejtette el az Extázist.  A hajón, amelyen 1937-ben New York-ba utazott, szerződést kötött egy produkciós céggel és akkor változtatta meg a nevét is Hedy Lamarr-ra. Hollywood azonnal átváltoztatta egzotikus szépséggé, végzet asszonyává. Az 1940-es években a világ legszebb nőjének tartották a filmvilágban. És éppen ezekben az években történt meg a nem várt fordulat.

Hedy szabadidejében lelkes rádióamatőr volt. Egy este találkozott George Antheil francia zeneszerzővel, és beszélt neki tanulmányairól. A férfi érdeklődést mutatott iránta, később együtt módosították a gépzongora performált szalagjának technológiáját. Ezt nevezték „frequency-hopping spread spectrum”-nak, ami a modern WI-Fi alapja lett. 1942-ben szabadalmaztatták a 2.292.387-es számon, de az amerikai találmányi hivatal nem  tartotta elég érdekesnek.

Végül 1962-ben, amikor a szabadalom bejegyzésének érvénye már három éve lejárt, az Egyesült Államok mégiscsak alkalmazta – a Kuba elleni blokádban részt vevő hajóin. Hedy közben folytatta színészi karrierjét – leghíresebb alakítása Cecil Blount de Mille Sámson és Delilájának női föszerepe volt, és Amerikában olyan partnerei voltak, mint Clark Gable, George Sanders, vagy Paul Henried – még ötször férjhez ment, de egyik házassága rosszabb volt, mint a másik. Elindult a hanyatlás útján. Önéletrajzot írt, de az utolsó pillanatban összeveszett a kiadóval, és rágalmazási pert indított ellen. Egy áruházi lopás miatt rövid időre börtönbe is került, majd beperelt nemi erőszak címén egy szerelőt, aki otthona légkondicionáló berendezését állította be. A bíróság azonban nem tartotta bizonyíthatónak a vádat, és kártérítésre kötelezte Hedy-t.

1985-ben, amikor végre megszűnt a titkosítás, elismerték a Keisler/Anthel szabadalmat, amely alapja lett a mobiltelefonoknak és a vezeték nélküli kommunikáció technológiájának. Díjakat kapott, születésnapját, november 9-ét, Németországban, Ausztriában és Svájcban a feltalálók napjává nyilvánították.

Hedy Lamarr már elmúlt 80 éves, amikor ismét pereskedni kezdett: ezúttal a Corel Corporationt perelte be, mert jogosulatlanul használta fel képét egy hirdetéshez. Ötmillió dolláros kártérítést kapott, amivel biztosította utolsó éveinek anyagi biztonságát.

Utolsó, a Vanity Fairnek adott interjújában elárulta, hogy a kedvenc filmhőse Bart Simpson, hogy kedvenc időtöltése a póker és hogy szeretkezés után szeretne meghalni. Szerette volna, ha színésznőként és tudósként egyaránt elismerik, de külön-külön, nem összemosva őket.

Hedy Lamarr még megérte az ezredfordulót, de nem a szerelem okozta halálát: 2000. január 19-én szívroham végzett vele.

 

 

Szólj hozzá!
2017. november 23. 06:30 - Göbölyös N. László

Art Garfunkel: Állóvíz (Still Water) - részletek

albumism_november_5_1941.jpg

6.

Írd ki hangosan  a verset

hatalmazd fel szívedet

égesd fel a hidat

légy a mű maga

 

8.

balra kanyarodik a hegyi út

 

megállok egy két láb széles peremen

 és lenézek

 

súlyos a motorkerékpár

 

indulni készülök, lehajtom a tükröt,

 hogy lássam, sisaktalan hajam kócos-e

 

de le kell hajolnom az idôhöz, a koronához, mellyé homlokom vált a kerek visszapillantóban

(1983)

 

 

11.

Vissza a XX. századba

(még a bíbor argonfény elôtt)

amikor a sötét még izzott

s a parkokban álltak a konflisok

Stanley Kubrick még élt

e ragyogó idôben

mikor a Kultúra virágzott

és a madarak szabadon szálltak

New York utcáin

 

 

14.

 

Mondd, hogy a lélek olyan mint a tűz: a bennünk élő lét állandóan, elfoghatatlanul lebeg és pörög. Mondd, hogy az egymást követő impulzusok sebessége 6/másodperc. Jön egy énekes finom vibratóval. A dobbanások gyorsak és finomak, néha kimértek és mennyeiek. Egy hangfekvés percenkénti variációi.(Habozunk, mi, az igazság lovasai) Mondd, ha sebességük 20/másodperc lenne, vajon emlékeztetnének-e minket a belső lebegő Életerőre, amely felkavarva rohan lényegünk felé? Ez az együttlét.

(1984)

 

18.

egy gondolomcsont eltört

nálam maradt a kisebbik fele

a kedvesé a szélesebb

(egy madár szíve fölül?)

vágya beteljesül

 

26.

Végigmentem a hajón végétől végéig

néztem ahogyan szeli a hullámokat

és felismerem a szerelembôl

a részem

izgatott víz az áttetsző fodrok

jöttem hogy láthassam alant

a gyönyörű habot

s a kecses hajó úszik

tovább a márványban

növekedjen bennem szerelmem

 

49.

Az élet: köztes terek. Minden, ami áll, hamis. A látszatok közeledjenek a dolgokhoz, amelyekbôl kisugárzanak. Ezért habozom, hogy írjak Neked. Nevezz meg valamit és rögtön más lesz. Mit jelent kimondva egy fa? Mit mondhatsz kettônkrôl - hogy remegett a föld alattunk, amikor utoljára találkoztunk? És én még kitartóan várom, hogy megosszam veled az arcodra kiülő komoly nevetés csókját holnap és mindörökké.

 

55.

nem épp az ébredés miatt

rajzolódnak az árnyak

hogy távol tartsák a fényt

aludni kell még a hallgatag

nappal végére járva

 

ott a kabinablakon át

a sötétlő éj és én társak vagyunk

feketébe halványulva a tengeren

ébredezünk és létünk szinkronicitás

 

és még valami rólam: a ködtelen ég

túl késô már a megismeréshez

elzuhanni indigó álomban

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!
2017. november 21. 06:47 - Göbölyös N. László

A modernség embere, aki nem hitt a haladásban

 charles-baudelaire.jpg

"Mennyeknek méhe szült, vagy bús gyehenna téged,

óh, Szépség? A szemed egyként tud ontani

égi s pokoli fényt, jótéteményt és vétket,

s bízvást lehet a bor másának mondani"

(Himnusz a szépséghez - Tóth Árpád fordítása)

Charles Baudelaire halálának 150. évfordulója alkalmából jelent meg Franciaországban Marie-Christine Natta irodalomtörténésznek az „elátkozott költő” életrajza. Ez alkalomból a Le Figaro készített vele interjút.

-Baudelaire élete nagyon ismer, de néhány valótlanságot akartam cáfolni mostohaapját, Aupick tábornokot illetően, akit gyakran rossz színben tüntettek fel – mondta Marie-Christine Natta – Sokszor leírták, hogy a költő gyűlölte őt. Ezt árnyalni kell. Kapcsolatuk csak akkor kezdett romlani, amikor Baudelaire már érettségi előtt állt. Gyerek és  serdülőkorában jól megértették egymást, szerette és sohasem vitatta jogainak legitimitását.

