Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai

2017. július 22. 06:57 - Göbölyös N. László

A tükör másik oldaláról

dali-gala-lacemaker.jpg

Dominique de Gasquet francia írónő 23 éves volt, amikor néhány napot a katalóniai Cadaqués-ben töltött és úgy határozott, hogy becsenget Salvador Dalíékhez. Ez 1979 június 7-én történt. A csengetésre maga Dalí nyitott ajtót. A lány, aki feltűnően volt öltözve – ezüst színű sort, fekete boa – látnoknőként mutatkozott be. Dalí betessékelte, de közben megkérdezte tőle, hogy szűz-e. „Bizonyos értelemben” – felelte Dominique. Így kezdődött barátságuk és így kezdődik a könyv, a Dalí és Gala, a tükör másik oldaláról (Dalí et Gala, de l’autre côté du miroir,) amelyet a Robert Laffont kiadó jelentetett meg.

A könyv társszerűje Paquita Llorens Vergés, aki a figuerési Torre Galateában volt szakácsnő Dalí életének utolsó öt évében,férje, Arturo Caminada pedig 40 évig állt az excentrikus művész-házaspár szolgálatában, mint sofőr, kertész, inas, bizalmi ember. Paquita most először töri meg a hallgatás csendjét, elmond részleteket gazdái intim életéről, de a nagy titkokat valószínűleg továbbra is őrzi.

Az az 1979-es nyár az utolsó volt az akkor 75 éves Dalí és a 85 esztendős Gala életében, amikor még jó egészségnek örvendtek, és vendéget tudta fogadni. Paquita idézte fel ezeket az éveket, amikor a festő sokat volt együtt Amanda Lear-rel, aki bemutatta őt számos pályatársának, köztük David Bowie-nak. Gala pedig fiatal férfiak társaságát kereste, mindenekelőtt Jeff Fenholtét, aki a Jézus Krisztus Szupersztár címszereplőjeként vált ismertté. Amanda Lear a 70-es évek diszkó-zenéjének egyik csillaga volt, korábban fotómodellként, később festőként is elismertté vált, hírnevéhez azonban nem kis mértékben hozzájárult állítólagos transszexualitása, amely körüli bizonytalanság évekig téma volt a bulvármédiában. Fenholt karrierje sem akármilyen: az amerikai énekes a 80-as években a Black Sabbath-tal is próbálkozott, ma elismert keresztény hitszónok és előadóművész.

Dominique is emlékezett arra, hogy a tengerparti műalkotás-házban, Port-Lligatban találkozott Amandával és Carlos Lozano „androgin kinézetű” kolumbiai festővel, Dalíék udvartartásának két állandó figurájával. Ők is írtak könyvet Dalíról, és ezekben beszámoltak a házában tartott orgiákról is.

Gala, akinek Dominique bevallotta, hogy soha nem vetett kártyát, csak improvizált, amikor látnokként mutatkozott be, meghívta a lányt puboli kastélyába, amelyet Dalí ajándékozott neki. Az orosz asszony (eredeti nevén Jelena Ivanovna Diakonova), akit Dalí még az 1920-as évek végén szeretett el Paul Éluard-tól és vált egy életre nemcsak társává, múzsájává, modelljévé, hanem menedzserévé is, elmondta neki, hogy hisz a tarot-ban, amelyből megtudta, hogy meghalt barátja, René Crevel francia költő és hogy ki fog törni a második világháború. Dalí egyébként maga is tervezett tarot-kártyát, ma is a világ legdrágább csomagjai közé tartoznak a másolatok.

A könyv beszámol kirándulásaikról Barcelonába, amelyről Polaroid-fotók is bekerültek a kötetbe.  Paquita is továbbfűzte visszaemlékezéseit arról, hogy Gala egyszer bőröndnyi pénzt küldött férjével a bankba, hogy 1982. júniusában a halott Galát maga a festő vitte át Cadillac-jén Pubolból Port-Lligatba, mert azt akarta, hogy úgy higgyék, hogy az asszony ott halt meg. A szakácsnő emlékezett arra is, hogy Gala nem akart találkozni Éluard-dal való házasságából származó lányával, ugyanakkor nagylelkű volt húgával, Lidiával és annak gyermekeivel.

„Gala tette Dalít azzá, ami lett. Elbűvölő volt, a férfiak remekül érezték magukat a társaságában, szeretőként, barátként a legjobbat hozta ki belőlük. Bár ő maga is nagyon tehetséges volt, otthagyta Párizst, a szürrealistákat, hogy feláldozza magát Dalíért” – írja Dominique de Gasquet, aki jelenleg Párizsban él, de nyarait továbbra is Cadaqués-ben tölti.  

dali-alom.jpg

Szólj hozzá!
2017. július 20. 06:15 - Göbölyös N. László

Kevert

Meghívást kapunk Életemmel egy külvárosi középiskolába, hogy előadást tartsunk az élet szépségeiről. Éppen csak odaérünk a megbeszélt időpontra, mert egy régi utcanevet adtak meg, pedig azóta már kétszer is átnevezték. Emiatt nem is a főbejáraton megyünk be, hanem az egyik oldalajtón, így még nehezebben vergődünk el a tanáriig, ahol már tűkön ülve várnak bennünket.

Viszünk magunkkal két szatyor könyvet, köztük saját munkáinkat is, amelyeket adománynak szánunk az iskola könyvtárának és a hátrányos helyzetű gyerekeknek. De ez nem ilyen egyszerű, mondja a fiatal igazgatónő, ehhez önkormányzati engedély kell. Megoldás persze van, ő ugyanis helyi képviselő, és amennyiben aláírunk egy kötelezvényt, mely szerint támogatjuk az ő polgármester-jelöltségét a következő választásokon, akkor ő kész a szolgálati utat megkerülve megadni ezt az engedélyt. A cél érdekében hajlandók vagyunk ilyen szinten korrumpálni magunkat.

