GNL911

Gwyneth Paltrow személyesen intézte útlevél-kérelmemet. Bár kiderült, hogy sosem hallott magáról, fülig pirulva megígérte, hogy utánanéz. Megkérdezte viszont, hogy volt-e már útlevelem. Úgy látszik, olyannak látszottam, mint aki még sosem utazott. Most már az új fotóm minden létező hatóságnál ott lesz az „ujjnyomatommal” egyetemben. Csak fel ne kerüljek a terrorista-gyanúsak listájára. Sok-sok évvel ezelőtt egy sebtében készült útlevélképhez kialvatlanul, másnaposan mentem el, és amikor megérkeztem Párizsba az Orly repülőtérre, a francia határőr hosszasan nézegette a fotót és engem, mire eldöntötte, hogy beenged az országba.

Kis híján úgy jártam Jánosi Katával, mint Oláh Jancsi a lyoni pályaudvaron, amikor nem találta ott őt. A randevút ugyanis egy olyan kávéházban beszéltük meg, ami a Németvölgyi út és az Orbánhegyi út találkozásánál van. És senki nem tudott nekem arra választ adni, hogy e két út hol torkollik egymásba, sőt, az utóbbi útról azt sem tudták, hogy hol van. Lásd még: „Uram, nem tudja, hol van Magyarország?” Még nem fordult velem elő, hogy egy interjúalanyhoz ne jussak oda, és vészesen fogyott az idő. Kétségbeesésemben felhívtam Katát, aki megnyugtatott, hogy most jön le a hegyről kocsival és ha megmondom, hol állok, felvesz. Így is történt, rögtön tudta, hogy én vagyok, pedig még sosem látott, hacsak rám nem keresett a FB-on. Aztán jött egy órás varázslat. Beszélt, mesélt, nevetett, jellegzetes mozdulatával hátravetette a haját és arca fokozatosan átalakult a 28 éves Katáévá. Amikor elváltunk egymástól, megint rossz irányban indultam el, de észrevette, és utánam szólt: „Laci”. És hangja úgy csengett, hogy már csak az hiányzott hozzá: „Gyere szánkózni…”

Május 19-én az egész világsajtó tele volt az angol királyi esküvővel, amelynek az égvilágon semmi hatása nem lesz a világra, hiszen Harry-nak és Meghannak semmi esélye, hogy trónra kerüljenek, mégha rokonszenvesek is. Ugyanezen a napon búcsúzott a Juventustól és a Serie A-tól Gigi Buffon, minden idők egyik legnagyobb kapusa, egy csodálatos, tiszta szívű, ellenfeleit is mindig tisztelő sportember, akit én még 21 éven aluli Európa-bajnokként ismertem meg személyesen. Egyike azoknak a találkozásoknak, amelyre örökké büszke leszek.

Több mint 30 év után ittam ismét Captain Morgan rumot, isteni volt az illata és természetesen semmi köze ahhoz a „portoricóinak” mondott rumhoz, amit a 70-es években ittunk nyakra-főre, legfeljebb a színe hasonlított. Egyetlen feles is elég volt, hogy a fejembe menjen, és bár gondolkodtam azon, hogy iszom még egyet, hogy biztosan jó-e, de már ettől is kezdett rossz kedvem lenni, így letettem az újabb pohárról.

Egy olasz rendező meg akarta csinálni az Édes élet utóhangját 50 évvel később, itt-ott egy-egy poén még emlékeztetett is a Maestróra, bár inkább a későbbi munkáira, Marcello tengés-lengése mögött azért volt egy kegyetlen társadalom-kritika a jó dolgukban semmittevőkről, a médiáról, a vallásról, az emberi értékek silányulásáról. Ebből itt csak a tengés-lengés maradt, néhány remek felvétellel és izgalmas zenével. Az amerikaiak persze beszopták, hogy ilyen lenne a 21. századi Dolce vita és kapott is érte egy Oscart. Nekem viszont Billy Wilder örök mondása jutott eszembe, miszerint „ne untasd felebarátodat”. Alig vártuk, hogy vége legyen, és a végén még csaknem bőrig is áztunk, éppen csak hazaértünk a nagy zápor előtt…

„Talpig vasban, tartjuk maguk előtt a pajzsainkat. Félelemből? Sorompókat rakunk testünk és lelkünk köré, lakatot. Fülre, szájra, szívre…És teljes vértezetünkben magunkban, magányban vagyunk. És észre sem vesszük, belebetegszünk” – írja Schäffer Erzsébet.

Az Örs vezér téri aluljáróban egy bordó ruhás, musicalhangú lány számomra ismeretlen dalt énekel. Ismeretlent, valószínűleg azért, mert az elmúlt tíz évben már nem vagyok fogékony újabban született zenékre. Énekét zongora kíséri okostelefonról. Remélem, ő maga nem play-back-kel? Eddig legalább az utcai énekesek adták elő művészetüket élőben…

Nemrégiben olvastam egy felmérést, amely arról szólt, hogy manapság a nők már nem szívesen randiznak dohányzó férfiakkal, és a férfiaknak sem annyira vonzóak a dohányzó nők. Az életemet meghatározó nők közül többen is dohányoztak, nem is keveset, olyankor is, amikor én nem. Most már valószínűleg zavarna, mint ahogyan az utcán sem szeretem, ha egy dohányos ember elmegy mellettem. Ellenben, ha még randiznék, valószínűleg nem a dohányzó nőket kerülném nagy ívben, hanem azokat, akiknek tetovált az alkarjuk. Nem, nem a történelmi asszociáció miatt, hanem mert egyszerűen ronda, nőietlen. Amúgy férfiakon sem tetszik – lassan már nem látok olyan focistát, aki ne így nézne ki – de az legyen a nők baja…

Mostanában egyre többször fordulok vissza, mert valamit otthon felejtek, és még utólag is ellenőrzöm, hogy nálam van-e. És gyakran előfordul velem az is, hogy úgy emlékszem valamire, hogy megcsináltam, pedig nem, vagy hogy nem csináltam meg, pedig igen…Ennél sokkal jobban aggaszt, hogy írás közben ragokat és szavakat tévesztek…

Néha úgy érzem, hogy gyengeelméjű vagyok, és nem értenek, aztán mindig rá kell jönnöm, hogy csak megpróbálnak hülyének nézni. Miután több mint két hete folyamatosan fúrnak a házban, felhívtam azt a számot, amit megakadtak reklamációk esetére. Kérdezem a pofától, hogy meddig fognak még fúrni. „A kopácsolást holnapra befejezik.” Mégegyszer megkérdezem. „Én csak a burkolást irányítom, azzal már végeztünk.” Harmadszor is megkérdezem. „Be kell fúrni az összes villanyvezetéket”. Negyedszer is megkérdezem. „Ma a nyílászárókat csinálják”. Az ötödik kérdésemre sikerült kinyögnie, hogy „talán a héten végzünk.”

„Takarodjatok” – véste be valaki a gondnoki iroda ajtajára. Valószínűleg a hatása hasonló lesz, mint amikor 50-60 ezer ember skandál ilyesmit valamelyik nagy terünkön, aztán hazamegy és békésen megvacsorázik, megissza a sörét és bekapcsolja a tévét, amiben nem látja viszont önmagát.

Halálra röhögöm magamat az EU adatvédelmi szabályzatán, amelyre napok óta mindenféle fórumon felhívják a figyelmemet. Eddig is csak azt nem tudták rólam, amit nem akartak és így lesz ez ezután is. Akkor minek ez a parasztvakítás?

Morgan Freemant is megpróbálják besározni a zaklatási ügyek kirobbanása által felbátorodott nők. Figyeljük meg a legújabb módszert: válasszunk ki egy közszeretetnek örvendő, egész pályája során hiteles, lehetőleg idős művészt,  és vádoljuk meg. Aztán vagy igaz, vagy nem. Néhány héttel ezelőtt a nem kevésbé kiváló Dustin Hoffmant támadták meg, aztán az ügy úgy eltűnt a médiából, mintha nem is létezett volna. Az ilyen „feljelentők” csak azt nem veszik észre, hogy ezzel az egész témát lejáratják, és egy idő után már azokat is kétkedéssel fogadják, akiket valóban súlyos sérelem ért. Nem is szólva azokról, akiknek esélyük sincsen arra, hogy bekerüljenek a sajtóba és nem is reménykedhetnek elégtételben.

Néha furcsa az ember emlékezete: meg voltam győződve arról, hogy Mahler I. szimfóniájának III. tétele akkor hangzik fel Szabó István Apa című filmjében, amikor Bálint András úszni kezd és azt hiszi, egyedül van – holott akkor éppen csend van, és a zene a film elején, illetve végén szólal meg, kissé átdolgozva. De így ennyi év után is nyomot hagy bennem az identitás kérdése. A film főhősének az okoz gondot, hogy egy ideált épített fel az apja körül, és közben elfeledkezett önmagáról, én pedig az apai nagyapámról nem tudok semmit, még elképzelésem sincsen róla, hiszen Apám sem tud róla, és neki az egész életét így kellett leélnie. De szörnyű az a képsor is, amikor filmet forgatnak a vészkorszakról, a statiszták fel sem fogják, hogy miről szól a történet, és hősünknek, aki először egy áldozat szerepét kapja, jelmezt kell cserélnie, mert kevesen vannak a gyilkosok. Ez csak egy film, de hányszor kerülünk életünk során olyan helyzetbe, hogy sodródunk egyik oldalról a másikra anélkül, hogy a helyzetre befolyásunk lenne?

Lottózó. Az eladó hölgy épp egy másfél év körüli kisrácot bűvöl, aki babakocsiban ül, nagymamája tolja. „Bibis a lábad?” – kérdezi a lottós. „Igen, volt egy kis baleset. Természetesen éppen az apja volt vele” – feleli a nagymama. Nem tudom megállni, hogy ki ne kérjem magamnak ezt az inszinuációt az apák nevében. A nagymama azonban nem jön ki a sodrából. „A férfiak képtelenek a gyerekre figyelni” – mondja. Azért ő a veje sem szeretnék lenni. Szerencsére az én drága Menyem nem így gondolkodik: négynapos volt az Unokám, amikor minden aggodalom nélkül a kezembe adta és azóta is bármikor a gondjaimra meri bízni…