Jobban ki akartam emelni környezetének egyes szereplőit is, például Alexandre Privat d’Anglemont-t, vagy Philoxéne Boyert, mert ezeknek a bohém figuráknak a bemutatása jobban behelyezi a költőt környezetébe és a maga korába. Auguste Poulet-Malassis-szel is többet foglalkozom, mint barátjával és nem mint kiadójával. Barátságuk kissé viharos volt, ugyanúgy, mint Barbey d’Aurevilly-vel. A két férfi kedvelte, tisztelte egymást, de sokszor összezördültek. Bővebben írtam Eugéne Delacroix-val való kapcsolatáról is. Kiemeltem dandyzmusát is, mert ez személyiségének, gondolkodásának, életművének lényeges aspektusa volt.

-Hogyan határozná meg a baudelaire-i dandyzmust? Morális vonásnak, esztétikának vagy életmódnak, életművészetnek?

-Az ő esetében gyakorlatnak, esztétikának, amely abban állt, hogy kereste a szépet a munkájában, az életben. 21-24 éves kora között rengeteget költött ruhákra, nyakkendőkre, mellényekre, kesztyűkre, valamint lakásai díszítésére is.

Baudelaire dandyzmusának morális dimenziója is van. Szerinte a dandy fensőbbséges hős, aki szemben áll korával, megveti annak értékeit, a hasznosságot, a pénzt és a haladásba vetett hitet.

-Gyerekként Baudeliare színész akar lenni. Milyen szerepe volt a képzeletében a színháznak?

-Fontos szerepe volt. Rendszeresen járt színházba, voltak színész barátai és színésznő, Marie Daubrun volt a szeretője. Arra is gondolt, hogy maga is ír darabokat, de végül nem tette, csak néző maradt. nem tudott alkalmazkodni a műfaj követelményeihez.  Képzeletéhez azonban tökéletesen illeszkedik egy mesterséges világ, amely közvetlen kapcsolatban áll a dandyzmusával. A színpadon nem tudott színész lenni, de az életben az volt. Állandóan szüksége volt közönségre, amelyet megpróbált hol meghódítani, hol megbotránkoztatni.

A színház, tágabb értelemben, kapcsolatban áll azzal a képpel is, amelyet Baudelaire a nőről alkot. Ezt illusztrálja a La Fanfarlo című novellája, amelyet 1847-ben publikált. La Fanfarlo táncosnő, akibe beleszeret egy ifjú költő. Amikor azonban a nő vetkőzni kezd, tiltakozik, mert csak olyannak szereti, ahogy a színpadon megjelent, fantázia-öltözékben. Baudelaire utálja a „természetes” nőt, szörnyűnek, közönségesnek tartja. Csak minden kellékével felszerelve szereti, ahogy ezt lefestette A modern élet festője című írásában.

fleurs-du-mal-1.jpg

-Baudelaire szíve az 1848-as felkelőkért dobod, majd csatlakozik a konzervatívokhoz, végül a császárság mellé áll. Volt-e politikai meggyőződése, vagy a politikai hűtlenség része volt a dandyzmusának?

-Igen, része volt. Még arra is gondolt, hogy ír egy esszét a dandyzmusról A meggyőződés nélküli nagyság címmel. Nem szabad azonban azt hinni, hogy őszintétlen lett volna. Amikor elkötelezi magát a forradalom mellett, hisze a republikánus és humanitárius eszmékben, ezért van ott a barikádokon. De nem hisz benne sokáig.

Az 1848-as forradalom és főként az 1851. decemberi államcsíny után véglegesen eltávolodott a forradalmi utópiáktól.

-Modern, antimodern, reakciós? Hová lehet sorolni?

-Baudelaire-nek nagyon ellentmondásos kapcsolatai vannak korával. Együtt él vele, városi ember, sőt, nagyvárosi. Költészetében, esztétikai kritikájában leírja annak szépségét, nagyságát. 1845-ben arra biztatja a művészeket, hogy mint ő, ünnepeljék az új eljövetelét, ábrázolják az őket körülvevő világot, mert „létezik hősiesség a modern életben.”

Baudelaire a modernséget emberi, irodalmi, művészeti kategóriájává mélyítette, azt a kifejezést, amelyet Balzac használt előtte. Ugyanakkor kora legnagyobb bírálója is, olyan barbárnak tartja, mint a legprimitívebb korokat. Ezért nem hisz a fejlődésben, tévedésnek tartja, hogy jobbá teszi az embereket.

Ellentmondásaira jó példa a sajtóhoz való viszonya. Minden rosszat elmond róla, mégsem tudja nélkülözni. Bírálja a lapok középszerűségét, tartalmukat kétségbeejtőnek, minden sorukat a legrémítóőbb emberi perverziónak tartja. Ugyanakkor nemcsak újságolvasó. Szüksége van a sajtóra, hogy megéljen. A lapokban jelenik meg verseinek, kritikáinak nagy része, de nagyon viharos a kapcsolata a lapigazgatókkal, akiket irodalmi gazembereknek nevez. Azt hányja a szemükre, hogy belenyúlnak az írásaiba.

-A romlás virágai a legismertebb verseskötete. Miért publikált olyan művet, amely botrányt okozott?

-Ez a mű főleg realizmusa miatt okozott botrányt. Az ellene hozott ítéletben használt kifejezések ezt világosan mutatják. A közerkölcs megsértése címén ítélik el, a durva, szeméremsértő realizmusért.

A realizmusnak a 19. században általában rossz volt a sajtója. Az igazságszolgáltatás szemében az erkölcstelenség hordozója volt. A francia akadémia egyik tagja a per előtt néhány hónappal egy széles körben ismertté vált beszédében azzal vádolta a realizmust, mint műfajt, hogy megfertőzi az embereket, elfordítja őket a vallástól és az anyagi érdek kizárólagos kultusza felé vezeti őket. Emlékezzünk arra, hogy ugyanabban az évben, 1857-ben a Bovaryné is bíróság elő került, de míg Gustave Flaubert-t felmentették, Baudelaire-t elítélték.

-Kortársai rendkívüli költőnek tartották?

-Igen is, meg nem is. Költő barátai hamar felismerték, hogy felettük áll. De nem mérték fel, hogy mekkora zseni. Baudelaire nem kereste mindenáron az elismerést, a sikert. De tudatában volt a zsenialitásának. Azt mondja, amit mondani kell és ebből nem enged.

-Ön is ír arról, hogy pénzügyi problémái voltak. Ezek megmérgezték az életét és hatással voltak a műveire?

-Tönkretették az életét, ez kiderül a levelezéséből. Állandóan pénz után szaladgált, ez sok idején és energiáját elvette, de nem ártott magának az alkotásnak.

-Milyen volt Baudelaire viszonya a valláshoz?

-Ez a kérdés problematikus maradt. Már a barátai is felvetették. Halála közeledtével felvette az utolsó kenetet. Volt, aki csodálkozott ezen és gyenge fizikai és mentális állapotával magyarázta. Bárhogy legyen is, biztos, hogy nem volt ateista. Például többször is kemény szavakkal támadta a szabadgondolkodókat.  Gyakran imádkozott, mert erőt merített belőle. Az ima számára sokkal inkább spirituális higiénia volt, mint vallási gyakorlat. Nem járt misére, nem járt gyónni, taszították a kollektív rítusok.

