Egy nagy tó melletti ifjúsági táborba érkezem vissza, ahol két hétre vállaltam vezető tanári munkát úgy,hogy a szállásomat, kosztomat én magam fizetem. Egy nap szabadság után jelentkezem be a recepción, ahol meglepetésemre közlik: ha a második hetet is teljesíteni akarom, akkor újra ki kell fizetnem a hetet, mert az eddigi összeg csak az első heti kiadásaimat fedezte, de már be is osztottak további három napra, hogy érettségiztessek is. Mindehhez kihoznak egy bőven hatjegyű összeget.
Rögtön visszaadom a megbízást, annak ellenére, hogy nagyon élveztem az első hetet és jól összebarátkoztam a gyerekekkel. Nem is annyira a pénz miatt, bár arra sem számítottam, hanem azért, mert hülyének néztek. Azért még gyorsan megfürdöm a tóban, de el akarom érni az utolsó vonatot vissza a fővárosba.
Kimegyek a pályaudvarra, és megtudom, hogy csak többszöri átszállással juthatok haza, azzal is csak másnap reggel. Szállásom sincsen. Kisebb dührohamot kapok, bemegyek egy éjjel-nappal élelmiszer-áruházba, veszek több üveg pezsgőt, üdítőt és ásványvizet, majd gondosan szétlocsolom az egész boltban a személyzettel együtt. Persze az elfogyasztott üvegek árát kifizetem, a takarítási költségeket nem lőcsölik rám, mert ők is jól szórakoztak.
Ott állok szinte pénz nélkül, messze az otthonomtól, és van egy hetem, amikor azt csinálok, amit akarok. Miután nincsen úgysem direkt járat haza, elhatározom, hogy potyautasként bejárom az országot, felkeresem az összes régi szeretőmet, akiket nem tudtam vagy nem akartam elengedni, hogy végre ez is megtörténjen az utolsó találkozásokkal. Csak éppen nem tudom, melyikkel kezdjem…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
