GNL911

A testvéri féltékenység oka lehet, hogy a szülők az egyik gyermeküknek kedveznek a másik rovására. De fakadhat abból is, hogy az egyik sikeresebb a másiknál. Néha a kettő egybeesik és tragikusan felerősíti egymást. Az egyik leghíresebb hollywood-i lélektani dráma, a Mi történt Baby Jane-nel (1962), épp egy ilyen történetet dolgoz fel, de az álomvárosban a valóságban is volt egy testvérpár, akik ellenségként tekintettek egymásra: a júliusban 104 évesen elhunyt Olivia de Havilland és húga, a 2013-ban 96 éves korában eltávozott Joan Fontaine.

Olivia de Havilland-ról az egész világsajtónak elsősorban az Elfújta a szél (1939) Melanie-ja jutott eszébe, holott ő akkor már évek óta híres kalandtörténetek női főszereplője volt, Errol Flynn partnere a Blood kapitányban és a Robin Hood-ban. Pedig a maga korában Joan Fontaine sem volt kisebb sztár, ő volt a Manderley ház asszonya (Rebecca) című Hitchcock-film (1940) főszereplője Laurence Olivier oldalán, egy évvel később pedig Oscart is nyert egy másik Hitchcock-alkotásért, a Gyanakvó szerelemért (1941), amelyben Cary Grant volt a partnere. 

Rossz viszonyukat soha nem titkolták a nyilvánosság előtt. „Amikor megszülettem Japánban, érkezésemet nem jelentették be korrekten. „Lesz egy kistestvéred, akivel játszhatsz” – mondták Oliviának, de nem ezt történet. Nővérem 15 hónappal idősebb volt, betolakodónak tekintett és tönkre akarta tenni az életemet” – mondta Fontaine egy 1989-es interjúban. Később a No bed for Roses című önéletírásában annyit enyhített, hogy szerinte Olivia túl kicsi volt ahhoz, hogy elfogadjon egy másik gyermeket, akivel osztoznia kell szülei szeretetén.

Olivia 3, Joan két éves volt, amikor szüleik elváltak. Anyjuk, Liliane Fontaine visszaköltözött Japánból az Egyesült Államokba és újra férjhez ment. Felhagyott színésznői karrierjével és lányai nevelésének szentelte életét. Autokrata, diktátor volt, aki hol az egyik, hol a másik lányát részesítette előnyben és szándékosan szította közöttük az ellentéteket – emlékezett George Cukor, akinek filmjeiben mindketten szerepeltek.  Az anya az apa nevét viselő Oliviában látta a leendő sztárt. „A családban mindig Olivia volt az, aki a babérokat hozta. Én voltam a tehetségtelen” – panaszolta Joan, aki szintén sikerekre vágyott és várta a bátorítást. Egy időben vissza is ment Japánban dolgozó apjához.

A favoritizmus tartós nyomokat hagy – mondják a pszichológusok – A gyermeknek abban a tudatban kell élnie, hogy nem ő a kedvenc és ez mély sebet okoz benne. Kétségbeesetten próbálja a figyelmet magára irányítani és ez egyes esetekben nagy eredményekre vezetheti. Ugyanakkor a kedvencnek, mivel jobbnak tekintik, nagy mértékben megnőhet az önbizalma és az egója.

A sors némi kárpótlása volt, hogy 1942-ben Joan és Olivia egyaránt versenyben voltak a legjobb női alakítás Oscar-díjáért, és Joan nyert. Olivia csak 5 évvel később vihette haza az aranyszobrot a Mindenkinek a magáét című filmért. Állítólag nem is fogadta húga gratulációját.

A pszichológusok szerint nem szabad hagyni, hogy az ilyen fajta féltékenység eluralkodjon az emberen. Úgy kell felfogni, mint az emberi természet egy részét, amit le lehet győzni. El kell kerülni az elmérgesedését é nem szabad ápolgatni a sérelmeket. Ugyanakkor biztos, hogy a mélyben megmaradnak és egy látszólag apró dolog is felélesztheti ezeket.

1975-ben édesanyjuknál rákot diagnosztizáltak és operáció közben meghalt. Joan értesítette az éppen turnézó Oliviát, aki azonban nem kapta meg a táviratot időben és ezért nem volt ott a temetésen. A két nővér soha többé nem beszélt egymással, így büntették egymást és magukat hosszú életükben.