Ezzel együtt a katolikus nevelés és az eredendő bűn fogalma hatással volt rá. Azt is hangoztatta, hogy A romlás virágai egy katolikus gondolatból eredtek. Az azonban bizonyos, hogy az ő katolicizmusa kevéssé ortodox, és nagyon sötét, főleg az eredendő bűn és az elkárhozás gondolata dominál nála. Nem hiszi, hogy a vétkezőnek a legkisebb esélye lenne a megváltásra.

 "De az igaz utazók azok csupán, kik mennek,

hogy menjenek s szívük, mint léggömb ring odább,

kik bolygó végzetük sodrától nem pihennek,

s ezt hajtják egyre csak, nem tudva miért: Tovább!"

(Az utazás - Tóth Árpád fordítása)

 

 

Szólj hozzá!
2017. november 19. 06:07 - Göbölyös N. László

Vissza, aztán össze 3.

1.

Egy második világháborús film egyik mellékfiguráját játszom, pontos szerepem meghatározhatatlan. A helyszín olyan, mintha a Ben-Hur díszleteibe helyezték volna el a Budapesti Állatkertet. A két főszereplő egy idősebb és egy fiatal katona, akik megszöktek az utolsó ütközet előtt a Wermachtból. A fiatalabb állandóan arról mesél, hogy milyen élményeket kapott magyar édesapjától az irodalomból, bajtársával való utolsó találkozásakor felidézi, hogy még Csokonai Vitéz Mihály is játszott vele. Megjegyzem a rendezőnek, hogy ha ez a katona 20 éves a háború idején, akkor valamikor az 1920-as években kellett születnie, Csokonai pedig már 1905-ben meghalt. „Ilyen apróságokat úgysem vesz észre senki” – torkol le a rendező, és én is csak utólag jövök rá, hogy hülyeséget mondtam, hiszen  a Vitéz éppen 100 évvel korábban távozott el. A film egyik utolsó jelenetében egy hídon megyünk át, amely ugyan a Margit-hídra emlékeztet, de budai hídfőjénél az Angyalvár emelkedik. Előtte tart előadást egy transzszexuális mintegy 200 főnyi középiskolásnak mássága biológiai és szocio-pszichológiai körülményeiről. A gyerekek nagy figyelemmel hallgatják és a végén őszinte vastapsban törnek ki. Ez álcázza két katona szökését, de hogy végül mi lesz velük, nem tudjuk…

 

2.

Egy szupermarket látszóbetonnal burkolt gyorséttermébe térek be. Még asztalt sem választok, amikor megjelenik néhány éve meghalt hírügynökségi titkárnőnk. Amikor utoljára láttam, már szinte csont és bőr volt, most szépen kitelt, ráadásul a haját is hidrogénszőkére festette, arca kisimult és szemüveget sem visel. „Csak nehogy azt mondd, hogy most is csak annyi időd van, hogy megigyunk egy kávét és menned kell, mert várnak!” – támad rám köszönés helyett, mire valamit motyogok, hogy de, sajnos, így van. „No, nem baj, őrizzük a hagyományokat” – mondja, kézen fog és odavezet egy asztalhoz, ahol már vár ránk két pohár rövidital. Amint leülünk, a hölgy felhajtja az egyiket, majd néhány másodperc szünet után a másikat is, majd magához von és megcsókol úgy, hogy közben az italt a számba ereszti, valami apró, szilárd tárggyal együtt. Ez utóbbit csaknem lenyelem, de az utolsó pillanatban megállítom a nyelvemmel a szájpadlásomon. Kiveszem, és sok színben csillogó kicsi követ tartok a tenyeremen. Mire körülnézek, néhai titkárnőnk már el is tűnt az étteremből. Álmodtam mindezt egy hajdani közös kollégánk temetésének napján. Az elhunyt hölggyel pedig életemben nem csókolóztam.

3.

Jön a hír, hogy a börtönt is megjárt színész-celeb egy előadás közben dührohamot kapott és lebontotta az egész díszletet, megverte két kollégáját, majd a szenzációra rákapó két, helyszínre érkező újságírót is alaposan helyben hagyta. Ellenben üzent értem, hogy én vagyok az egyetlen, akinek hajlandó nyilatkozni, mert tudja, hogy egyrészt én tudok elfogulatlanul, tárgyszerűen írni és biztosan megértem az ő indokait. Egyszer már találkoztunk, nem sokkal azután, hogy a János Vitézt adta elő a tv-ben több estén át, és akkor kötetlenül beszélgettünk, és úgy látszik, emlékezett rám. Így is van, és mostani dührohamát azzal magyarázza, hogy nem hagyták őt továbbélni Kukorica Jancsi csodálatos történetét Tündérországban, hanem a körülmények visszakényszerítették a földi valóságba, amit azóta sem volt képes feldolgozni.

 

4.

Egy északról jött szekta környékez meg rendkívül szuggesztív. Ők ugyanis azt vallják, hogy csak akkor láthatjuk meg Istent, ha minél nagyobb rést hasítunk az égen, és futunk alatta, amíg csak bírjuk erővel. És valóban látom, hogy egyre többen futnak, miközben felemelt kezükkel addig nyújtózkodnak, amíg az eget el nem érik és meg nem karcolják azt. A rés mögött azonban csak a semmi húzódik, és különben is: világéletemben utáltam futni.

 

5.

Édesanyámmal és Nagyanyámmal nyaralni megyünk a Balaton partjára. Nagyanyám visszavonul a szobájába, míg mi Édesanyámmal úszni megyünk. Már éppen szárítkozunk, amikor lélekszakadva érkezik valaki és közli, hogy Nagyanyám állapota percről percre romlik, már nincs öntudatánál, félrebeszél. Rohanok fel a szobájába, Édesanyámat meg sem várva, és megrökönyödve látom Nagyanyámat mosolyogva ágyában feküdni: szép, hófehér hajú öregasszony lett belőle, alig hasonlít valóságos önmagára és teli szájjal mosolyog. „Semmi bajom nem volt, csak valamelyik hülye orvos el akarta tőlem lopni a Petőfi-kötetemet, és ezért produkáltam egy rosszullétet, ahogy szoktam”. Fellélegzem..

 

Szólj hozzá!
2017. november 17. 01:29 - Göbölyös N. László

Holisztikus zenefürdő - Loreena McKennitt: The Mask and The Mirror (1994)

mask.jpg                                           

                                       " Csillagok hullnak mélyen az égbe,
                                               hajnali szirmok, lágy imahangok
                                               Tisztán csengő hangotok hallom
                                               istenetekhez halkan szól

                                               Valahol nap kélt, sivatagi dűnén
                                               A csönd soha nem volt sehol oly mély.
                                               Ez volt-e a kérdés, mi húzva húzott,
                                               szívedben, lelkedben, leltél-e békét?

                                               Másutt meg hó hullt, a télen először
                                               belepte a földet, harang zúg a légben
                                               Te csuhában dalolsz, őt híva hívod,
                                               szívedben, lelkedben, leltél-e békét?”

                                               (Vida Andrea fordítása)

2001.január 1, éppen csak beköszöntött az Újév. Még javában tartott a szilveszteri buli egy marrákesi szállodában, amikor én már nyugovóra tértem, de előtte megkérdeztem a recepción, hogy hány órakor kel fel aznap reggel a nap. „7 óra 15-kor” - hangzott a válasz. Szállodánk az Atlasz-hegység lábánál volt, és szerettem volna látni, amint a nap első sugarai arany-vörösre festik a kopár sziklákat. Reggel félórával korábban már talpon voltam és lesben álltam. És a nap jött, először csak hátulról világította meg a hegyet, aztán bevonta egy aranyló glóriával, végül megmutatkozott teljes pompájában. Úgy, mint a 2001. Űrodüsszeia első kockáin. Éppen csak nem hangzott fel Richard Strauss: Imígyen szóla Zarathustra című műve, sok-sok üstdobjával. Mostanában e képhez már Loreena McKennitt zenéje is társul agyamban.

         Hasonlóan holisztikus élménye lehetett Loreenának is, amit az írásunk elején olvasható Full Circle című dalban ragadott meg, amikor Marokkóba látogatott és az oly sok európai művészt megihletett ország adott neki sugallatot a The Mask and The Mirror című lemezéhez. Bár McKennitt Kanadában, Manitoba államban született 1957. február 17-én, ír és skót eredetű szülőktől származik és ez (is) letagadhatatlan indíttatásában és muzsikájában. A napfelkeltéhez hasonlatosan arany-vörös hajú Loreena, aki mintha egy késő középkori gobelin-ről lépett volna le egy unikornis mellől, egyike azoknak, akik kézzel foghatóvá teszik számunkra a „minden egy, egy minden” filozófiáját, éppen az őshang szertefutott szálainak összefonásával, még akkor is, ha napjainkban Isten állatkertjének egyes emberszabásúnak mondott barmai „kultúrák harcáról” beszél öklöt rázva, fegyvert csörtetve. (Mellesleg nem az övé volt az egyetlen ilyen törekvés abban az évben, mert épp e „kelet-nyugat-érintkezésről” szólt Jimmy Page és Robert Plant No Quarterje, és ekkor vált ismertté a Trans-Global Undergrounddal a belgiumi születésű, egyiptomi arab-zsidó gyökerű Natasha Atlas is...)

         Aki nem hiszi, annak még utána sem kell járnia: elég feltenni ezt a gyönyörű lemezt, amelynek füzete valóságos alkotói napló és nyugodtan végighallgatni az első dalt, a The Mystic's Dreamet, amelyben tibeti kolostorok mormolása, arab kántálás, gregorián ének, majd arab lant (ud)- , indiai tampura- és tabla-hangok, felette kelta dallam és dudaszó úgy alkotnak Teljes Egészet, mint egy élőlény sejtjei. A dal Granadában született, abban a spanyol városban, ahol a XV. századig szimbiózisban élt a kereszténység, az iszlám és a judaizmus, és ahonnan csak egy kőhajításnyira van a mesés Marokkó,  Ekkor ismerkedik meg Loreena a szufi filozófiával, amelynek követői, bár e világban élnek, mégis szabadok minden földi ambíciótól, gőgtől, nem rabszolgái sem a megrögzött szokásoknak, sem pedig a hatalmasságok iránti tiszteletnek és nem kell „kiválasztottnak” lenni ahhoz, hogy valaki eljusson idáig. A művésznő e felfogásban szoros rokonságot érez a kelta druidák világával. Ekkor tudja meg azt is, hogy egyik zenei példaképe, az afgán Nusrat Fateh Ali Khan maga is a szufi híve és hirdetője. Az maga a tökéletesség, ahogy mindezt a szellemet bele tudja sűríteni egy alig több mint hétperces dióhéjba.

         De mielőtt Délre, illetve Keletre indulna, McKennitt visszatekint ősei Írországába, és miközben szeme előtt a trubadúrkorszak faliszőnyegei lebegnek, a Zöld Sziget dallamait halássza elő génjeiből: ez a The Bonny Swans, amelyben a „kelta rock” elemei is megelevenednek. Az elektromos gitárt akár Martin Lancelot Barré is megszóltathatná (Brian Hughes gitározik), a hegedű a Levellers-re emlékeztet, közben harmonika, cselló, balalaika és buzuki is színesíti e szőttest.

         „Az áldott Éjszakában/titokban, senki meg ne sejtse léptem,/és én semmit se láttam,/nem volt fényem, vezérem,/csak az, mely a szívembe zárva mélyen” (Weöres Sándor fordítása). Loreena Stratfordban nem Shakespeare-t olvas (annak is eljön az ideje), hanem egy XV. századi spanyol misztikus költőt, Keresztes Szent Jánost, és e verse nyomán ébred rá, hogy a szent könyvek többségét az európai ember fordításokon keresztül ismeri csupán, és ahány ember, annyi értelmezés. Így e költemény akár Istenhez, akár egy hús-vér szerelemhez is szólhat. Mindenesetre Loreenából szelíden szárnyaló himnuszként szólal meg, miközben gitár, hegedű és csellófutamok mellett elektromos szitár és egy másik indiai húros hangszer, az eszradzs is körülöleli.

         Marrákes! Énekesnőnk eljutott az ősi marokkói város időtlen piacára, amely ma már az UNESCO világörökség része kígyóbűvölőivel, mesemondóival, jósaival, hangos árusaival, akik nagy üstökben főzik a csigát 44 féle fűszerben. Aki ide bekeveredik,  jobb, ha eldobja óráját és fejest ugrik a befogadó forgatagba. A Marrakesh Night Market pedig magától értetődően találja meg az összekötő kapcsot az arab muzsika és a spanyol siratók között.

         Mint ahogy a már idézett Full Circle-ben sem lepődhetünk meg azon, hogy Loreena egy marokkói Ramadán-élményt egy québec-i bencés kolostorban öt évvel korábban tett látogatásával és egy még korábbi írországi találkozásával hoz összefüggésbe. Nincsen szó semmi másról, mint Isten és ember közötti intimitásról, amit a legjobban akkor értett meg, amikor a sivatag peremén megcsodálhatta a napfelkeltét. „Soha nem éreztem még ilyen egyszerű, ugyanakkor ilyen hatalmas érzést” - írja a naplóban McKennitt,  megvilágosodott éneke pedig a hárfa és az eszradzs nászágya.

De az evilági életöröm sem tűnik el a lemezről. Pedig a Santiago sem mentes a misztikumtól, mivel a spanyolországi Santiago de Compostela városáról szól, ahol a hagyomány szerint  Szent Jakab apostol nyugszik, és amely már a középkorban is Rómával és Jeruzsálemmel vetekedő zarándokhely volt. Loreena a spanyol és az ír táncrendet eggyé gyúrja, emlékeztetve arra, hogy a hajdani zarándoklatok az El Caminón sem nélkülözték a vidámságot, a jókedvű ünnepeket sem.

         A dudaszó azonban visszavisz minket Írországba, majd Loreena zongorához ül, mögötte méltóságteljes vonóskarral, hogy William Butler Yeats, a Nobel-díjas költő versével mondja el a Two Trees-ben: keressük a jóságot önmagunkban, és soha ne váljunk cinikussá. „Kiehült holló röpköd ott:/a nyughatatlan gondolat./Lelkedre lesve tébolyog/törötten csüngő domb alatt./A hangját hurcolja a szél,/rázkódó szárnya meglegyint,/ s jaj, drága szemed elalél;/gyötrő tükörbe ne tekints.” (Nagy László fordítása).

