GNL911

G.-nek elege lett minden városi és emberi zajból, de mivel mégsem akart kivonulni a sivatagba, köztes megoldást keresett. Felszállt arra az autóbuszra, amelyik a város legelhagyottabb zöld övezete felé közlekedett, annak is a késő esti, utolsó járatára.

Már az megnyugtatólag hatott rá, hogy rajta kívül a buszon csak ketten utaztak, és ők is leszálltak, mielőbb az útvonal felfelé vitt volna a dombokra. Onnantól kezdve már csak ő és a vezető haladtak haladtak tovább, egy idő után G. már nem tudta, hogy merre járnak, de nem félt attól, hogy eltévednek, mert megtanulta, hogy nem létezik olyan út, ami a semmibe vezetne.

Egyszer csak a busz megállt, kinyíltak az ajtók. G. meg akarta köszönni a sofőrnek a fuvart, de sehol sem látta. Pedig észre sem vette, hogy mikor szállt le. Körüljárta az elhagyott buszt, de a vezetőnek nyoma veszett. Holott a tovább kanyargó utat végig kivilágították álmatag hangulatú, mégis erős fényű lámpák.

G. ezen az úton haladt tovább, már éjfél körül lehetett, amikor az egyik magaslati kanyarban egy tisztást, és annak sarkában egy nagy sátrat fedezett fel. A sátor előtt egy pár ült, egy idősebb férfi és egy legfeljebb negyvenéves nő. Bár G. nem akarta őket megzavarni, a Férfi megszólította őt és a sátorhoz invitálta. Láthatóan nagyon örültek neki mindketten, étellel-itallal kínálták volna, de G. ilyen kései órán már nem szokott se inni, se enni. – „Akkor legalább maradj velünk éjszakára” – kérte a Férfi, és mivel G. nem akarta őket végképp megsérteni, elfogadta a meghívást. A sátorban akár tízen is elfértek volna kényelmesen, G. kapott egy kényelmes matracot és takarót, de a pár szinte magukhoz testközelben ágyazott meg neki. „Ha fázol, bújj oda nyugodtan az Asszonyhoz” - mondta a Férfi, G. valami köszönöm félét motyogott, el nem tudta képzelni, hogy mire megy ki a játék.

Hamarosan valamennyien nyugovóra tértek, és reggel a nap már magasan járt, amikor G. felébredt. Csak ketten voltak a sátorban a Nővel, aki meztelenül ölelte G.-t, valósággal befúrta magát a jövevénybe. „Jól aludtál? Hála neked, én is nagyon” – suttogta a Nő, de hangjából sem vágy, sem csábítás nem érződött. „És a férjed?” – kérdezte G., miután magához tért meglepetésétől. „Ő ilyenkor mindig elmegy. Rábíz valaki gondjaira, aztán nem zavar tovább. Csak akkor jön vissza, amikor az illető már továbbállt”.

G.roppant kellemetlenül érezte magát. Bár a Nő rendkívül vonzó volt világos bőrével, sűrű, vörös hajával, mégis úgy érezte, hogy csapdába csalták. A Nő kitalálta, mi motoszkál G. fejében. „Ne aggódj, nem lesz semmi baj. A férjem beteg ember, ez a mániája, hogy állandóan talál nekem valakit egy-egy éjszakára. De sosem féltékeny, mert tudja, hogy akármit csinálok a pasival, akkor is egyedül őt szeretem. De most menj…”

G.búcsúzóul megcsókolta a Nőt, majd elindult vissza a buszvégállomás felé. Maga sem tudta eldönteni, hogy dühös vagy csalódott. Azzal azonban tisztában volt, hogy az emberi zajoktól való szabadulási kísérlete kudarcot vallott.

Néhány héttel később azonban újra mehetnékje támadt az ismeretlen felé. De most gyalog indult el otthonától, még az irányra sem figyelt. Ismét késő este volt, és amerre ment, alig-alig pislákoltak lámpafények. Már-már alvajáróként haladt előre a sötétben, minden támpontot elveszítve, amikor hirtelen éles reflektorfény villant fel közvetlenül a közelében.

G. valószínűleg nem is hallotta a fékcsikorgást, miközben repült. Szerencsére az ütés nem volt túl erős, és ahová zuhant, ott vastag fű várta. Egyszer már járt így sok évvel korábban, akkor éppen úgy kelt át fényes nappal egy úton, hogy közben a fejében legújabb versét próbálgatta. Azt a gázolást megúszta egy elszakadt farmerrel, és az autó vezetőjének nem is annyira dühét kiadó, inkább rémületét palástoló káromkodásaival.

A fűben fekve gyorsan felmérte, hogy komoly baja ezúttal sem történt, megint vigyáztak rá az égiek, mint már oly sokszor. Most azonban nem hallott kocsiajtó-csapódást, nem rohant felé senki lélekszakadva. Az autó, amely elcsapta őt, ugyanott állt égő reflektorokkal, ahol az ütközés történt.

G.felállt, és óvatosan elindult a kocsi felé. Egészen enyhe fájdalmai voltak csak az eséstől, de ezeket is elnyomta a kíváncsisággal vegyes félelem. Miért áll ott a kocsi, mire, kire vár, miért nem szállt ki belőle senki?

Egészen közel ért a járműhöz, de még mindig csak annyit látott, hogy egy nő ül a volánnál, merev testtartással. Már-már azt hitte, hogy a vezető halott, és már nem élt, amikor őt elcsapta, de közben észrevette, hogy a reflektorok kialudtak. Tehát valaki el kellett, hogy eloltsa azokat, és nem látott se be, se kiszállni senkit.

És ekkor a nő megmozdult, és kinyitotta az első ajtót. „Gyere, szállj be, beviszlek egy kórházba”.

A sátoros asszony volt.

„Az én bűnöm. Mindig ilyen figyelmetlen vagyok, ha férfit látok közeledni. Ahelyett, hogy fékeznék, még jobban rálépek a pedálra. Pedig sosem bántottak” – hadarta a nő, miután G. beült melléje és legszívesebben ráordított volna, hogy hagyja abba ezt a felesleges dumát. De csak ennyit mondott: „Kutya bajom. Vigyél haza, aztán felejts el örökre.” A Nő azonban mintha meg sem hallotta volna G. szavait.

Hamarosan bekanyarodtak egy kórház elé. A Nőt valószínűleg ismerték, mert feltűnő, szinte erőszakolt udvariassággal fogadták és azonnal előkerült egy orvos, aki átvette G.-t. A férfi ettől még kínosabban érezte magát, hiszen pontosan tudta, hogy nem történt semmi baja, az orvos mégis elmondatta vele az egész történetet szóról szóra. Sőt, még arra is kíváncsi volt, hogy ismerte-e a nőt korábbról. G. ezt letagadta, de érezte, hogy az orvos nem hisz neki. „Nyugodjon meg, uram, akit a hölgy elgázol, az sértetlenül megússza. Remekül vezet.

G.már kezdte érteni, hogy mi volt az a nagy szívélyesség a Nő iránt. Most már azonban nem akart feltétlenül hazasietni, mert kíváncsi lett a játszma végére. Azért, amikor kijöttek a kórházból, újra megemlítette gázolójának, hogy vigye őt haza, de cseppet sem tiltakozott, amikor a Nő közölte, hogy hozzájuk mennek, és ápolni fogja őt, amíg teljesen fel nem gyógyul.

Hosszan kanyarogtak a városban, G. nem ismerte ki magát az utcákon. Már hajnalodott, amikor megérkeztek egy takaros, bár nem túl fényűző házhoz.

Kiszálltak, a Nő úgy karolta át G.-t, mintha valóban sérült lenne, G. pedig ráhagyta. Úgy lopóztak be a házba, hogy a Nő villanyt sem gyújtott, míg be nem értek a szobájába. Kéretlenül levetkőztette a férfit, lefektette ágyába, majd ő is levetkőzött és mellébújt. G.-t nem kellett sokáig ringatni, kimerítette ez az érthetetlen kaland.

Nappali fényre riadt fel. Valaki brutálisan felhúzta a redőnyt a szobában.

A sátoros férfi volt. G. egy lopott pillantást vetett az ágyra, de a Nő már nem volt mellette. Zavarában egy hang sem jött ki a torkán.

„Örülök, hogy látlak. Hát az asszony végül csak megtalált téged. Ha ő egyszer meg akar valakit találni, semmi nem állhat az útjába…” – oldotta fel a kínos csendet a Férfi. G. először arra gondolt, hogy elmagyarázza az egész helyzetet, aztán rájött, hogy a Férfi valószínűleg sokkal jobban tudja, hogy mi is történt valójában.

G.megkérdezte, merre van a fürdőszoba, gyorsan rendbe hozta magát, és szeretett volna minél hamarabb távozni. De mire lezuhanyozott és felöltözött, a Férfi már egy pohár itallal várta.

„Még nem mehetsz el – mondta a házigazda dermesztően baráti hangon – az asszony súlyosan vétkezett ellened. És ezért el kell nyernie méltó büntetését. Van 24 órád rá, azt csinálsz vele, amit akarsz…”

Közveszélyes őrültek közé keveredtem – gondolta G. és valamit dadogott, hogy hiszen nem történt semmi, mindene ép, a sokkot kialudta, nem haragszik az asszonyra. De a Férfi nem is figyelt rá. „Mindig el kell nyernie büntetését. Szinte havonta gázol el valakit. Ha egyszer is megbocsátunk neki, azt hiszi, neki mindent szabad…addig innen el nem mész, amíg…”

G.rémülten bólogatott, nem tudta, nem vált-e ki ellenkezésével valami pánikreakciót a Férfiból, aki továbbra is idegesítően nyugodtnak látszott.

„Én most elmegyek. 24 órád van. De 24 óra után egy perccel már nem akarlak itt látni. És utána soha többé ne találkozzunk, ne is halljak felőled. Még sokan várnak a sorban mögötted” – mondta és jelentőségteljes mozdulattal letett egy vastag borítékot a dohányzóasztalra.

G-akkor ocsúdott fel, amikor a Férfi mögött becsapódott a külső ajtó és hallotta, ahogyan elindítja kocsiját. Nemsokára egy másik autó motorja törte meg a csendet. Aztán már a Nő lépteit hallotta közeledni.

G.lelke mélyén sosem vetette meg a szado-mazót, bár élete során nem sok alkalma volt sötét oldalának kiélésére. Még gimnazista volt, amikor egy lány provokálta őt egészen addig azzal, hogy „egy igazi férfi már régen véresre vert volna”, hogy G.-nek valóban elöntötte a vér az agyát és a végén inkább otthagyta a sötét parkban az ütéseket egyre dühödtebb kéjjel élvező lányt, mert félt, hogy komolyan kárt tesz benne. Találkozott néhány olyan nővel is, aki azzal csábította, hogy ő az egyetlen, aki érdemes arra, hogy kiverje belőle a bűntudatot. Olyan azonban még sosem fordult elő vele, hogy egy harmadik fél szólítja fel, szinte megparancsolja neki egy nő megbüntetését és ezt úgy érezte: a Férfi nemcsak asszonyát akarja rabszolgává tenni, hanem őt is.

Sok gondolkodásra azonban már nem volt ideje, mert a Nő ott állt előtte meztelenül. „Tedd, amit kell…” – mondta szenvtelen hangon.

Másnap hajnalban még mindig ott hevertek mindketten a kertben, a legszélesebb lombú fa alatt. G. gépiesen simogatta a Nő testét, szabadult is volna innen, meg nem is. „Fáj még?” – kérdezte G., pedig a válaszra egyáltalán nem volt kíváncsi. „Felszabadultam. Végre egy klassz pasi a sok taknyos után, akiket rám uszított. Te pontosan tudod, hogy mi és hol kell egy nőnek” – válaszolta gázolója. G. a „rám uszított” kifejezésre kapta fel a fejét. Hát a Férfi ott sem volt, amikor a Nő elgázolta őt. Kérdezett volna, de nem tudta, hogyan, szerencsére néhány perc csend után a Nőből ömleni kezdett a szó.

„Négy éve történt. Épp egy nagy szerelmi bánatból próbáltam kilábalni, de nem nagyon sikerült. A depresszióm teljesen dekoncentrálttá tett. A legjobban akkor nyugodtam meg, ha autóba ültem, pedig tudtam, hogy milyen veszélyes ilyen állapotban vezetni. Meg is történt a baj: elgázoltam egy fiatalembert egy gyalogos átkelőn. Azonnal meghalt, a hibás egyértelműen én voltam. Mivel az eset után teljesen sokkos állapotba kerültem, pszichiátriai vizsgálatot rendeltek el. Ekkor találkoztam T.-vel. A börtönt megúsztam, őt nem. Összeköltöztünk, bár inkább azt helyes mondani, hogy magához vett. Hálát éreztem iránta és ő el is várta, hogy törlesszem az adósságomat. Néhány hónappal együttélésünk kezdete után volt egy újabb, kisebb balesetem. Megint egy fiatalembert csaptam el. Szerencsére, komoly baja nem esett, bevittem kórházba, aztán miután onnan gyorsan elbocsátották, hazavittem hozzánk. Elmondtam az esetet T.-nek, aki kárpótlásul egy szép összeget adott a srácnak, meg 24 órát, hogy büntessen meg kedve szerint, de aztán soha többé ne lássa. Az a 24 óra rémálom volt számomra. T. azonban roppant elégedett volt, és innentől kezdve időről időre kinézett magának valakit, akit el kell gázolnom. Figyelte, követte, amíg alkalom nem adódott a balesetre. És aztán kezdődött előlről a játék. T. mindenkinek azt mondta, hogy nekem ez a perverzióm és csak jót tesznek velem…”

G.ekkor értette meg, hogy ő véletlenül került bele ennek a szörnyetegnek a látókörébe, és T. már a sátorozásnál tudta, hogy ő lesz a következő eszköz. Még azt sem tartotta innentől kezdve kizártnak, hogy valami módon a Nő útjába terelte őt.

„És nem akadt senki….?” – kérdezte óvatosan G. „De igen – volt egy fiú, aki rájött, hogy mire megy ki a játék, és nem ment el a kiszabott 24 óra után. Megvárta, amíg T. hazajött, nekitámadt, T. azonban hidegvérrel lelőtte. A rendőrség azt állapította meg, hogy a fiú betört hozzánk, megtámadott engem, és még ki is akart minket rabolni. Megtalálták ugyanis nála a borítékot…”

G.-n keresztül futott a hideg. Éppen lejárt a 24 óra, bár a borítékot még nem vette magához. Felpattant és húzta magával a Nőt. „Na, tűnés innen! Én nem leszek kéjgyilkos áldozata. És Te sem….”.  

Berohantak a házba, G. villámgyorsan öltözni kezdett, közben szórta rá a Nőre is annak ruháit, aki azonban nemigen igyekezett. G. viszont már elszánta magát, és az ajtó felé sietett.

„És ha most együtt végeznénk vele?” -  hallotta a Nő szinte orgazmikus hangját. G. visszanézett rá, és egy iszonyatos fényt látott szemében megvillanni. Nem vágyott másra, minthogy minél gyorsabban, minél messzebbre kerüljön a háztól. Még távolról hallani vélte a Nő sikolyát, T. durva ordítását, de már azt sem bánta, ha megölik egymást.

Aznap éjjel hosszú napok fullasztó melege után több órás, baljós morajokkal tarkított felhőszakadás volt, amely után egy jottányit sem enyhült meg az idő.