Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai

2016. december 07. 06:50 - Göbölyös N. László

Dühöngő Oroszlánhölgy, Kígyóval a Kebelén – Sinéad O'Connor: The Lion and The Cobra (1987)

sinead-oconnor-the-lion-and-the-cobra-vinyl-clock-sleeve-80s.jpg

Egy halk, szelíden szenvedélyes lányhang emelkedik sejtelmesen surrogó gitárokkal a háttérben. Aztán egyre erősödik az elektromos duruzsolás, egyre erőteljesebb lesz a lányhang: most már dühös, és kétségbeesett, teli tüdőből, teli torokból kiált, és közben arcátlan félhangokra és neveletlen elcsuklásokra ragadtatja magát. Alig hosszabb két percnél ez a féloldalas szakítástörténet, a Jacky, mégis benne van egy új nagy egyéniség kvintesszenciája. Utoljára ennyire tömören 1969-ben, a Led Zeppelin bemutatkozó albumának nyitódala, a Good Times Bad Times tudta összesűríteni a zenekar javának lényegét. De ők négyen voltak. Csaknem két évtizeddel később egy szem fiatal nő áll szemben a világgal. De nem akármilyen nő!

Az egyik leggyakoribb ír név, az O'Connor már előzőleg is egy rendkívüli rock-személyiséget takart: ki tudná feledni az Üvegtörők főhősnőjét, Hazelt, aki a valóságban is megcsömörlött a zenebiznisztől, de azóta is készíti minden divattól független lemezeit? Most pedig feltűnt egy honfitársnője, aki mellett még kevésbé lehet elmenni szótlanul. Sinéad O'Connor már akkor is „kiborítja” a hallgatót, ha csupán a hangját hallja.

Miként a blues-muzsikusoknál, mint B.B. King óta tudjuk, nem hátrány a gyapotszedés, a rock is profitálhat a zaklatott gyermek- és ifjúkorból. Ötgyermekes család, válás, nevelőapa, kamaszkorban elszenvedett erőszak, bolti tolvajlás, javítóintézet, ahol a legnagyobb büntetés a nevelő apácákkal együtt aludni. Aztán munka egy rossz hírű bárban, miközben már születnek a hamarosan robbanó dalok, és egy ostoba producer cicababát akar faragni a csodás sötét loboncot viselő lányból. Elég ahhoz, hogy valaki többé ne tűrje, hogy bárki megmondja, hogyan éljen, mit mondjon és hogyan énekeljen. Mindez egy lefojtott vulkán gyilkos erejével tört ki Sinéadból első albumán, a The Lion And Cobrán. A Chrysalis cég meglátta benne az elemi tehetséget és olyan lehetőséget kapott, mint kezdők a legritkább esetben: ő maga lehetett saját dalainak producere, nem szóltak bele a szövegekbe, sőt, a borítóba sem: így kerülhetett a címlapra egy teljesen kopaszra nyírt, agresszíven ordító, két erős kezét keresztben ökölbe szorító lány fotója. (Amerikában ugyanennek a sorozatnak egy lényegesen szelídebb kockája látható a lemezen – ennyit a „legszabadabb országról”...).

De maradjunk még Sinéad hangjánál és zenéjénél! Valamennyi dal zenéje és szövege az ő szerzeménye, ő is hangszerelte őket, és a pletykák szerint ellentmondást nem tűrően,  vaskézzel irányította a felvételek idején zenekarát, köztük első gyermekének apját, John Reynolds dobost. Nyilván neki járja el a „hétfátyoltáncot”, amiről a már-már hard-rockos Mandinkában, a slágerlisták kedvencében énekel. „Nem érzek fájdalmat, nem  érzek szégyent” - nem is kell, különben hogy tudná azokat a ma már tucatnyi énekesnő által utánozni próbált hangugrásokat bemutatni, amely tökéletesek a szélsőséges érzelmekhez? És teszi mindezt minden erőlködés nélkül, a világ legtermészetesebb módján. "Soha nem gondolkodtam azon, hogy stílust alakítsak ki, netán iskolát teremtsek, mivel nem is tanultam énekelni. Ez a hang magától, belülről jött, és úgy éreztem: ez vagyok én. Számomra alapvetően fontos a szabadság, mint művésznek és mint emberi lénynek egyaránt." - mondta Sinéad e sorok írójának egy 2007-es telefoninterjúban.

A feszes gitárokkal, és az elején üveghangokkal, a középrészben torzított vijjogásokkal alátámasztott Jerusalemben Sinéad legharciasabb oldalát mutatja, bár ott is akadnak egészen leheletfinom vokális megoldásai. A szent városhoz és a Bibliához mindennek csak annyi köze van, hogy hősnőnk nem vár újabb elszalasztott megváltásokra. (Mellesleg Sinéad emblémája egy Dávid-csillag, jobb felső sarkában egy ponttal).

 A lemez egyik legszebb felvétele következik: Just Like You Said U It Would Be. Folkos akusztikus gitár, ír dallam harmóniumon, pizzicato hangok, miközben Sinéad „vihar előtti csendben” énekli a dal részét, de úgy vagyunk vele, mint egy feszült krimivel: alig várjuk, hogy valami szörnyűség történjen. Nem kell sokáig várnunk! „Túl sok nyitott szájat láttam/túl sok zárt szemet, túl sok zárt fület/nem elég nyitott lelket/s sokszor láttam nyitott combokat”. Az első oldalt megint egy meglepetés zárja: vízcseppekként szólnak egy kórus háttér-hangjai, miközben egy újabb földije, Enya, egy zsoltár-szöveget mond gael-nyelven, ezt bontja ki a capella O'Connor egy poharat tartó lány, egy solymász fiú és alkonyi sétálók impresszionisztikus képeivel, majd olyan hangorkánt zúdít ránk, hogy egy templomot is megtöltene.

A lemez legerőteljesebb darabja nyitja a második oldalt. A Troy-ban Sinéad a vonósok, billentyűsek felett minden eddiginél jobban szabadjára engedi olthatatlan szenvedélyét. „Megölnék egy sárkányt érted, és belehalnék/visszahozom a főnixet a lángokból/az leszek ismét, aki vagyok/nincs több Trója, amit felégethetnél”. Hat és fél percben egy operára elegendő drámát játszik el ez a 21 éves lány. Van-e olyan szívtelen férfi, aki képes lenne nem visszarohanni hozzá ezek után? Ezek után a I Want Your Hands On Me csupán a nyers élvezet dala, becsületes kis funky-val, kis reggae-vel, ami azért szintén nem gagyi. Az énekesnő állítólag az akkoriban nagyon menőnek számító Mickey Rourke-ot akarta ily módon meghódítani. A Drink Before The War még a leghagyományosabb, „fehér soulos”, lassú rock-dal, de a „sinéadotron” még mindig nem hagyja magát teljesen kiismerni – a magas C-k mellett mintha kegyetlen gúnykacaj is csengene hangjában. A Just Call Me Joe az egyetlen „idegen” dal benne, de a zúgó gitárokkal, a végén „iparivá” torzított gitárokkal és egy „emberi jogvédő” hangzavarral ezt is saját képére tudta kedvencünk formálni. Hú, túléltük!

 A The Lion And Cobrától elválaszthatatlan az a videó, amely egy évvel később készült The Value of Ignorance címmel. Sinéad ezen élőben adja elő a lemez dalainak többségét. Még a képernyőről is lejön szinte ijesztő kisugárzása: hiába teljesen kopasz, hiába csak egy ujjatlan trikót visel, mégsem tudta elcsúfítani magát: óriási, óceán kékszemei, sötét függönyszerű szempillái, klasszikusan szabályos koponyája akkor sem válik taszítóvá, amikor száját hatalmasra nyitva üvölt, amikor viszont elenged egy-egy pajkos mosolyt, egyenesen végzetes – a szó jó értelmében.

Sinéad O'Connor ma már négygyermekes anya, többszörös botrányhős, próbált megtérni ősei vallásához, még pappá is szintelték egy keresztény szektában, de a Rasztafari hitben sem találta meg önmagát. Magánélete meglehetősen szerencsétlenül alakult, négyszer ment férjhez, néhány éve mégis azzal keltett nagy feltűnést – és persze „felháborodást” – hogy web-oldalán keresztül keresett magának szex-partnert. Ugyancsak címlapsztorit értek az elmúlt években eltűnései, öngyilkossági kísérleteire szóló hírek. De közben zenéjében ritkán tévedett. Pedig még Seress Rezső Szomorú vasárnapját is szájára vette (Gloomy Sunday) és énekelt gospeleket is. Holnap lesz éppen 50 éves  – de még mindig süt belőle valami, ami elől lehetetlen kitérni.

"Ha most találkoznék azzal a kislánnyal, azt mondanám neki: ne hagyja, hogy a gonoszok, a gáncsoskodók elkeserítsék, mert ő az erősebb" - mondta Sinéad, 20 évvel a The Lion and The Cobra után.

 

        

Szólj hozzá!
2016. december 05. 05:32 - Göbölyös N. László

Egy mitomán naplójából

Hírháttereim 6.

016-hotel-du-nord-theredlist.jpg

A nagy ábránd kastélypárkányától a Karnak óriás kőoszlopcsarnokáig, a Mirabeau-hídtól a Marquee-klubig. Mitomániáim újságírói és írásokkal ékesített magánútjaim során elsősorban a film, az irodalom és a zene körül forogtak.

Mindjárt első kiküldetésem során, 1985-ben, amely Rómába vezetett, kilátogattam a Cinecittába. Bár akkor éppen nem volt forgatás, sikerült bejutnom, sőt, még abban a szerencsében is részem volt, hogy bemehettem Federico Fellini És megy a hajó című filmjének még le nem bontott díszletébe. Persze a Maestrót Róma számos pontján fel tudom idézni, a Szent Péter Bazilika kupolájától a Trevi-kúton át egészen a Colosseumig, amely körül éjszaka motorosok köröznek a Fellini-Roma utolsó képsoraiban. No és itt forgattak számos jelenetet kedvenc ókori filmemből, a Ben-Hurból, valamint a Quo Vadis-ból. Bő másfél évtizeddel később ez is eszembe jutott, amikor Életemmel a Quo Vadis Domine kápolnánál jártunk a Via Appia bejáratánál. Annak idején mindkét filmet Rómában láttam először, még kiskamaszként, folyamatosan játszó mozikban, így mindkettőnek előbb láttam a végét, mint az elejét, de mivel ez ott akkoriban teljesen bevett szokás volt, szüleimmel együtt megtanultam a sztorikat „összerakni”.

A Trastevere éttermi teraszai láttán pedig odaképzeltem egy hatalmas, roskadásig teli asztalhoz Orson Wellest, aki szívesen töltötte itt lucullusi lakomáit. Nem véletlen, hogy Fellini szerette volna őt megnyerni a Satyricon Trimalchiójának szerepére, amit végül éppen egy trasteverei vendéglős kapott meg. Nem tudom mondtam-e már, hogy Orson Welles az egyik hősöm. Nemcsak színészként volt hatalmas egyéniség, aki egy apró szerepben is ott hagyta a nyomát a filmen, hanem alig 26 évesen, minden előtapasztalat nélkül elkészítette minden idők legzseniálisabb filmjét a média mibenlétéről. Az Aranypolgáron 75 év után sincsen egyetlen porszem, tanítványaimat is rendszeresen vegzálom vele, amikor a média és hatalom kapcsolata, illetve a médiamanipulációk széles tárháza és bulvársajtó gátlástalansága kerül terítékre.

A 80-as években jutottam el az elzászi Haut (Hoch) Königsburg-ba. Ebben a középkori kastélyban vették fel 1937-ben Jean Renoir A nagy ábránd című klasszikusának nagy részét, innen szökik meg a fogságból Jean Gabin és Marcel Dalio. És leültem ahhoz az ablakhoz, amely mellett Erich von Stroheim és Pierre Fresnay arról elmélkednek, hogy vége a régi arisztokráciának és vele együtt az úri becsületnek. Párizsban viszont a Place Pigalle egyik sötét bárjában ittam egy pernod-t Maigret felügyelő tiszteletére, miközben egy magas, mélyhangú néger kurva akart engem felszedni, jobban megnéztem, és rájöttem, hogy férfi…Amikor Életemmel 2004-ben nászútra mentünk, és a Place de la République közelében kaptunk szállást, nekem rögtön az Hôtel du Nord, Marcel Carné 1938-as filmje jutott eszembe, Louis Jouvet-val és Arletty-vel. „Atmoszféra, atmoszféra, úgy festek én, mint egy atmoszféra?” – vágja a nagy színésznő szeretője fejéhez a legendás mondatot. Amikor a tulajdonosnőnek idéztem, láthatóan csodálkozott. Persze az igazi Hotel du Nord nem ott volt, hanem jóval északabbra, a Canal-St.Martin közelében, de magas, szűk lépcsőivel, kicsiny szobáival, egyszerre rideg és meghitt reggelizőjével Carné világában érezhettük magunkat.

Aztán jött 2001, és Párizs-szerte mindenütt az Amélie Poulain mesés élete plakátjai néztek rám. Először volt bennem egy kis viszolygás, mert a rajz némileg torzított, és olyannak tűnt, mintha egy fogyatékos lány lenne a főszereplő. Aztán mégis rászántam magam, és azóta az egyik legkedvesebb filmem, ha meglátom a műsorban, hogy Audrey Tautou játszik benne, biztos, hogy megnézem, és elfogultságomat leszámítva sem csalódtam benne sokszor, a Piszkos kis játékoktól a Coco Chanelen át egészen a Tajtékos napokig. E csodaszemű lány még ott van újságírói bakancslistámon. És az Amélie óta másképpen nézek a Sacré Cœur terére és környékére, ahol közel negyedszázaddal korábban, első párizsi utamon hallottam egy lenyűgöző német utcai énekeslányt, aki köré később egy meg nem valósult filmsztorit építettem (ezt hűséges olvasóim jól ismerik). És amikor három évvel később Életemmel jöttünk ide, és már együtt is láttuk az Amélie-t (első közös moziélményünk volt), a Montmartre-ra felgyalogolva bementünk egy italra a Deux Moulins kávézóba…

amelie.jpg

De ha igazi, békebeli kávézó, akkor a Les Deux Magots a Saint-Germain-des-Prés negyedben, ahol Ady Endre oly szívesen elidőzött, de idejártak hajdan a szürrealisták, Jacques Prévert, Picasso,  később itt vették körül az egzisztencialisták Sartre-ot és Camus-t, és talán már szintén mitomániából tért ide be Jim Morrison, fiatalkorom legveszedelmesebb hőse is. Elzarándokoltam utolsó lakhelyéhez, a Marais-ba, a Rue Beautreillis 17-hez, és többször is jártam a Pére-La-Chaise-ben, feltételezett nyughelyéhez. Szilárd meggyőződésem volt ugyanis, hogy 1971. júliusában nem halt meg, csupán eltűnt. Ma már ennek nincsen jelentősége.

Egy olyan olvasó ember, mint én, nem kerülhette ki a Quartier Latinben a Shakespeare and Company-t, amely ugyan nem az eredeti helyen áll, de azért őrzi az amerikai „elveszett nemzedék”, valamint az „elátkozott” James Joyce és D.H. Lawrence szellemét. Ellenben már közelről is belélegezhettem a Szajna-part közelében, a Rue de la Bucherie 37-ben azt a levegőt, amit az 50-es években a beat-költők szívtak. Még ma is beleborzongok, hogy kezem őrzi Allen Ginsberg kézfogását.

A párizsi aluljárókban eszembe jutott Paul Simon. Vajon melyikben énekelhetett annak a lánynak, aki egyes legendák szerint a The Sound of Silence-et megihlette? 1982. júniusában a Vincennes-i Hyppodrôme-ban Gyermekeim Anyjával és Apámmal együtt hallgattuk a dalt a Simon & Garfunkel-koncert végén, amikor több tízezer láng ragyogta be az éjszakát. Egy hónappal korábban pedig Frank Zappa varázsolt el Pantinben, szakadó esőben, szerencsére sátorban. Felejthetett három órát nyomott pöttyös sortban, piros zokniban. Addig is volt néhány Zappa-lemezem, de akkor utólag is bepótoltam mindent, ami hiányzott. Mindkét koncertre Szüleimtől kaptam a jegyet ajándékba, ma is megvannak, egy lemezkatalógus-füzetbe beragasztva.

De ugorjunk át Londonba, mítoszéhségemet tovább csillapítandó. Ha mozi, akkor kihagyhatatlan egy esti séta a Waterloo Bridge-en. Ha Nagyítás, akkor valamelyik park a sok közül – bár sem hajnalban, sem késő este nem kószáltam ott – és naná, hogy a Marquee Club, ahol a Jeff Beck-kel és Jimmy Page-dzsel erősített Yardbirds zúzta a Stroll Ont. Azt csak utólag tudtam meg, hogy ez csak egy stúdióban rekonstruált klub volt, és amikor én eljutottam minden rock-banda legfontosabb ugródeszkájához, akkor már nem a Wardour streeten volt, mint a 60-as években, hanem a Charing Crosson (lásd még Freddie-t a Pygmalionból). De még eltölthettem ott egy-két estét 1990-ben, és ugyanabban az évben szemtől szembe ülhettem egy kis észak-londoni klubban a Yardbirds-dobos Jim McCarty-val. (Később Budapesten is találkoztunk). Abban a klubban ajánlották fel, hogy maradjak kint, legyek szervező menedzser kelet-európai rock-bandáknak. Én pedig hazajöttem. Nyolc évvel később viszont már Jimmy Page-dzsel – no és Robert Planttel - paroláztam a Hotel Intercontinentalban.

A zenemítoszok persze nem értek itt véget, hiszen hátravolt nekem is az Abbey Road zebrája és stúdiója, a Hyde Park, amelyről nekem a soap-boksz speakereken túl a Rolling Stones 1969-es koncertje jutott eszembe, a Ronnie Scott’s klub, ahol Jimi Hendrix utoljára lépett fel 1970. szeptember 17-én, és a sok-sok utca, tér, amelyet megénekeltek a rock-ban a Leicester Square-től a Baker streetig. De nem zene, és nem mozi volt, hogy 1981-ben Londonban szembesültem először az igazi hajléktalan léttel, a valódi Aqualungokkal, akiket Ian Anderson megénekelt…Akkoriban Magyarországon még ügyesen el tudták őket tüntetni, mert kevesen űzték a csövességet életvitelszerűen.

ronnie.jpg

Valamikor a világ egy legnagyszerűbb mozimúzeuma volt a Temze balpartján, a Royal Festival Hall közelében, ha Londonban jártam, soha nem hagytam ki, az újat, amelyet egy olyan egykori kenningtoni dologházban alakítottak ki, ahová Chaplint vitték gyerekkorában, még nem volt alkalmam látni.

Még ugyancsak 1981-ben tettünk egy kirándulást Etonba – mire is asszociálhattam másra, mint a leglázadóbb angol 68-as filmre? Ha….és ha már említettem azt a bizonyos újságírói bakancslistát, akkor ott van számomra az elsők között Mike Travis, azaz Malcolm McDowell, úgyis mint Kicsi Alex…”Egyszer elkaplak!”

Amsterdamban Anne Frank és Van Gogh mezsgyéjén egyensúlyoztam. Akkor már láttam Alain Resnais sokkoló filmjét Vincent-ról, amelyben megmutatta, hogy az a bizonyos szoba, ami üresen áll, valójában nem üres, mert a festő ott van a maga teljes valóságában. Azóta is így nézem ezt a képet. Aztán 2003-ban betértünk a The Doors coffee shopba, ahol "afgán fehér özvegyet" szívtunk. És közben ott keringett az agyamban Jacques Brel Amsterdam című dala, amelytől akkor is elszorul a szívem, ha csak rágondolok. "Dans le port d'Amsterdam, Ily y a des marins qui boivent..."

Amikor 2001 közeledett,  elhatároztam, hogy olyan helyen fogom tölteni az Újévet, ahol rendkívüli körülmények között láthatom a napfelkeltét. A 2001: Űrodüsszeia nagy-nagy kedvencem, többek között a kezdete miatt, Imigyen szóla Zarathustra. E nyitány vezetett engem Nietzsche olvasásához is. Egy időben, amikor egyedül voltam, többször előfordult velem, hogy valamelyik tv-csatornán adták, gondoltam, belenézek, aztán rendszerint ottragadtam. Több variáció után Marokkóra esett a választásom. 2000. december 31-én érkeztünk meg Marrákesbe, este szilveszteri bulival vártak bennünket a szállodában. Tisztelettudóan megvártam, míg éjfél lesz, aztán nyugovóra tértem, de előbb megkérdeztem a recepcióst, hogy másnap mikor kel a nap. Úgy nézett rám, mint a hülyére, de azért elárulta, hogy 7 óra 15-kor. Fél hétre kértem egy ébresztést, aztán kimentem az utca végéhez, az Atlasz-hegység egyik impozáns sziklájának lábához. Esküszöm, szinte hallottam azt a morajlást, ahogyan Richard Strauss zenéje egyre erősödik, amint a hegy mögül lassan felkelt a nap és arany-vörösre festette azt. Aztán aznap délután a marrákesi piacon egy jövendőmondó, nyakamba téve egy sivatagi viperát, „barakát” mondott rám (100 dollárt akart, 20-ra lealkudtam), és egy nagy találkozást jósolt nekem az újévre. Másnap Casablancába utaztunk, ahol persze berendezték az itt soha nem létezett Rick’s American Cafét – egy arizonai hotelben forgatták a bárjeleneteket – és itt elmormoltam magamban, „maybe not today, maybe not tomorrow”.  Az a „tomorrow”, már ami a találkozást illeti, 2001. szeptember 12-én következett be, de ezt Önök már tudják.

napfelkelte_az_atlaszon_2001_januar_1.jpg

Négy évvel később pedig már Életemmel együtt vizslattuk gyanakodva Karnak kőoszlopainak tetejét, Agatha Christie iránti tiszteletünkből, nílusi hajóútunk egyik fantasztikus állomásán…

 

Szólj hozzá!
2016. december 03. 06:41 - Göbölyös N. László

Bölcs szavak 63.

bs46pm1-main.jpg

„Már csak kíváncsiságból ébredek fel”

(Federico Fellini, A Hold hangja)

 

„Ha mindnyájan elhallgatnánk egy kicsit, talán megértenénk valamit.”

(Federico Fellini, A Hold hangja utolsó mondata)

 

„Ha hűséget vársz, váltogasd a barátaidat”

(Jean-Paul Belmondo a Ho! című filmben)

 

„Nincsen egyetlen művészeti forma, amely annyira túlmenne mindennapi tudatunkon, mint a film. Behatol érzelmeinkbe, lelkünk sötétszobájába.”

(Ingmar Bergman)

 

„Az a baj a világgal, hogy mindig le van maradva egy pohárral.”

(Humphrey Bogart)

 

„Ha isten létezik, remelém, jó mentsége van rá”

(Woody Allen a Szerelem és halálban)

 

„Nem könnyű az életben választani, mert vagy a lelkiismeret mardossa az embert, vagy az éhség”

(Totó)

 

„Ha egy kritikus megdicsér, az olyan, mintha a hóhér azt mondaná, hogy szép nyakad van”

(Eli Wallach)

 

„Ha az ember megöregszik, három dolog történik vele. Először is elveszti a memóriáját. A másik kettőre nem emlékszem.”

(Norman Wisdom)

 

„Aki a temetésemen sírni mer, azzal soha többé nem állok szóba!

(Stan Laurel)

 

„Azon a napon hagytam abba a horgászást, amikor rájöttem, hogy a kifogott halak nem tapsikolnak az örömtől”

(Louis de Funés)

 

Szólj hozzá!
2016. december 01. 06:09 - Göbölyös N. László

Elmeél 58.

Amikor Ronald Reagant választották meg az Egyesült Államok elnökének, a világ egyik fele rettegett, a másik fele röhögött, hogy az amerikaiak egy másodosztályú western-színészre voksoltak. Azt jósolták, hogy katasztrófa, III. világháború vár bolygónkra. Amikor Barack Obamát megválasztották, a konzervatívok Antikrisztust kiáltottak, aki elől el kell menekülni a Föld kevés megmaradt biztonságos sarkainak egyikébe. Amikor Donald Trumpot megválasztották, megint felbolydult a fél világ, ismét sokan vannak, akik jövőnket féltik. Mert boldogok a rettegők, mert rettegésük a bizonytalan időre felfüggesztett ítéletnapig is eltarthat.

Fidelt felmenti a történelem. De ki menti fel a történelmet?

Egy ideje ki nem állhatom azokat a filmeket, amelyek esküvőről, válásról, és alkoholistákról szólnak. És mégis szinte minden második film, amit megnézünk, ezekről szól. Lehet, hogy ez egy titkos terápia része összes bűntudatom ellen?

Ahhoz, hogy a népharag elsöpörjön egy zsarnokot, mindenekelőtt az kellene, hogy haragudjon a nép. Az pedig nem haragszik az istennek sem. Annyi süket dumát hallgattunk évtizedeken át, hogy már arra sincsen fülünk, amire feltétlenül kellene.

Az lenne a legtökéletesebb rezsicsökkentés, ha mindazok, akiknek nincsen semmi dolguk, téli álmot aludnának. Lehet, hogy sokan fel sem ébrednének, ami tovább javítaná a hivatalos statisztikát.

A régi jó úri világban a kaszinóban, és tarokk-parti közben döntöttek az ország sorsáról. Manapság ez a nemzeti válogatott futballmeccsein zajlik. De akkor is csak egy szűk, írástudó kör érezte úgy, hogy ez nincsen rendjén.

Jó lenne, ha az országban csak a cinegék és a tengelicek köpködhetnék a szotyolahéjat.

Minél áldatlanabbak az állapotok, annál gyakrabban hangoztatják isten áldását.

Egyre rosszabb kedvük van a nagyobb boltok és áruházak eladóinak. Nyakunkon a karácsonyi vásár, most pakolnak ki, most árazzák be az összes akciót. Hamarosan a vásárló közönség is ugyanolyan nyűgös lesz, mert lépni sem tudnak majd az árubőség által és egymástól eltorlaszolt bolti utakon.

Heteken át nem sikerült lebontanom a Mahjong Titans Sárkányát, ennek ellenére a nyerési arányom megállt a 8%-on. Aztán végre sikerült, nem is egyszer, de a 8% maradt. Lehet, hogy lejárt a játékra szánt időm?

Karinthynak este hét órakor indultak meg agyában a vonatok. Az enyémeknek még nincsen menetrendje.

Néhány napja láttam meg L.C. költő-dalnok utolsó fényképét. E halálra készülő ember arcán ott volt mind az a szépség, amelyért élt, és amelyet itt hagyott magából. E már odaátra tekintő béke oldozta fel őt minden bűne alól.

Bár már régóta nem vagyok szenvedélybeteg, belehalnék, ha kiveszne belőlem minden szenvedély.

 

Szólj hozzá!
2016. november 29. 05:32 - Göbölyös N. László

Rohanások

A belváros legrégibb sétáló utcájában, ahol régen egy idegen nyelvű könyveket is áruló akadémiai könyvesbolt volt, francia tankönyveket keresünk. Szívélyesen fogadnak minket, de azt mondják, hogy a készletet, mivel nem kirakatbarát, levitték az alagsorba. Ott pedig a polcokon, ahol a nyelvkönyveknek lenne a helye, csupán francia futballmezt találunk.

Zsidó temetésre hívnak egy pincébe, amely inkább emlékeztet egy katakombára, de még egy rabbit sem látok, az állítólagos halottat egy hófehér koporsóba tették, amelyet virágok borítanak el, és olyan ének hangzik, amely inkább pravoszláv búcsúztatónak tűnik. Tiltakozni akarok a halott nevében, de ügyet sem vet rám senki.

Felhív telefonon általános iskolai szerelmem, akire annak idején jó sok időt pazaroltam, hogy szeretne velem találkozni, mert úgy érzi, most érett be az irántam érzett vonzalma. Régi iskolánk előtt találkozunk, egy télikabátban és meleg sapkában van a nő bebugyolálva, sokkal kisebb, mint amikor legutóbb felnőttként láttam – annak is lehet már vagy harminc éve – de szenvedélyesen rám tapasztja ajkait, és hagyja, hogy kezem végigfusson a testén, amely mintha megőrizte volna fiatalságát. Pedig nem is tudom, milyen lehetett egykor, hiszen ennyire soha nem engedett közel magához.

Nagy dudálás veri fel a piacteret. Egy piros busz érkezik, amelyből szegényesen öltözött emberek szállnak ki, és a Beatrice Nyolc óra munka című „himnuszát” énekelik torkuk szakadtából. Aztán hamarosan elárulják, hogy ők valójában tanítók, akiket városról városra szállítanak, mert akkora a tanítóhiány az országban, hogy csak tudják megtanítani az összes iskolás korú gyereket írni-olvasni.

Találkozunk egy erősen lepusztult férfival, először koldusnak hisszük, aztán kiderül, hogy hittérítő, és erőnek erejével rá akar minket beszélni egy zarándoklatra, hogy még mielőtt olyan pokoljárásban lenne részünk, mint neki, nyerjük ez az üdvösséget.

Szüleimhez megyek látogatóba és Anyám,  aki több mint egy éve ágyban fekvő beteg, csodálatosan elegánsan fogad, egyik kedvenc piros kardigánjában és mintha húsz évet fiatalodott volna…

Szólj hozzá!
2016. november 25. 05:54 - Göbölyös N. László

70 kg uránium rejtélye

gusen.jpg

A történet főszereplője egy nagy bőrönd vagy láda, amely 70 kg urániumot tartalmazott és 1945 május első napjaiban került egy SS-tábornoktól az amerikai titkosszolgálat egyik tisztjéhez. Az atombomba három hónappal később robbant fel Hirosima felett és úgy tűnik, hogy a bőrönd tartalmának köze volt hozzá.

A történet további két szereplője Hans Kammler és Donald Richardson volt, egy háborús bűnös, a holokauszt egyik fő felelősége, a másik pedig egy magas rangú amerikai kémelhárító. A Goebbelsnél vagy Himmlernél kevésbé ismert Kammler valóban fontos ember volt a Harmadik Birodalomban, minden titkos programot ő irányított, a nukleárist is.  Richardson Dwight Eisenhower tábornok megbízottjaként azt a feladatot kapta, hogy kutasson fel minden olyan személyt, aki valamilyen tudományos technológiai ismeret birtokában van. Nem kevésbé fontos ember, akiről fotó maradt fenn, amint Franklin D. Roosevelt elnök mögött áll a jaltai konferencián és gyanakvással néz Sztálinra.

Donald Richardson fia, John Richardson orvos két évvel ezelőtt mondta el Andreas Sulzer osztrák dokumentumfilmesnek, aki már hosszú évek óta kutatja a nácik nukleáris titkait, hogy az ő apja tárgyalt Kammler megadásáról Ausztriában és ő vitte Amerikába, ahol „kegyetlen kihallgatásnak” vetették alá és ahol meghalt 1947-ben anélkül, hogy „a napot látta volna.” Ezt Donald Richardson maga mondta el fiainak, mielőtt meghalt 1996-ban. Ezt eddig nem az amerikai, sem más illetékesek nem cáfolták.

Az ifjabb Richardson nemrég újabb részletekkel szolgált: „Apám magával hozta azt a csaknem 70 kb urániumot, amely valószínűleg a guseni láger földalatti járataiból származik, amelyet Bergkristallnak neveznek Ausztriában” – Ez volt a mauthauseni koncentrációs tábor egyik legnagyobb altábora, hatalmas földalatti vágatokkal, ahol deportáltak tízezrei dolgoztak. Ahol többek között építették a Messerschmitt lökhajtásáos vadászgépeket. Ez volt Kammler utolsó főhadiszállása, ahol a nácizmus vélhetően meg akarta alkotni a maga atombombáját.

„A tábornok modernebb fegyvereket adott nekünk, amelyek szinonímái voltak a pusztulásnak, a halálnak”. Richardson jr. szavai lényegében azt sugallják, hogy az amerikaiak az atombombát részben a német uránium és a nácik szaktudásának felhasználásával készítették el. Erre nincsenek végleges bizonyítékok, de a jelek egybevágnak. Frank Döbert újságíró néhány hete írt Kammler utolsó ausztriai hetéről és ebben is szólt a titkos szállítmányról: „2006-ban nyilvánosságra került tanúságok szerint Donald Richardson egy B-29 fedélzetén repült az USÁ-ba egy kicsit több, mint 70 kb urániummal, az amerikai légierő wendoveri bázisán szállt le, ahol már előkészületek folytak az atombomba bevetésére.”

Richardson jr. pedig azt állítja, hogy apja „technikai” repülésen vett részt Sweeney tábornokkal együtt Hirosima felett. A tábornok volt a pilótája annak a gépnek, amelyről végül Nagaszakira dobták le az atombombát.

Az uránakció – ha valóban megtörtént  - május első napjaiban zajlott, amikor a szövetségesek teljes gőzzel keresték a „titkok titkának” ismerőit. Két akciót terveztek erre a célra, az Operation Paperclipet és az Alsos missziót. Nem véetglen, hogy nagy figyelmet fordítottak Kammlerre, akinek haláláról legalább hat változat létezik. Holttestét nem találták meg.

Létezik azonban az amerikai kémelhárításnak egy Nnd 785009 számú dokumentuma, amelynek titkosságát 1978-ban oldották fel, amelyben a következők olvashatók: „A megszállást követően Hans Kammler megjelent Gmundenben és részletes vallomást tett.” Vagyis, mint Richardson mondta, megadta magát. Ezt mások, köztük Rainer Karlsch német történész is, alátámasztják. Nehéz elképzelni, hogy egy Kammler fajsúlyú embert ne helyeztek volna azonnal biztonságba. Érdekes az is, hogy azt, aki többek között felelős volt a warsteini vérengzésért, amelyben 208 kényszermunkást lőttek agyon, nem vitték a nürnbergi bíróság elé. Pedig szerepét illetően sok kétség nem lehetett. A felügyelete alá tartozó titkos tervek között szerepelt a „Wunderwaffe”, amelynek meg kellett volna fordítania a harci helyzetet. Az utolsó napokban Hitler naponta érdeklődött, hogy mi a helyzet Gusenben - írta két évvel ezelőtt Rudolf Haunschied történész.

 Az uránium feltételezett átadása kettős szállal kapcsolódik ehhez a felső-ausztriai táborhoz, amelyben hatalmas alagútrendszer volt, amelyet Kammler óriási hadiüzemmé változtatott át. „Hitler bombájáról” egyre több minden derül ki. Franz Josef Maringer, a bécsi egyetem geológusa szerint „a radioaktivitás még három évvel ezelőtti is 26-szor magasabb volt a normálisnál a járatokban és ez kompatibilis azzal a nukleáris tevékenységgel, amelyet a nácik folytattak.” Találtak egy nyolcszögletűre kiképzett járatot is, amely megfelel rakéta-kilövő helynek, valamint egy részecske-gyorsító maradványait.

Stefan Karner történész, a Ludwig Bolzmann intézet igazgatója szerint „nyomai vannak annak, hogy láncreakcióval kapcsolatos kutatások folytak. Ha ez igaz, az út az atomhoz ki volt jelölve.”

A ZDF 2 német köztévé ismertette a szovjet katonai hírszerzés néhány dokumentumát, amelyek 1945 márciusában arról szóltak, hogy Türingiában két atompróbát hajtottak végre a nácik: „A németek két nagy robbanást idéztek elő…a robbanás körzetében tartózkodó hadifoglyok mind meghaltak. Erős radioaktív hatás volt érezhető.”

Sulzer is újabb nyomot talált. Filmre vette a guseni láger egyik parancsnoka, Karl Chmielewski fia által elmondottakat. A most 87 éves Walter Chmielewski, aki az események idején kamasz volt, pontosan emlékszik a történtekre: „Arról beszéltek, hogy a járatok hálózata elérte a 30-40 km-t. Arról is beszéltek, hogy 1944 végén Hitler parancsot adott arra, hogy be kell fejezni a Messerschmidtek gyártását és az atommal kell foglalkozni.”

„Óvatosnak kell lenni, de az biztos, hogy lyukak vannak a hivatalos verzióban. Csak távolabbi kutatások derítheti ki az igazságot” – mondta Rainer Karlsch.

A náci atomtól az amerikai atomig haladó nyomokat lépésről lépésre kell követni. 1945. március 31-én Goebbels ezt írta naplójába: „Ha a Luftwaffe tábornokai nem Kammler instrukciói szerint cselekednek, a Führer hadbíróság elé viszi és agyonlöveti őket.” Vagyis Kammler sérthetetlen és talán Hitler utolsó reménye. Ő azonban április 13-án bevallja Albert Speernek, hogy kapcsolatba akar lépni a szövetségesekkel, fel akarja ajánlani ismereteit és a felszerelést.

Sokan állítják, hogy mielőtt 1945. augusztus 6-án az Enola Gay ledobta az atombombát Hirosimára, az Egyesült Államoknak nem volt annyi urániuma, hogy befejezhesse a „Little Boy”-t. A történelem első nukleáris robbantásához, amelyre 1945. július 16-án az új-mexikói sivatagban került sor, plutóniumot használtak. Ugyanez vonatkozik a Nagaszakira ledobottra is. Az egyetlen urániummal készített bomba a hirosimai volt. Eredetéről évtizedek óta találgatások folynak.

 

Szólj hozzá!
2016. november 23. 06:23 - Göbölyös N. László

Hagyományaink dicsérete

p1010029.JPG

Immár 41 éve érettségiztem, de azóta sincsen olyan év, hogy ne látogassak el Hódmezővásárhelyre. Nemcsak a barátok, a Bethlen Gábor Gimnázium csodálatos emléke vonz ide, hanem az egész Város levegője, amelyet beszívhatok már attól a pillanattól kezdve, hogy leszállok a vonatról a Népkert állomáson.

Az idén gyönyörű, őszi napsütés várt minket Életemmel, ismét jó volt végigmenni az Ady Endre utca egyre terebélyesedő platánsorán, magamban felidézve a jelenidejű múltat a Kovács (most Szőke) cukrászdától az egykor csak nyitott uszodáig, a hajdani diáktörzshely, ma panzióként funkcionáló Akvárium étteremtől, amelynek nevét mi adtuk (Strand vendéglő volt eredetileg, de annyit emlegettük az „Akváriumot”, hogy átfestették a cégtáblát), a Városháza és a Gimnázium előtt húzódó falig, „a régi szerelmek lábnyomáig”. És immár 11 éve vigyázza József Attila bronzba öntve az Alma Matert. Negyvenegy évvel ezelőtt volt éppen születésének 70. évfordulója, és drága emlékű magyartanárunk, László József (mindenkinek csak Tyuxi) utolsó félévben többször elmondta, hogy bár nem lehet tudni, hogy mik lesznek az érettségi tételek, József Attilára mindenképpen készüljünk. És lőn…természetesen én is őt választottam, bár a tételre magára már nem emlékszem. És az éppen 120 éve épült vöröstéglás Gimnáziumon három zászló leng: a magyar, a vásárhelyi és az európai…Vele srévizavé még mindig áll a Cseresnyés Kollégium (ez annak idején Szántó Kovács János nevét viselte, de a Cseresnyés visszautal eredeti névadójára, Németh Lászlóra, aki a Gimnázium tanára volt, a komplex oktatás egyik első magyarországi kísérletezője és aki Kossuth-díját a vásárhelyi ifjúság pallérozására szánta), ráférne már egy alapos külső festés, bár a töredezett sárga vakolatnak is megvan a maga patinája Életem szerint.

p1010022.JPG

Azért a 19. század végi agrármozgalom egyik vezéralakját nem tagadta meg a Város. Somogyi József Szántó Kovács-emlékműve kiállta a rendszerváltás utáni idők viharait, ma is ott áll a Kossuth tér egyik sarkán. És nem vették le a Városháza faláról sem azt a domborművet, amelyet 1954-ben helyeztek el a vásárhelyi földművesek ostromának 60. évfordulóján.

És ha már hagyomány, akkor Vásárhelyi Őszi Tárlat. A 70-es évek elején találkoztam ezzel a kiállítással, akkor még a Szentes felé vezető úton, a Szántó Kovács utcában álló Tornyai János Múzeumban tartották. Nem sokat tudtam akkor a vásárhelyi festőkről, aztán hamar megismerkedtem a művészteleppel, és számos kiváló helyi képzőművész, köztük Németh József, Fejér Csaba, Tóth Valéria munkásságával, az egyik legérdekesebb egyéniséggel, Till Arannal pedig jó barátságba is kerülhettem. A mindig feketében járó, mélyen vallásos, de rendkívül közvetlen fotográfus-szobrász-festőművész hölgy műterme volt ugyanis egyik zenekarunk állandó próbaterme, lévén a gitárosunk Kovács Imre Attila (nekünk csak Kopasz) író, költő az ő rokona, ma hagyatékának gondozója. Aran néni rendszeresen végighallgatta próbáinkat, még kritikát is kaptunk tőle, két dolgot nem lehetett csinálni a műteremben: dohányozni és káromkodni. Bár művei elég komorak voltak, mégis volt valami utánozhatatlan melegség nála. A kortárs képzőművészetet a Gimnáziumban sem tudtuk megkerülni, hiszen rajz-, majd művészettörténet tanárunk az elismert helyi festő, Hézső Ferenc volt, bár bevallom, sem a művészetéért, sem az emberért nem rajongtunk különösebben. És akkor még nem is szóltunk osztályfőnökünkről: Zsuzsa néni szintén művészfamiliából származik, hiszen Tornyai János nagyapjának testvére volt…

63vot_kondor-attila-reszesules-a-letben-ii.jpg

Az idei, 63. tárlat az Alföldi Galériában, az ó-gimnázium egykori épületének tágas, világos termeiben nyílt meg. Immár csak elvétve találjuk az egykori „Alföldi Iskola” nyomait, jócskán vannak a még az avantgárdokon nevelkedettek számára is meghökkentő művek, de azért azok is meglelik örömüket a kiállításban, akik a klasszikusabb képzőművészet hívei.  Ilyenek például Sulyok Gabriella fekete-fehér akvarelljei, a Vajúdó felhő és az Égi-földi indulat, Csák László hasonló atmoszférájú Mozzanatai, vagy a késői reneszánszra és Kokas Ignác műveinek hangulatára emlékeztető Hajnal előtt a legnagyobb a sötétség című kép, Papageorgiou Andrea alkotása. A Tárlat fődíjat, a Tornyai-plakettet elnyert Kondor Attila Részesülés a létben című alkotása, amelynek középpontjában egy vízben tükröződő, „üresen” hagyott hegyforma áll, azt sugallja, hogy rajtunk múlik, milyen tartalommal töltjük meg életünket, naggyá leszünk-e vagy sem.

p1010348.JPG

Morbid, de hatásos ötlet Szabó Menyhért Konzervháborúja, amelyben nyitott konzervdobozok formáznak katonasapkákat. Nádas Alexandra Hordozható Aziluma különös keveréke a 15. századi itáliai portrénak és a kubizmusnak. Lóránt János Demeter elmosódó arcokban jeleníti meg  az Éjszakát. Romhányi László Vándorcirkuszáról inkább a ketrecbe zárt, kitörni vágyó lélek jut az ember eszébe. Szabad asszociációk egész sorát indíthatja el Basa Anikó háromrészes képe, a Fény által homályosan, Fehér László Este Gliwicében című festményéről pedig akkor is a II.világháború kitörése jut eszünkbe (Gleiwitz), ha semmi nem utal a világégésre.

A kiállítás után még a korai alkonyatban elsétáltunk a „vásárhelyi híres Promenádon”, és a Fekete Sas szállodával szembeni szép, szecessziós épületről eszembe jutott, hogy valamikor ez a Kisiparosok Országos Szövetkezete (KIOSZ) székháza volt, ahol zenekarunkkal is felléptünk, és ahol ultiklub működött 3. 80-as csapolt sörrel….

p1010352.JPG

 Fotók: Benke Rita

Szólj hozzá!
2016. november 21. 06:02 - Göbölyös N. László

A éjszakai telefonbetyárnő esete (Álomkor 2.)

Azokban a hetekben G. egyedül volt, párja, akiről már nem is tudta, hogy párja-e még egyáltalán, éppen, sokadszor otthagyta őt. Hogy éppen ki volt ebben a hibás, már nem érdekelte, belefáradt abba, hogy lelkifurdalása legyen. Estéit gyakran töltötte a kocsmában, ami után néhány órát rendszerint félájultan aludt, aztán felriadt és reggelig nem jött álom a szemére.

Akkoriban még lakása mindhárom szobájában volt egy-egy telefonkészülék. Mobillal még csak a fontos emberek és az újbunkók rendelkeztek. Igazából semmi szükség nem volt három készülékre, de az egyik haverjuk egy telefonos cégnél dolgozott, és tőle kaptak egy hagyományos fekete tárcsásat, egy üzenetrögzítőst és egy modern vonalú nyomógombost. Ez utóbbi hosszú zsinórja a fürdőszobáig is elért – ennek a történetben még jelentősége lesz.

Egyik éjszaka, talán úgy két óra körül lehetett, amikor G.-t telefoncsörgés zavarta fel komatikus állapotából. Először azt hitte, hogy csak álmodik, mert a csengetés abbamaradt, de hamarosan újra megszólalt a feje mellett az a bizonyos hagyományos, fekete tárcsás.

El sem tudta képzelni, ki hívja őt ilyenkor. Beleszólt félálomban és egy teljesen ismeretlen női hang válaszolt. M.-ként mutatkozott be és már indult is a szóáradata, amiből G. semmit nem értett. Először arra gondolt, hogy talán az ivóban megadta valakinek a telefonszámát, csak elfelejtette, hiszen előfordult vele egyszer, hogy azt mondta egy nőnek: bármikor felmehet hozzá és a hölgy egyszercsak megjelent az éjszaka kellős közepén. De a szövegből szép lassan kiderült számára, hogy nem ismeri a nőt.

Amikor M. végre levegőt vett, G. elnézést kért, bevallotta: fogalma sincs, kivel beszél.

-Te nem ….vagy? – kérdezte a nő megrökönyödve.

-Nem, hát mondtam, hogy én G. vagyok – felelte a férfi némi bosszúsággal. Ebből már nem lesz ma alvás.

-Nem baj, legalább szert tettem egy új barátra – vágta rá a nő, és már diktálta is a telefonszámát. Előre bocsátotta, hogy 32 éves, férje és gyereke van, de szerencsére elég nagy a házuk, és bármikor el tud vonulni egy biztonságos helyre, ahol senki nem hallja, hogy beszélnek. – Akkor holnap – búcsúzott és letette.

No, ennek sincs ki a négy kereke – gondolta G., de azért felírta M. telefonszámát, mit veszíthet vele. De ő sem hitte volna, hogy még beszélnek, bár határozottan tetszett a nő telt hangja. 

G.következő napja sem alakult másképpen: munka, kocsma, magányos este. De nem ivott olyan sokat, hogy nem mert volna befeküdni egy kád nem túl forró vízbe. És biztos, ami biztos, odavette maga mellé a telefont. Hátha megcsörgeti őt valaki. Valaki vagyis M.

Eltelt vagy félóra, a víz kezdett kihűlni. De M. nem jelentkezett. – Hát ennyi volt – sóhajtott fel G., kiszállt a kádból és ledobta magát a rozzant rugóktól hepehupás ágyra. Nem tudta, mennyit aludhatott, amikor érezte, hogy meg fog szólalni a telefon, és inkább felébredt, hogy ne a hirtelen csörgés riassza.

-Bocs, hogy csak most hívlak, Édes, most hágott a buli a tetőfokára, és így el tudtam szökni hozzád – búgta bele M. a kagylóba. Mi a rosseb, már Édes? Piás ez a nő, vagy lehet, hogy tényleg kottyant egy kissé? Kell ez nekem? – futott át G. agyán, de aztán megadta magát M. újabb szómenésének. Megtudta róla, hogy férje valami nagy-nagy vállalkozó, de ritkán van otthon, és bármit megtehetne, mert az üzlet miatt soha nem figyel rá, most is mindenféle unalmas pénzemberekkel van teli a házuk, nyilván ő nem is hiányzik senkinek, és amikor összeházasodtak, nem ezt várta. Komoly, értelmiségi körben nőtt fel, apja egy megbecsült író-szociográfus volt – G.-nek ez a háromnevű írástudó volt az első kézzel fogható vonatkozási pont, el is dicsekedett azzal, hogy a 70-es években a papa több könyvét is olvasta, valamelyikből még idézni is tudott M. nagy örömére – és most legfeljebb annyi jut neki, hogy a kisfiának a Harry Pottert olvassa. G. egy félmondattal közbevette, hogy még soha nem hallott erről a könyvről, de M.-ig ez vélhetően nem jutott el, mert úgy mesélte a történetet, mintha G. kívülről ismerné az összes szereplőt. A férfi egy idő után már kezdte nagyon unni a nő fecsegését, már-már belealudt se vége-se hossza mondataiba, amikor M. közölte vele, hogy most iszik valamit és koccintsanak. G.-nek ritkán volt otthon itala, nem szeretett magában inni, ezért azt javasolta, hogy lemegy a kocsmába és onnan visszahívja őt. – Azt most nem lehet – válaszolta sebesen M. – akkor csak tegyünk úgy, mintha koccintanánk. Lehetett valóban hallani, hogy a nő tölt magának és kortyol, majd belesóhajtott egy buját a kagylóba. – Jóéjt, Édes, boldog vagyok, hogy megtaláltalak – búcsúzott.

G.ezekben a hónapokban nemigen gondolkodott azon, hogy van-e értelme bármilyen kapcsolat-kiépítésnek, vagy nincsen. Azon sem gondolkodott, hogy M. a téves kapcsolás után miért gondolja úgy, hogy kialakulhat közöttük valami? Eddig kétszer volt dolga férjes asszonnyal, az egyiknél hatalmas konspirációs hálót építettek ki barátok és barátnők segítségével és fél évig tartott, a másiknak viszont brutálisan hamar vége lett. Egy nagyvállalkozóval nem biztos, hogy okos dolog ujjat húzni, még akkor sem, ha elhanyagolja a feleségét. G. azonban nem töprengett ezen sokat, úgy döntött, hogy hagyja a dolgokat menni a maguk útján.

A következő éjszakák szinte mindig kettétörtek, mert M. rendszerint 1 és 2 óra között telefonált, és a beszélgetések, amelyekből G.-nek csupán M. érzéki hangja maradt meg, legalább egy óra hosszat tartottak. Aztán egyszercsak M. napokra eltűnt. G. próbálta összerakni a beszélgetéseikből a nő és körülményeinek mozaikját, és arra következtetett, hogy 1. M. lebukott, 2. csak szórakozott vele és már nem találta érdekesnek, 3. úgy érezte, kezd veszélyes lenni a játék. A negyedik napon G. kivételesen egyenesen hazament, megpróbálta őt felhívni, de egy géphang közölte, hogy „ezen a számon előfizető nem kapcsolható”. 

G.egy rövidet káromkodott, és lement a kocsmába, ahol a haverok már várták egy kis nosztalgia-örömzenélésre. El is játszogattak éjfélig, addigra azonban a gitáros kiütötte magát, és vége lett a dalnak. G. hazaindult.

Éppen csak benyitott lakásába, amikor megcsörrent a telefon. M. volt az. Kicsit rekedtebb volt a hangja a szokottnál. – Szia, Édes, ne haragudj, hogy így eltűntem. Nagyon rohadt napjaim voltak. Majd elmondom. Most megyek fürdeni. Nem jössz Te is fürdeni?

-Mehetek én is – felelte G., és megállapodtak, hogy néhány perc múlva a fürdőkádban folytatják a beszélgetést.

G.éppen csak elterült, amikor M. már hívta is. Szokása szerint dőlt belőle a szó, csak éppen arról nem beszélt, hogy miért voltak rohadt napjai. A házukról beszélt, amely a Rózsadombon van, meg is mondta a pontos címet, és amely tele van titkos zúgokkal, amiket a férje sem ismer, mert ez a ház az ő családjáé volt, persze rögtön következett a teljes családfa feltárása G. előtt. Aztán váratlanul a nő hangot  váltott:

-Szeretnélek látni most. Mert már tudom, hogy ki vagy. Olvastam rólad, tőled. Hogy nézel ki? – kérdezte M. G. adott magáról egy összecsapott személyleírást. – Nem ilyennek képzeltelek el, de nem baj. Legalább igazi meglepetés lesz, amikor találkozunk. – És Te milyen vagy? Mit láthatnék most? – kérdezett vissza G. – 183 centi magas vagyok, nagyon hosszú lábam van, ha teljesen kinyújtózom, nem is férek el a kádban, rövid hajam van, vékony vagyok, de erős  – felelte M, majd részletesen lefestette egész testét a kicsi, feszes melleitől a vörös háromszögén át egészen a keskeny lábfejéig, amit most éppen kirak a kád szélére, hogy kényelmesebben feküdjön a vízben. G.-nek nem ez a nőtípus volt a zsánere, ráadásul nála magasabb, igaz, ez a telefonban nem látszik, sőt, ágyban is kiküszöbölhető. Viszont a telefonszex sem volt soha az ő műfaja. Ideje lenne a tettek mezejére lépni – gondolta, miközben M. éppen arról beszélt, hogy már egy hete nem látja a férjét, pedig nem utazott el, de soha nincs otthon, vagy ha mégis, akkor sem lehet hozzászólni. – Mi lenne, ha eljönnél hozzám? – vett egy nagy levegőt G. – Holnap este 9-kor! – vágta rá azonnal M., és G. már a vacsoramenűről faggatta újdonsűlt barátnőjét. Fokhagymás pulykacombban állapodtak meg, amihez M. ígért valami hevítő hatású vörösbort. G. gyorsan elmondta, hogyan lehet hozzá eljutni, megígérte, hogy lemegy elé a buszmegállóba, hogy ne tévedjen el, mindketten leírták várható öltözéküket is.

G.másnap nem kocsmázott, a konyhában sürgölődött, római tálban sütötte a pulykát, isteni omlós, mégis ropogós lett. Megterített, gyorsan felöltötte legjobb ingét, farmerét, még meg is fésülködött egy kicsit, pedig gyerekkora óta utált és indult a buszmegállóba.

Pontban 9-kor megérkezett egy busz, de nem szállt róla senki olyan, aki megfelelt volna az előző esti személyleírásnak. G. várt, mert megszokta, hogy a nők ritkán pontosak. De megérkezett a következő járat is, amire M. átszállhatott volna, de azon sem volt potenciális randizó. G. nem adta fel, talán egy órát is várhatott, fázott is, hiszen nem úgy öltözött, hogy ott fog ácsorogni. Hátha eltévedt, hátha későn indult. Aztán a hatodik busz után úgy döntött, hogy nem vár tovább.

Hazament sülthús-illatú otthonába, hívta a korábban megadott telefonszámot, de megint csak azt a választ kapta, hogy „ezen a számon előfizető nem kapcsolható”. Leült hát az asztalhoz és egyedül fogott neki a fokhagymás pulykacombnak. Őt magát is meglepte, hogy mennyire ízlik neki. Lefekvés előtt tett még egy kísérletet a telefonnal, de ezúttal sem járt sikerrel.

Másnap is hiába várta M. jelentkezését, harmadnap is. Közeledett M. névnapja, úgy gondolta, meglepi valamivel. Egyik éjjel M. beszélt egy könyvről, amit nagyon szeretne elolvasni, de nincsen meg neki. G.-nek megvolt, dedikálta neki és elküldte postán a megadott címre. Gondolkozott, hogy mellékeljen-e egy szemrehányó levelet hozzá, de végül úgy döntött, hogy nem bántja a nőt, hátha tényleg történt valami.

Válasz ekkor sem érkezett. Két hét múlva visszajött a boríték, „címzett ismeretlen” postai jegyzéssel.

G.már abban is elkezdett kételkedni, hogy M. egyáltalán létezik-e. De hát annyira nincs leépülve, még a sok kocsmázás ellenére sem, hogy kitaláljon magának egy nőt, és az is biztos, hogy nem csak álmodta ezeket az éjszakai beszélgetéseket.

M.azonban nem jelentkezett és G. lassan el is felejtette őt. Élte tovább a maga zűrzavaros életét, távozófélben lévő párja egyszer-kétszer még ott aludt nála, de aztán újra lelépett, de már nem csinált ügyet belőle, tudta, hogy csak az időt húzzák.

Egyik este éppen nem volt kedve lemenni a kocsmába, egyik sokszor látott, kedvenc filmje ment a tv-ben, amikor megcsörrent a telefon. Ismeretlen férfihang szólt bele. – Jó estét. M. férje vagyok. Nincs véletlenül Önnél?

-Nem, nincsen – felelte önkéntelenül G. – honnan tudja a számomat, és honnan tudja, hogy ki vagyok?

-Fogalmam sincs róla, uram, hogy Ön kicsoda, nem is érdekel – felelte a férfi – csak M. egy hete eltűnt, és próbálok a nyomára bukkanni. Megtaláltam a noteszában ezt a telefonszámot, gondoltam felhívom, hátha…ugye ismeri őt?

-Ismerem…nem tudom – dadogta G. – soha nem találkoztunk. Egyszer véletlenül felhívott, téves kapcsolás volt, aztán beszélgettünk néhányszor.

-Nem is volt soha magánál?

-Nem…de egyszer úgy volt, hogy eljön, aztán….

A másik férfi elhallgatott egy pillanatra. – Akkor ez biztosan ő…ez a mániája. Fejből kitalál telefonszámokat, aztán aki felveszi, azzal elkezd flörtölni. Amikor meg eljutnak oda, hogy találkoznak, eltűnik és nem jelentkezik többé…már sokszor megcsinálta, de még sosem volt, hogy tényleg elment volna. Ezért is zavartam Önt.

G.nagyon kellemetlenül érezte magát. Nem félt férfitársától, inkább szánalmat érzett iránta. Már a nyelvén volt, hogy többet kellett volna törődnie az asszonnyal, de visszaszívta, mi köze hozzá? Aztán rá akart kérdezni, hogy ugye hamis címet és telefonszámot adott meg neki, de rájött, hogy felesleges a kérdés, hiszen úgyis tudja. De legalább a név stimmel. A keresztnév mindenképpen.

-Azért ha mégis jelentkezne, okvetlenül szólok Önnek – nyögte ki végül.

-Persze, írja fel a telefonszámomat, Uram, és azonnal értesítsen. És amíg odaérek, kérem, alaposan fenekelje el. Nekem úgysincs erőm hozzá…

Ebben maradtak. G. némileg megnyugodott, lefeküdni készült. Aztán eszébe jutott, hogy megkérdezi a férjtől: valójában hogy néz ki M., mert ezek után már abban sem bízott, hogy tényleg olyan, ahogyan lefestette magát.

Tárcsázta a megadott számot.

Egy géphang felelt: „Ezen a számon előfizető nem kapcsolható”.

 

 

Szólj hozzá!
2016. november 19. 05:38 - Göbölyös N. László

A mitikus 66-os úton

route_2.jpg

Gitárral a kezében még mindig ott áll Winslow-ban (Arizona) a Kinsley Avenue és a Second Street sarkán Jackson Browne bronzszobra. Ő a szerzője az Eagles első sikerdalának, a Take It Easy-nek.  Egyike azoknak, akik az észak-amerikai népi kultúra emlékei között megszemélyesíti a 66-os utat, amely 90 év óta ihlet meg zenészeket, írókat és mindenféle vándorokat. 

A szobor lábához rajongók hordják a virágot és valószínűleg nem tudják, hogy Browne nem itt írta a híres dalt, hanem nyugatabbra, Flagstassban, egy bécsiszelet-hálózat egyik éttermében. Sőt, még az sem számít, hogy a dalban szereplő lány nem egy Ford Mustang volánjánál ült, hanem egy Datsunt vezetett.

Ezúttal a Le Figaro tudósítója a kalauzunk.

A megkövesedett erdő nemzeti parkja és a Colorado folyón átívelő Topock hídja között északkelettől délnyugatig előbukkannak a Vadnyugat emlékei, az aranyásóké, a cowboy-oké, az indiánoké, éppúgy, mint az 50-as, 60-as évek Amerikájaroute_66.jpg a rock and roll-korszaktól, Jack Kerouac világától az Easy Rider hangulatáig.

Winslow-ban van a La posada vendélő, amelyet 1930-ban építettek spanyol stílusban. Vendége volt annak idején Albert Einstein, Shirley Temple, Frank Sinatra, John Wayne, Gary Cooper, később Harrison Ford és Kate Hudson.  93 km-re keletebbre a megkövesedett erdő nemzeti parkjában a 66-os út eltűnik a gaz között, néhány telefonpózna, egy rozsdás 1932-es Studebaker és a Painted Desert vendégfogadó a látványosság. Ez utóbbit a 20-as évek elején építették, 1926 és 1953 között kettős vasúti sín futott itt. Megőrizték az akkori szobák kulcsait, konzervdobozokat, üvegeket, a szobákban talált, a vendégek által ottfelejtett kisebb személyes, divatjamúlt holmikat, de ezek jelentéktelennek tűnnek a történelem 225 millió éve mellett, amelynek során a szilíciummal teli földalatti vizek beszivárogtak a földre dőlt fákba és kővé változtatták azokat.

A 66-os út 1857-ben kezdődött, amikor Edward Beale hadnagy és dromedár-karavánja utat akart vájni Kaliforniához. 1916. július 11-én Woodrow Wilson elnök aláírt egy törvényt, amely egy modern úthálózat létrehozásáról szólt. Tíz évvel később, 1926. november 11-én az eredetileg US 60 számot viselő Chicago-Los Angeles út megkapja a 66-os számot. Összeköti a Nagy Tavakat a Csendes-óceánnal, Illinoist Kaliforniával és érinti Missourit, Arkansast, Oklahomát, Texast, Új-Mexikót és Arizonát.

A II.világháború idején a 66-os úton csapatokat és hadifelszerelést szállítanak, miközben legendák alakulnak ki körülötte.  Bobby Troup színész-zeneszerzőt is megérintette a varázsa. Megírta a Get Your Kicks On Route 66 című dalt, amelyet 1946-ban Nat King Cole vett fel először. A dal mára egyfajta rhythm-and-blues himnusz lett, legismertebb változatát a Rolling Stones adta elő még 1964-ben: ez volt első albumuk nyitódala.

A múlt még tartja magát. Holbrookban például a Joe & Aggie’s Café, amelyet az alapítók unokája vezet, és amelynek kis terme őrzi a régi emlékeket. 

Messze vannak már az 50-es évek, amikor a nagy forgalomból származó balesetek miatt „Bloody 66”-nek nevezték el.

1956-ban elindult az Interstate Highway System építése, amely elkerüli a városokat, a falvakat, és amely a 66-os mentén halad, és helyenként átvágja. 1985. június 2-án használaton kívülinek nyilvánították, de a nosztalgia iránta azóta is tovább él. Két évre rá létrejött a 66-as út társasága is és 10 hónappal később egy szakaszát Seligman és Kingman (Arizona) közöttelnevezték „Historic Route 66”-nek. Itt áll az a Texaco benzinkút, amelyet először 1947-ben örökített meg Andreas Feininger, a Life fotóriportere. Két évtizeddel később itt forgatták az Easy Rider néhány jelenetét, amely jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy háttérbe szoruljanak a stúdióban készült filmfelvételek.

Flagstaff és Williams között az út 2225 méteres magasságba emelkedik és a világ legnagyobb fenyőerdeje között halad. „A szépségben járok, amely körülvesz, a szépségben járok, amely mögöttem van, a szépségben járok, amely előttem van, a szépségben járok, amely átváltoztat” – éneklik a navajo indiánok. A Monument Valley a szent helyük, a természet csodája, 300 kilométerre van Flagstaff-tól. Vörös szikláival, zsályabokraival felejthetetlen látványt nyújt.

Flagstaff, Williams és Kingman azért modernizálódnak, benzinkútjaikat elektromos töltőkre változtatták. Williams a Grand Canyon kapuja, Bill Williams prémvadász (1877-1849) emlékét őrzi, éttermei a környéken talált arany- és türkízrögöket idézik.

Kingmanben a Dunton-család tartja karban a régi autókat, a Shelby Welding Thunfereket, a Ford Crown Victoriákat, a Lincoln Caprikat, nagy, túldimenzionált motorú autókat, amelyek az 50-es, 60-as években az amerikaiak büszkeségei voltak.  Hogyan viselkedtek ezek az autók az arizonai Fekete Hegyek hajtűkanyaraiban?  „Akkoriban senki sem takarékoskodott az idővel – mondja Jim Hinckley történész – a világ ráért.”

Az okkerszínű hegyek között rá lehet látni a Gold Road aranybánya bejáratára, amelyet 1860-ban nyitottak meg, többször bezárták, de újra megnyitották. 2015 áprilisában 203 kg aranyat bányásztak ki belőle. Az aranyat rejtő földet szállító szamarak közül néhány még mindig ott legelészik a magaslaton.  A hely dísze egy 1902-ben épített, jelenleg múzeumként funkcionáló szálloda, amely arról nevezetes, hogy benne töltötte nászéjszakáját Clark Gable és Carole Lombard.

Az út a Topock boltívű hidja felé lejt a Colorado folyó felett, Kalifornia, az Ígéret Földje felé. Tom Joad (Henry Fonda) és családja ment át rajta 1940-ben a John Steinbeck regénye nyomán készült John Ford-filmben.

„A 66-os út a menekülők útja, azoké, akik menekülnek a homok és a zsugorodó földek, a traktorok mennydörgése, a lemorzsolódó birtokok, a sivatag észak felé való terjeszkedése, az üvöltő tornádók, az árvizek elől, amelyek nem termékenyítenek meg semmit, hanem elpusztítják a kevés gazdagságot.  Mindez a 66-ra, a Mother Road-ra ontja az embereket” – írta Steinbeck.

„A 66-os út kedvet ad az elutazásra, az élet útjának követésére. Itt a Colorado partjai és a Szellemek hegye között a természet figyelmeztet bennünket arra, hogy a tavak, a folyók, a rétek, az állatok, előbb léteztek, mint mi, mások pedig túlélnek bennünket. Az ember csak átutazóban van, de útja a büszkeség, a méltóság, a tisztelet és a remény felé hosszú” – mondja Joe Powskey, a hualapai törzs tagja.

 

 

3 komment
Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai