Egy faboxos kocsmában, a stadionokhoz közel, ahová régebben gyakran beültünk haverokkal egy-egy nagy meccs, vagy koncert előtt, és ahol valami csoda folytán még mindig lehet dohányozni, találkozom néhány olyan emberrel, akik így vagy úgy mély nyomot hagytak az életemet. Az asztalfőn ül hatalmas szivarjával maga az Aranypolgár teljes másfél mázsájával, barlangnyi hangjával és hahotájával, akinek a fotója ott volt első villanyírógépem belsejében, amelyen életem legsikeresebb könyvét írtam. Velem szemben Ch., diákzenekarunk egykori gitárosa, aki hosszú éveken át Németországban dolgozott technikusként, és a próbák közben ő tudta bedobni pihentetésképpen a legfárasztóbb vicceket. Mellettem pedig ott ül V., néhai kolléganőm, akivel különleges, barátságnál több, szerelemnél kevesebb kapcsolat fűzött össze. Az Aranypolgár 32 éve, V. egy éve halott, Ch.-vel éppen 20 éve jöttünk össze utoljára egykori sikereink helyszínén.
Iszunk, füstölünk, én is rágyújtok, pedig már a pipát is letettem hét éve, sztorizunk, poénkodunk, felidézzük életünk, pályafutásunk legszebb, legvidámabb emlékeit. V.-ből azonban egyik pillanatról a másikra láthatóan kimegy az erő, talán láza is van. „Nincs semmi baj – mondja - de azt hiszem, jobb, ha hazamegyek.” Azonnal felajánlom neki, hogy hazakísérem, de nem akarja elrontani jó hangulatunkat, csak azt kéri, hogy a közeli buszmegállóig menjek el vele. Kabátomat, táskámat ott is hagyom a kocsmában. A busz szinte rögtön megérkezik, én pedig önkéntelenül felszállok V.-vel és mégis elkísérem hazáig. Egy teljesen kihaltnak látszó lakótelepre megyünk, amerre tudomásom szerint soha nem lakott. Benyitunk egy földszinti lakásba, ahol mindenféle fura alakok tesznek-vesznek, de hamar kiderül, hogy valamennyien ismernek engem. Az egyik még meg is kér, hogy mentsek át neki több olyan magnókazettát, amelynek nincsen vége, csak forognak a semmibe. „Ne törődj velük, mind bolond, de ezért szeretem őket” – mondja V., akinek segítek megágyazni, hogy lefekhessen, de nem hagyom magára, amíg el nem alszik. Eszembe jut, hogy fel kellene hívni az Aranypolgárt és Ch.-t, de rájövök, hogy a telefonomat is a táskámban hagytam.
Közben teljesen besötétedik. Kilépek a házból és nem találom a buszmegállót. Különben sem tudom, hogy melyik busz vezet vissza a faboxosba. Fázom. Felébredek. Életem szép sziluettje hálószobánk ajtajában, reggeli ellenfényben.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.