GNL911

Kedvenc értelmiségi lapomban megjelent egy nekrológ egy híres-hírhedt kampánygururól. A szerző hosszasan fejtegeti, hogy micsoda gazember volt, éppen csak az nincs benne, hogy milyen jó, hogy végre felfordult. Mit írnak majd azokról, akik a tanácsait kérték hosszú éveken át?

Vasárnap délelőtt erős csengetés veri fel itthoni békénket. Egy új magazint kínálnak, amely segít beosztani az időnket, mivel ebben a rohanó világban ez nagyon sokaknak problémát jelent. És máris raboltak tőlünk újabb három percet.

Indul a BL, immár sokadik szezonban fogunk együtt nézni egyes rangadókat Kisfiammal – már amennyire sportújságíró idejéből futja – és az ilyen összejövéseknek állandó velejárója a pisztácia. Már pedig e csemegét nem könnyű beszerezni. Van, amelyik jó, csak éppen aranyárban mérik, van, ahol olcsóbb, ellenben a felét ki lehet dobni, mert vagy nyers, vagy elégett. Most a szomszédos szupermarketben megjelent egy kis műanyag doboz, középárban, a következő felirattal: pörkölt, sós pisztácia, nyomokban földimogyorót is tartalmaz. Amelynek ára legjobb esetben is a pisztácia árának a fele. Ügyes…

A portugáloknak elég volt az 1-0, nem akartak agyonalázni minket. Elvégre még mindig hálásak lehetnek nekünk a mindenki által letagadott EB-bundáért, ami nélkül sosem lettek volna Európa-bajnokok. Így meg azt a látszatot kelthettük, hogy 10 emberrel is partiban voltunk velük. Panem est circenses...

Álmomban filmklubot vezettem, a Ben-Hurt kellett felvezetnem és egyszerűen nem jutott eszembe a Messalát alakító színész neve, csak azt tudtam, hogy ír volt. Felriadtam, és úgy sem jutott eszembe, csak reggel. Pedig többször láttam a filmet, mint ahány Oscart kapott. Szegény Stephen Boyd, örökre azonos maradt a gonosz rómaival…

Kávés-teás-fűszeres bolt a piacon. A nagyhangú tulajdonosnő arról mesél, hogy egy neves balliberális buzi Spanyolországban azt hallotta, hogy a muszlim nők már fenyegetik a spanyol nőket: két év múlva ti is úgy öltöztök majd, mint mi. És mivel egy balliberális buzi amúgy befogadó, nyilván igazat mondott. Nem baj, megvédjük a millió migránstól az országot, mondja az egyik vevő hölgy. Csendben próbálom megjegyezni, hogy nemhogy milliók, de ezrek sem akarnak idejönni, mire a boltosnő rávágja: dehogynem, hiszen sosem volt még ilyen jólét Magyarországon. Régi kollégám, manapság politikus, azt mondja: az ország nagy része változást akar. Hol?

Ha meglátok egy ősz hajú hölgyet a házunk körül, már menekülök, mert megint azzal jön, hogy két hónapja nincs gáz a lépcsőházukban, meg a szomszédban sem. Én pedig elgondolkodom azon, hogy ha két hónapig 120 lakásban nincsen gáz, és e két hónap alatt a 120 lakás lakói képtelenek összefogni azért, hogy legyen gáz, akkor mit várunk az országtól?

FB-beli ismerőseim megemlékeztek szeptember 5-én ÖKU és pénzügyi hasonmása közös ünnepéről „forduljatok fel a nevetek napján” felkiáltással.

Az ifjúsági köztévében bemutatták a Bel-Amit. Az ifjú műsorvezető „gui”-nak ejtette Maupassant nevét, majd beharangozott egy „18. századi kosztümös filmet”.

Mostanában gyakran megesik velem, hogy egy álomnak csak a végszavára emlékszem, pedig úgy tűnt, hogy igazán érdekes történetet éltem át, de mire felébredek, elfelejtem az egészet. Nem is tudtam, hogy a szellemi leépülés az álmokra is vonatkozik.

Szombat délelőtt, álmos Hungária körút – Kerepesi út kereszteződés. Fejhallgatós, kicsit elvarázsolt, vasággyal együtt 40 kilós fiatalember vág át az úton. Két tagbaszakadt készenlétis igazoltatja, levettetik bőrdzsekijét, megmotozzák a nyílt utcán, éppen csak nem vetkőztetik le. Nagynehezen elengedik. Kérdezem tőle, mi volt a vegzálás tárgya. „Kábítószert kerestek nálam” – mondja a srác, akiről kiderül, hogy sportoló. Nem baj, intézkedés megtörtént, statisztika javul.

Három nap alatt kétszer néztem meg a Sörgyári capricciót. Egyszer a miskolci filmfesztiválon, cseh nyelven, miután találkoztam Jiři Menzellel és Magda Vasayovával, majd magyarul otthon, Életemmel összebújva. És ismét szépnek, élhetőnek, boldognak láttam az életet.

Világhírű filmrendezőnk temetése után a FB-on az a fő téma, hogy ki volt ott, ki nem a pártok, illetve a hatalmi szervek közül. Még szerencse, hogy Makk Károly filmjeit akkor is nézni fogják, amikor a szembenálló felek már valamennyien a „kifenevóth” kategóriába tartoznak.  (Karinthy Frigyes már a múlt század elején kitalálta a Who The Fuck? tökéletes magyar megfelelőjét…).

Újabb nemzeti konzultáció fenyeget minket, ezúttal a világméretű összeesküvésről. Teljesen mindegy, hogy kitöltjük, visszeküldjük, vagy szemétbe dobjuk, úgyis azt hozzák ki belőle, amit akarnak. Nem lehetne esetleg egy népszavazást, hangsúlyozom, népszavazást tartani arról, hogy nyilvánosan vizsgálják meg politikai vezetőink elmeállapotát? Nem is szólva arról az apróságról, hogy újabb gumicsontot dobtak az ellenzéknek, amely félő, hogy ugyanolyan engedelmesen rá fog harapni, mint eddig is, az érdemi szembeszállás helyett.

Láttuk a Samba című filmet egy 10 éve illegálisan Franciaországban élő, de állandóan dolgozó szenegáli férfiról, aki a nyomor elől menekül el otthonról, hogy segíthesse családját. Egyszer csak lebukik, innentől kezdve csak fekete munkákból és néhány ember jóindulából él, mígnem végül egy hasonlóan illegális bevándorló személyazonosságába bujik, annak halála után, mert neki volt egy „politikai menekült” igazolványa. Ezt a filmet három évvel ezelőtt készítették Franciaországban, ahol az illegális bevándorlás már a nagy válság előtt is probléma volt. A csatornán ugyan ezt is „romantikus vígjátékként” adták el, holott nem volt más, csak egy érzékeny szocio-film azokról, akik jobb életre vágynak. 

Egyik vasárnap este beletekintettünk a magánállami csatorna sztárimitátor-programjába és örömmel tapasztaltuk, hogy a zsűri és a műsorvezető fantasztikusan jól szórakoznak. Mi inkább átkapcsoltunk egy másik csatornára, ahol Aragóniai Katalin, VIII. Henrik első felesége tragikus sorsát mutatták be történészek közönségbarát módon. 

Kedvenc szupermarketemben bevezették a péksütemények vevő általi kódolását, de a polcra felírt kódok, illetve a gépbe táplált választék a legritkább esetben fedi egymást, és kellemes időrabló játék, amíg az ember rájön, hogy mi mit takar. Nem is sikerül mindig. Ahogyan nekem sem a minap. Sikerült egy félbagettet valami másnak látnom, mire szerényen közöltem a pénztáros hölggyel, hogy ez volt hozzá megadva, mire ő azt válaszolta: „Ez nem igaz. És magával mindig baj van”. A hölgyet körülbelül másodszor láttam, de lehet, hogy harmadszor, miközben már akkor ebbe a boltba jártam, amikor még más volt a tulaj. Mindazonáltal megfigyeltem magamon, hogy egyre nehezebben viselem az emberi ostobaságot, rosszindulatot és ilyenkor egyre gyakrabban emelem fel a hangomat. Aztán egy héttel később újra találkoztunk. Nem ő ült a kasszában, hanem egy fiatalabb hölgy. Már éppen én következtem volna, amikor megjelent a rém, és közölte: „A csokis fánk nem pudingos fánk. Vigyázz, mert biztosan megpróbálnak trükközni” – mondta és egy undorral teli pillantást vetett ránk. Pechje volt, mert egy korpás bagettet vettem. Kolléganője csupán egy szánakozó mosolyt engedett meg magának. Nem az én irányomban.

Levetettek egy plakátkiállításról egy montázst, amely szembesítette volna a hajdani „fiatalembert” jelenkori másával. Oly módon, a jelenkori gumibottal ütné, önmagát megsokszorozva, a hajdanit. De addigra már több mint ezren osztották meg. A tilalom elszáll, a kép megmarad. Ez a posztutómodern kor egyik nagy vívmánya.

Énekeljetek a fogantatás pillanatában! – biztatja a szerelmeseket a nagymosolyú páterminiszter. Drága Torgyán Bubu, ki vagy a mennyekben, jókor távoztál ebből az árnyékvilágból, mielőtt végleg megértetted, hogy bölcs mondásokban kispályás voltál…Amúgy férfi-pályafutásom során hallottam néhány extrém orgazmus-reakciót a tigrishörgéstől az útszéli káromkodásig, de éneklést csupán az Ifjú Frankenstein zárójelenetében.

Egyre több nagy filmrendezőről derül ki, hogy perverz állatok, nem is annyira látens szadisták (vagy szado-mazók) voltak. Erich von Stroheim, Stanley Kubrick, Pier Paolo Pasolini és Ingmar Bergman után Fritz Lang is lelepleződött egy róla szóló filmben. Lehet, hogy ha nem jutnak kamerához, sorozatgyilkosok lesznek?

Az állítólag ittasan interjúzó riporternő rosszkor volt rossz helyen. Jobb helyeken ilyenért parlamenti képviselői és nagyköveti kinevezés jár.

Újév beköszöntekor S. rabbi arról beszélt, hogy nincsenek lehetetlenek, nincsenek reménytelen dolgok, ha erős a hitünk. Ha belegondolok, életem tele van lehetetlen, mégis megvalósult dolgokkal, jószerével gyerekkorom óta. Miért ne folytatódhatna e sor hátralévő életemben? Aznap éjjel nehezen jött álom a szememre, pedig előtte még egy olasz bajnokival és némi Mahjongozással is megpróbálkoztam. Mikor végre elaludtam, azt álmodtam, hogy valaki egy nagy köteg könyvet helyez el a hátizsákomban, amelyek a valóságban bele se férnének.

Érdekes képződmény ez az internet, amikor a biztonságos kapcsolatokat osztályozza. Például a nem biztonságosok közé sorolja az államvasutak és az állami hírügynökség oldalát.

Romantikus margitszigeti sétánkon elidőztünk a szökőkútnál is, amelynek vízsugarai néhány percig a Rolling Stones 19th Nervous Breakdown-jára táncoltak. Némi kárpótlás Budapestnek azért, hogy Jaggerék a vizes vb nyitógálája helyett Lucca ódon falait választották.

Megtudtam magamról, hogy én a kritikai racionalizmus talaján állok, és hogy mély benyomást tett rám Sir Carl Popper munkássága. Soha egy sort sem olvastam nevezett úriembertől, valószínűleg gyárilag vagyok ilyen.

A hanyatló Nyugaton már évtizedek óta tilos a szemmel szinte nem is látható, csak érzékelhető reklám beillesztése filmekbe és tv-műsorokba, mint a tisztességtelen manipuláció eszköze. Az Új Világrend élharcos országában minden korlátozás nélkül beilleszthető bármely műsorok közé egy jól látható, agymosó reklám. Ebből is látszik, hogy mennyire felsőbbrendűek vagyunk: nem is csinálunk titkot a nép lelki-szellemi robotizálásából.

Veled vagyunk, Vietnam! – kiáltotta ÖKU. Most kellenének a vietkongok, legalábbis az a fajtájuk, akik a Szarvasvadászban kegyetlenkedtek.

Erkélyünkön újra megjelentek a cinkék és étvágyuk végtelen. Éppen ezért szerettem volna némi szotyit venni nekik a szomszédos boltban, de csak sózott, pirított és paprikás ízesítésűt találtam. Felháborító, hogy csak a csüngő hasú focidrukkerekre gondolnak, ezekre a kedves teremtményekre nem…

Közelednek a választások, szaporodnak a közvélemény-kutatások. Jövő évi adóm 1%-át ajánlom fel annak a közvélemény-kutató cégnek, amelyik egyszer is megkérdez. Erre ugyanis az elmúlt 27 évben még nem volt példa.