Megtartjuk kétórás előadásunkat az iskola legnagyobb osztálytermében, ahová legalább kétszázan zsúfolódnak össze, tanárok és diákok vegyesen, olyannyira, hogy nem is tudjuk megkülönböztetni a tanárokat, annyira fiatal mind. Utána még rengetegen kérdeznének, de Életemnek el kell mennie, mert várja egy páciense, aki valamikor az én zenekaromban játszott, tudom is, hogy kiről van szó, de a vezetékneve az istennek sem jut eszembe. Én még maradok egy kicsit, és ha az igazgatónőn múlva, még tovább, mert amikor látja, hogy egyedül vagyok, vérszemet kap, csak azt nem tudja, hogy amióta szerelmes vagyok Életembe, nem vagyok vevő az átlátszó női praktikákra. Ezért a hölgy nemtelen bosszút áll: amikor megkérdezem tőle, hogyan jutok legkönnyebben a belvárosba, rossz irányba küld.

Nem is fogok azonnal gyanút, mivel nem ismerem a környéket. Látok egy villamossínpárt, abból baj nem lehet, ha elindulok annak mentén. Egyszercsak megérkezik egy régi, körte alakú áramszedős, egyetlen kocsiból álló villamos, amelynek ajtaiban úgy lógnak az emberek, ahogyan azt csak gyerekkoromban láttam. A sín egy kapualjba vezet, amelyből tódul ki a tömeg, mintha valami üzem lenne, és túl alacsony is, hogy oda a villamos beférjen. Akkor jövök rá, hogy eltévedtem és már az iskolához sem találok vissza.

Elindulok egy másik irányba, ott is fut egy villamos sínpár. Körös-körül régi, elhagyott gyárépületek, némelyiken még ott látható Sztálin legjobb magyar tanítványának az arcképe, sőt, a korabeli címer is. Jön egy villamos, erre már felférek, messziről feltűnnek az ismerős hegyek, épületek.

A szerelvény befut egy aluljáró-rendszerbe, ahonnan szeretnék mielőbb kijutni – nekem is dolgom lenne, de közben elfelejtettem, hogy kivel és hol kellene találkoznom – de csak egy éttermen keresztül vezet az út, amelyben az egyik sarokban egy zenekar muzsikálgat halkan. Ahogy a félhomályból ki tudom venni az arcukat, valamennyien volt zenekaraim tagjai, de Életem páciense nincsen közöttük. Talán ők megmondják majd a nevét, ami azóta sem jutott az eszembe, gondolom.

Megszólít egy ellenszenvesen elegáns férfi, szavaiból rögtön rájövök, hogy valami alvilági küldönccel kever össze, akivel az étterem védelmi pénzéről kellene tárgyalni. Belemegyek a játékba, lesz, ami lesz, hátha lesz egy kis adómentes jövedelmem. Megállapodunk, átnyújt nekem egy táskát, amely elég súlyosnak tűnik ahhoz képest, hogy állítólag pénz van benne. A férfi utamra bocsát, de még át kell mennem az étterem mosdóján, hogy kijussak innen. Ott azonban rám támad két tagbaszakadt barom, az egyik belerúg a táskámba, amelyből olyan csörömpölés hallatszik, mintha kerámiák törtek volna össze. Hirtelen támadt merészséggel térden rúgom az illetőt, majd a másikat is sikerül egy érzékeny ponton eltalálnom, így a vártnál könnyebben szabadulok. Kijutok az utcára és újra nem látok egyetlen ismerős vonatkozási pontot sem.

Felébredek. Bekapcsolom a laptopomat, felmegyek a FB-ra, és végre megtudom, hogy mi volt a vezetékneve egykori zenésztársamnak.

Szólj hozzá!
2017. július 18. 05:09 - Göbölyös N. László

Viharzóna

ég föld háború

mágneses mezők mocskos

tisztítótüze

 

riadó fények

kék energia-zengés

hömpölygő éjjel

 

elszabadultan

ring a vérszínű bárka

utasokra vár

 

néma ágyúszó

ébreszt tetszhalottakat

szomjazó pohár

 

láncravert ablak

fergeteg ízét érzi

tágranyílt lelkén

 

(2017. július 11)

Szólj hozzá!
2017. július 16. 02:29 - Göbölyös N. László

Az ördög mibenlétéről

diable.jpg

A Le Figaro hívta fel a figyelmet a vitára, amelyet a jezsuiták generálisának kijelentései váltottak ki. A Jézus-társaság élén álló Arturo Soza az El Mundónak adott interjúban azt mondta, hogy a Sátánt úgy kell tekinteni, mint a rossz szimbólumát, egyfajta metaforáját, amely benne van minden emberben, és nem úgy, mint egy teremtményt.

A Le Nouvel Observateur eljátszik a kijelentéssel kapcsolatban, hogy ez milyen gondolatokat vethet fel: ha a Sátán nem létezik, akkor az ember maga dönti el szabadon, hogy tesz-e rosszat. De vajon Isten miért rakott rá ekkora terhet? Ha viszont létezik, mint teremtmény, akkor ő követi el a rosszat és a felelősség elhárul az emberről.

Majd megállapítja, hogy a világ minden vallásában vannak démonok, rossz szellemek, miért éppen a keresztény vallás lenne tőle mentes? Viszont a keresztény vallás tanainak ellentmondónak tartja, hogy a mindenható Isten mellett hatalomhoz juthatott a Gonosz is, ismét dualizmus alakulhatott ki, amely elv benne van egyes keleti vallásokban, mint a manicheizmusban, a kultusz, amelyet a perzsa próféta, Mani terjesztett el a 3. században, viszont a keresztény vallás ezt a dualizmust elveti.

A Nouvelobs, miután felszínesen érintett néhány kronológiai problémát, az Ördög különböző elnevezéseit magyarázza.

Megtudjuk, hogy a görög „diabolos” szó megosztót jelent, a Lucifer eredete már ismertebb: latinul Fényhozót jelent. A Sátán viszont a héberből jön, és eredeti értelme: „vádló”. A Belzebub a főníciaiaknál a repülő istent jelentette, a „legyek urát”.

Az ördög megtestesítőjének szerepét a történelem során többekre ráosztották, Attilától Sztálinig, Hitlertől Mao Ce-tungig, mostanában Bassár el-Aszadot tüntetik ki. Jól ismerjük azokat az okkult nézeteket, amelyek szerint időről időre megjelenik a földön a Nagy Fenevad, akinek száma 666. (Érdekes módon, a jelölteknél valahogy mindig kijön ez az összeg). A 20. század leghíresebb mágusa Aleister Crowley maga is kacérkodott e szereppel, el is nevezték őt a „világ leggonoszabb emberének”, holott a fentebb említettekhez képest ő „kispályás” volt.  Sokkal egyszerűbb volt az ördög szolgálóinak beazonosítása. A középkortól egészen a 18. századig égtek a boszorkányok a máglyán, évszázadokon keresztül, paranoiás légkörben folyt a szerencsétlen nők üldözése, akikből embertelen kínzásokkal kényszerítették ki a legkülönbözőbb bűnöket. A boszorkányüldözésben a katolikus és a protestáns egyházak nagyon is hasonló nézeteket vallottak.

Milyen módszerek alkalmazását tudták be az ördögnek? Természetesen mindenekelőtt a megkísértést. Magát Jézust is megkísértette, amikor 40 napig böjtölt a sivatagban és a szentekkel is próbálkozott. A kísértések között kiemelkedő szerepet játszanak a testi vágyak, mindenekelőtt a szexualitás. A másik módszer a kiválasztott birtokba vétele, „megszállása”. Az ördög kiűzésére a legkülönbözőbb technikákat alkalmazták, és alkalmazzák ma is arra illetékes személyek – gyakrabban, mint azt gondolnánk. Ugyanakkor egyfajta megelőző ördögűzésnek tekinthető az újszülött megkeresztelése, amelynek egyik funkciója a gyermek megvédése a Sátántól.

És akkor még nem szóltunk azokról, akik „szerződést kötöttek az ördöggel”. Ebben a témában bőségesen találunk irodalmi feldolgozásokat a korai Faust-legendától Bulgakov Mester és Margaritájáig. (A Rolling Stones Sympathy For The Devil-jének szövegét Mick Jagger éppen ez utóbbi könyvélménye hatására írta). De számos zenész is „belekeveredett” e kétes hírnévbe, Niccoló Paganinitól Robert Johnsonon át Jimmy Page-ig. Holott valószínűleg csak rendkívüli tehetségüket irigyelték meg. Ez az elmebaj ma is tart. Az interneten olvashatunk hosszú listákat azokról, akik „lepaktáltak az ördöggel”, és olyan egymástól élesen különböző művészeket találunk köztük, mint Madonna, Prince, Bono, Angelina Jolie vagy Kevin Costner, de szerepelnek a lajstromban a Beatles, a Stones, a Led Zeppelin tagjai, Bob Dylan és Freddie Mercury is.

A jezsuita generális szavai valószínűleg még további hullámokat fognak verni, mert az ördög léte túlságosan beleivódott a keresztény hagyományba és eddig egyetlen pápa sem tagadta létezését – szögezte le végezetül a Nouvelobs.

2 komment
2017. július 14. 06:06 - Göbölyös N. László

Miért hagyjuk….

Elutazunk Életemmel egy közeli nagyvárosba, ahol egy hatalmas épületben gyűlnek össze a szabadság szerelmesei. Egy több száz ezres, vagy akár milliós megmozdulásra készülnek, amelyhez a művészvilág legjobbjai adják nevüket és tehetségüket. Az előadás tervezett csúcspontja egy nagy közös éneklés lesz: Miért hagyjuk, hogy így legyen? (Igen, így, hagyjuk…) Az előénekes pedig D., a Három Tenor egyike lesz.

Amikor odaérünk, a zsúfolásig telt nagy színházteremben már folyik a próba, éppen T., a dal szerzője tanítja D.-t a magyar szövegre, aki akcentus nélkül énekel. Óriási lelkesedés fogadja a világhírű művészt.

Ezután szünet következik, beinvitálják az embereket egy másik széles terembe, ahol 5-6 személyes kis asztalok várnak mindenféle hidegtálakkal, italokkal megterítve. Mindegyikhez leül néhány értemiségi világmegváltó, és egyetértenek abban, hogy ne hagyjuk, csak az a kérdés, hogy miként ne hagyjuk. Közben néhányan eldicsekszenek azzal, hogy milyen szép és ízletes hidegtálat hoztak erre a nemes összejövetelre, de rögtön akadnak, akik tromfolnák a maguk készítményével, a befektetett munkával, a költségekkel. Életemmel értetlenül egymásra nézünk, de azért csipegetünk, mert megéheztünk az úton.