         Eljött az idő, hogy levegyük a maszkot, véget vessünk az illúzióknak, és mostantól kezdve kezünkben a sorsunk – és Loreena McKennitt visszatér Stratford-ba és Shakespeare-hez: a Prospero's Speech a megnyugvás és a felszabadulás orgonás zenéje A vihar fináléjával: „Célom a tetszés volt./S ma már oda a szellem,/Oda a báj; s kétségbe kéne esni ma,/Ha nem könnyítene szent ima/mely a kegyelem kényszere,/s minden hibának gyógyszere./Ha vártok hát bocsánatot, nekem is megbocsássatok”. (Babits Mihály fordítása).

          

Szólj hozzá!
2017. november 15. 05:33 - Göbölyös N. László

Sci-fi, a párhuzamos világ vonzása

amazing_stories_april_1926_volume_1_number_1.jpg

A science-fiction több mint 100 éve létezik, és hat az életünkre. A fantázia szüleménye, mégis támaszkodik bizonyos tudományos megvalósíthatóságra és új perspektívában vizsgálja az emberi társadalmat.

A műfaj történetének néhány fordulópontját idézzük fel a Corriere della Sera segítségével.

Hogyan született a sci-fi? Vissza lehet menni egészen Mary Shelley Frankensteinét, amelyet 1818-ban írt, Jules Verne regényeit, hiszen az olyan művek, mint a Nemo kapitány, a Rejtelmes sziget, a Hódító Robur, Az utazás a Föld középpontjába, sőt, még a Várkastély a kárpátokban is megelőlegezték a jövő technikai csodáit a tengeralattjárótól a videóig. Nem is szólva Herbert George Wells-ről, akit egyenesen a „science-fiction Shakespeare-ként” emleget ma a szakirodalom olyan művei után, mint a Világok harca, Az időgép, a dr. Moreau szigete és a Láthatatlan ember. De mindenképpen meg kell jegyezni 1926. április 5-ét: akkor jelent meg az Egyesült Államokban az első sci-fi magazin, Amazing Stories címmel, Hugo Gernsbach irányításával. Ez a maga nemében az első, amely méltó az irodalmi rangra, megtalálta a helyét a tömegkultúrában, képes volt elemezni tudományos, szociológiai és pszichológiai szempontból, azokat a változásokat, amelyeket a tudomány és a technológia hozott.

1024px-vingtmillelieue00vern_orig_0131_1_detail.jpg

Az első fekete-fehér némafilmekben a jövő esztétikai hatását a divaton keresztül mutatták be. A ruhaanyagot Tuthamkhamon fáraó sírjában talált geometriai ábrák díszítették. A jövő alternatív világa is hamar megjelent a moziban, ennek klasszikusa Fritz Lang 1927-ben készült Metropolisa, majd két évvel később készült Nő a Holdon. A Metropolis a mai napig óriási hatást gyakorol a populáris kultúrára, elég csak a Queen 80-as évekbeli Radio Ga-ga klipjeire gondolni, vagy a Giorgio Moroden-féle „színes” változatra, de még Alan Parker Pink Floyd-filmjének, a Falnak is több képsora, beállítása egyértelműen Lang alkotására utal. A Metropolis-kultuszhoz egy adalék: eredeti plakátja, amelyet Heinz Schulz-Neudamm tervezett, 2000-ben 358 ezer dollárért kelt el.  A Nő a holdon utóélete is érdekes: a filmben, amelyben először hangzik el a rakéta indítását szolgáló visszaszámlálása, mint feszültségfokozó elem, szakértőként közreműködött Hermann Oberth, kora egyik legkiválóbb rakétatudósa. Az ő tanítványa volt Werner von Braun, aki a nácik irányítható rakétáinak, a V-1-nek és a V-2-nek volt tervezője, a II. világháború után pedig az amerikai űrprogram vezetője. Lang filmjét pedig 1933-ban éppen azért tiltották be, mert a benne bemutatott rakétatechnikát használták fel a V rakétákhoz.

Irodalmi esemény 1932-ben Aldous Huxley Szép új világ című regénye, amely megelőlegezi a reprodukciós technológiák fejlődését, az eugenetikát, az agykontrollt, mint a társadalom ellenőrzését szolgáló modell elemeit. Közismert történet, hogy miként keltett pánikot 1938 októberében, Halloween előestéjén Orson Welles, amikor a CBS-ben rádiójátékot készített a Világok harcából.

A sci-fi aranykorát a 40-es években élte. Ekkor adták ki a Slant, Alfred Elront von Vogt regényét, amelyben olyan jövőt feltételeznek, amelyben telepatikus emberek élnek antennákkal a fejükben. 1949-ben George Orwell jósolta meg az atom utáni világot a mindenkit figyelő Nagy Testvérrel. Regénye ihleti a 80-as években az Apple első számítógépének reklámját, majd az ezredforduló első nemzetközi karriert befutó valóság-show-ját, a Big Brothert. Orwell után alig négy évvel jelent meg a nem kevésbé hátborzongató Fahrenheit 451, Ray Bradbury regénye, amelyben a jövő társadalmának urai üldöznek minden szabad tudást, mindenekelőtt a könyveket. A műből 10 évvel később készített ugyancsak maradandó értékű filmet François Truffaut.

 

Az 50-es évek elején, még mielőtt megindult az űrverseny az Egyesült Államok és a Szovjetunió között, megjelent Isaac Asimov Az alapítvány című regényének első hét kötete, amely számos utódát megihlette. 1952-ben a japán Astroboy című képregényt 100 ezer példányban adták el, tíz évvel később rajzfilm-sorozat készült belőle.   A műfaj elismerését jelezte, hogy 1953-ban Oscar-díjat nyert a különleges effektusok kategóriában a Világok harca filmváltozata. 1954-ben készült el Japánban az első Godzilla-film. 1956-ban a Tiltott bolygóban Anne Francis olyan, Helen Rose által tervezett miniszoknyát viselt, amilyennel Mary Quant csak tíz évvel később jött elő, de még akkor is botrányt okozott. A filmben szereplő Robby robot pedig az addigi legdrágább filmbeli eszköznek számított a maga korában.

A sc-fi a design-ban is éreztetni kezdte hatását. Anne Jacobsen olyan étkészletet tervezett 1957-ben a koppenhágai SAS Royal étterem számára, hogy azt 11 évvel később a 2001: Űrodüsszeia filmben is felhasználták.

barbie.jpg

A 60-as évek a valósággá vált sci-fivel, Jurij Gagarinnal kezdődtek, Valentyina Tyereskovával folytatódtak, majd Neil Armstrong és Buzz Aldrin holdraszállásával értek véget. A műfaj a brit újhullámnak köszönhetően új irányt vett, a nő központi szerepet kapott. 1965-ben Barbie baba Miss Astronaut lett a Mattel alapítója, Ruth Handler ötletére. 1966-tól az Űrszekerek sorozatban az űrhajósoknők szintén minit hordtak. 1968-ban a Barbarellában Jane Fonda Paco Rabanne merész, bakelitből, PVC-ből készített űröltözéket viselt. Megszületett az űrdivat: trapéz ruhák, vinil dzsekik, minibbnél minibb szoknyák, fehér, résnyi lencsés szemüvegek. André Courréges az első holdraszállásból vett ihletet. Elkészült a Galaxy I. fotel, performált aluminiumból, az Eclipse lámpa, a Globe szék.

