Egy igazi tanítvány akkor is tiszteli Mestereit, és akkor is visszanyúl hozzájuk, ha már ő is mesterré vált.  Földes László Hobóban, amióta színre lépett, mindig megvolt ez a tisztelet, és a kötelességtudat, hogy a Mesterek tudását továbbadja, mindannyiunk és nem utolsósorban önmaga jobbítására. Persze, ahogy már sokszor elmondta, mindenkiben azt kereste és találta meg, ami róla (is) szól, ami választ ad a kérdéseire. Ez érvényes volt József Attilánál, Viszockijnál, Jim Morrisonnál, és így van ez Bob Dylannél is.

Miért várt ilyen sokáig Hobo tisztelgésével a rock (?) első Nobel-díjas költője előtt? Éppen Dylannel, akivel szinte azonos, eltéphetetlen gyökerekből táplálkoznak. A blues-ból, a költészetből, és abból a közép-(kelet)-európai életérzésből, a sehová sem tartozás (hogy stílusszerűek legyen „seholotthon”) állapotából, amely együtt jár a büszke kívülálláshoz való ragaszkodással, mindez hol dühbe, hol kesernyés cinizmusba, hol gyilkos (ön)iróniába ágyazva. Talán azért, mert ő ugyanolyan kezdet, mint a Delta- és a chicagói blues, és Hobo Dylannel visszaért a kiinduló ponthoz, ami természetesen aligha jelenti nála a kör bezárulását. De talán azért, mert éppen „Zimmel” vált teljessé az a gondolat, hogy a költészet egy és oszthatatlan, függetlenül attól, hogy olvassák, hogy színészek szavalják, vagy maguk a költők mondják vagy éneklik/üvöltik/kántálják egy szál gitárral, hangos rock-bandával a hátul mögött, vagy egy magányos szaxofon, egy indiai harmónium kíséretében.

Tavaly ősszel ott lehettünk a Lassú vonat című Dylan-est Nemzeti Színház-beli bemutatóján. Talán túl nagy volt a tér a dalok teljes befogadásához, de lehet, hogy csak én szeretem már inkább az intimebb megszólalásokat. Nem kellett azonban sokáig várni a lemezváltozatra, amely, bár stúdióban készült, nagyon is élő, visszaadja azt az élményt, amelyet Hobótól „testközelben” megszoktunk.

Válogatásából nem hagyta ki az olyan megkerülhetetlen mérföldköveket, mint az All Along The Watchtower (Végig az őrtorony mentén), a Blowin’ in The Wind (A választ a szél súgja),  vagy a Dylan pályáján is fordulatot jelentő Like A Rolling Stone (Mint egy rolling stone). Ez utóbbinál, mint látjuk, a dalverseket is fordító Hobo nem bajlódott az emblematikus kifejezés pontos magyarításával, de általában elmondható, hogy nem szedte ízekre Dylan szövegeinek minden rejtett (és belemagyarázott) értelmét, a szellemét mégis tökéletesen visszadja. Akad persze néhány blues is, a Csak egy hobó (Only A Hobo) szomorú hétköznapi története, a legjobban azonban az olyan víziókkal teli balladák sikerültek, mint a Chimes of Freedom (A szabadság harangjai), vagy a Desolation Row (A Pusztítás során), amelyről Hobo bevallotta, hogy ez volt az első reveláció-erejű Dylan-szöveg életében, és ez ihlette a Vadászat Orgia című látomását. Biztosan lesznek, akik a The Times They-Are-A-Changinget (Az idők változnak) megpróbálják majd aktualizálni, ami felesleges, hiszen Dylan dalai már régen kiléptek saját korukból és évtizedekkel később is érvényesek. Mindenesetre  figyelemre méltó, hogy a 15 dalból 11 a 60-as évekből való (Talán nekem belefért volna ez utóbbiak közé még a Rainy Day Women – „everybody must get stoned” -  vagy a Highway 61 Revisited – de lehet, hogy kilógtak volna harsányabb hangjukkal), viszont a címadó darab, az 1979-es Slow Train Comin’ (Lassú vonat) a maga vészjósoló haláltánc-képeivel nem is kerülhetett volna máshová, mint a lemez végére.

Hobo mindegyik Mesterét belülről formálta meg, sohasem külsőségekben, Dylannel sem tett másképpen, hiszen Bobnál sem az orrhangú nyafogás-motyogás a lényeg. És megint önálló, érvényes értéket teremtett.

Azért nagyon kíváncsi lennék arra, hogy miként szólalnának meg az ő előadásában egy másik közép-európai gyökerű, tengeren túli költő-dalnok sorai, akiről éppen Dylan Nobel-díja idején mondták, hogy ő legalább annyira megérdemelte volna….

(Hobo: Lassú vonat – Bob Dylan dalok, Grundrecords, 2018)