Egyszer csak odalép az asztalunkhoz egy rosszarcú alak, és közli velem, hogy már régóta leszámolnia valója van velem, mert elloptam élete legnagyobb ötletét és abból szereztem vagyonomat. Próbálom megőrizni hidegvéremet, magyaráznám neki, hogy nincsen vagyonom, és amúgy sem szokásom mások ötleteit ellopni, egyébként pedig fogalmam sincs, hogy kicsoda ő, még sosem láttam. A fickó azonban nem száll le rólam és az egész plénum előtt harsogja, hogy meg fog ölni. Életem felpattan, húz magával, én is megértem, hogy itt most a legjobb elmenekülni. Az egyik lépcsőfordulóban áll egy fal melletti italautomata, amögé bújok el, míg fenyegetőm elrohan mellettem és eltűnik a semmibe.

Hogy megnyugodjunk, teszünk egy kört a házban. Benézünk egy terembe, ahol éppen jóga-szeánsz kezdődik. A vezető hölgy kedvesen csatlakozásra biztat bennünket, a kedvünkért előlről is kezdik az egészet. Csakhogy annyira sűrűn ülnek, fekszenek bent az emberek, hogy csak úgy tudnánk elhelyezkedni, hogy másokat kilökdösünk a helyükről. Már pedig ez nem fér össze a jóga szellemével és a mi felfogásunkkal sem.

Szombat reggel. Életem halkan beoson a szobába, óvatosan leemeli rólam a takarót, és finom érintésekkel adja tudtomra, hogy kész a reggeli.

Szólj hozzá!
2017. július 12. 06:51 - Göbölyös N. László

Legyen Neked könnyű az éj – Joe Cocker: Night Calls (1992)

cocker.jpg

Amikor 1992-ben először Magyarországon járt, és a televízió is meginterjúvolta, Édesanyám felkiáltott: „Olyan, mint egy Popeye”. Hát igen, volt/van Joe Cocker-ben valami vén tengerész-szerű, azzal a különbséggel, hogy az ő hajóját elég sok vész érte, de túlélt minden örvényt, hajótörést és kalóztámadást, és közöttünk volt 70 éves koráig,  és  mindvégig dögletesen jól énekelt a maga összetéveszthetetlen smirglihangján.

 Lehet, hogy valahol nem is ártott neki a sok balsors. Igaz, Sheffieldben sem ő, sem ősei nem szedtek gyapotot, de az egyszerű prolifiú legalább olyan rabszolgája volt a pénzsóvár menedzsereknek, mint az ültetvények feketéi. Hiába volt Woodstock egyik legnagyobb sztárja (és első számú léggitárosa...), hiába épült rá minden idők egyik legparádésabb turnéja, a Mad Dogs & Englishman, éveken át anyagi gondokkal kellett küszködnie és ilyenkor mi a megoldás? Drog, ital – neki főleg az ez utóbbi  volt. Ki tudja, hogyan végezte volna, ha nincs 1982-ben az Egy tiszt és egy úriember című film, benne az Up Where We Belong című dal, amit Jennifer Warnes-szal énekelt, és amelyért Oscar-díjat kapott. De a nagy visszatérés még váratott magára néhány évig – egészen egy másik filmig, az újkorában nagy szenzációt keltő, valójában  bűnrossz 9 és fél hétig, amelyből a legtöbbet az ő dala, a pompás fúvósokba beleágyazott, Leave Your Hat On érte. Innentől kezdve nem volt már pardon: a soul-zene mestere, kopaszon, kövéren, megtört arcvonásokkal újra a csúcsra jutott és egymás után jelentek meg kiválóan hangszerelt, erőteljes rock és funky-elemekkel tarkított lemezei. Joe hangja mellett a másik holtbiztos védjegy a borzongtató női vokál, amely már a With A Little Help From My Friends óta kíséri – többnyire egy fehér és egy fekete lány énekel vele, mintegy illusztrálva, hogy a lélek a lényeg.

A koncerten mindig fantasztikus Cocker (kit érdekel, hogy soha nem tanult meg „színpadiasan mozogni” és  koordinálatlan csápolásában,   kétkezes „WC-lehúzásában” van valami megmosolyogtatóan groteszk) a 90-es éveket igen erősen kezdte: előbb megjelent egy dupla koncertalbuma, amely méltó párja a Mad Dogs & Englishmennek, majd 1992-ben stúdióban is nagyot produkált: ekkor született meg a Night Calls, amit már az MTV sem tudott kikerülni, annyira jól eltalálták a címadó dal klipjét, amelyben Joe egy csupasz próbababák által benépesített stúdióban bóklászik. Pedig a borító erősen torzított, expresszionisztikus festménye nem tűnik éppen csalogatónak, mintha még szándékosan rátenne egy lapáttal Cocker nem éppen fotogén külsejére.

Alighanem Joe Cocker az egyetlen nagy rock-csillag, aki egész pályafutását mások dalainak átértelmezésére építette. Nincsen ez másként ezúttal sem: a férfias romantikájú Night Calls Jeff Lynne (Electric Light Orchestra) szerzeménye, és a legjobb felvételek itt is „nagyuraktól levetett” melódiák, amelyeket azonban Joe és kísérői tökéletes fazonra szabtak. (A muzsikusokkal mindig is szerencséje volt: olyanok adták alá  a kíséretet az évtizedek során, mint Jimmy Page, Leon Russell, vagy Chris Stainton.) Ezek közé tartozik Stevie Winwood Can't Find My Way Home-ja, amelyet eredetileg a Blind Faith játszott egyetlen nagylemezén, de később Eric Clapton is elővett – érdekes módon az 1975-ös E.C. Was Here című albumon szintén női vokállal, Yvonne Ellimannel, az eredeti Jézus Krisztus Szupersztár Mária Magdolnájával adta elő. Itt Cocker hangját finom slide-gitárhangok húzzák alá. Mivel a változatosság gyönyörködtet, Cocker Elton John egyik nagy sikerét, a Don't Let The Sun Go Down On Me-jét is megkísértette. Ugye nem meglepő, ha azt mondjuk: jobb, mint az eredeti? És ismét visszatér a régi szerelemhez, a Beatles-hez is: a lemez egyik csúcspontja a You Got To Hide Your Love Away, amelynek szaggatott refrénje, érzelmi kitörései erősen emlékeztetnek a With A Little Help-re, amely nélkül, benne a refrén kitartott ordításával, ma sincsen Cocker-koncert.

Azért a többit se dobjuk ki: jó kis „beindulós” a Love Is Alive, az I Can Hear The River azóta már a Cocker-kötelezővé nőtte ki magát, a Please No More pedig egyszerre idézi a 60-as évek déli soul-stílusát és a sejtelmesen siklatott gitárhangokkal a pszichedelikusok világát.

Cocker nem lett más  hátralevő életében sem. 2005-ös Heart and Soul című lemezével, ahol „a változatosság kedvéért” rock és soul-klasszikusokat adott elő, megint csak azt üzente: olyan, mint a whiskey, minél öregebb, annál jobb. Meg azt is, hogy a belülről jövő zene ellenáll minden divatnak. Bennünket is megszerencséltetett már néhányszor, nehéz eldönteni, hogy az 1992-es BS-buli, az 1998-as kisstadioni, vagy a 2002-es „Kapcsolat-koncert” a budapesti Felvonulási téren volt-e jobb. Őt megmentette a zene, és ezt háláját tolmácsolta nekünk, immár legalább három generációnak.

És az sem lehetett utolsó elégtétel „Joe bácsinak”, hogy az ő You Are So Beautiful-ját választották egy amerikai szavazáson a XX. század legszebb szerelmes dalának...

          

 

Szólj hozzá!
2017. július 10. 00:30 - Göbölyös N. László

Delta-dal

blues-testű asszony

füsttől fülledten bámul

július éje

 

hullámod dombján

lágyulnak a szögletes

tizenkettesek

 

telő hold pillant

míg felkúszol a herfli

hangoszlopára

 

porszem sem marad

az ördög keresztútján

tűztalpad alatt

 

érzék-parazsak

csípős hat húr ízeit

két marokkal szedd

 

hűtse bőrödet

fájó elillanásig

egy bús borzongás

 

hogy messze űzzön

szorító szellemeket

áradó szíved

 

s ha indulni kell

szégyentelen egeket

rázok fel veled

 

(2017. július 9.)

Szólj hozzá!
2017. július 08. 05:05 - Göbölyös N. László

Szökések árban

Előre megfontolt gyilkossággal vádolnak, de nem állítanak bíróság elé, egyetlen nyomozó intézkedik az ügyemben.

Azt próbálja bebizonyítani, hogy közel negyven éve fontolgattam egy ember megölését, aki megalázott engem a katonaságnál, de azóta korábban csak egyszer láttam egy színházban és a helyszín nem volt alkalmas a tett elkövetésére. De aztán egy aljas csellel bejutottam a lakásába és interjút kértem tőle, mert közben országosan elismert művész lett, és akkor végeztem vele. Hiába magyarázom neki, hogy az agyamban valóban megszületett sok-sok évvel ezelőtt a gyilkosság terve, és az is igaz, hogy egyszer megláttam egy színházban és legszívesebben ott helyben agyon vertem volna, de azóta eltelt már több évtized, régen megbocsátottam neki, és elismerem a munkásságát is.

A nyomozó nem tágít, mert tudja, hogy a gondolatnak teremtő ereje van. Az a tény sem zavarja, hogy az illető él és köszöni, jól van. Egyetlen esélyem van, hogy elkerüljem a halálbüntetést: ha találok még három olyan embert 24 órán belül, akik hasonló gyilkosságokat fontolgattak, mint én. És akkor ő intézkedik, hogy valamennyien örökre amnesztiát kapjunk.

Megpróbálom a lehetetlent. Először  ismerőseimet veszem számba, de nincsen közülük egy sem, akiből ilyesmit kinéznék. Aztán mentő ötletként azt találom ki, hogy lemegyek reggeli csúcsban a közeli szupermarketbe, és végigkérdezem a vevőket, eladókat. És lássanak csodát, alig egy órán belül találok három olyan embert, akinek régóta elszámolni valója van valakivel és meg is tenné, ha lenne rá módja és bátorsága. A nyomozó gratulál sikeremhez, és az egész társaságot meghívja egy villásreggelire, amelyhez alkoholt is bőségesen kínál. Én nem akarok inni, mert reggel nem szoktam, másrészt éppen Édesanyámhoz készülök, aki biztosan rögtön megérezné rajtam az italszagot, amit utál. De végül szinte belém diktálnak egy kortyot, ami nagyon rosszul esik. A többiek ellenben, a nyomozóval együtt, addig isznak, amíg egy csepp is marad. Már felszabadultan távoznék, amikor a három potenciális gyilkos nekem esik, és agyba-főbe vernek, mert legféltettebb titkukat szedtem ki belőlük. Kétségbeesetten magyarázom, hogy én csak feltettem egy kérdést nekik és ők kapásból válaszoltak, de nem hallgatnak rám.

Ott hagynak vérbe fagyva, úgy érzem, mintha eltörött volna a lábam. Valahogy azért elsántikálok egy szomszédhoz, aki kölcsönad egy fekete csontrögzítőt, hogy eljussak egy orvoshoz. Közben kinézek a folyóra és látom, hogy olyan hullámokat ver mindkét partján, amilyeneket csak tenger szokott. Kivonszolom magam az utcára, felülök egy buszra, amely elindul egy nagy felüljáró rendszeren keresztül. Másutt nem is mehet, mert az ár lassan mindent elönt. Már azt sem tudom, melyik városban vagyok, mert a víz alá került utcák, terek mintha utazásaim emlékei lennének.

Végül megérkezem egy házba, ahol talán már jártam. Találomra becsengetek egy lakásba, ahol régi kedves osztálytársnőm lakik, akivel kapcsolatunk soha nem volt több mély barátságnál. Felajánlja, hogy aludjak ott nála, megbízik bennem, bármi is történt velem. Én megvárom, amíg ő elalszik, csak utána vetkőzöm le, és látom, hogy egész testem feketedik…

Felriadok a rémálomból, és egy panziószerű épületben találom magam. Ránézek az órámra, éppen reggeliidő van. Lemegyek az ebédlőbe, ahol már várnak egy ötszemélyes asztalnál. Csupa olyan arcot látok, akik valamikor nagyon közel álltak hozzám, de régóta nem találkoztam velük. Jön egy merev arcú felszolgálónő, és közli, hogy a négy ember közül egyet most egyszer s mindenkorra ki kell törölnöm az emlékezetemből, a választ egy percen belül várja. Végignézem az arcokat és nem vagyok hajlandó senkit sem megtagadni. Inkább elmegyek étlen-szomjan.

Kilépek az utcára, ahol zajlik a reggeli élet. Az utakat óriásplakátok szegélyezik, amelyek a lakosságot az egészséges, erkölcsös szerelmi életre ösztönzik, az Elfújta a szél, a Titanic, a Szombat esti láz, az Emmanuelle és a Caligula plakátjaival…

Szólj hozzá!
2017. július 04. 05:50 - Göbölyös N. László

Élőszóval, muzsikával

Hírháttereim 13.

zappa.jpg

Még 1988-ban történt, a Magyar Ifjúságtól küldtek a Petőfi Csarnokba a Jerusalem nevű svéd hard-rock banda koncertjére. Akkoriban elég sok kemény együttes választott magának Bibliára utaló neveket, így hát nem gyanakodtam semmire. Aztán amikor az énekes-gitáros Ulf Christiansson szám közben elkezdett „hallelujázni”, és körülöttem a közönség nagy része égnek emelt kezekkel, révült tekintettel ismételgette a frontember szavait, kezdtem gyanút fogni. Így találkoztam életemben először a „keresztény rock-kal”. (Később tudtam meg, hogy a Hit Gyülekezete hívta meg a zenekart. A közösségről addig csak annyit hallottam, hogy Budaörsön működik, és szívesen térítenek meg drogosokat). A zenei élmény közepesnél jobb volt, de a sok fohászkodás a végén már kezdett az idegeimre menni. Mindegy, végig kellett várnom, mivel interjút vártak tőlem Ulffal, aki nagyon kedves és készséges volt, a legrázósabb kérdésem elől sem tért ki. Megköszöntem neki a beszélgetést, és távozni készültem, de nem engedett. „Szereted Jézust?” – tette fel a nagy kérdést. Valamit motyogtam, hogy tisztelem őt, mint minden tiszta szívű gondolkodót, de válaszom természetesen nem elégítette ki őt. „Neked még sötétség uralkodik a szívedben, ezért nem engeded közel magadhoz Jézust” – jelentette ki a svéd rocker-hitszónok, és a következő fél órában próbált meggyőzni arról, hogy mennyire fontos lelkünket felajánlani a Megváltónak. Miután látta megátalkodott ellenállásomat, feladta, és csupán annyit kért, hogy imádkozhasson értem. Átölelt és közben elmondott egy szép hosszú imát – ez volt a szabadulásom ára. Azóta sem tudott senki sem megtéríteni és valószínűleg ez már így is marad.

Ha már keresztény, akkor nem feledhetem el ugyancsak a Pecsában a Christian Death koncertjét: ennél sötétebb, és a maga nemében brutálisabb metált soha nem hallottam. Ha hívő lennék, valószínűleg azt hittem volna az énekes Valor Kandról, hogy „megszállta az ördög”, a teljes önkívületig fokozta előadásmódján, szinte a szemünk láttára esett szét testileg-lelkileg – minden külső trükk nélkül. Aztán amikor beszélgetésünkre került sor a buli után bő fél órával, egy szelíd arcú, teljesen normális beszédű és gondolkodású fiú ült le mellém a színpad szélére – erről fotónk is van.

Ugyanez nem volt elmondható Edward Ka-Spelről, a Legendary Pink Dots vezéregyéniségéről. Az angol-holland underground banda koncertje, amely az egyik korai Hungarocarrot fesztivál csúcspontja volt, éjfélkor kezdődött, és olyan dimenziókba szállította a közönséget, hogy minden szer nélkül megtapasztalhattuk egy LSD-szerű „utazás” jótékony hatásait. Egyik kedves kolléganőmmel szinte végig a földön fekve, egymás kezét fogva hallgattuk ezt a sűrű,  váratlan fordulatokkal teli zenét. Amikor aztán minden lecsendesedett, és Edward hajlandó volt fogadni engem, úgy éreztem, ez a dimenzióutazás folytatódik, csak ő néhány zónával előbbre tart, mint én…

A DDT esetében viszont a vodka is segített abban, hogy közelebb hozzuk a tajgai sámán-varázslattal vegyes orosz szatírikus humort. Jurij Sevcsuk, akinek együttese zenében számomra leginkább Zappa Mothers-ét idézte, kitűnő előadónak bizonyult, még azok is pontosan értették mimikája, egyszemélyes mozgásszínháza által, hogy miről szólnak a dalai, akik nem beszéltek oroszul. Az interjúra nagy erőkkel mozgósítottam korábban középfokúnak mondható orosz tudásomat, amely a Jurával való vodkázástól megtámogatva számomra is meglepő magasságokba szökkent. Beszélgetésünkbe és kortyolgatásunkba egy idő után belefolyt W.Gazember stb…is (ő, kak izvesztno, a Szojuzban tanult annak idején), hogy mi lett a vége, arra már nem emlékszem kristálytisztán…

Nem volt viszont az égvilágon semmi misztikus Alice Cooperben. Hatalmasakat hahotáztunk a „horror-rock” atyjával a Hilton egyik szobájában, ahol személyesen égette porig a mesét a 18. századi boszorkányról és annak reinkarnációjáról – egy telefonkönyből nézték ki menedzserével a nevet. Hogy nyomatékot adjon annak, hogy mennyire szerepnek tekinti színpadi énjét, ha zenéjéről, koncertjeiről volt szó, kizárólag egyes szám harmadik személyben beszélt Alice Cooperről.

Egészen különleges találkozás-sorozat fűz a Scorpionshoz. Az öreg hannoveri rockerek 1986 nyarán léptek fel először Budapesten, néhány héttel a Queen után. Sokkal kisebb felhajtással, és legalább olyan jó bulit nyomtak az MTK-pályán, mint Freddie-ék a Népstadionban, sőt! Erre finoman céloztam is a Magyar Ifjúságnak írt tudósításomban, amelyet megelőzött egy kellemes, pózmentes sajtóbeszélgetés, de a szerkesztő kihúzta, mondván, felesleges a hasonlítgatás. 1992-es bulijukra már Nagyfiamat is elvittem a BS-be. Aztán jött 1996. Nyugodalmasnak tűnő délelőttön ülünk a Kurír szerkesztőségében, amikor hírnök jő a Multimédia Ltd. üzenetével. Délután fél 3-kor sajtótájékoztatót tart a Scorpions együttes európai turnéjáról, szeretettel várnak bennünket. A színhely a bécsi Hilton. Fotós barátommal, Morphóval ránézünk az óránkra: fél 12. „Jó, hogy nem negyed háromkor szólnak” – morgunk. Ekkor bal zsöllyéből megszólal a lap egyik sofőrje, Bajusz: „Ha gondoljátok, kiviszlek benneteket.”, Egymásra nézünk, félszavak nélkül is értjük egymást. Cucc fel, magnó zsebbe és tűz. Pilótánk játszi könnyedséggel átverekszi magát a városon a Köztársaság tértől az Osztapenkóig, onnantól kezdve csak lopva merünk ránézni a kilométerórára. A legszuperebb kocsikat is állva hagyjuk a sztrádán, arcunkra némi sápadtság ül ki, amit a feladat okozta adrenalin sikeresen enyhít. Egy szó, mint száz, délután 14 óra 25 perckor ott vagyunk a bécsi Hilton előtt, mire a fiúk, akiket már  jól ismerünk, elkezdik mondókájukat, ott ülünk az első sorban. Visszafelé már nem rohanunk ennyire, épségben haza kell érni, hogy meglegyen az anyagunk a másnapi lapba. Kösz, Bajusz!

Klaussal még egyszer beszélgettem, 1999-ben, az Omegához jött vendégszerepelni. A Hotel Acquincum halljában a frontember arról beszélt, hogy milyen nehéz a kelet-németek beilleszkedése, mert a német újraegyesítés után sokan azt hitték, hogy a Bundesben kánaán van és hogy jó lesz az a tessék-lássék meló is, amihez a DDR-ben hozzászoktak. (Még 87-ben találkoztam a nyugat-berlini protest-rockerrel, Udo Lindenberggel, aki az NDK-t csak „Deutsche Dramatische Republik”-ként emlegette, pedig még kalapot is ajándékozott Erich Honeckernek…).

Apropó, Omega! Ők meghatározók voltak a magyar rock-műveltségemben, életem első koncertje is hozzájuk fűződik: 1970. szeptember 4, Kisstadion, ez volt a Presser-Laux-féle csapat utolsó nagy bulija, előzenekar Nonstop és a klasszikus Neoton Fecóval, Som Lajossal és Cikivel…- és amikor Omegáék elkezdtek játszani, eleredt az eső, ha nem is olyan felhőszakadás-szerűen, mint 24 évvel később…megvolt tőlük a teljes lemezsorom, ott voltam több Kisstadionos bulijukon, és 1982-ben a 20 éves évfordulós BS-sorozat utolsó buliján, amely egy napot csúszott Brezsnyev temetése miatt. Így aztán magától értetődőnek tartottam, hogy amikor 1994-ben a Fiúk készültek a nagy Népstadion-koncertre, én legyek az, aki végiginterjúvolja a Nagy Ötöst. Mecky mérnöki pontossággal, nyomdakészen fogalmazott, Misi komoly volt és megfontolt, Ciki a dobosok egyszerűségével rajzolta meg saját portréját étterme egyik asztalánál, Elefánttal spirituális vizekre is eveztünk. És amikor egy kedvenc sztorit kértem tőlük, mindegyikük mondott valamit, aztán hozzátették: „Majd figyeld a Benkőt…” Igazuk lett: Lacinak csak egy kérdést tettem fel, az alapítás körülményeit szerettem volna feleleveníteni vele,  és onnantól kezdve Laciból két órán keresztül dőlt a szó – ő volt az első interjúalanyom, akinél utólag kellett a kérdéseket beiktatnom. Később vele futottam össze a legtöbbször, mivel az MTI-hez közel lakott, sőt, egy alkalommal még egy könyvheti dedikálásomra is eljött: a 60-as évek 45-ös fordulatszámon című kötetem 2003-ban június 12-én, Életem születésnapján jelent meg, és Laci is ezen a napon jött a világra, 12 évvel korábban…