1968-ban jelenik meg Philip K. Dick Android-vadászat című regénye, amely a Szárnyas fejvadászt ihleti, valamint Stanley Kubrick a maga nemében azóta is felülmúlhatatlan 2001: Űrodüsszeiája, Arthur C. Clarke regényének filmes megjelenítése, amelynek ruhaterveit Hardy Amies készítette. E film előtt is tisztelgett David Bowie egy évvel később megjelent albuma, a Space Oddity, amelyet a mai napig egyik legjobb munkájának tekintenek.

A sci-fi irodalomban előtérbe kerültek a feminizmus, a nemek és fajok témái (ugyancsak 1968-as a Pierre Boulle regénye nyomán készült Franklin Schaeffer-film, A majmok bolygója). 1973-ban megszületett az „űr-rock” klasszikusa, a Pink Floyd The Dark Side On The Moon című albuma, de sokan kalandoztak el ebbe az irányba Vangelistól a Tangerine Dreamig, a Hawkwindtől az Omegáig. A cambridge-i zenekar kezdettől fogva érdeklődött a téma iránt, már első, 1967-es lemezükön, a The Piper At The Gates of Dawn-non hallható avantgárd zenedarabjuk, az Interstellar Overdrive. Mellesleg Kubrick először a Piknk Floyd-ot szerette volna felkérni a filmzenére, és ez ugyan akkor nem valósult meg, a YouTube azonban mégis összehozta őket: napjainkban a film több jelenete látható híres Floyd-darabokkal összevágva...

 

 

1972-ben jelent meg a Pulsar digitális karóra, amit szintén az Űrodüsszeiához terveztek eredetileg. 1977-ben pedig elindult a Csillagok háborúja-saga, amely azonban sokkal inkább a mese, a kalandfilm (és a megabiznisz) kategóriájába tartozik, mint sci-fi-ébe…

Közben a „szovjet zónában” is születtek maradandó filmalkotások, mindenekelőtt Andrej Tarkovszkij jóvoltából, aki 1972-ben a Stanislaw Lem művei alapján készült Solaris-szal, majd a Sztalkerrel (1979) írta be magát a műfaj történetébe.

Miután az amerikaiak fellőtték az első űrsiklót, majd létrejött a szovjet Mir-űrállomás, a kozmosz már nem annyira izgatta a sci-fi írókat és rendezőket. A fordulatot éppen a Szárnyas fejvadász jelezte 1982-ben a cíberpunk irányába és ugyanebben az évben a Tron című film volt az első, amely virtuális valóságra fókuszált a számítógépes grafika igénybe vételével. Innen jutott el a sci-fi az 1999-es Matrix-ig, amelyről manapság egyre többen mondják, hogy „profetikus erejű…”. Ne úgy legyen…

 

Szólj hozzá!
2017. november 13. 02:05 - Göbölyös N. László

Alfa-álmok 3.

1.

Hazakészülök egy világvárosból, de nem találom csomagjaim egy részét, éppen a legfontosabb holmijaimat, amelyeket egy élénk zöld hátizsákba, illetve egy régi vulkánfíber bőröndbe tettem. Valami rémlik, hogy a város egyik zöldövezetében hagytam őket egy szobor mellett, de ilyen tucatnyi akad, és lehetetlen mindegyiket végignézni. A néhai római nagykövet fia próbál segíteni nekem, mert vészesen közeleg a repülőgépem indulása. Kipakoljuk meglévő holmijaimat, és kiderül, hogy mindenem megvan, mert az egyik bőröndöm dupla fenekű, és elfelejtettem, hogy oda rejtettem el őket, nehogy ellopják tőlem.

 

2.

Egy eseményre való felhívást tűzök ki házunk ajtajára, amelyen én vagyok az egyik szereplő. Egy óra múlva arra járok, és látom, hogy a nagy A3-as papírlapot összefirkálták, de nem a szokásos módon, hanem nagyon is művészi rajzokkal díszítették fel. Annyira tetszik, hogy elhatározom: jótékony céllal elárvereztetem.

 

3.

Hazamegyek, és kinyitom a levélládámat, mert látom, hogy sok minden van benne. Nagy meglepetésemre ott lapul lassan tíz éves, de még mindig működő butatelefonom, a pénztárcám, és noteszom, nem is tudtam, hogy elvesztettem őket. És mellettük 3-4 különböző méretű könyv, amelyeken rajta van a rendelési cédula, holott egyikről sem tudok. Felmegyek az otthonunkba, ahol csupa ismeretlen fiatal fogad, fiúk, lányok, akik valami bulira készülnek. Kiderül, hogy ők rendelték meg nekem ezeket a könyveket tiszteletük jeléül, és mindjárt elindítanak egy lemezt is, amelyen állítólag kedvenc zenéim vannak, de egyik számot sem ismerem. Lehet, hogy még mindig vannak olyan rejtett vágyaim, amelyekről én magam sem tudok?

4.

Egy irodaszerű teremben megtalálom azt a karikás ostort, ami gyerekkoromban egyik farsangon a jelmezem része volt. Nem tudom, mihez kezdjek most vele, de azért magamhoz veszem. Kimegyek az utcára és belebotlok  fasorszerű elrendezésben álló  hirdetőoszlopokba, amelyen mindegyiken a nemzetvezető fotója van, különböző pózokban és különböző dicsőítő szövegekkel. Már tudom, hogy mire lesz jó a karikás: addig verem az összes képet, amig el nem rongyolódik valamennyi. Hisznek Önök a pars pro toto mágiában?

 

 

Szólj hozzá!
2017. november 11. 06:59 - Göbölyös N. László

Micimackó sötét oldala

robert_gida.jpg

Micimackó, a világ leghíresebb medvebocsa, több generáció kedvence szerte a világon, írójának, Alan Alexander Milne családjának szomorúságot hozott.

Milne fia, Christopher Robin, sohasem bocsátotta meg apjának, hogy átváltoztatta őt a százholdas pagony történetének egyik szereplőjévé, akit magyarul – Karinthy Frigyes felülmúlhatatlan fordítása nyomán – Róbert Gidaként ismerünk.

Simon Curtis Goodbye Christopher című filmjének a közelmúltban volt a világpremierje. Az angol rendező az apa és fia közötti kapcsolatok romlását boncolgatja benne.

Kapcsolatuk kezdetben szeretetteljes, idillikus volt, amikor a család házat vásárolt Sussex grófságban, az ashdown-i erdő közelében. Milne minden este mesélt fiának olyan történeteket, amelyben a gyerek játékállatai – egy kenguru, egy szamár, egy tigris, egy malac és egy medvebocs – szerepeltek. Az erdei séták ihlették a százholdas pagonyt.

Micimackó első története 1925-ben jelent meg az Evening News-ban, majd 1926-ban már könyvalakban is napvilágot látott. Róbert Gida, aki egy fa tetején lakik, az állatok barátja, azok pedig hallgatnak rá, különösen Micimackó. (A „csekély értelmű medvebocsot”, vagyis a játékmackót egyébként a londoni állatkert Kanadából származó fekete medvéjéről, Winnie-ről nevezte el a kisfiú, így lett az eredetiben a neve Winnie-the-Pooh.)

Christophernek, amíg kicsi volt, nem okozott problémát Micimackó, sőt történetei enyhítették a feszült családi légkört, ami abból adódott, hogy Milne még az I. világháborúban megsebesült a Somme folyónál és sokkos állapotban tért haza, felesége pedig, mint kora számos előkelő asszonya, nem volt felkészülve az anyaságra.

A fiú csak felnőttként jött rá arra, hogy magánélete milyen mértékben vált nyilvánossá apjai könyveiben. Szégyenkezett emiatt és meggyűlölte apját. A.A. Milne is megkeseredett emberré vált, mert a Micimackó beskatulyázta őt és háttérbe szorította többi művét. Walt Disney élete utolsó műveként alkotta meg Micimackó rajzfilmes alakját, amellyel cége a mai napig évi egymilliárd dollárt keres. Christopher Robin Milne 1996-ban halt meg keserű szívvel, 40 évvel  apja után, aki nem hagyta őt felnőni.

 

11 komment
2017. november 09. 06:23 - Göbölyös N. László

Kurír: Így jöttem…

(Hírháttereim…)

1991.február 1-én léptem be hivatalosan a Kurír Hajós utcai szerkesztőségbe. Ekkor azonban már külsősnek számítottam a Kurírnál jó néhány hónapja. A történet 1990. júniusában kezdődött, amikor felmondtam a Magyar Távirati Iroda külpolitikai főszerkesztőségében, mert annyira beindultak a különböző rock-témájú lapok, hogy úgy gondoltam: szabadúszó leszek. Akkor már évek óta „kettős életet” éltem. Az MTI mellett 1987-től saját rovatom volt a Világ Ifjúságában, amely korábban a DIVSZ lapja volt, és Édesapám is írt bele 1965-ben egy visszaemlékezést, amikor lejárt DIVSZ-es mandátuma. Néhai Sebes Tibor főszerkesztővel sok vitám volt, mert szívesebben írtam az „öregekről”, a rock 40-es nagyságairól, mint a futó sztárocskákról, igaz, elsők között írtam Magyarországon Suzanne Vegáról és Sinéad O’Connorról. Rendszeresen szállítottam anyagokat a Magyar Ifjúságnak, 1986-tól szinte minden valamire való rock- és jazz-sztárral én csináltam interjúkat - előbb D. Szabó Ede, majd Szőnyei Tamás lett a szerkesztőm - sőt, mivel a Petőfi Csarnokban szinte „bérletem” volt, Szabó Gyurinak, a Trafó későbbi igazgatójának köszönhetően, rendszeresen megszólaltattam az ott fellépő kortárs táncművészeket is.  Lemezkritikákat kértek tőlem a Balázs-Piri Krisztina vezette Ifjúsági Magazinnál és jelentek meg írásaim a Polipban is, amelynek stábját különösen érdemes felidézni: Frank Iván, Rónai Egon, Hetesi Péter Pál, Gréczy Zsolt, Márton György, Maróthy György, Zétényi Zoltán… Időközben még egy Pop-legendák című folyóirat is beindult, amelybe elhelyezhettem kisebb-nagyobb rock-történeti esszéimet, köztük a Pink Floyd-ról, a The Who-ról és a Joy Division-ről.

És már mögöttem volt négy könyv, a Genesis, az első Jimi Hendrix-könyvem, a Led Zeppelin-kötet, továbbá A progresszív rock mai sztárjai című könyvem első része, amely Frank Zappától a Marillionig terjedt (a második kötet is elkészült, csak közben a kiadó összeomlott..).  És már folyamatban volt a Hobó által sugallt Jim Morrison-könyv. 1988. decemberében ugyanis Laci Pecsa-beli Morrison-estje után beszélgettünk, és kérdeztem tőle, hogy miután ennyire beleásta magát Jimbe, miért nem ír róla könyvet. Mire azt felelte, hogy neki nincs rá ideje, viszont ha én megírom, minden segítséget megkapok tőle hozzá. Így is történt, ezért a mai napig hálás vagyok neki, hiszen ez a könyv, ami 1991. június 27-én, vagyis a névnapomon jelent meg, tett a rock-rajongók széles körében ismertté, és az elsőt további négy kiadás követte. Hogy a három évig tartó munkáért milyen árat fizettem az életnek, az most nem tartozik ide.

Nagy élmény volt részt venni a Bartók Rádióban Göczey Zsuzsa lemezbörze helyett…című műsorában, amelyet ma is hiánypótló ellenkulturális programnak tartok. Lemezismertetőket írtam a progresszív műfaj klasszikusairól, némelyik kicsit átszerkesztve bekerült 20 évvel később az LP - Lemezlényeg Portalanul című könyvembe is.

Még a tv-s karrier is felcsillant előttem, bár igazán soha nem vonzott az a káosz, ami a tv-kben uralkodott már azokban az években is. Szegő Mihály meghívott szövegírónak a Wurlitzer című műsor néhány adásához, a Doors, a Hendrix és a Zep-részekben közreműködtem. A felvételek az V. stúdióban zajlottak, a régi zsinagóga épületében, amely azóta visszakapott az óbudai zsidó hitközség.  Különös érzés volt belépni ide jó negyedszázaddal később…Néhány évvel később benne voltam egy másik projektben, amelyet Laux Józsi és Cseke László ötlöttek ki a magyar rock történetének bemutatására. Ez volt a Valaki mondja meg című műsor, amelynek sajnos csak négy része készült el. Időnként mindkettőt műsorra tűzi az M3.

Tehát beindult az új életem, annál is inkább, mert az első könyvem után az akkori külpol-vezetés kezdte egyre erősödő irigységgel figyelni tevékenységemet, és amikor 1988-ban felajánlottak nekem egy római tudósítói posztot, kikötötték, hogy „aztán több szó ne essen a dzsesszről…”. Én pedig megmondtam nekik finoman, hogy akkor ki menjen Rómába tudósítónak. Akkor döntésemet senki sem értette, a későbbi események szerencsére engem igazoltak. (Mellesleg egyik kollégámat azért nem küldték ki Washingtonba, mert aktívan zenélt két bandában is, ráadásul még rendszeresen írt a Rádiókabarénak is, így elkönyvelték „komolytalannak”, bármilyen jól is végezte benti munkáját…) Ezek után persze még kevésbé voltam a főnökség kegyeltje, kihagytak minden fizetés-emelésből, jutalomból, arra hivatkozva, hogy „úgysem szorulok rá.”. Miközben ugyanolyan kőkeményen dolgoztam, mint azelőtt. A cérna akkor szakadt el nálam, amikor a rádiós gyorsszolgálatnál, betegségek miatt a szokásos hat ember helyett hárman csináltuk meg az egész 1989. decemberi romániai „forradalmat”, és ismét kevesebb jutalmat szavaztak meg nekem két kollégánknál, akikkel egyformán nyújtott műszakokkal láttuk el a feladatunkat. Mellesleg Ceausescu letartóztatásának hírét én vettem december 22-én, én tájékoztattam a déli krónikát adás előtt néhány perccel…

Akkor kértem három hónap fizetésnélküli szabadságot, de már tudtam, hogy utána hamarosan elmegyek.

És volt még egy indok, ami miatt kezdtem magam rosszul érezni a külpolon. Az „új szelek” jöttére egyre többen kezdtek „megvilágosodni”, olyanok fedezték fel magukban „nemzeti érzelmeiket”, akik korábban akkora „vörösök” voltak, mint ide Moszkva retúrral. Volt olyan, aki évekkel korábban még figyelmeztetett engem, hogy ne tegyem ki a kokárdát március 15-én, aztán 1990. tavaszán az ő kokárdája kis híján a …ig ért.  Az ilyenektől azóta is felfordul a gyomrom, pedig a következő negyedszázadban láttam ezeknél sokkal durvább dolgokat is.

Ez persze nem jelentette azt, hogy az MTI-s pályafutásomat egy percig is idézőjelbe tettem volna, de az akkori körülmények és lehetőségek más irányba vittek.

Csakhogy – mint azóta is, jó magyar szokásként – az új lapok többségének tulajdonosát elkapta a hév,  egyszerre akart nagyot kaszálni, beindított legalább tucatnyi magazint és naná, hogy pillanatok alatt csődbe ment. A három „kommunista lap” is haldoklásnak indult a rendszerváltásnak köszönhetően, így ott álltam megfürödve. 1990 őszén azonban lehetőségem nyílt kimenni két hétre Londonba, és amikor hazatértem, Baróti Éva tanácsára, akivel már évek óta együtt dolgoztunk a különböző nagy rock-rendezvényeken, jelentkeztem a Kurírnál néhány cikk-ötlettel. Köztük volt egy különleges londoni színházi előadás az Arthur-mondakörből és egy interjú az Osibisa vezetőjével. Akkoriban Szále László volt a kultúrrovat vezetője, neki kellettek az írásaim. Arról azonban akkor még szó sem volt, hogy végleg ide szerződjem, úgy tűnt, már kialakult a csapat. Elmentem dolgozni az Interkoncerthez, még hihetetlenül ronda Vörösmarty téri székházba, amely éppen akkor lett Rt., és új főnököm, aki manapság elismert borász, elmondta, hogy ez most már nem az a  pártállami cég, hanem új, kreatív szervező iroda. Ez volt az első eset, hogy „meg akartam váltani a világot”, csak nem volt rá igény. Hat hónap próbaidőre vettek fel, de számomra hamarosan kiderült, hogy csak a cégért festették át. Rám bízták az akkor nagyon menő alternatív rock-zenekarok „menedzselését” – sokat ismertem közülük az F.O. Systemtől a Kampec Doloresig,  hiszen elég gyakori vendég voltam az akkor fénykorát élő Fekete Lyukban, ott voltam az olyan fesztiválokon is, mint a Hungarocarrot vagy az Indie  - de amikor jöttek a külföldi ajánlatok, amelyekre 24 órán belül válaszolni kellett, rendre közölték, hogy „majd a jövő heti értekezleten megbeszéljük”, és nem értették meg, hogy a dolgok odaát nem így működnek. Így aztán jószerével Bangó Margiton kívül senkit sem tudtam „kiközvetíteni”. Ha nagy volt a tétlenség és maszekolni akartam, akkor a főnök rám ripakodott, hogy inkább olvasgassam a „cégfilozófiát”…Ha két percet késtem, már az óráját nézte, akkor is, ha legközelebb két óra múlva lett volna dolgom. (Egyszer késtem sokat, a taxisblokád idején…).

Tudtam, hogy váltani kell, és ekkortájt, talán novemberben futottam össze az utcán Meruk Jóskával, akivel együtt dolgoztunk az MTI-ben. „Nem akarsz sok pénzt keresni?” – kérdezte tőlem, és ajánlotta a Kurírt. Kicsit meglepődtem, mert bár szakmailag mindig jól működtünk együtt, emberileg sosem álltunk egymáshoz közel. Az ötlet feldobott, és elkezdtem a főszerkesztő, Szűcs Gábor nyakára járni - még a Mérleg utcai székházban. Volt, hogy két órát előszobáztam nála, de nem tudtam kivárni és otthagytam, de nem adtam fel. Közben azért írogattam, így, amikor azon a nevezetes február 1-i napon beléptem, már nem voltam ismeretlen az új kollégák számára. Veszprémi Miklós mellé kerültem a kultúrrovatba, és szélesebb körű bemutatkozásom egy délutáni lapindítón történt, amelyet Müller Tibor tartott és amelyre Miklós engem küldött be maga helyett. Aztán hamar kiderült, hogy nem kerültem teljesen idegen közegbe, mert ott volt a szintén volt MTI-s Aczél Bandi, Frank Iván és Hetesi Péter Pál a Polipból, Meruk Jóska mellett Sas István szintén az MTI-ből (vele összesen öt különböző médiaprojektben dolgoztam…), később további külpolosok is megjelentek, volt, akinek ugyanúgy tartós váltást jelentett a Kurír, mint nekem.   Amúgy pedig a kezdő fizetésem éppen a duplája volt az utolsó MTI-snek…

Nem voltam soha az a fajta, akinek túl sok időbe telik a beilleszkedés egy új munkahelyen. Így volt ez a Kurírnál is, ahol kezdettől fogva nagyon tetszett a minden szerkesztőségi kötöttség ellenére laza légkör, a kreativitás megbecsülése. A lap igazi titka az volt, hogy a legkülönbözőbb médiumoktól, a legváltozatosabb tapasztalatokkal rendelkező újságírók jöttek itt össze, és bátran kijelentem, hogy ennyi igazi „írástudó” nem sok napilapnál volt egyszerre a legújabb kori magyar sajtótörténetben. Nagyon izgalmas nyolc és fél év következett számomra és valamennyiünk számára. Ha nem jön 1998. szeptember 30, valószínűleg ma is ott lennék…

Szólj hozzá!
2017. november 07. 11:46 - Göbölyös N. László

Kövek L.C.-nek

cemetery-cohengc03_jpg_size_custom_crop_1086x724.jpg

Én vetem sírodra az első követ,

akit híreddel tudattalan

riasztott fel az éjszaka mélye,

s Te megértő mosolyodat világ-bánatunkra

már a végtelen sábbátból küldted

 

Én vetem sírodra az első követ,

akit pokolra vittek, darabokra téptek,

kacér lábnyomukból itattak a nők, mígnem

a földi öröklét kapuját kitárta előttem

az Egyetlen.

 

Én vetem sírodra az első követ,

aki ezerszer nekidőlt homályos pultoknak

halál kötéltáncosai és életkönyv-írástudatlanok között

s kiitta a gyávaság és önvád

összes méregpoharát

 

Én vetem sírodra az első követ,

aki I-tent soha, csupán hitet keresett,

pogány meztelenséget, fénylő derűt,

Fenevad-csábítást megtartó megbocsájtást

és kételyeiből láthatatlan imaházat épített.

 

Én vetem sírodra az első követ,

kinek szigetlakó lelkéhez

 mesélni járnak  leharcolt

világokon át utazó

jón-rosszon túli szellemek

 

Én vetem sírodra az első követ,

a temetetlen múlt káddisából

hiányzó tizedik,

ki az egyirányú idő rejtett

ösvényein lépked.

 

(2017. november 7)

Szólj hozzá!
Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai