GNL911

Amikor megszeretünk valakit, azt akarjuk, hogy legjobb arcunkat mutassuk neki.  Vagy akár azt az arcunkat, ami még sosem volt, de szerelmünktől várjuk azt, hogy általa szülessen meg legjobb, legszebb énünk.

Amikor megszeretünk valakit, odaadók vagyunk, és sokszor akkor is engedünk az ő vágyainak, ha ez nekünk fájdalmat okoz. De megtesszük, mert szeretjük, és azt akarjuk, hogy ő is minden pillanatban szeressen.

Amikor megszeretünk valakit, teljes egészében akarjuk őt magunkénak. Minden jó és rossz tulajdonságával együtt. Minden jó és rossz énjével együtt. Mert nem egy tökéletes lényre vágyunk, hanem egy Emberre.

Amikor megszeretünk valakit, kíváncsiak vagyunk minden rezdülésére, figyelünk szavaira, gesztusaira, ha lehet, még a gondolataira is. És – akár tudat alatt, akár tudatosan – szeretnénk azt is tudni, hogy ki volt ő, milyen volt ő, mielőtt megismertük egymást.

Az igazi szeretet pedig ott kezdődik, amikor nem akarunk minden áron, akár gyengéden, akár erőszakosan, esetleg a másikat zsarolva, minden bezárt ajtót kinyitni.

Mindannyiunknak vannak rejtekajtói. Nem kell ahhoz szörnyetegnek, sorozatgyilkosnak, Dr Jekyll és Mr.Hyde-nak lennünk, hogy ezeket zárva akarjuk tartani és jó okunk van rá. Nem kell, hogy vér, könny és holttestek legyenek mögötte, elég, ha csupán a múltnak olyan árnyai, amelyektől csak akkor tudunk megszabadulni, ha eltemetjük őket a lehető legmélyebbre, és aki fel akarja mégis tépni ezeket az ajtókat, mindent elronthat, és ő maga is belepusztulhat. Hiába a könyörgés: „Vigyázz ránk”, „Csókolj, ne kérdezz”.

Nem biztos, hogy a Kékszakállú herceg várának hetedik ajtója mögötti asszonyok – „szépek, szépek, százszorszépek” – valóban halottak, csupán nem engedik el egykori urukat. És Judit, akinek kíváncsisága birtoklásvággyá fajul, nem érti meg, hogy ez az elengedés a záloga az ő szerelmük beteljesülésének és azáltal, hogy hozzájuk méri magát, maga is olyan lesz, mint ők – boldogtalan árnyék. Pedig náluk különb lehetett volna.

Váratlan programot kínált az Óbudai Társaskör: egy meg nem valósult szabadtéri előadás helyett elhozták Budapest egyik legjobb akusztikájú termébe a Kékszakállút, igazi lélektani kamaradrámává sűrítve Bartók Béla művét bemutatójának 100. évfordulóján. Nemcsak Cser Krisztián és Fodor Bernadett hangjától, az eszköztelen térben visszafogott, mégis erőteljes színészi játékától állt meg a levegő az első pillanattól az utolsó utániig – a közönség még jón néhány másodpercig hallgatott a végső hangok lecsengését követően – hanem Cser Ádám zongorajátékától is, amely, úgy éreztük, jobban megragadta a bartóki zenében rejlő elkerülhetetlen tragédia feszültségét, mint bármilyen nagyzenekari kíséret. Intimebbé, élesebbé, nyíltabbá és fájdalmasabbá tette a nemek e kilátástalan harcát. És a körülmények még kiszámíthatatlan módon fokozták is a kegyetlen beteljesülést: amikor a Kékszakállú búcsúsoraira várva csak a zongora szólt, a háttérben megszólalt a Plébánia-templom harangja.

Csendben sétáltunk haza közeli otthonunkba, és megnyugodtunk, hogy mi tudunk vigyázni egymásra. Nem úgy, mint Judit a sötét oldalától kétségbeesetten szabadulni vágyó Kékszakállúra.