GNL911

Meghívást kapunk Életemmel egy külvárosi középiskolába, hogy előadást tartsunk az élet szépségeiről. Éppen csak odaérünk a megbeszélt időpontra, mert egy régi utcanevet adtak meg, pedig azóta már kétszer is átnevezték. Emiatt nem is a főbejáraton megyünk be, hanem az egyik oldalajtón, így még nehezebben vergődünk el a tanáriig, ahol már tűkön ülve várnak bennünket.

Viszünk magunkkal két szatyor könyvet, köztük saját munkáinkat is, amelyeket adománynak szánunk az iskola könyvtárának és a hátrányos helyzetű gyerekeknek. De ez nem ilyen egyszerű, mondja a fiatal igazgatónő, ehhez önkormányzati engedély kell. Megoldás persze van, ő ugyanis helyi képviselő, és amennyiben aláírunk egy kötelezvényt, mely szerint támogatjuk az ő polgármester-jelöltségét a következő választásokon, akkor ő kész a szolgálati utat megkerülve megadni ezt az engedélyt. A cél érdekében hajlandók vagyunk ilyen szinten korrumpálni magunkat.

Megtartjuk kétórás előadásunkat az iskola legnagyobb osztálytermében, ahová legalább kétszázan zsúfolódnak össze, tanárok és diákok vegyesen, olyannyira, hogy nem is tudjuk megkülönböztetni a tanárokat, annyira fiatal mind. Utána még rengetegen kérdeznének, de Életemnek el kell mennie, mert várja egy páciense, aki valamikor az én zenekaromban játszott, tudom is, hogy kiről van szó, de a vezetékneve az istennek sem jut eszembe. Én még maradok egy kicsit, és ha az igazgatónőn múlva, még tovább, mert amikor látja, hogy egyedül vagyok, vérszemet kap, csak azt nem tudja, hogy amióta szerelmes vagyok Életembe, nem vagyok vevő az átlátszó női praktikákra. Ezért a hölgy nemtelen bosszút áll: amikor megkérdezem tőle, hogyan jutok legkönnyebben a belvárosba, rossz irányba küld.

Nem is fogok azonnal gyanút, mivel nem ismerem a környéket. Látok egy villamossínpárt, abból baj nem lehet, ha elindulok annak mentén. Egyszercsak megérkezik egy régi, körte alakú áramszedős, egyetlen kocsiból álló villamos, amelynek ajtaiban úgy lógnak az emberek, ahogyan azt csak gyerekkoromban láttam. A sín egy kapualjba vezet, amelyből tódul ki a tömeg, mintha valami üzem lenne, és túl alacsony is, hogy oda a villamos beférjen. Akkor jövök rá, hogy eltévedtem és már az iskolához sem találok vissza.

Elindulok egy másik irányba, ott is fut egy villamos sínpár. Körös-körül régi, elhagyott gyárépületek, némelyiken még ott látható Sztálin legjobb magyar tanítványának az arcképe, sőt, a korabeli címer is. Jön egy villamos, erre már felférek, messziről feltűnnek az ismerős hegyek, épületek.

A szerelvény befut egy aluljáró-rendszerbe, ahonnan szeretnék mielőbb kijutni – nekem is dolgom lenne, de közben elfelejtettem, hogy kivel és hol kellene találkoznom – de csak egy éttermen keresztül vezet az út, amelyben az egyik sarokban egy zenekar muzsikálgat halkan. Ahogy a félhomályból ki tudom venni az arcukat, valamennyien volt zenekaraim tagjai, de Életem páciense nincsen közöttük. Talán ők megmondják majd a nevét, ami azóta sem jutott az eszembe, gondolom.

Megszólít egy ellenszenvesen elegáns férfi, szavaiból rögtön rájövök, hogy valami alvilági küldönccel kever össze, akivel az étterem védelmi pénzéről kellene tárgyalni. Belemegyek a játékba, lesz, ami lesz, hátha lesz egy kis adómentes jövedelmem. Megállapodunk, átnyújt nekem egy táskát, amely elég súlyosnak tűnik ahhoz képest, hogy állítólag pénz van benne. A férfi utamra bocsát, de még át kell mennem az étterem mosdóján, hogy kijussak innen. Ott azonban rám támad két tagbaszakadt barom, az egyik belerúg a táskámba, amelyből olyan csörömpölés hallatszik, mintha kerámiák törtek volna össze. Hirtelen támadt merészséggel térden rúgom az illetőt, majd a másikat is sikerül egy érzékeny ponton eltalálnom, így a vártnál könnyebben szabadulok. Kijutok az utcára és újra nem látok egyetlen ismerős vonatkozási pontot sem.

Felébredek. Bekapcsolom a laptopomat, felmegyek a FB-ra, és végre megtudom, hogy mi volt a vezetékneve egykori zenésztársamnak.