Bevallom, hőskoromban „Omegás” voltam, nem „Illéses”, akik akkoriban éltek, tudják, mit jelent ez. Persze ez nem jelentette azt, hogy ne hallgattam volna már kora ifjúságomban az Illést, emlékszem, 1969 őszén a római magyar nagykövetség pinceklubjában barátommal egymás után forgattuk le a Tízezer lépést és az Illések és pofonokat. Aztán gimisként már amatőr zenészként is közelebb kerültem az Illéshez, hiszen egyik zenekarom vezetője nagy rajongó volt, és több dalukat is bevette a repertoárba. Aztán lett egy szerelmem, akivel nagy közös élményünk lett Koncz Zsuzsa 4. lemeze, ha meghallom ezeket a dalokat, ma is azok a szép hónapok jutnak eszembe. Aztán a seregben egy bajtársammal jó néhány dalt játszottunk esténként bakancspucolás közben (a többiek kipucolták a mi surranónkat is, hálából a zenéért), a legnagyobb sikere persze annak a sornak volt, hogy „el ne hidd, hogy megváltoztunk vezényszóra”. Egy szó, mint száz, igazából felnőttként kezdtem értékelni az Illést, dallamaikat, szövegeiket, és helyeztem el őket saját zenei értékrendemben.
Mindezt azért bocsátottam előre, mert a napokban fejeztem be Majnik László könyvét, amelyben az Illés történetéről és mindenekelőtt zenéjéről írt. Immár 44 év telt el a zenekar feloszlása, és 12 azóta, hogy utoljára – már a dobos Pásztory Zoltán nélkül – színpadra léptek. Aligha tévedek, ha azt mondom, hogy az Illés volt az a magyar klasszikus beat/rock együttes, amely körül a legtöbb legenda/szóbeszéd járta annak idején, de róluk is jelent meg a legtöbb cikk, könyv, a legtöbb, sokszor ellentmondásos interjú is. De mint minden igazán jelentős alkotónál, az idő sok mindent letisztít. Lekopnak a pletykák, a rossz ízek, és végső soron az dönti el a kortárs művészetben elfoglalandó helyét, hogy a maga műfajában mit hagyott hátra. Gondoljunk arra, hogy mennyi mendemonda, botrány lengte körül egykor Jimi Hendrixet, Jim Morrisont, Janis Joplint, de még a Beatlest és a Rolling Stones-t is, mennyien próbáltak megélni ezekből a felszíni történetekből. Ezekre ma már egyre kevésbé emlékszünk, de ha ma feltesszük bármelyikük lemezét, a zene ma is ott van, kikezdhetetlenül. Így vagyok az én Illéssel is, és így van vele Majnik Laci is, aki egyfelől nem tagadja egy pillanatra sem – miért is kellene tagadnia – hogy nagy Illés-rajongó (pedig meg sem született még az ő tündöklésük idején), ugyanakkor képzett zenész, aki erről az oldalról közelíti meg az Illés Zenekar dalait, és világít rá maradandóságukra. Lenyűgöző az az alaposság, ahogyan a dalokat elemzi, könyvét valóságos történészi jegyzetapparátussal látja el, figyelembe véve, hogy sok olvasónak a 60-as, 70-es évek már „régmúlt”, világossá teszi az együttes művészi fejlődésének útvonalát, nem feledkezve a nemzetközi párhuzamokról, hatásokról sem a Beatles-tól a Deep Purple-ig. (Egyedül a Színes ceruzáknál feledkezett el at Iron Butterfy-hatásról…). Talán jobban színesíthette volna a könyvet az egyes dalok születésének történetével, de ez már csak „kötözködés”.
A könyv mindenképpen hiánypótló, hiszen az Illés zenéjét ilyen gondosan még nem vették górcső alá. Én magam sokszor vettem észre, hogy az egyes fejezeteket olvasva dúdolni kezdtem egyik-másik dalt, az új nemzedékeknek pedig feltétlenül kedvet csinál ahhoz, hogy a 20. századi magyar kulturális örökség e fontos részével megismerkedjen. Az pedig különösen örömteli számomra, hogy vannak a fiatal generációban olyanok, akik a kellő alázattal tudnak közelíteni a magyar rock hőskorához. Remélhetőleg az Illés-könyv után hasonló művek is születnek majd ezekről a „daliás időkről”.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.