GNL911

Amikor 1992-ben először Magyarországon járt, és a televízió is meginterjúvolta, Édesanyám felkiáltott: „Olyan, mint egy Popeye”. Hát igen, volt/van Joe Cocker-ben valami vén tengerész-szerű, azzal a különbséggel, hogy az ő hajóját elég sok vész érte, de túlélt minden örvényt, hajótörést és kalóztámadást, és közöttünk volt 70 éves koráig,  és  mindvégig dögletesen jól énekelt a maga összetéveszthetetlen smirglihangján.

 Lehet, hogy valahol nem is ártott neki a sok balsors. Igaz, Sheffieldben sem ő, sem ősei nem szedtek gyapotot, de az egyszerű prolifiú legalább olyan rabszolgája volt a pénzsóvár menedzsereknek, mint az ültetvények feketéi. Hiába volt Woodstock egyik legnagyobb sztárja (és első számú léggitárosa...), hiába épült rá minden idők egyik legparádésabb turnéja, a Mad Dogs & Englishman, éveken át anyagi gondokkal kellett küszködnie és ilyenkor mi a megoldás? Drog, ital – neki főleg az ez utóbbi  volt. Ki tudja, hogyan végezte volna, ha nincs 1982-ben az Egy tiszt és egy úriember című film, benne az Up Where We Belong című dal, amit Jennifer Warnes-szal énekelt, és amelyért Oscar-díjat kapott. De a nagy visszatérés még váratott magára néhány évig – egészen egy másik filmig, az újkorában nagy szenzációt keltő, valójában  bűnrossz 9 és fél hétig, amelyből a legtöbbet az ő dala, a pompás fúvósokba beleágyazott, Leave Your Hat On érte. Innentől kezdve nem volt már pardon: a soul-zene mestere, kopaszon, kövéren, megtört arcvonásokkal újra a csúcsra jutott és egymás után jelentek meg kiválóan hangszerelt, erőteljes rock és funky-elemekkel tarkított lemezei. Joe hangja mellett a másik holtbiztos védjegy a borzongtató női vokál, amely már a With A Little Help From My Friends óta kíséri – többnyire egy fehér és egy fekete lány énekel vele, mintegy illusztrálva, hogy a lélek a lényeg.

A koncerten mindig fantasztikus Cocker (kit érdekel, hogy soha nem tanult meg „színpadiasan mozogni” és  koordinálatlan csápolásában,   kétkezes „WC-lehúzásában” van valami megmosolyogtatóan groteszk) a 90-es éveket igen erősen kezdte: előbb megjelent egy dupla koncertalbuma, amely méltó párja a Mad Dogs & Englishmennek, majd 1992-ben stúdióban is nagyot produkált: ekkor született meg a Night Calls, amit már az MTV sem tudott kikerülni, annyira jól eltalálták a címadó dal klipjét, amelyben Joe egy csupasz próbababák által benépesített stúdióban bóklászik. Pedig a borító erősen torzított, expresszionisztikus festménye nem tűnik éppen csalogatónak, mintha még szándékosan rátenne egy lapáttal Cocker nem éppen fotogén külsejére.

Alighanem Joe Cocker az egyetlen nagy rock-csillag, aki egész pályafutását mások dalainak átértelmezésére építette. Nincsen ez másként ezúttal sem: a férfias romantikájú Night Calls Jeff Lynne (Electric Light Orchestra) szerzeménye, és a legjobb felvételek itt is „nagyuraktól levetett” melódiák, amelyeket azonban Joe és kísérői tökéletes fazonra szabtak. (A muzsikusokkal mindig is szerencséje volt: olyanok adták alá  a kíséretet az évtizedek során, mint Jimmy Page, Leon Russell, vagy Chris Stainton.) Ezek közé tartozik Stevie Winwood Can't Find My Way Home-ja, amelyet eredetileg a Blind Faith játszott egyetlen nagylemezén, de később Eric Clapton is elővett – érdekes módon az 1975-ös E.C. Was Here című albumon szintén női vokállal, Yvonne Ellimannel, az eredeti Jézus Krisztus Szupersztár Mária Magdolnájával adta elő. Itt Cocker hangját finom slide-gitárhangok húzzák alá. Mivel a változatosság gyönyörködtet, Cocker Elton John egyik nagy sikerét, a Don't Let The Sun Go Down On Me-jét is megkísértette. Ugye nem meglepő, ha azt mondjuk: jobb, mint az eredeti? És ismét visszatér a régi szerelemhez, a Beatles-hez is: a lemez egyik csúcspontja a You Got To Hide Your Love Away, amelynek szaggatott refrénje, érzelmi kitörései erősen emlékeztetnek a With A Little Help-re, amely nélkül, benne a refrén kitartott ordításával, ma sincsen Cocker-koncert.

Azért a többit se dobjuk ki: jó kis „beindulós” a Love Is Alive, az I Can Hear The River azóta már a Cocker-kötelezővé nőtte ki magát, a Please No More pedig egyszerre idézi a 60-as évek déli soul-stílusát és a sejtelmesen siklatott gitárhangokkal a pszichedelikusok világát.

Cocker nem lett más  hátralevő életében sem. 2005-ös Heart and Soul című lemezével, ahol „a változatosság kedvéért” rock és soul-klasszikusokat adott elő, megint csak azt üzente: olyan, mint a whiskey, minél öregebb, annál jobb. Meg azt is, hogy a belülről jövő zene ellenáll minden divatnak. Bennünket is megszerencséltetett már néhányszor, nehéz eldönteni, hogy az 1992-es BS-buli, az 1998-as kisstadioni, vagy a 2002-es „Kapcsolat-koncert” a budapesti Felvonulási téren volt-e jobb. Őt megmentette a zene, és ezt háláját tolmácsolta nekünk, immár legalább három generációnak.

És az sem lehetett utolsó elégtétel „Joe bácsinak”, hogy az ő You Are So Beautiful-ját választották egy amerikai szavazáson a XX. század legszebb szerelmes dalának...