Szinte szó szerint az utolsó pillanatban sikerült találkoznom az amerikai fekete spirituálé legendás alakjával, Orlandus Wilsonnal. A Golden Gate Quartet legrégibb tagja – 1934-ben lépett be a három évvel korábban alakult énekegyüttesbe – széparcú, gyapjas fehér hajú, szakállas öreg néger volt 1998-ban, amikor leültünk egy kis beszélgetésre. Most is előttem van a szoba (az öltöző), ahol találkoztunk, de a helyszínre egyszerűen nem emlékszem. 81 évesen is remekül nyomta a basszusszólamot, ő volt a szólistája egyik kedvencemnek, a Joshua Fit The Battle of Jerichónak. Előzőleg már láttam őket, 1977-ben az Erkel Színházban léptek fel, de abból a társulatból már csak ő maradt. 1998 szilveszterén aztán ő is távozott az élők sorából.

Lemaradtam viszont a személyes találkozásról Jimmy Millerrel, az angol rock egyik legzseniálisabb producerével, aki többek között a Rolling Stones sokak szerint legjobb (1968-73) korszakának lemezeit, továbbá a Traffic, a Blind Faith, és nem utolsósorban az LGT angliai felvételeit gondozta. 1993-as londoni utam idején megpróbáltam elérni őt, a Multimédiás Hegedűs Lacitól kaptam meg a telefonszámát. Amikor azt mondtam neki véletlenül a telefonba, hogy „sir”, nevetni kezdett: „Ne hívj engem sir-nek, én az apámat szólítom így” – mondta. Többször is beszéltünk, de nem tudtuk összehozni a randevút, amely pedig pótolhatatlan rock-történelemóra lett volna számomra. Sajnos egy év múlva örökre elment…

Frank Zappához sajnos csak koncertlátogatóként volt szerencsém. Zenéje nagyon korán megfogott, még egy általános iskolatársam mutatta meg a Willy The Pimpet, amelyet” Sün Sámuelnek” nevezett el az egyik sora fonetikus értelmezése nyomán („my shoe shined black”). A Hot Rats album azóta is az egyik legkedvesebb FZ-lemezem. Aztán nagyon nagy becsülete volt a 70-es évek első felében a Mesternek hódmezővásárhelyi köreimben, egyrészt a gimis „prog-rock klubban”, másrészt egy másik galeriben, amelynek frontembere, Cs. László egyik beceneve éppen „Zappa” volt. Éveken át folyamatosan figyeltem munkásságát, mígnem 1982 májusában abban a jutalomban volt részem, hogy ott lehettem Párizsi koncertjén. Ömlött az eső, a sátor, amelyben fellépett, több helyűtt is átázott, a buli majdnem félbeszakadt a harmadik szám után, mert valami marha bedobott egy azonosíthatatlan tárgyat a színpadra. „Még egy ilyen és hazamegyek” – közölte FZ és onnantól kezdve három órán keresztül meg sem állt nyolctagú bandájával, amelyet egy bő ingben, pöttyös rövid (alsó?) nadrágban és piros zokniban vezényelt. Akkor aztán visszamenőleg is begyűjtöttem életművének hiányzó darabjait, később rámozdultam a kalózokra is. A 80-as évek végén a Világ Ifjúságában sorozatot is írtam róla, született volna egy kisebb könyvem is, de ez a kiadó és a nyomda közti vita miatt eltűnt – talán jobb is. Aztán jött 1991, a Budapesti Búcsú, amelynek díszvendége volt. Terveztem, hogy kimegyek a Tabánba, de aztán a körülmények véletlen összejátszása miatt lemaradtam róla. Igaz, aligha fértem volna a közelébe, hiszen az akkori „rendszerváltók” kisajátították maguknak - az akkor már súlyos beteg FZ éppen azért jött hozzánk és Prágába, hogy megörökítse a Fal leomlásának hatásait. Egyetlen vigaszom, hogy az említettek azóta jobb esetben kikoptak a politikából, önkéntes belső száműzetésbe vonultak, vagy pedig köpönyeget váltottak…Eltelt néhány év, Zappa meghalt és már csak emlékkoncerteken lehetett őt élőben felidézni. Itt járt a fia, Dweezil, egy olyan csapat, amelyben ott voltak többen az 1982-es bandából – Tommy Mars billentyűst és Ed Mann ütőst sikerült is szóra bírnom – és az 1994-es Diáksziget – Eurowoodstock fesztiválon fellépett a Grandmothers, amely az egykori Mothers of Invention-tagokból alakult, Don Preston és Jimmy Carl Black vezetésével. Az egyik haverommal fogadtam, hogy a bulit a Hot Rats nyitó felvételével, a Peaches en Regaliával kezdik. Nyertem…

 

Szólj hozzá!
Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai