GNL911

A látszat sokszor csal. A skatulya-szemlélet pedig szinte mindig. A rock-világban is. Például azzal, amikor a 90-es évek  brit-poposai közé sorolják a Pulp együttest, egy ívásunak a Blurrel, az Oasisszal. Holott a társulat már az 1970-es évek végén, azaz a punk második hullámával érkezett a zenébe. Aztán itt van a lemez címe és borítója, amely némi szado-mazo-macsó-pornót sejtet. Vagy esetleg a punk legdurvább verzióját. Márpedig a This Is Hardcore inkább a dallamos-depressziós New Wave hagyományait követi, és ne várjunk tőle sem kéjes-fájdalmas sikolyokat, nyögéseket, sem pedig X-kategóriás szövegeket. 

 A sheffieldi „ponyvacsapat” atyamestere Jarvis Cocker (csak névrokona híres földjének, Joe-nak), és mint szinte valamennyi számottevő brit együttest, őket is John Peel, a legendás rádiós tette először ismertté a szigetországban. Ezt követően a Pulp végigbukdácsolta a 80-as éveket, sem az elektronikával ötvözött „New Wave”, sem pedig a romantikusabbra vett hang nem jött be nekik. Bármit tettek, állandóan hasonlítgatták őket valakikhez: hol a Human League-hez, hol a The Fallhoz, sőt még egyszer a Wham!-hez is. Nem kis kitartásra vall, hogy 10 éven keresztül úgy adtak ki három albumot, némi személyi változásokkal, hogy azok közül egyik sem jutott fel a brit listákra.

 Végül 1991-ben a sokat szidott New Musical Express hivta fel rájuk a figyelmet a My Legendary Girlfriend című középlemezükre. Így érkeztek el hosszas kallódás után az Island Records-hoz, amely néhány „ígéretes” kislemez-próbálkozás után adta ki 1994-ben a His 'n” Hers című albumot, amely végre bejutott a Top Tenbe, a 9. helyre. Így már világossá válik, hogy miért vették őket egy kalap alá az akkor beinduló brit-poppal anélkül, hogy bárki közük lett volna hozzá, hiszen az ő fő ihletőik a kései Beatles és a Kinks mellett mindenekelőtt a The Cure és David Bowie voltak. És ha egy üzlet egyszer beindul: egy évvel később már listát vezetett a beszédes című Different Class, amely még Mercury-díjat is kapott, és ugyanabban az évben ők keltették a legnagyobb szenzációt a Glastonbury fesztiválon, ahová pedig az utolsó pillanatban hívták meg őket a Stone Roses helyett. Ekkor váltak egyfajta védjegyükké a dolgozó osztályok hétköznapi szerelmi kalandjairól szóló szövegek. Karrierjük még magasabb röppályára került 1996-ban egy zaftos botránynak köszönhetően: a Brit Awards gálán ugyanis Jarvis tiltakozásul felrohant a színpadra, miközben Michael Jackson fehér ruhában krisztusi pózban adta elő őt körülvevő, imádkozó gyermekekkel az Earth Song című slágerét. Jarvis „a gyermekek bántalmazása” címén rendőrségi fogdában töltötte az éjszakát, a bulvársajtó persze hetekig kérődzött rajta, miközben a Melody Maker egyenesen azt írta, hogy az énekes lovagi címet érdemelne bátorságáért. A nagy felhajtást Cocker nehezen viselte, szakított akkori kedvesével, egy időre kokainfüggő is lett. Mindenesetre a hírnév napfénye és árnyékos oldala remek témát adott neki a következő lemezhez, a This Is Hardcore-hoz.

Az album komorabb lett, mint az ironikus derűvel átszőtt Different Class. Az örök „összehasonlítgatók” szerint a Pink Floyd The Wall-jának egyfajta „mikrovilágú” mása, amelynek színhelye a londoni szórakoztató negyed, a Soho, egy másik kritikus szerint viszont míg Jarvis a Different Classban az angol életet kutatta, itt önmaga a vizsgálat tárgya... Cocker mellett Candida Doyle billentyűs, Steve Mackey basszusgitáros, Mark Webber gitáros és Nick Banks dobos (az 1966-os vb-győztes angol futball-válogatott kapusának, Gordie Banks-nek unokaöccse) készítette el. „Az O.K., hogy felnősz. Amíg nem öregszel meg, fiatal vagy” - ez a lemez mottója, és az alkotók a kísérő füzetben kérik, hogy a szövegeket senki olvassa a dalok hallgatása közben.

 Fölöttébb kísértetiesen zúdul ránk a nyitódal, a The Fear, a félelemről, amely állandóan csak visszatér, mint egy „horrorfilmzene, amely megtölt egy stagnáló vízágyat” és ezen nem segít a teli szájú refrénkórus sem. De lehet, hogy A Jackson-affér válthatta ki a Dish című dalt Cockerből, aki elismeri: ő nem Jézus Krisztus, bár egyezik a monogramjuk (J.C), és nem ér rá vízből bort csinálni, mert mosogatnia kell. Mindezt a dal nagy részében olyan nyugtalanító pianóban, amely a 70-es évek néhány Lou Reed-lemezét jellemezte. Annál harsányabb, legalábbis a gitárok szintjén a Party Hard, míg a Help The Aged morális-szociális felhívása hol romantikus szárnyalásával, hol pedig elegáns finomkodásával éppen az ellenkező hatást váltja ki az öregekkel szemben, mint amit a szöveg sugall. A This Is Hardcore zenéje olyan, mintha egy éjfél utáni „felnőtt műsorból” keverték volna ide, amelyben fülledt erotikába ágyazott harmadosztályú krimit akarnak eladni. „Láttalak egy nedves tinédzser-álomban” - énekli Jarvis „megrendülten”, miközben robbannak a „rezek” és tremolóznak a húrok.

 És helyben vagyunk: a kis képernyő, mint pótcselekvés: bámuljuk bambán, pedig a sztori silány, a párbeszédek pocsékok, még egy egészséges szex sincsen benne. A TV Movie első fele és a vége mintha Lou Perfect Day-ének lenne a párja, de a közepén szépelgő szintetizátoros „vitorla-bomlás” jóízűen agyonvágja az egészet. A lemez legpoposabb dala az A Little Soul, egy kimaradozó, asszonyt verő férfi vallomása, míg az I'm A Manben köszönhetjük Ziggy Stardust zenéjének feltámadását. Inni, dohányozni, disznó viccet mesélni – ennyi lenne a férfiasság titka?  A Seductive Barry-ban a kukkolók kara dalol, és megjelenik a csábítás tárgya is, a valóban vonzó Neneh Cherry hangjában. (Ő volt az, aki valamikor a „férfigyermekről” (Manchild) énekelt). Persze Bájgunár Barry sem marad tétlen: „Meggyújtom cigarettádat egy égből lehullott csillaggal” - ettől meg kell dögleni. Az egész szám olyan erőltetetten geil, hogy muszáj röhögni rajta..De azért a dekadens Bowie is megirigyelhetné Sylvia történetét, akinek apja nála fiatalabb nővel él, és akinek egyetlen bűne a szépsége. Jarvis levegő után kapkodó baritonját, majd felsőbb oktávba lépését jól szaggatják szét a gitárpörgések a Glory Days-ben, amelyben a dicsőség terepei restik és nyilvános vizeldék, pedig hőseink „mindenféle anyagot magukba vettek”, elmélyültek az ősi kínai bölcseletben, sőt, még belevitték őket az űrversenybe is. A dal akár a XX. század utolsó évtizedeinek illuzióról is szólhatna és ezt látszik megerősíteni a befejező, végítélet-szagú dal, a The Day After The Revolution. „Az új világ gyermekei vagyunk...Azt mondják, ma éjjel elkezdődik a jövő. Egész birodalmak omlanak össze. Civilizációk tűnnek el...nincs harag, nincs bűntudat, nincs megbánás...”A rock egy végtelen elektronikus akkordba temeti bele a zenét. A rémes hang 5. perce végén Jarvis ránk hozzá a frászt: „Bye-bye” - mondja – és folytatódik az idegtépés tovább, míg ki nem kapcsoljuk. Akkor már inkább a Sgt. Pepper utolsó fortissimo akkordja, és a lefutó sávban a kiáltás...

A listavezető This Is Hardcore után a Pulp már csak egy albumot adott ki, a 2001-es We Love Life-ot. A zenekart 2003-tól "hibernálták", majd 2011-től három évig újra működött, de akkor már újabb stúdiómunka nem született.Így is nyomot hagytak a rock-zenén a 20. század utolsó évtizedében.