GNL911

Milyen érzés lehet a 19. születésnapon belépni az ország legnagyobb hírgyárába, és a külpolitikai szerkesztőség nagytermében ott látni azokat az embereket, akiket addig csak a tv-hiradókból és más közéleti műsorokból láttál? Át lehet-e érezni azt, hogy ezeket az embereket hamarosan kollégaként fogod tisztelni, közülük néhányan még a barátságukkal is kitüntetnek?

Alighanem fel sem fogtam ezeket a dolgokat, amikor 1975. augusztus 1-én beléptem a Magyar Távirati Iroda Fém utca 5-7 alatti zöld épületébe, majd bevezettek a 3. emeleti nagyterembe. Azon a napon, amikor Helsinkiben aláírták az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet záróokmányát, amelyen diplomata Édesapám is részt vett (éveken át dolgozott az előkészítésén), és amely egyesek szerint az első lépés volt a kelet-európai rendszerváltások felé, elkezdődött az én újságírói pályafutásom, alig másfél hónappal az érettségim után, amelyet a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnáziumban tettem le.

Most Mestereimet szeretném felidézni, akik közül sajnos sokan már odaát szerkesztenek.

Lehel Miklós volt az első főszerkesztőm. Az apró termetű, szinte mindig mosolygós Miklósról később tudtam meg, hogy túlélte Dachaut, és más családi tragédiák is sújtották. Ő segített megtenni az első lépéseket az MTI Külpolitikán, ő bízott rá a tapasztaltabb kollégákra, hogy „gondozzák” első szárnypróbálkozásaimat. A 80-as évek elején madridi tudósító volt, az első a francóizmus bukása után. A 2000-es években, akkor már régóta nyugdíjban volt, a szomszédos gépnél dolgoztunk – ő a vidéki mutációt szerkesztette -  gyakran megvitattuk a világhelyzetet, számos kérdésben kérte ki a véleményemet, főleg olasz, francia témákban, de gyakran került szóba közöttünk a magyarországi antiszemitizmus feltámadása is.  Humora azonban egy percre sem hagyta el őt. Aztán egy idő elkezdte személyes emléktárgyait elajándékozni. Nekem adott például egy spanyol kulcstartót, amelyet az 1982-es futball vb-re készített a spanyol labdarúgó szövetség. Ez a másik, naponta használt kulcstartóm, a másik a már említett Cesare Maldini-féle olasz szövetségi címer, érdekes, hogy mindkettő focis. Miklós 87 éves koráig járt be a szerkesztőségbe – visszavonulását alig négy évvel élte túl.

Egy „angol úriember”, kifogástalan stílussal, mindig szolid eleganciával, aki bár mindenkivel barátságos és udvarias volt, betartotta és betartatta azt a bizonyos három lépést. Ugyanakkor vérprofi volt, mint tudósító és mint főszerkesztő is: nemcsak a hírügynökségi szakmát lehetett tőle ellesni, hanem azt is, ahogyan remek közösséggé tudta tenni a különböző generációk alkotta szerkesztőséget, a veteránoktól a gyakornokokig. A nevét még nem mondtam: Köves Tibor volt, akinek „regnálását” egykori kollégái azóta is a „külpol aranykorának” tekintik. Egész életét az MTI-nek szentelte, volt washingtoni, londoni tudósító, de már fiatal korában is kijutott neki az izgalmakból, hiszen ő volt az éjszakai ügyeletes 1953. márciusában, amikor megérkezett Moszkvából Sztálin halálhíre. És neki kellett a szabályzat szerint Rákosi Mátyást felhívnia. Meg is tette, mint mesélte, remegő hangon közölte „Sztálin legjobb magyar tanítványával” a hírt, mire Rákosi egy percig hallgatott, majd így válaszolt neki: „Köves elvtárs, ezek nem könnyű percek” – majd letette a telefont. A tudást, a szorgalmat, a szakmai alázatot mindennél többre becsülte, tőle kaptam az első elismerő szavakat még egyetemista koromban: „Mikor is végzel?” – kérdezte. Hamarosan megértettem, hogy ez azt jelentette, hogy ha lediplomáztam, várnak a Külpolon. Amúgy nála a dicséret nem jelentett soha egekig magasztalást, igaz, a letolásaitól sem támadt kedve az embernek a Dunának menni. 1983 tavaszán pedig ő csillapította le az irigyeket, akiknek nem tetszett, hogy alig 26 évesen az induló rádiós gyorsszolgálathoz kerültem, önálló kiadási joggal. Túl saját előmenetelemen, ez a rovat a korábbi túlbiztosított hírkiadási fegyelem komoly enyhítésének számított, amelyet Tibornak sikerült kiverekednie „felsőbb fórumokon” az információ-áramlás gyorsítása érdekében. Köves Tibor 2009 novemberében halt meg, 81 éves korában, öt hónappal azután, hogy másodszor, immár végleg távoztam az MTI-től.

Női párja volt – persze csak stílusban – Fehér Magdolna. Valahol Glenda Jackson és Maggie Smith közötti nőt tessék elképzelni az 50-es éveiben, magas, szikár asszony volt, leggyakrabban angolkockás szoknyában járt, szigorúan tekingetett ki szemüvege mögül. Az egyetlen volt a nagyteremben, aki senkivel sem tegeződött, mégis áradt belőle valami kedves, kellemes elegancia, és savanyúnak semmiképpen sem lehetett őt nevezni.  Olyan kiváló hírszerkesztő volt, tökéletes angol, francia és főleg német nyelvtudással, hogy neki elnézték, hogy nem beszél oroszul. (Nekem az olasz váltotta ki a „kötelező” nyelvet, bár kisebb híreket azért meg tudtam csinálni korábbi tanulmányaim alapján…). Ő gyakran vállalta gyakornoki anyagaim előszerkesztését, alapos, de nem szőrszálhasogató magyarázatokkal fűszerezte azokat. Szinte semmit nem lehet róla amúgy tudni, bent csak a munkájának élt, házon kívül pedig nem létezett senki számára. Amikor nyugdíjba ment, megfogadta, hogy minden szálat elvág az MTI-vel. Ma már ő sem él.

A MÚOSZ-iskolában nem kisebb legenda volt az osztályfőnököm, mint Polgár Dénes. Őt korábbról a tv-ből, A Hét című műsorból ismertem, amelyet már csak azért is szerettem, mert főcímzenéjét a Led Zeppelin How Many More Times-ából „vették kölcsön”. Bár sosem dolgoztunk együtt szerkesztőségben, hiszen kezdeteimkor ő Brüsszelben volt, utána pedig nyugdíjba vonult, de kiadvány-bírálóként, a „külpol bölcseként” rendszeresen megszerencséltetett bennünket. Valamikor a 80-as évek elején valakivel németül beszélt telefonon, mire egyik kolléga megszólalt: „Dénes most ad tanácsokat Willy Brandt-nak”. Ez nem is volt elképzelhetetlen, hiszen jó viszonyban voltak még Dini bácsi bonni tudósítói évei alatt, és ennek, valamint vicceinek köszönhette, hogy 1969-ben első kézből tudott kicsikarni nyilatkozatot az akkori nyugatnémet kancellárból. Azzal a trükkel jutott ugyanis be soron kívül Brandt irodájába, hogy közölte: „Meghoztam a legújabb pesti vicceket.” Készletéből gyakran jutott nekünk is, főleg a mindenki által alapból utált össz-szerkesztőségi értekezletek elején, mintegy „napirend előtti felszólalásként”. Az iskolában sokat mesélt tudósítói munkájának izgalmairól, rengeteg sztorival fűreszezve, de ezek sohasem az önfényezésről szóltak, hanem azt próbálta belénk nevelni, hogy egy jó újságíró milyen eszközökkel juthat exkluzív hírekhez, hogyan lehet becserkészni megközelíthetetlen riportalanyokat, sőt, abból is leckét adott, hogy miként lehet túllépni egy szerkesztőségi hierarchián egy fontos hír közzététele érdekében. Amikor 2006-ban én is elkezdtem tanítani a Budapesti Kommunikációs Főiskolán, az ő módszerét követtem, addigra már nekem is lett ehhez elengedhetetlen tapasztalatom.

De azért még maradjunk a MÚOSZ-iskolánál. A záróvizsgán, ahol Várnai Ferenc, a kor egyik legvonalasabb külpolitikai újságírója, a Népszabadság rovatvezetője elnökölt, a Francia Kommunista Párt szövetségi politikája volt a tételem. Mivel ez volt egyetemi szakdolgozatom egyik témája, ráadásul Édesapám éppen Párizsban teljesített diplomáciai szolgálatot, eléggé „képben voltam.” És ennek megfelelően előadtam (1983-at írtunk), hogy a francia kommunisták házhoz mentek azért a bizonyosért, amikor Mitterrand elnök meghívta őket önmagában is abszolút többséget élvező szocialista kormányába, és mivel évek óta ezt követelték, nem tehettek másként, és megkapták az összes olyan tárcát, amivel csak bukni lehet. Tárgyszerű elemzésemre 2-est kaptam Várnaitól, aki még meg is feddett: „Ne feledje, Göbölyös elvtárs (sosem voltam párttag…), egy magyar újságíró legfontosabb tulajdonsága az elkötelezettség”. Amikor kijöttem elkeseredetten és dühösen, Dini bácsi csak ennyit mondott: „Látod, nem a tananyagból kellett volna készülnöd, hanem Várnaiból…”.

Polgár Dénessel utoljára 2007-ben találkoztam, amikor az MTI-ben 95. születésnapját ünnepeltünk. Akkor már nagyon rosszul látott, de szelleme ugyanúgy ragyogott, mint korábban. Egészen 90 éves koráig rendszeresen bejárt hozzánk, mondhatnánk, rajta tartotta kezét a szerkesztőség ütőerén.

Szintén először tv-élmény volt számomra Kis Csaba, akiről rosszakarói azt terjesztették, hogy nemcsak hihetetlen szakmai tudása és munkamániája miatt volt oly sokszor külföldi tudósító (Moszkva, Washington, Bécs, Brüsszel), hanem azért is, mert elviselhetetlen ember és rettegésben tartja a szerkesztőséget. Mivel tudósítói szünetei idején elég sokat dolgoztam mellette, állíthatom, hogy ez nem volt igaz. Tény, hogy utálta a linkséget, az igénytelenséget, a pontatlanságot, bosszantotta, ha egy anyag ötször olyan hosszú, mint amennyit megér („Szó-diarrhéban szenved”- szokta mondani), és már a 80-as években is irtotta a főleg szovjet típusú semmitmondást. Volt egy tipikus TASZSZ-mondat, amely így hangzott: „A szivélyes, elvtársi légkörű tárgyalások során a felek a kölcsönös érdeklődésre számot tartó témákat tekintették át”. Csaba pedig ellentmondást nem tűrően közölte: „Aki ezt nekem leírja, annak levonom a fizetéséből”. Emlékezetesek voltak felcsattanásai, olyankor nemigen válogatta meg a szavait, de néhány perccel később már ő nevetett a legjobban saját dühkitörésén. Aztán amikor kedves kollégánkat, Bochkor Jenőt (igen, Gábor édesapja, akivel osztoztunk a jazz- és a sakkrajongásban), akinek soha nem volt egy rossz szava senkihez, 56 évesen elvitte egy éjszakai szívroham, Csaba csak annyit mondott: „Ezután is ordítani fogok”. A még dohányzós nagyterembe, ha beléptük, pontosan tudtuk, hogy ő az ügyeletes, ha megéreztük ócska szivarját, amelyet Columbo is megirigyelt volna. A dohányzás vitte el őt 71 évesen, de munkáját még a halála sem tudta felülírni. Azt hallottam róla, hogy utolsó estéjén a kórházban még megírt egy cikket, amivel tartozott, kikapcsolta a számítógépét, és egy óra múlva meghalt.

Pirityenko feldmarsall – csak így emlegettük mindig vidám Pirityi Sándort, a hadtudományok kandidátusát. Nem volt ugyanis még egy ember, aki annyira értett volna katonapolitikai kérdésekhez, és ő volt az abszolút biztos forrás akkor is, amikor valamit nem értettünk a különböző szovjet-amerikai fegyverzetkorlátozási tárgyalásoknál. Csak meg kellett neki említeni egy rakéta- vagy más fegyvertípust, mintha egy gombot nyomtak volna be nála, és mindig készen állt a segítségre, ha megakadtunk ezekben a témákban. Ugyancsak figyelemre méltó volt, ahogyan folyamatosan azsúrban tartotta magát. Mivel a legkülönbözőbb napi- és szaklapok jártak hozzánk, rendszerint ő kapta meg a turnusvezetők közül utoljára, mert ő egy nagy ollóval kivágta az őt érdeklő cikkeket. Ha esetleg valaki nem találta a „turnusfőollót”, lehetett tudni, hogy éppen nála van – éppen ezért 80. születésnapjára a szerkesztőségi ajándék mellé egy díszes ollót is kapott. A számos katonai témájú könyve mellett megírta az MTI történetét is. Örökre agglegény maradt, de a legenda szerint rengeteg barátnője volt, akik többnyire a szerkesztőségben hívogatták őt, mivel otthon – nem volt telefonja…Különös, hogy ő is 2009-ben halt meg, mint Köves Tibor és Polgár Dénes…

Egy évvel később halt meg egy másik nagy öreg, Barabás Miklós, aki 1944. június 6-án az MTI rádiófigyelőjeként jelentette a szövetségesek normandiai partraszállását, és hírügynökségi pályáját csak a négy éves szovjet hadifogság szakította meg. Nála a klasszikus zene kötelező háttér volt, így napi ügyelete kezdetén gondosan átnézte a 3. rádiócsatorna (később Bartók) műsorát. Még a 2000-es években is dolgozott, elsősorban történelmi témákkal látta el a Panoráma szerkesztőséget. Ez utóbbi Baracs Dénes „gyermeke” volt: a korábbi pekingi és párizsi, későbbi brüsszeli tudósító mesterem-kollégám remek kulturális rovatot hozott létre a „külpol” alüzemeként, amelynek hamarosan állandó szerzője lettem. Az olasz és a francia kötődésünk volt a bennünket összekötő kapocs, no meg a gasztronómia! Dénes különösen szerette, ha különböző utazásaim kulináris élményeit megosztom a Panoráma olvasóival.  Máig őrzöm azt a szakmai értékelést, amelyet ő írt rólam 1985-ös római tudósítói helyettesítésemről. Nem rajta múlott, hogy végül nem lettem sehol állandó tudósító, hacsak annyiban nem, hogy a Panoráma rovat segített nekem annak felfedezésében, hogy van élet a külpolitikán túl is…

Kellemes emlékeim fűződnek a korai időkből a tíz éve elhunyt Patak Károlyhoz, márcsak azért is, mert nagy moziőrült volt velem együtt. Egyik közös kedvencünk a Casablanca volt, bár én nem jutottam el odáig, hogy kívülről tudjam az eredeti szöveget. Egyszer évekkel később a tuniszi repülőtéren futottunk össze, mondtam is neki, hogy stílszerűbb lett volna ez egy kicsit nyugatabbra…„Csárliban” azonban mindig volt egyfajta feszültség, különösen a rázós helyzetek idején, ellentétben ma is élő szerkesztőnkkel, Heltai Andrással, aki Washingtonból nemcsak világpolitikai tapasztalatát és keleti parti akcentusát hozta haza, átültetve azt a magyar nyelvre, hanem egyfajta lezserséget is. Őt nehéz volt kihozni a sodrából. Sokan emlékszünk még a legváratlanabb pillanatokban eldurrantott kekszes zacskóira…

Ugyancsak végigkísérte hírügynökségi pályafutásomat Flesch István, korábbi tokiói, illetve prágai emberünk, aki szinte korlátlan nyelvtudásával, érdeklődésével és a szakma iránti szenvedélyével nyűgözött le bennünket. (Néha már az őrület határán táncoltunk tőle ez utóbbi miatt, bocs, Pista bácsi…) Ő volt ugyanakkor  az a kolléga, akivel bármilyen témáról tartalmasan el lehetett beszélgetni hírszegény időkben, olyankor is vitte őt szokásos lendülete. 2007-ben ő mutatta be az 1968-as mozgalmakról írt második könyvemet, Jancsó Miklós mellett. A tudást, a munkát mindenek felett tisztelte, távol állt tőle a szakmai irigység és ebben is egyek voltunk.

Ők voltak, akik a legtöbbet tettek hozzá újságírói fejlődésemhez, és valamennyien bíztak is bennem (ez ugyanis nem volt általános a kollégák körében). Persze egy újságíró is holtig tanul – pályatársaktól, kritikusoktól, olvasóktól, néha az ellenségeitől is. A technikáról nem is szólva. 1975-ben még mechanikus írógépen pötyögtem le első híreimet, és azokat a szerkesztő piros tollal firkálta össze….

 (Fotók: 1. Lehel Miklós és Baracs Dénes az előtérben. 2. Köves Tibor zakóban és szemüvegben a középpontban. 3. Polgár Dénes. -4. Kis Csaba. 5. Pirityi Sándor. 

Köszönet a segítségért az MTI-s volt kollégáknak, M. Lengyel Lászlónak és Szántó Zoltánnak.