Nem, először én is kalauz szerettem volna lenni, kardozó hős, meg svéd király, de valahogy a betűk iránti szeretet már igen korán fontossá vált számomra. Édesanyám feljegyzése szerint négy éves korom óta tudok írni-olvasni, mire elkezdtem iskolába járni, Nagymamámmal elolvastuk a János Vitézt, ma is kívülről tudom nagy részét, ha valaki elkezd belőle egy sort, szinte biztos, hogy tudom folytatni. És a mesekönyvek mellett nagyon korán elkezdtem újságokat olvasni. Külügyes Édesapám rendszeresen hordta haza az újságokat, napi program volt nálunk az Esti Krónika a rádióból és a TV-Hiradó (Édesapámnak ma is mindennapi kenyerét jelentik a hírek), így aztán igen hamar, még tizenéveim kezdete előtt azsúrba kerültem a világ eseményeivel. Ezzel egyidőben tört ki rajtam földrajzi szenvedélyem, és hamarosan be tudtam azonosítani a hírekben hallott országokat a földgömbön is, megtanultam a világ országainak zászlóit, fővárosait, és sok esetben azt is tudtam, hogy ki az adott ország elnöke, miniszterelnöke. Akkoriban (7-8 éves lehettem), térképész szerettem volna lenni, arra az esetre, ha nem lesz belőlem Nemo kapitány. Biztosan Verne regényei is elindították bennem az utazás, idegen országok, népek felfedezése iránti vágyat, ami a mai napig nem szűnt meg.
Közben kitört rajtam a sportimádat is, mindenekelőtt a focié. Én az Aranycsapatot már nem láthattam, bár talán még láttam valami tv-közvetítésben Bozsikot, ellenben ott voltak a 60-as évek elejének nem kevésbé kiváló magyar csapatai, mindenekelőtt a Vasas – ma is a piros-kékhez húz a szívem, bár utoljára több mint 10 éve voltam kint meccsen a Fáy utcában – de hát akkoriban olyan nagyágyúk játszottak ott, mint Mészöly, Mathesz, Berendi, Ihász, és Farkas, a legnagyobb kedvencem. De ismertem a Dózsásokat is – már csak azért is, mert Édesapám nekik drukkolt – Benét, Göröcsöt, Káposztát, Solymosit, vagy a Fradit, amelynek akkori kapusa nagynéném révén egy időre a családba is bekerült. Bár a zöldeket sosem kedveltem, azért tudtam, ki az az Albert, Novák, Fenyvesi dr. (Utóbbi ráadásul a szomszéd házban lakott, miként Farkas az iskolánk utcájában…). Volt egy osztálytársam, akinek apja fotós volt, rendszeresen fényképezte a focistákat, így tőle és újságkivágásokból szerzett képekből csináltam egy kis albumot. Nem gondoltam akkor arra, hogy egyszer ezekkel az ászokkal még személyesen is találkozom, némelyikkel újságíróként is…
Aztán jött 1966-ban Róma, ahol minden eldőlt. Gyakran mondom, hogy Itália a második hazám, de ez nem csak azt jelenti, hogy bár sokfelé jártam és szinte mindenhol jól éreztem magam, az egyetlen ország, ahol Magyarországon kívül el tudnám képzelni az életemet, az Olaszország. Hanem azt is, hogy történész lettem és újságírást választottam hivatásomul, azoknak az éveknek köszönhetem.
Mivel Édesapám diplomáciai szolgálatot teljesített, ráadásul sajtóattasé volt, töméntelen újság került a kezembe naponta. Bevallom, hogy rendszeresen soha nem tanultam olaszul, nyelvtudásomat az utcán, a piacon, a római Magyar Akadémia olasz dolgozóitól, és nem utolsósorban az újságokból, a tv-ből, a rádióból szedtem fel. Ellentétben a franciával, amelyet Édesanyám és a francia tannyelvű Lycée Chateaubriand csepegtetett belém máig érvényesen. (Ez utóbbiban kezdtem angol nyelvű tanulmányaimat is). És akkoriban ugyancsak izgalmas volt az élet arrafelé, egyrészt az állandó kormányválságok, másrészt pedig a különböző társadalmi mozgalmak, mindenekelőtt az 1968 körüli diáklázadások, amelyeknek egyes eseményeit szó szerint „élőben” láttam: előfordult, hogy a Tevere partra néző ablakainkat be kellett csukni, mert könnygázzal oszlatták a diákok felvonulását. 1969-ben pedig jött a „forró ősz”, a húszmilliós általános sztrájk, majd az európai terrorizmus kezdete, az 1969. december 12-i milánói pokolgépes merénylet a Piazza Fontana-i kereskedelmi bankban. És közben zajlott a vietnami háború, az amerikai Hold-program, meghalt Che Guevara, Gagarin és Ho Shi Minh, megölték Martin Luther Kinget és Robert Kennedyt, vérfürdőt rendezett a Manson-család Roman Polanski Bel Air-i villájában, Párizsban kis híján megbuktatták Charles De Gaulle-t, Nyugat-Berlinben merényletet követtek el Rudi Dutchke ellen, 1968. augusztus 21-én a Varsói Szerződés országai bevonultak Csehszlovákiába. (Akkor ez utóbbi témáról az olasz média révén jóval többet tudtam, mint a magyar átlag közvélemény). Egy idő után már értettem az olasz politikai kabarét is, egyes poénjaira máig emlékszem. Bár a Chateaubriand-ban a tanárok kerültek minden politikát, azért mi gyerekek gyakran megbeszéltük a napi eseményeket.
És közben azért tanulmányoztam a magyar sajtót is, az Akadémia könyvtárában, a politikai mellett a Népsportot is- 1966 nyarán vertük meg a brazilokat az angliai vb-n - életem első munkáját végeztem itt, könyveket rendeztem a drága Kardos Duska néni irányításával. Honoráriumom a korlátlan olvasási lehetőség volt, és egy olasz költői antológia – magyarul. Ma is őrzöm könyvtáramban, miként az olvasási szenvedélyt magamban.
És ez a korszak volt az „ellenkultúra” kiteljesedése: bár ahhoz még túl ifjú voltam, hogy koncertekre járjak, a rádióban a korabeli, ma is tisztelt nagyágyúk (Gianni Morandi, Adriano Celentano, Al Bano, Ornella Vanoni, stb) mellett ott szólt a Beatles, a Stones, Jimi Hendrix, a Doors, Otis Redding, James Brown, a tv-ben láttam a Vanilla Fudge-ot, az Aphrodite’s Childot, vagy Chris Farlowe-t, akivel 25 évvel később már szinte haverok lettünk, az ostiai strandon pedig a wurlitzerben ott dübörgött a Led Zeppelin…Megkezdődött a lemezgyűjtésem, bújtam a helyi ifjúsági szaklapokat, a Ciao 2001-t, a Giovanit, vagdostam ki belőlük bőszen a fotókat és az érdekesebb cikkeket. E tevékenységem nem nyerte el ugyan családom tetszését, az meg különösen nem, hogy beszálltam a Panini-képecskék gyűjtésébe és cserekereskedelmébe zene és foci témában. Senki sem láthatta előre, hogy ezek micsoda muníciót jelentettek számomra a későbbiek folyamán újságírói munkámhoz. (Zenei sajtóarchívum egyes darabjai ma is megvannak, nem fogott rajtuk közel öt évtized).
Mindazonáltal konkrét „újságírói tevékenységet” nemigen végeztem, bár elkészítettem az első interjúmat: a Tanácsköztársaság évfordulójára szólaltattam meg az Akadémia gondnokát, Vető Gyula bácsit, mint egykori veteránt, aki ráadásul franciaországi emigrációban élt, mint anyai Nagyapám. (Édesanyám ott is született, innen az örökölt a frankofónia). Elkezdtem viszont mindenféléket irogatni, római éveink történetét, aztán pedig humoros tv-sorozat forgatókönyvét a Monkees-együttes kalandjai nyomán. E zsengék nem maradtak fenn az utókornak. Szerencsére elég jó a memóriám, és évtizedekkel később, amikor egy olasz gasztro-turisztikai magazinnak dolgoztam, sok mindent fel tudtam idézni egykori utazásainkból, amelyeknek jelentőségét akkor, 10-13 évesen nem is mindig tudtam felfogni.
Aztán jött az 1968-as mexikói olimpia. És a ’Briand-ban jött egy új osztályfőnök, Daniéle Mongelli, a francia nyelv és irodalom nagyszerű tanárnője. Szigorú, igényes tanár volt – és gyönyörű! Most is magam előtt látom óriási barna szemeit, telt mellét, csipőjét (feszes, fekete blúz, skót-kockás szoknya), apró lábait. És a puha, bársonyos althangja…szóval kamasz-szerelem volt a javából egy 12 éves kölyöknek (nem voltam vele egyedül, szerintem az osztály hímnemű fele kollektíve bele volt zúgva). Azt a feladatot kaptuk, hogy írjunk valamit az olimpiáról. A magyarok akkor 10 aranyat nyertek, egyik volt az öttusa-csapat, amelynek első helye azon múlott, hogy a sérüléssel bajlódó Balczó András le tudja-e futni a befejező számot. Ezt a történetet írtam le, méghozzá úgy, hogy a füzetem oldalát „hasábokká” tördeltem. Hatalmas sikert arattam – azt hiszem, akkor döntöttem el, hogy újságíró leszek.
Aztán jött Finnország, ahol elsősorban rock-ismereteimet és hangtáramat bővítettem, majd a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnázium. Érdekes módon néhány diáklap-beli írásomat leszámítva nem készültem gyakorlatban a pályára, mégis tudtam, hogy olyan egyetemet kell választanom, amelynek köze van a külpolitikai újságíráshoz, mert az ilyen irányú érdeklődésem egy pillanatra sem szűnt meg. Így, kedves magyar tanárom, néhai László József legnagyobb bánatára nem mentem magyar szakra, hiába voltam a legjobb az évfolyamban. Igaz, a történelem legalább ekkora szenvedélyem volt. ebben is fontos szerepet játszott Róma, no és Farkas Ferenc tanár úr, aki a múltkutatásban is az önálló gondolkodást tanította nekünk, valamint azt a dolgok a történelemben is ritkán feketék vagy fehérek. Ehhez már csak egy nyelvszakot kellett választani. Mi is lehetett volna más, mint a francia. És persze folyamatosan gyűjtöttem, ha nem is tudatosan, az anyagot a jövőmhöz, és gazdagítottam szókincsemet.
A gimnáziumi évek alatt több zenekarom is volt. énekeltem, szájharmonikáztam, basszusgitároztam. Komolyan gondolkodtam azon, hogy esetleg ebbe az irányba viszem életemet. Katona voltam, amikor feladtam egy hirdetést az Ifjúsági Magazinban, hogy igényes rock-bandát szeretnék alakítani leszerelésem után. Nagyon sok levelet kaptam, végül ketten maradtak a kalapban, és az döntött az egyik jelölt mellett, hogy a másik túl messze lakott tőlem. A kiválasztott pedig túlságosan jó és képzett zenész volt hozzám képest, és nem éreztem magamban annyi tehetséget, hogy felnőjek hozzá. De a több éves aktív zenélés tapasztalata sem volt hiábavaló, mert megtanultam a színpadon lévők fejével gondolkodni...Aztán a 90-es években barátaimmal csináltunk egy nosztalgiazenekart, de ez egy másik történet.
Már érettségire készültem, amikor Édesapám szólt, hogy gyakornokot keresnek a Magyar Távirati Irodában. És 1975. augusztusában végleg ráléptem a sajtó útjára….
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.