61 éves lettem, fizikai és szellemi állapotom mit sem változott az elmúlt egy év alatt, miképpen emberi és egyéb kötődéseim sem. Látok, hallok, fogaim mind megvannak, vérképem is jó. Azért még van hová javulnom. Ki kell írtanom magamból a harag, a gyűlölet, a féltékenység olyan elemeit, amelyek visszahúznak és kimerítenek a mindennapokban.
Életemmel egy dobozban tartjuk a jegygyűrűnket, munkánk miatt csak alkalmakkor viseljük. Az egyik nap elővettem a dobozt és csak egy gyűrűt találtam benne. Amikor alaposabban megnéztem, akkor láttam, hogy maguktól egybecsúsztak. Még ott is elválaszthatatlanul összetartozunk.
„Minden ember önmagáért él, megvan a szabad akarata, hogy elérje személyes céljait. Érzi egész lényével, hogy most végrehajthatja-e vagy nem hajthatja végre azt a cselekedetet, de ha végrehajtotta, a cselekedet, amelyet egy bizonyos időpontban végrehajt, visszavonhatatlanná, a történelem részévé válik, és akkor már nem akaratszabadság, hanem eleve elrendeltetés ütközik ki rajta” – írta Lev Tolsztoj a Háború és béke III. könyvének bevezetőjében.
Neymar a PSG-é, a Bors Vajnáé. Egyértelműen a PSG járt jobban.
„Hány cédula egy élet?” – ordította a színpadon Kern és Hegedűs D. 42 évvel ezelőtt a Harmincéves vagyok vígszínházi előadásán. És mindenki azt a kort értette rajta, amelyiket akarta: a háború előttit, vagy az utánit. Aztán a rendszerváltásnak mondott korszak elején kimondatott, hogy a bürokrácia kommunista csökevény, miként a tisztességes magyar polgárok megfigyelése, a besúgók és egyéb beszervezettek hálózata is. Hogy kik voltak ez utóbbiak, soha nem tudjuk meg, legfeljebb bűnbakokat dobnak elénk koncnak. Arról pedig ne is álmodjunk, hogy valaha is neve lesz azoknak, akik ma megfigyelnek és besúgnak. Nincs is rá szükség. A dal pedig ugyanaz marad, legfeljebb a refrén úgy módosul: „Hány ügyfélkód egy élet?” – bár ez nem annyira gördülékeny, mint a „cédula”, de még mindig jobb, mint a regisztráció…
Egy tudományos felmérés szerint a férfiaknak meghosszabbítja az életét, ha gyakran csodálnak női melleket. Tessék mondani, a szép női lábak szemlélésének is vannak ilyen pozitív élettani hatásai? Mert ha igen, akkor e két gyönyörrel a százat is elütöm, irigyeim nagy bánatára…
Néha magam is elcsodálkozom, hogy mennyire ki tudok maradni világőrületekből. Még sosem hallottam azt a bizonyos Despacitót, pedig állítólag a klipet már több mint 3 milliárdan látták. Vagyis nem kell a Himalájában vagy az őserdőben élni ahhoz, hogy az embert érintetlenül hagyja olyasmi, ami egyáltalán nem érdekli.
„Cserfes, hiperaktív” 5-7 éves gyerekeket toboroznak gyógyszerreklámhoz a FB-on. Van ez is olyan aljasság, mint a gyerekpornó…
Szimpatikus fiatalember, kedves fiatal lány csenget be hozzám internetes és telefonos szolgáltatóm nevében, megzavarva ezzel Emersonék Royal Albert Hall-beli koncertjét. Tv-előfizetést ajánlanak, mert az másnál van, de én nem akarom megváltoztatni. A fiú javasolja, hogy mégiscsak, mert az enyémen csak 90 csatornát lehet fogni, míg ők 120 csatornát ajánlanak. Csak akkor érti meg, hogy én most sem nézek többet rendszeresen 5-6 csatornánál, ebből 2 filmes, 3 pedig sportcsatorna, amikor ingerültre vált a hangom. Igaz, akkor ő is ingerült lesz. Hiába, nem lehet ezekkel az értetlen kuncsaftokkal zöldágra vergődni….
„Ne robbantva nyissa ki!” – figyelmeztet a nagy műszaki áruház eladója, és csak harmadszori visszakérdezésemre magyarázza meg, hogy mit ért ezalatt: a minap valaki már a pénztárnál darabokra szedte a csomagolást. Mondom neki, hogy ez nem valami jó vicc mostanság, de nem hallja meg. Ezek után elindulok kifelé a parkolón keresztül, ahol egy autó áll mellém, belőle lila pólós fiatalember szól ki: „Nem érdekelnek eredeti parfümök?” Úgy nézek én ki? De lehet, hogy ez is valami titkos jelszó, mint „a kankalin sötétben virágzik”. Hazafelé a Faluház árkádja alatt megyek, ott jó hűvös van. Nem kevesebb, mint öt, azaz 5 szépségszalon van ezen a rövid szakaszon. Lehet, hogy ez a legújabb pénzmosoda-típus kis- és közepes kaliberű csalóknak?
Elborzadva hallgatom kedvenc énekesnőm, S. segélykiáltását, amit feltett Facebook-oldalára. Amikor néhány éve honlapján szeretőt keresett, voltak, akik azt mondták, hogy már nem tud mit kitalálni, hogy felhívja magára a figyelmet. Miközben zenéjében állandóan új utakat keresett, teste és lelke nem találta meg soha a békét, mert elkönyvelték őrültnek. Ahogy oly sok mindenkit, akit nem lehetett bedobozolni. Pedig lehet, hogy nem kellett volna neki néha más, mint egy kinyújtott kéz, egy gyengéd simogatás, vagy esetleg egy szeretettel teli elfenekelés, hogy észhez térjen. Vajon lesz-e olyan, aki eléri most őt, vagy akit a maga közelébe enged?
Megint elment valaki a fiatalkorunkból. Marián Varga, a Collegium Musicum orgonistája. A koleszban rengeteget hallgattuk őket, különösen a Convergencie című dupla albumukat. Előbb hallottam tőlük Rimszkij-Korszakov Seherezádéját – Életemmel egyik közös kedvencünket – mint az eredetit, de koncertalbumukat is nagyon szerettük, amelyen Dvorák és Stravinsky-motívumok köré építették darabjaikat. A csehszlovák rock, jazz-rock hozzátartozott azokhoz az évekhez, Martin Kratochwil, Jiri Stivin, Radim Hladik. Most Életemmel együtt hallgattuk meg Marián emlékére az ő Seherezádéjuk egy szenzációs koncertfelvételét. Milyen jó is, hogy feltalálták a fotót, a filmet, a hangrögzítést. Itt maradhat az élőknek életünk jobbik része, bármikor felidézhetően…
Trump és III.Kim orditozásáról az jut eszembe, hogy voltak már néhányan, akik ellenségüket el akarták törölni a Föld színéről. És többnyire ők pusztultak el, vagy legalábbis szenvedtek megsemmisítő vereséget. No meg az a felirat, amelyet az ELTE bölcsészkarának egyik WC-jében olvastam még a 70-es évek végén: „Condottieri! A jövő héten nem lesz háború. Mindenki mehet a kurva anyjába.” Ehhez tartsuk magunkat.
Meghalt a világ legidősebb embere, a 113 éves Yisrael Krystal, holokauszt-túlélő. Én magam is jó néhány olyan embert ismertem, akik megjárták a lágereket, miközben átéltek egy vagy két világháborút, és mégis 100 év közeli kort értek meg. Az én korosztályom megúszott mindenféle véres konfliktust, nagy üldöztetést: vajon elég edzettek vagyunk-e a hosszú életre?
Ha könnyedén járunk oda-vissza felnőtt életünk és tizenéveink között, örökre fiatalok maradhatunk. A baj akkor kezdődik, ha ottragadunk a múltban – magyarázta nekem egy gyermekeimnél fiatalabb olasz pszichológus, aki a rock-zenével tárja fel a kamaszok bajait. eddig még nem volt bajom ezzel a jövés-menéssel, még azzal is tisztában vagyok, hogy egykori barátaim, szerelmeim velem együtt öregszenek. Legfeljebb azt tudom néha nehezen felfogni, ha ők mások lettek, vagy másképpen váltak felnőtté, mint én.
Ahogy néztük a Szomszédok utolsó részeit, egyre inkább úgy éreztük, hogy nem azért lett vége a sorozatnak, mert „kimerült”, hanem mert egyre több utalás történt a közélet káoszára, az áttekinthetetlen közüzemi számláktól az állítólagos lehallgatásokig, a politikai sárdobálásoktól az oktatás és az egészségügy kétségbeejtő helyzetéig. És a „Fiúk”, mint ezt néhai lapom, a Kurír sorsából egy életre megtanultam, már akkor sem bírták elviselni a kritikát – még utalásszinten sem.
Egyes szakértők szerint azért akarnak az ország jelenlegi urai kiépíteni villámgyorsan maguknak egy K-vonal hálózatot, mert ha valóban kitörnek az általuk „jövendölt” őszi zavargások, és bevezetnék a rendkívüli állapotot, akkor az egyik intézkedésük lehetne a mobiltelefonok és az internet megbénítása. Akkor viszont olyan forradalom törne ki Magyarországon, amilyent nem látott még a világ, és a harc élén az internet-függők és a Facebook-őrültek állnának. Éppen ezért lehet, hogy e halózat legfőbb haszna egy lehetséges menekülési útvonal összehangolása lesz?
Vakító gagyivesztalánggal írjuk az égre elnagyzolt nagyságunkat nemzeti extrád-mixxel, amelybe beleaprították a Kék Dunát, a Vakpalit, a Les Préludes nyomasztó emlékű fortissimóját, a Tenkes kapitányt, végül Istvánt, a királyt. Csak a Terefere-polkát és a szimfonikus VMR-ot, nem tudtam hová tenni. Az utóbbit még csak megmagyarázhatja a dalszerzői honfiúsága, de a másik idegen szerző, idegen tánc, sokaknak hajdan híres karmesterünk jut róla eszébe, aki a tekintetével vezényelte, és e karmester nem is titkolta másságát. Mindegy, boldogok a lelkiszegénységi küszöb alatt élők, mert övék a leszakadni készülő mennyezetek országa.
Több mint 30 éve nem teljesen értem, hogy mit jelent: „Veled, Uram, de nélküled”. Szerencsére nem az én gondom, mert uram nincsen, így akkor sem kell leráznom, ha már nincs rá szükségem. Persze régen rossz, ha egy hitvallásnak kikötései vannak a hívő részéről.
Álmomban csatlakoztam egy mozgalomhoz, amely az összes rossz üzenetű szobor köré lomtalanításokból származó hulladékokat rak le: törött székeket, szekrényeket, fogadokat, félig kibelezett tv-ket, hűtőszekrényeket. Ezek is érnek annyit, mint azok, akiknek a szobrokat emelték.
Mostanában mintha elhallgattak volna a „New Age” és a „Vízöntő-korszak” hirdetői. Annál többet halljuk a világvége-próféciákat.
Egy Sopron környéki kiránduláson vezetőnk legalább háromszor elmesélte a Vasfüggöny szörnyűségeit. Miközben már javában épül az új, legalábbis a nép lelki megdolgozásával.
Egy ókori szentélyt csodálunk meg, amelytől alig 10 méterre van az osztrák határ. Ahogy azonban egyet hátralépek a szentély boltíve alatt, sms-üdvözletet kapok az osztrák telefonszolgáltatótól. Megint megcsonkították Magyarországot!
„Megvoltak a helyzeteink, de hiányzott a koncentráció” – mondta a Vidi-katasztrófáról a jónevű HBI. Meg hogy fejben nem voltak ott. Erre mondta volna Szabó őrmester: „Ne magyarázza meg, bogárkám, elbaszta és kész!”.
„Nem kell kérdezni. Csak udvariasságból mondják, hogy kérdezzenek”- szól rá egy anya nyolc év körüli kislányára a fertődi kastélyban, miután a gyerek az építkezés mikéntjéről érdeklődik az idegenvezetőtől. Ha megfogadja az intelmet, még belpolitikai újságíró is lehet belőle.
Ingmar Bergman Csendje ma már nem a nyers szex-jelenetei miatt – ahogy a kultúrcsatorna filmesztétája mondta – „veri ki a biztosítékot”, hanem az önzés és a magány brutális ábrázolásával. Ezekre az emberi állapotokra azóta sem találtak megoldást, sőt, a modern világ csak tágította e két létforma mozgásterét. Bergman a mai hangzavart sokkal nagyobb csendnek hallaná az 54 évvel ezelőttinél…
Ki magyarázza meg nekem, hogy nyaralás idején az ember képtelen annyit enni, hogy belefájduljon a hasa, és a munkás hétköznapokban még egy kicsi többlet is nehéznek tűnik?
A büdösbogarak után itt a kukacinvázió. A tekergő zöld lények a lecsónak szánt paprikát szállták meg, szerencsére csak részsikert aratva. Újabb jele a végítéletnek?
Felhív a mobilomon egy úriember X párttól, a nevemen szólít, és közli, hogy a párt szimpatizánsai között tartanak nyilván. Eddig tartott a szimpátiám.
Meghalt Makk Károly, a háború utáni nagy filmrendező nemzedék utolsó élő tagja. Lehet, hogy éppen azokban a percekben halt meg, amikor legújabb interjúalanyom, Harkányi Endre valami történetet akart róla elmesélni, de aztán elkalandozott, és amikor visszatértünk rá, csak annyit mondott, hogy a rendezőt valami súlyos baleset érte. Két éve már annak, hogy találkoztam vele, kolléganőm, B.Éva mutatott be neki, és úgy volt, hogy a Megszállottak című filmje klubvetítése után beszélgetünk. Erre azonban akkor nem került sor. Most már végleg lemaradtam a Ház a sziklák alatt, az Elveszett Paradicsom, a Szerelem, az Egy erkölcsös éjszaka és az Egy hét Pesten és Budán alkotójáról. A köztévének pedig sikerült ez alkalomból századszor is a Liliomfit leadni a Tanár Úr emlékére...
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.