GNL911

Nincsen olyan Djabe-lemez, amelyről azt állíthatjuk, hogy az első hallásra mindent felfogtunk belőle. A csapat legújabb, a 2016-ban felfrissített, „Update” formáció első stúdióalbumára is érvényes, hogy minél többet hallgatjuk, közben esetleg élő megszólalásban is, annál többet árul el.

A Flow, bár kiindulópontja – legalábbis tudomásom szerint – nem Csíkszentmihályi Mihály elmélete, mely szerint az elme működésének  olyan állapota, melynek során az ember teljesen feloldódik abban, amit éppen csinál, és ez örömmel tölti el, valójában mégis párhuzamba állítható vele, hiszen érezhető az öt zenész – Barabás Tamás, Égerházi Attila, Kaszás Péter, Koós-Hutás Áron és Nagy János – felszabadultsága, hogy hagyjuk magukat sodorni a dallamok, ritmusok által, minden erőlködés nélkül, mégis van a darabokban egy letisztult rend, amely – felhasználva a Djabe 23 éves múltjának félreismerhetetlen motívumait – új zenei világot teremtett.

A lemezre az önmagukban teljességre törekvő kompozíciók jellemzőek, valamint az egyes hangszerek szolisztikus szerepének kiegyensúlyozottsága. Tudatos volt-e vagy sem, de valamennyi hangfestmény időtartama hat perc körül van.

A címadó Flow egyik alkotó eleme a repetitív kortárs zene, amely megtalálja az utat az ős-Djabe hangjaihoz és együtt nagyon különleges elegyet alkotnak. Kaszás Péter éneke adja a főtémát, amelyet Koós-Hutás Áron trombita-elmélkedései bontanak ki.

A Return to Somewhere  lendületes darab, amelyet Barabás Tamás funky-s basszusa sodor. Az Another Drive-ot meditatív légkör veszi körül, valóban az elmerülést érzékeltetik a sejtelmes vokálok, míg a tengerfenék színeit illusztrálják a trombita, illetve Nagy János billentyűs szólói. A Free Fallin’ több ritmusváltáson megy keresztül,  Péter többször is él az aszinkron eszközével, miközben  Ákos és Jancsa uniszónóikkal mintha egy egész fúvós kórust szólaltatnának meg, miközben a billentyűs a 70-es évek sokszor áldott jazz-rock hangzását is felidézik, és darab végén kibújik a hangáradat mögül Attila szólója is.

A Turtle Trek a Djabe „afro-korszakát” juttatja eszünkbe, egy ilyen dal köré épül fel vidám hangulatú dal, a középrészében Attila akusztikus gitárjából egyenesen a Witchi Tai To csendül vissza fülünkbe.

Ugyancsak Atti húrjai nyitják meg Tomi romantikus basszusfutamaival a Bubble Dreams-et, amely a lemez talán legkifinomultabb darabja, amelyben a billentyűk és a trombita az álmok szerteágazó megfoghatatlanságát hivatottak bemutatni. Még ugyanebben a dimenzióban szólal meg a Deep Lights is, amelyben az Áron révedező hangsorai után jön egy vérbeli, bár ezúttal nem túl hosszú Barabás-szóló.

A lemez legösszetettebb, egyben legerőszakosabb darabja a Curved Mirror, amelynek spanyolos nyitómotívuma rockos-pszichedelikus hatású hangorkánba torkollik, olyan hangulatokkal, amelyek a 60-as évek végére visznek vissza, King Crimson és Blood, Sweat & Tears emlékeztetőkkel, és benne Attila tőle még sosem hallott „savas” gitárszólóval.

Eddig is tudtuk, hogy a Djabe szereti a gyermekdal-témákat, mint irányjelzőket. Ilyen a záró White Bears, amelyben mindenki elmondja a magáét hangszerével, sőt, még egy vendégénekessel is bővül a csapat, Barabás Kitti, Tomi ikerlányainak egyike vokalizálja a jegesmedvék altatódalát.

Nem hagyhattuk ki a Flow élő bemutatóját a Djabe „házi színpadán”, a Budapest Jazz Clubban. A Free Fallin’-t kivéve a teljes lemez elhangzott, kiegészítve Péter és Tomi egy-egy szólójával, egy kis angklungozással, amely ezúttal nem ment át improvizációba, valamint Attila Life Spiritjének első tételével, amelyet Jancsával ketten adtak elő finom ihletetttséggel. Nemcsak az okozott a hallgatóságnak örömet, hogy a zenekar a tőle megszokott magas szintű játékot és hangminőséget produkálta, hanem az is, hogy a közel kétórás koncert minden pillanatában „lejött” a színpadról a zenekaron belül uralkodó jó kedv, harmónia, ahogyan adták át egymásnak a szólókat, felelgettek, minden erőlködés nélkül. És persze azt is megmutatták, hogy a Djabe darabjai nincsenek kőbe vésve, már most megvariálták az új darabokat, amelyek engedelmesen hajladoztak akaratuk előtt. Jól illeszkedtek ehhez a háttérképek, a végtelen tengerről, a hullámokról, a víz alatti áramlatokról és buborékokról, amelyeket megszólaltattak. (Ilyen kép a lemezborító is, a többit is érdemes lesz majd beletenni valamelyik következő hanghordozó-változatban, amelynek készültéről már a BJC-ben is szó esett).  

Miközben ezeket a sorokat leírtam a koncert másnapján, újra végighallgattam a Flow-t. És akár kezdhettem volna előlről ezt a kritikát.